Népújság, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
... hogy nékem üres statisztikát íest az üres statisztika, a „nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés” analógiájára? Arról, hogy igaza van-e annak, aki hittel, meggyőződéssel, sőt tapasztalati tényekkel igazoltan- érezve hirdeti, hogy például a munkásművelődés számai mögött legtöbbször unatkozó arcokat, porosodó könyveket, üres, bár bérletes széksorokat lehet csak látni. A statisztika számait nem tölti meg az ember megértő, formálódó, megújuló valósága. így mondja. És aggódva mondja. Aggódva a statisztika hiteléért, minthogy e „szerszám” nélküli korszerű társadalomban lépni sem lehet, mérni még kevésbé", aggódva a fölöslegesnek vélt forintokért és a még feleslegesebbnek ítélt erőfeszítésekért és aggódva természetesen magáért a munkásért, aki megint nem művelődik, hanem csak személyében adatot szolgáltat egy lelkes, de nem igaz, vagy nem úgy igaz statisztikához. Az effajta aggódás mindig gyanús, de legveszélyesebb, ha jó szándékú. A gúnyos, a kaján, az ellenséges ihletésű „aggódás” /elfigyelést és nem odafigyelést érdemel csak. De az' isten mentsen meg bennünket bármely dolgainkban a jó szándékú, a közös ügyért nyavalygóktól, akik a munkaverseny ténylegesen meglevő formális elemei miatt kiaggódnák a munkát a versenyből, vagy a versenyből a munkát, a munkásművelődés statisztikai tényéiből a művelődést, vagy a munkát. És jószer int még durva sem lehet az ilyenekkel az ember, mert minden szavukból ömlik, zubog a jó szándék, arcukon ott fénylik a lelkesedés és a szent ügy féltése, míg a kezükben a toll és a papír, hogy bebizonyítsák: a tények mögött nincsenek tények és legkevésbé munkások. A munkások művelődésügyétől féltik a munkást! Könnyű lenne elintézni egyetlen szóval: kispolgári nyavalygás. Homokot látnak a tiszta vízben, s erre fel csak a homokot látják: a homokos víz helyett vizes homokról beszélnek. S ez nemcsak szórendi, hanem alapvetően minőségi dolog is. Valójában másról és fontosabbról van itt szó: a statisztikák üres voltára való hivatkozás, a valós hibák megalapozatlan általánosítása alapvetően kérdőjelezheti meg a munkásosztály szellemi fejlődését szolgáló általános erőfeszítéseinket — és azok értelmét is. Igaz-e, hogy az üzemek bérletet váltanak dolgozóik számára, s ezekkel a bérletekkel legjobb esetben — persze, ez sem baj, s főleg nem így baj — az iroda képviselteti magát és nem a műhely? Kétségtelenül igaz. De kétségtelen ül nem így igaz. A most faluról bekerült segédmunkások közül valóban kevesen vannak, sőt talán nincsenek is olyanok, akik akár ilyen vállalati ingyen bérlettel is elmennének a színházba. De a jól képzett, a széles látókörű, az érdeklődő, a „régen” munkások közül nem sokat és nem sokáig kell biztatni, ha lehetőség van rá, hogy színházba járjon. Miért, a bervai segédmunkás nem munkás? — kérdezhetnék vissza. Miért, a bervai, vagy siroki szakmunkás, nem munkás? — kérdezhetnénk vissza válaszul. A statisztika csak akkor kellően rossz, ha be lehet vele bizonyítani, hogy milyen kevesen járnak a munkások színházba? Akkor már nem jó, ha be lehet vele bizonyítani, hogy tavalyhoz, vagy tíz esztendővel ezelőtthöz képest már mennyien? Igaz-e, hogy a koncertélet oly távol esik a munkásoktól, mint ama Makó Jeruzsálemtől? Igaz. Ha azt számoljuk, hogy hány koncertre, hány átlagnézővel számítva és mennyi szervezési energiával is, mennyi munkás jut, való igaz. lehangoló a kép. Csakhogy, ha azt számoljuk, hogy hány koncertre, hány átlagnézővel számítva mennyi tanácsi dolgozó, vagy mennyi egészségügyi, vagy mennyi pedagógus, vagy mennyi mérnök jut. akkor való igaz, ismét csak lehangoló lenne a kép. Pedig ez, vagy ezek a rétegek, feltételezhetően, már környezetüknél, iskolázottságuk fokánál fogva is értőbb és közelállóbb tagjai a zene barátainak. És: csakhogy a koncertélet, a kamaramuzsiká-, lás, az opera kívánja