Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

Maratoni éneklés A 25 esztendős japan énekes, Oszami Szemijoszi nemcsak hangjával szer­zett dicsőséget magának, hanem azzal is, hogy nem­rég »világrekordot állított be” egy igen furcsa mara­toni versenyen. Ellentét­ben a maratoni futókkal, Szemijoszi úgy nyert »baj­nokságot”, hogy el sem mozdult a helyéről, a mikrofon mellől. A szakér­tő zsűri rendkívüli állóké­pességéért ítélte meg neki a győztesnek kijáró koszo­rút: megszakítás nélkül két napon és két éjszakán át, pontosabban 48 óra 21 percen keresztül énekelt. A „Kis Színház” új épülete Mihail Oarevet, a moszkvai Kis Színház igazgatóját és vezető színészét nemrég szokatlan szereppel bízták meg. Fő konzultánsa lett a híres együttes új színházépületéhez készített terveknek. A színiegyüttesnek a 150 esztendővel ezelőtt épült színházon kívül eddig is volt már még egy kisebb szín­pada. Ez a kamaraszínház azonban elavult, s a szovjet kormány utasítására a moszkvai építőművészek most egy új kamaraszínház tervein dolgoznak. Az új színház Moszk­va centrumában, az építők elképzelései szerint a Trubnaja téren épül majd föl. Mint Lev Katajey, a tervezőcsoport egyik vezetője elmondotta, az új színházépületnek egyszerre kell kor­szerűnek, egyszersmind az orosz drámaművészet akadé­miájának hagyományait őrző jellegűnek lennie. Az 1200 személyt befogadó nézőtér — az együttes kívánságára — hagyományos, emeletes konstrukciójú lesz, az épület külsejét azonban a legmodernebb építészeti for­mák felhasználásával alakítják ki. Magyar remekírók Katona Joz-ct és Madách Imre vaiogatoti művei „Kinek készül ez a soro­zat? Akik már eleget olvas­tak, de kalauz nélkül olvas­tak s most rendezni szeret­nék, amit egyszer — régeb­ben — olvastok már, de most szívesen megismerkednének olvasmányaik szomszédságá­val, például mi előzte meg Csokonait vagy mi követte Jókait? — kérdezik a szer­kesztők. Hatásának felderí­tése az olvasáskutatók és könyvtárszociológusok fel­adata lenne, ha sok egyéb munkáik mellett erre is fut­na az időből. De én most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy ritka könyvtörténeti pillanat az, amikor egy irodalom két legnagyobb drámai alkotása egy kötetben, egymás mel­lett jelenik meg. A Bánk bán és Az ember tragédiája kü­lönnemű alkotások, az egyik tragédia, a másik drámai költemény. Egymástól közel ötven év választja el őket. Más a célja Katonának és más Madáchnak, mások a társadalmi szituációk, amely­ben születtek, mégis óhatat­lan, hogy az ember ne keres­sen párhuzamosságokat a két remekmű között. 1814-ben a Bánk bán meg­írása, I. Ferenc anakroniz­mussá váló abszolutizmusa idején Katona nem tehetett mást, minthogy visszafor­dult a XIII. századhoz, a nemzeti királyság gondola­tához, hogy kifejezhesse az évtized népi-nemzeti pana­szait. A Bánk bán nosztal­gia a nemzeti király és a nemzeti királyság után, kissé felelet a pragmatica sanctio­ns, az asszonyi örökösödésre és akiutakat kereső „népfel­szabadító” patriarchális köz­nemesi jobbágypolitikára. A Bánk—Gertrudis ellentét, a királyné megöletése tiltako­zás a Habsburg-ház néme- tesítő törekvéseivel szemben, de a magyar nyelv és iroda­lom védelme is. Bánk embe­ri nagysága valóban árnyat vet a királyi ház fényére. Ezért is nem engedélyezték színpadra vitelét Jóval ké­sőbb, már kecskeméti ügyész korában Katona fel is pana­szolja a cenzorok vakságát: „Annyira határok közé tétet­ve véli magát a cenzor, hogy maga ezek között határozat­lanságba esik. Az elöljáró­ság kiadja ugyan neki a zsi­nórmértéket, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, irgalmatlanul kaszabol... A cenzor- nem a századak lel­két, hanem a jelenhez való hasonlatot tekénti”.' 