Népújság, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

*»*<■ g^.­... hogy megbocsássunk-e az ellenünk vétőknek ? Le­het-e arról egyáltalán szó, hogy okunk és jogunk is legyen a megbocsátáshoz? Nekünk. A millióknak és az egynek. Az egykori és a mai szenvedőknek, az emlékedtől terheseknek és a soha nem múló bánattól vajúdóknak. Megbocsátani a varsói hóhérnak és a My Lay-i gyilkosnak — lehet-e? A pokolgéprobban- tónak és a kórházfelégetőnek, Buchenwald egykori parancsnokának és őreinek lehet-e, szabad-e? Feledni, hogy mi az antiszemitizmus, s mit jelent korunkban a cionizmus, nem emlékezni azokra, akiknek fülük nem volt, hogy megértsék: a Dunának, Oltnak egy a hangja, csak szavuk és parancsuk, hogy a habok vére és a vér habjai legyenek egyformák — szabad-e, lehet-e? Nekünk. De hát karácsony van. A béke ünnepe. Bocsássunk meg az ellenünk vetkezőknek, mikép­pen ők is megbocsátanak nekünk? Hát miben vétkeztünk mi? Hogy nem pusztultunk el? Hogy felépítettük azt az országot, amit lerombol­tak ők? Hogy védjük és megvédtük azt a világot, amit lángra gyújtani szándékoztak és nem kevesen szándékoznának ma is? Amit közben és mindezért rosszul csináltunk, az legfeljebb bocsánatos bűn, amelyre a feloldozást megadjuk okkal és joggal mi, magunknak. Legyen bocsánat Legyen? Legyen, hiszen évtizedeken, át gyűlölni nem le­het, nem szabad, az nem emberi. A gyilkosságot évszázadokra is gyűlölni kell, mert mz az emberi. Torquemado szent inkvizíciója ma ép­ben olyan visszataszító és gyűlöletes, mint volt, csak nem annyira félelmetes, mert az volt. De Chile van. Vietnam is. Én megbocsátok az ellenem vétőnek, s bocsásson meg 6 is nekem, ha vétettem neki. De mi, mi, emberek, mi, emberiség nem bocsáthatunk meg és nem feledhetünk el semmit, soha és semmit, — mert ez a soha felejteni nem akarás és a felejteni tudásra való képtelenség az igazán embert, Az emberiség önfenntartó ösztöne követeli meg, hogy megbocsátani és feledni is képtelen legyen a fa­sizmus egykori bűneit Aki nem felejt és nem bocsát, az éber, s aki éber, annak nem lesz szüksége arra, hogy újból világméretekben kelljen új és világméretű gaztettekre emlékeznie De hát karácsony van, A bőse ünnepe. Az ajtóban búcsúzkodunk. A színhely valahol az NSZK-ban. A szereplők: ő és én. Udvarias és kissé pityókás baráti kézfogás. Néhány elmormolt német üdvözlő szó, ugyanannyi közhely. Ö is érzi, magamis érzem és tudom, hogy e feszengőre kényszeredett bú­csúzás rossz ízű pecsétet rak a különben kellemes este emlékbugyrára. Egy szó, egy megjegyzés, egy gesztus kellene csak, hogy a túlságosan merevre si­került, túlságosan hivatalos búcsúzás emberi és ben­sőséges legyen. A házigazda arca hirtelen felragyog. Eszébe jut, hogy tud magyarul. Hogy egyetlen szót tud magyarul. Ezt még akkor tanulta — „... tudja, akkor...” — mondja és én tudom, hogy az akkor mikor volt. Akkor, amikor suhancra forduló gyermekko­rom ott remegett az óvóhely mélyén, amikor a Tigris nem az indiai csíkos macska neve, hanem a nácik pán­célosának a „márkája” volt, akitor, amikor a hitleráj jóvoltából... ... lám, nem lehet nem emlékezni... ... az emberi élet elvesztette értelmét, értékét, legalábbis azt éreztük, s úgy tudtuk és úgy is bántak az embernek nevezett létezővel. Tehát, akkor