meg a leginkább a zenei műveltséget. S itt minden egyes nagyüzemi munkás, már nem is frontáttörést, hanem a várfalon belül kitűzött lobogót jelenti. De sorolhatnánk: a könyv, a képzőművészet, a népművelés és még számos más területe a kulturális életnek —, hogy a szakmai tudás gyarapítását el ne feledjük! —, mindenütt igaz, hogy gondjaink vannak, de csak azért és azóta, amióta vállaljuk, hirdetjük és megoldjuk ezeket a gondokat. S kik oldják meg? A munkásosztály. Amely nem nyafog. A munkások, a munkáspolitika oldja meg, akik. illetve amely, nem ér rá aggódni, de nagyon is ráér mérlegelni és kutatni, hol és mennyi m é g a hiba. Sok helyütt és nagyon sok? Meglehet. De ma lényegesen kevesebb, mint tegnap volt, s holnap lényegesen kevesebb lesz. mint ma volt. És ráadásul: a mai gondok más jellegűek már, mint a tegnapelőttiek, s nyilván néhány év múltán más jellegű gondjaink adhatnak majd tápot és okot a nyafogóknak, hogy kiaggódják életünk valós statisztikájából mindazt, ami szép, igaz és előbbre vivő. \ Nem üres a statisz+)V- nem fest ürr«; fecsegést! Harmincöt évvei ezelőtt — 1939, november 30-&n —; halt meg Kun Béla. Képünkön; a csepeli Weiss Manfréd gyárban szól a munkásokhoz. (MTI-foto — reprodukció) 1 — Na, akkor te, Kopasz, Árminnal együtt ballagjatok fel a völgyön, túl a kis vadászházon, Henrik bácsi, Janó meg mi itt maradunk, megnézzük a Nagyvest... — Rendben. És mikor és hol találkozunk? — Ugyan hol? Ahol szoktunk, az alsó vadászháznál sötétedéskor... — Aztán ügyesen, Tihamér — szól vissza m4r elmenőben „Kopasz”,- akit mindenki így ismer a környéken, tisztes nevén PÓZ Miklós, nádasdi vájár — nehogy azt írja májd rólunk az újságíró, hogy balekok vagyunk. — Csak magadra legyen gondod — hangzik a tréfás válasz — nehogy' megint egy zokniba kerüljön a mai vadászat... — Hogy-hogy? — kérdem kíváncsian. Nevetnek. — Kopasznak csupa ráfizetés minden vadászat. Egy kis üveg pálinka, meg egy pár zokni mindig „megbánja”. Amikor valamit lát, vagy valami neszt hall, leveti a cipőjét is, hogy minél csendesebben közelíthesse meg a vadat. Az persze a legtöbbször elillan előle, de a zokni kilyukad. A pálinkát pedig bánatában megissza. .. ■ ■ ■ B Amikor elindultunk a Nagy vés-dűlőn, amely minden váraszói szerint a legjobb vadászmező a völgyben, rá kellett jönnöm, hogy vége a tréfának. Henrik báj esi — Kovács Henrik, nyugdíjas ózdi kemenceadagoló — már csak suttogva beszélt. Minden kis zörejre meg kellett állni. — Ez már „ő” — hallatszott suttogva, s az „ő” nem kisebb személyiség, mint az a bizonyos öreg suta, amelyiket hetek óta erre látnak ebben az időpontban, de olyan jó a szimata, hogy még eddig sohasem sikerült „elkapni”. Megyünk, lépésről lépésre lopakodunk előre, s a Janó, vagyis Szekeres János, az erdőgazdaság erdőkövesdi erdészetének „motorfűrészes- művésze”. Henrik bácsi ve- je, csak integet — Mi van? — érdeklődöm a mellettem lélegzetvisszafojtva lépkedő Pálfi TihatnéróéL, . . \T f r® Váraszói vadászaton, « m i — Janót idegesíti valamit Ez rövidesen ki is derül, mert határozottan visszalép hozzánk, s kerekperec közli: — Vesse le azt a nyikorgó bakancsot, vagy én már nem is megye tovább. Elriasztja vele „Öt” . „ ■ BAB „Ö” és a többiek is valóban megint „megúszták”. Senki nem lőtt semmit, _ de a történetek este, a vadászház előtti tűz mellett, a finom vacsora után — pálinka és bor társaságában — mégis hajnalig követték egymást. A legszínesebben, a legérdekfeszítőbben Pál Miklós mondta el, hogy melyik bak és melyik „nagy-disznó” — hogyan lépett meg előle... Mindenki előadta aznapi kalandját is a lehető legnagyobb részletességgel és színesen. Mindenkinek — természetesen — csupán egy hajszálon múlott most is. És — ehhez kétség nem férhet — legközelebb biztos a siker és a szerencse... —' Hej, gyerekek — szólal meg Pál Miklós — akáry hogyan is esett ez a mai vadászat, azért csak mi ülünk itt ennél a nagy tűznél, nem