1859-ben, Az ember tragé­diája megírása idején, az elbukott szabadságharc és Bach-korszak keserves évei után Madách már a francia forradalom eszméiben gon­dolkodott, ezért is állította műve középpontjába 1789- et. Sem az osztrák elnyomó törekvéseikkel, sem a ne­messég békülékeny hangula­tával nem értett egyet, s többször hangoztatta, hogy Becsnek ugyan hatalmában van 48 embereit kivégeztet­ni, megalázni és börtönbe vetni, de a szabadságharc eszméit már nem irthatja ki. Nem arra keresett vá­laszt, hogyan óvható meg a királyság intézménye, miért felelős a király és máért nem, hanem arra, hogy mi dolgunk a világon? Mit te­hetünk a forradalom és az önkényuralom évei után? Küzdhetünk-e olyan eszmé­nyekért, amelyek a negyve­nes evek elején érlelődtek meg a magyarság jobb fiai­ban? Van-e emberi haladás vagy az emberiség útja a londoni tömegsírhoz és a ki­hűlt Egyenlítőhöz vezet? A Tragédiában a kérdések és lehetőségek, a bizalom és ké­telkedés, a remény és hit­vesztés állanak szemben egymással. Ezért is beszél Mádách olyan sokszor és sok változatban a küzdelem ér­telméről. Ez a tettvágy, az állandó készenlét emeli fel a Tragédiát a pesszimizmus­ból. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy Madách az atyaúristeni, oratórikus szózatra — „ember küzdj és bízva bízzál” — keresett volna magyarázatot, inkább arra, hogy eszmék által előbbre jut-e az emberiség, így: „.. bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített. Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Előre vitte az embememet* Katona világa reménytelen és komor, hiszen Bánk és a nemzeti királyság eszméje már régen elbukott. Ádám azonban kudarcai után ’új utakra tér, a mindenséig meg­ismerése hajtja előre. Azért jó és tanulságos ol­vasni remekműveket, mert gondolatébresztő és gondo- latteremtő hatásukat évszá­zadok múltán sem vesztik el. Igaz, ma másként szemléljük ezeket az alkotásokat minta századforduló olvasója. (Szépirodalmi Könyvkiadó) EBERGÉim TIBOR G izi a délelőtti gyorssal ha­zajött Pestről. Megint új gyűrű szikrázik az ujján, Mariska néni, a nagynénje nem tudja róla levenni a szemét. A konyhaasztal mellett ülnek, a két, lekopott fes­tésű hokedlin. Már sötétedik. Gi­zi feláll, hogy villanyt gyújtson. — Minek még, hagyd — állítja meg Mariska néni hangja —, árt a szememnek a fény. Aztán a számlát is hozzák. Néha azt se tudóin, hol áll a fejem, ide is fi­zetni, oda is. Mióta az én Vilmo­som itthagyott bennünket... — Há t Lacus?