volt, amikor ő megtanulta az egyetlen magyar szót. És mondta, és kacsintott is hozzá. Kicsit cinkosan, kicsit büszkén, kicsit nosztalgiától terhesen... — Kitartás! — harsogta és még a karját is len­dítette. Ott az ajtóban, búcsúztatva, velem szemben, azzal szemben, akiben a szó és a kéztartás az akasz­tófa formáját és a hóhérnak a jól végzett munka utáni szusszanó és lelkes jelentését idézte... Ugyan már! Mert egy szerencsétlen flótás, merő szívélyességből és tömény ostobaságból a nyilasok har­minc év ezelőtti és ma már csak nevetséges köszön­tését idézi, abból még nem kell tragikus következte­téseket levonni — ma. Különben is, ki ismeri e szót és jelentését a mai fiatal generáció tagjai közül? Ta­lán senki. Különben is félre ezzel az áldatlan és fék­telen gyanakvással mindenki ellen, aki ott Bonn, vagy Hamburg, München vagy Düsseldorf táján él. Egy ostoba német, vagy egy hülye magyar nem hatá­rozhatja meg az emberek, az emberiség közhangulatát! így igaz! Nem vagyunk mar olyan helyzetben, hogy meg­határozhassa. Nem! Éppen azért, mert nem feledünk és nem bocsátottunk meg a bűnöknek és a bűnösök­nek. És ezért van békességes szép ünnepünk a bé­kesség napján. Az emberiség sorsa és élete már csak ilyen: szép, vagy csak az elfogadható életéhez is elfogadhatatlan embertelenséggel való leszámoláson keresztül vezet az út. Vezetett és vezet továbbra is vágástér szélében,- , n. a herminási kőhát I j Kg sziklás oldalában, vi- f I ff dáman lobogott a f a K gallytűz. Alattunk a Hidegaszó völgye fe- _____, lett. átlátszó köd le­begett, mint valami- vastag, hosszú ökörnyál. Elköltöt­tük a pirított szalonnából, több napos, morzsásan por­ló kenyérből álló vacsorán­kat. A szalonnabőrt, hagy­mahéjat rádobtuk a pa* rázsra, ízes illattá pörkö- lődtek. Körbejárt _ a fehér pálinkás üveg. Én inkább a forró hamuban pléhbegi'é- ben meglangyosított borból kortyolgattam. K etten behúzódtak a fok­hagyma-, avas szalonna és izzadságszagú lakókocsiba. Hárman maradtunk csak a parázsló vacsora tűz korul: Tódor és Apostol, a két er­dőmunkás, meg jómagam, aki egész napon át figyel­tem a fadöntők munkáját, hallgatva a motorfűrész bő- gését, s az időnként fel­hangzó szekercelármát. — Ha korán lefekszek, mindig azon jár az eszem, hogy reggel ném ébredek meg... Maradjunk hát riiég vagy két füstre — mondta a nyugdíjat közelítő Tódor, az izmos fabunkózó, kínálva a cigarettát. Ágakat dobált a tűzre és két slukk között jót húzott a pálinkából. — Én ihatok — magya­rázta —, jó bírom még. Ihatok annyit, mint a ho­mok ... Te meg, Apostol, ne keseregj nekem megint. Olyan az arcod, ahogy a tűz megvilágítja, minit a vízbe fúlt emberé. Nna, itt az üveg, igyál... Vagy tu­dod, mit? Mondd el azt a történetet, nem bánom. Hadd saomorkod junlc veled. Mert, barátom, mint á bölcs öre­gek mondják: a szomorú­ság is csak olyan, mint az öröm; megosztva jó ... Apostol kigombolta izmos felsőtestén feszülő kabátját, gégéje meg sem mozdult, ahogy az italt nyelte. Fur­csa pillantással meredt a fellobogó lángokba. Aztán hátát egy rönknek támasz­totta, s mesélni kezdte, ho­gyan kegyelmezett meg an­nak az embernek, akit pusz­ta kézzel kellett volna meg­fojtania és feldarabolni, mint hitvány vásznat o o o o — Nehéz sorsú emberek között nőttem fel egy ap­ró