a kövesdi báró ... És elindul a beszélgetésnek egy új fonala. Az igaz, hogy azokról az időkről csak ketten, Pál Miklós és Kovács Henrik tudnak hitelesen szólni, mert a ' többiek alig vannak tú^ a harmincon. — Annak idején csak három vadász lőhetett itt vadat az egész környéken. Az erdőkövesdi báró, Ivády földbirtokos és a péterkei járási főbíró. Mi csak hajtők lehettünk... Aztán az is kiderül: pár méterrel arrébb állott a kö- jjKEsdi báró vadászfoáaa, mint most ez, a váraszói vadászok, .a társaság tagjai által néhány évvel ezelőtt felépített kis lak. — Csak azért is ide építettük .., Büszke, nyakas és szívós emberek élnek ebben a kis hegyi faluban,, amelynek ma is alig 800 lakosa van. Régen inkább több volt valamivel, s hogy fogy a népesség — legalábbis fogyott az utóbbi évtizedekben — annak is a régi szegénységhez nyúlnak vissza a gyökerei: a legtöbb családban egyetlen gyerek van, hogy annak mindent meg tudjanak adni. Mindent, amiből az idősebbeknek alig jutott valami. — Summásnak jártunk a Dunántúlra, az Alföldre — mondja Henrik bácsi. — Itt nagyon mostoha volt a természetadta lehetőség is. Művelhető földje alig volt a községnek. Az is csupa hegyoldal, csupa kis. parcella. Talán tíz családnak volt tíz holdnál több, s egynek 50 hold körüli föld a birtokában. A többségnek pedig egy-két hold, vagy semmi. — Bányász kettő volt — szól közbe Pál Miklós — Somodi József és Miklós István. Csehibe jártak. És hárman dolgoztak az ózdi gyárban... — Volt egy iskolázott ember is — mondja Szekeres János — Kovács István. Ő volt az_ egyetlen, alti kijárta a polgárit és írnok lett a községházán. A tűz szépen, lassan-lo- bogva égett. Megvilágította a beszélő, emlékező arcokat. — Ah, hagyjuk a fenébe azt a „hogy voltat”, öblítsük le ezzel a jó egri borral — hangzott éjfél tájban a javaslat. Annyit azonban még megtudtam — amint a szinte újjáépült falut dicsérve mondtak el —, hogy valamikor egész évben jó, ha két új házat építettek a faluban, azt is egy-egy nagy család. (Mert .3—4 család is lakott egy portán, egy házban.) Ma Kovács Vilmos szerint (6 egyébként szintén motor- fűrészes az istenmezejei termelőszövetkezet erdészetében Kovács Árminnal együtt) 90 százalékban kicserélődött a faluban a Mx zak állománya. Mindenki épít. Sógor, koma, após, meg a szülők összefognak. — Minden rokonságban — mondja Pálfi Tihamér, aki szintén váraszói, de az istenmezejei termelőszövetkezetben dolgozik erdészetvezetőként —- van kőműves, lakatos, vízvezeték-szerelő és minden olyan mesterember, amilyen egy építkezésnél szükséges... ■— Pénz is kell ám még ezen felül — vélekedik Kovács Vilmos. — És honnan van? I ■— Mindenki dolgozik a családból. Az asszonyok legnagyobb - része a péterkei termelőszövetkezet váraszói üzemágában, meg a faüzemben, aztán Pétervásárán a ruhaüzemben, Nógrádban, a jánosaknai varrodában. Lisz- kóban. A férfiak pedig Öz- don, Nádasdon, az erdőgazdaságnál, a termelőszövetkezetben itthon, vagy a szomszédos Szederkénypusztán, Istenmezején... — És nem is akárhogy — szól közbe Janó, s Pálfi Tihamér azonnal „kommentálja” is a közbeszólást: — Szekeres Jani egyébként azért „motorfű részesművész”, mert tavaly szeptemberben egy nemzetközi motorfűrészés versenyen é lett az első helyezett... — Ki építkezik most? — kérdezem. — A gyerekét húztuk fel az idén — mondja szerényen, szinte magától értetődő természetességgel Pál Miklós bácsi. — Most akkor még együtt lakik a két család? — Két család? Hát nőtlen még a gyerek. Két hónap múlva szerel le.. — Milyen házat építettek neki? — Egyemeletes, tízszer- tizenlcét méteres , alapterületű. Ez most a divat erre ... — És nősül rövidesen a fiú? — Azt már nem tudom. Ehhez én nem tudok hozzászólni ... ■ fi ■ ■ A tűz hajnal felé már egyre kisebb lánggal egett. Annál magasabbra szállt viszont a nóta. Mármint ezúttal mindenki „bánacái-a”. Hiszen semmit nem sikerült meglőni... , ... Falud! Sándkg i