— kérdezi Gizi. — Ilyen későig dolgozik? — Dolgozik a síferencsétlen, de ő sincs jól. Gyógyszert szed, most is a gyomra fáj, kénytelen volt könnyebb munkára kérni magát. Tudod, jó helye lenne az állami gazdaságban, csakhogy diétás kosz tot nem főznek az üzemi konyhán. Mindennap hús. Nem bírja a gyomra. Mondtam is neki, ne fizessen be, majd pakolok én néki. — Mit tud pakolni? Hogyan győzi? — Egy kis sajtot, üveg tejet Kislábasban, amit én főzök. Hirtelen elhallgat. Fonnyadt­szürke, bőralma-árcán mintha a ráncokat igazgatná, simulnának el csontos ujjai nyomkodása alatt Nézi a nővére lányát, ezen a Gi­zin. minden világít, csupa feszes­ség, pedig maholnap negyvenéves lesz, mint Lacus. egy évben szü­lettek, micsoda nyár volt az, Vil­most szabadságra engedték, feszí­tett a szakaszvezetői sarzsival. Farkas méttóságos behívta egy pohár pálinkára, azt mondta, ma­ga a legjobb gépészem, számitok magára, ha leszerel. Ó, mi volt az akkor, uradalmi gépésznek lenni. A méttóságos asszony egyszerre három, levetett ruháját is neki­adta, de szép volt az a rózsás krepdesin. — Lacusnak pedig jói kellene étkezni. Különben nem bírja a munkát. Meginni egy-egy pohár bort is, ha jólesik, a kevés nem árt — mondja Gizi. — Az én Jó­zsimtól soha nem sajnálom. — Bort?! Még az hiányozna a beteg gyomrának! — szörnyűlkö- dik Mariska néni. — Jól néznék én ki, ha nem tudnék az egyetlen fiamra vigyázni! Gizi a gyermekkorukra gondol, őrzi a libákat, játszanak Lacus- sál. A kért végéből Mariska néni kiabál: hívja a fiát. Lacus nem megy, visszákiált: majd mind­járt. Szíjjal jön elébe az anyja, hazáig üti, ahol éri, a gyerek Üvölt, ahogy a torkán vif-í- a Imre László: Egyetlen szomszédok tudják. Kallómé csé­peli az egyszem fiát, már ki sem néznek a zajra. — Mikor akar ez a gyerek meg­nősülni ? — Megnősülni? Még az kellene! Más nem is hiányzik nekünk. Be­teg ember ne vggyen a nyakába külön terhét — csattan Mariska néni hangja. — Hátha azért beteg, mert nem udvarol. — Ugyan, menj már, hisz’ ideje se lenne rá. Már én is gyámolí- tasra szorultál. Mi lenne itt én- velem, ha nem adná a kezem alá. ami kell? Többet fekszem, mint fenn vagyok. Vilmos bátyád, sze­gény, azért kérte magát éjjeles­nek a malomban, hogy nappal vi­gyázhasson rám. Éjszaka meg Lacus. Nincs az a kórházi nővér, aki azt meg tudta volna csinál­ni. Csak szólnom kellett: mosd meg a hátamat, kisfiam, már jött. Minek szégyellném magam előtte? A konyhában, a házban min­den az elhalt gazdára em­lékeztette Gizi nénit. Meg kell ad­ni, a malomgépész teljes és befe­jezett munkát végzett. Ezt a falu- széli házat annak idején félig ro­mos állapotban vették. Valóság­gal újra kellett építeni. Vilmos bátya bontástéglából nagyobbi tót­tá. Tornácot sikerített hozzá, lu­gassal A nádtetőt kicserélte szür­ke palára, a padlást is megna­gyobbította. Széles ablakokat vá­gott a tenyérnyi helyébe. Bentről a kemencéit kidobta, helyébe cse­répkályhát rakott. A döngölt föld­re padlót tett, követ a konyhá­ba. .. — Egy szavam se lehet az uramra — mondja Mariska néni, mintha eltalálná Gizi gondolatait — Hányszor előfordult, hogy be­fejeztük a vasárnapi ebédet, ül­tünk az asztalnál, készülődött ki­felé rágyújtani, mert én azt nem engedtem, fiam, hogy telefüstölje a lakást, aztán elég volt ránéz­nem a piszkos edényre, szó nélkül zsebre tette a dózniját, nekiállt mosogatni, úgy bizony. Gizi azt várja, hogy nagynénje — jó özvegyek szokása szerint — mindjárt sírva fakad. De ez nem következik be. Száraz szemmel, Tva^-ről a1Vi«nH ^TÍéTŐl mint akinek az emlék is önigazo­lás. — Akkor vasárnap is, jaj, sose felejtem éL Azt mondja, ő rá­gyújt idebenn, hideg van. kinn, esik is. Ezen összeszólalkoztunk, jó, mondom, majd ón megyek ki akkor. Letette a dóznit, nagyot koppant az asztalon, de nem szólt semmit. Bement a szobába, azt mondta, szédül. Lacus mosogatott el helyette, aztán bement utána, én még nem nagyon mozoghat­tam, fiam, akkor voltam épp Iá-' badozóban, ráterítette a nagyka­bátot is, mert fázott a takaró alatt. Kijött, felmosta a konyhát, fénylett a kő, még mondtam is neki, úgy, úgy, Lacuskám, tudod te, hogyan szereti anyád, ragyog­jon az a kő, ha már annyit ve­sződött vele apád míg lerakta. Lacus kinagyított katonaképe a falon. Hosszúkás arca kétoldalt pirosra retusálva. Apró bajüsaka hegyeskedik az arra alatt, mosoly­gásféle a szemében. Gizi nézi a bamakeretes képet, eszébe juit, nem sokkal a leszerelése előtt járt náluk egy ízben, amint ott po- harazgatnak vacsora után, egy­szerre elerednek a könnyei, úgy mondja félrészegen, anyám azt mondja, látni se akar a bajusszal, meg kéne szökni, ki kéne szökni a világból, Giziként, az istenit! “ Ö sSzesereglett a fél utca, amikor Kalló Vilmost a kórházba vitték. A mentők hét­főn mentek érte. Amikor meglát­ta, hogy a hordággyal közelednek, elkezdte lefelé hányni magáról a ruhát, ott állt egy szál alsónemű­ben, márpedig ő innen nem megy sehová Belekapaszkodik a. két ember, ne csináljon már cirkuszt, Vili bátyám, de cs»v köti magát, ordít, ahogy a torkán kifér, ő aztán nem, innen ugyan egy ta­podtat se. Belekapaszkodott a tor­nác téglaoszlopába, azt is majd ki rángatta a ' helyéből, még a mentőkocsiban is azt kiabálta, a ház!, nem adom a házamat! Tíz­egynéhány napig tartott az útja az idegosztálytól a dühöngőig a megyei kórházban. A felesége egy­szer járt benn nála. nem ismerte meg. Vénasszony, vénasszony — ezt mondogatta és nagyokat ne­vetett. Gizit a hideg rázza, amint ezekre a szóbeszédekre visszagon­dol. Odakinn nyikordui a kiskapu. Fáradt léptek. — Ez Lacus lesz — réved fel Mariska néni. Gizi felkattmtja a villanyt. Amikor a nyitott ajtóban megje­lenik Lacus nyurga, pufájkás alakja, játékosan odalibben, arcon csókolja kótfelől: — Na nézd már, Lacus, te me­gint nőttél! — Hát nyurgulunk, nyurgulunk — mondja Lacus, kicsit az orrá­ból, mint kicsi gyerekkora óta mindig. Sápadtsovány, borostás férfiarcán odakövült íéiszegség a mosolya. — Melyik vonattál ér­keztél? A gyorssal? Az a legjobb. Egyszer én is ültem gyorsvonaton — felcsillan a szeme. — Szalad­nak mellette a fák, hihi, szalad­nak, igaz-e? Azt nézi, hová ülhetne? Anyja elkapja a pillantását — Lacuskám, kisfiam — mond­ja hirtelen —, szaladj már el a kútra, nézd csak, kifogyott a vi­zünk. Fát is vágni kell még, a szobába bekészíteni, meggyújtani a tüzet, az éjjel is fáztam, abból a jó tuskóból apríts, az nem lob­ban el olyan hamar. A malacnak is lökni kell, fiam, de a darával spórolj, fogytán az is. Várj csak! — kiabál utána, amikor a kan­nákkal a kezében Lacus már az udvaron jár — a boltba is ugorj el, fogytán a kenyér! Látod, min­denre nekem kell gondolni — lordul panaszos arccal Gizi felé —, magától nem jutna ám az eszébe semmi. Vacsoráig Lacusnák felnézni is alig van ideje. Amikor elvégzi, amit anyja megparancsolt, már leülne végre, akkor is megáll benne a mozdulat. — Lacus! A botomat! — éles- kedik Mariska néni hangja. Giziben felgyűlik a méreg. Hányszor fölállt délután, járkált a konyhában föl-le — jut eszébe ingerülten —, akkor nem kellett neki a bot. Legszívesebben az asz­talra ütne. de ez mégsem járja, ennek a szerencsétlennek idehaza még lélegzetet venni sem jut ide­je. Ebbe bele lehet bolondulni. Itt tenni kellene valamit, de mit? \f acsora után Lacus. Mariska ” néni azt nézik, mit akar Gizi az útitáskájával, ilyenkor szokott következni látogatásainak fénypontja, az ajándékozás. Min­dig hoz valamit, nem is olyan apróságokat, már amennyire a pénztárcája engedi. Átkötött fe­hér doboz: házicioő Mariska né­ninek. Vastagszálú harisnyák té­lire, a meteorráögusok azt mond­ják, hosszú lesz az idei tél,- kö­szönöm, lányom, viselje egészség­gel, Mariska néni. Ezeket a nyak­kendőket pedig Kisjózsi küldi ne­ked, Lacus, meg est az inget is hozzá, Pesten most divatos az ilyen, kockás, elszorul a szíve, látva, ahogyan Lacus utánakap 'az ingnek, valósággal, mint egy gyerek, egy • sápadt, öreg kisfiú, mintha kérdezné, ez tényleg az enyém, nohát, milyen klassz ing, szebb, mint apáméi, mert én az apám ingeit^hordom, a foszló nya­kukkal, már vasalni se lehet, nem lehet azokat már vasalni, ki­mosni még csak kimosom, hanem a vasalás, szívesebben hordok be­tont talicskán. Végül a bukszáját vesai elő Gizi. Lilahasú bankót emel ki be­lőle : — Ez a tied Lacus — mondja emelt hangon. — Ezt a pénzt úgy mulasd el, ahogy van. Húzasd a cigánnyal, fogj nőt, mit tudom én.., Legszívesebben azt mondaná neki: menekülj innét. Éld a ma­gad életét, elég öreg vagy hozzá. Keress magadnak valakit, nősülj meg, hozz asszonyt a házhoz, még nem késő. De nem szól, mert amúgy is sörül a levegő a kony­hában, látja, amint nagynénje fe­je inogni kezd: — Nem lehet! Ennyi pénzt nem lehet a kezébe adni — lihegi Ma­riska néni, mint akii rosszullét környékez. — Még mit nem! A múltkor is, fizetéskor, fűnek-fának fizetett az egyesben, a végén ösz- szeverve jött haza. Ugye, Lacus­kám — fogja könyörgésre — nem mégy sehová?! — Utánakap a pénznek: — Majd veszünk, neked veszünk valamit abból a pénzből. Űj nadrágot, az új inghez, ugye jó lesz? Lacus nem szól semmit. Hátat, fordít mindkettőjüknek. A háta görbületében látszik a megalázás szomorúsága. Elhúzódik azután szótalan. Csöndesen vetkőzni kezd. A lavórba meleg vizet önt lassan, végigsimít az állón. — Tán még borotválkozni is kellene — mondja. — Ugyan már! Ráérsz szomba­ton — inti le az anyja. — Hiszen még csak szerda van. — Gyorsabban nő, vagy mi — morogja. f acus már rég lefeküdt, hor- kolva alszik odabenn. Ma­riska néni azt mondja Gizinek: — Élhetetlenek voltok világ- életükben. Az apja is — úgy hidd el. ahogy mondom. — Rágondolni is rossz, mi lett volna velük, ha én nem állok a sarkukban. — Mély lélegzetet vesz. — Tudod, Gizi­kéin, én már csak akkor leszek nyugodt, ha az én Lacuskámat is letehetem. Oda. Az apja mellé. Gizi a szája elé kanja a kezét, hogy ne kiáltson. Feláll. Szemé­ben az iszonyat szikrái. Hátrál az ajtó felé. Kabátja már a kanján, felemeli az útitáskát. El innét! y

Next

/
Thumbnails
Contents