faluban, a hegy másik oldalán. Két szakmát is ki­tanultam, de egyik sem volt az ínyemre. Folyton az er­dőre vágytam, fák közé, szabad ég alá. Ha későn is, sok ide-oda bolyongás után, ez sikerült. Motorfűrészes vagyok, de ha kell, bunkó- zok, hossztolok. Barangolok, kezelem a csőrlőt és a Ze- tort is elvezetem. Mikor ka­tonának vittek, megfogad­tam, hogy abba a faluba, ahol születtem, soha, sem­milyen körülmények között be nem teszem a lábam. Megírtam ezt haza is, szü­leim hiába próbáltak a lel- kemre beszélni. Bár eszten­deje mégis megszegtem a szavamat. Visszamentem az édesapám temetésére. & visszamegyek még egyszer — az édesanyáméra. A háborús esztendőket ne­hezen tűrtük. Hadi segélyt csak ritkán és keveset kap­tunk. Kontókönyvvel vásá­roltunk a Hangyában. Az épkézláb, egészséges férfia­kat mind elvitték a frontra, csak a nagyon öregeket, a betegeket. nyomorékokat hagyták a faluban. És nem vitték sehová a bíró Gányi, Vencut. Nagygazda volt, er­dővel, réttel, szántóval, két tanyájában pedig juhok, te­henek. Nem sokba tellett hát, hogy különböző . fizet­ségek. ajándékok fejében a katonáskodást elkerülje. Nap mint nap csendőr- meg ka­tonatisztek dőzsöltek a há­zában. Korlátlan hatalmú úr volt a faluban. Ha valaki nem jói szólt neki, csak tn­Patakv Dezső riportja Apostol kegyelme tett és már vitték is a csendőrök. Sok embert el­vitetett, összetöretett. Mikor be kellett szolgáltatni a rá­diókat, voltak, akik ennek nem tettek eleget. Berta Ig­nác bácsi is eldugta a ma­ga beszélő dobozát, aztán esténként a sötétben, bezárt ajtók mögött hallgatta Moszkvát, Londont. Akkori­ban egymást érték a rekvi- rálások, elhajtották az ólból Ignác bácsi utolsó disznaját is. Akkor az öreg, nem bír­va türtőztetni magát, neki támadt a dölyfösködő bíró­nak: „Várj csak, Gányi Ven- cu, az oroszok nincsenek ' már messze, Miskolcot is bevették. Ha majd itt lesz­nek, akkor ordítsad, hogy éljen Szálasi... Majd búj­nál te akkor az egér lyuká­ba is...” Elvitette az öre­get, megláncol va vezették a csendőrök, j hadd lássa a nép. Vissza se tért az az öregember többé, a bántal­mazásokat nem bírta, bele­halt. Ez a Gányi Venou a falu jótevőjének tartotta külön­ben magát. Még a pap is így prédikált róla. Mert azt mondja: míg az apák vérü­ket hullatják és hősiesen harcolnák, családjuk nem éhezik, munkát, megélhetést biztosít asszonyaiknak Gányi Vencel bíró uram... Igaz, sok asszony vállalt tőle föl­det, de nagyobbrészt csak harmados művelésre adta. Aki engedte, hogy Gányi Vencu ráfeküdjék, az feles művelésre kapott tőle föl­dét. Sokan, a nagyobb. ke­nyérért, megengedték, hogy rájuk másszon. Agglegény volt, így aztán kedvére cső- dörködhetett. Dúskált minden jóban, de nagyon fösvény, kupori em­ber volt. Velem történt meg a következő eset... Valami dologban, apám frontról írt levelével hozzá menesztett anyám. Éppen d isznóetetés ideje volt, öntögették a főtt krumplit a vályúkba, össze­futott a nyál a számban, azt hittem, nem figyel rám sen­ki és pár szemet kivettem. Akkor egyszerre az ambitus-' ról felcsattant a bíró úr hangja. „Teszed vissza rög­tön azokat a krumplikat! A piszkos szégyentelen...! Képes lenne elenni az ételt a disznók elől is!” Látja, ide-oda ugrálok a beszédben, s nem úgy mon­dom az eseményeket, ahogy az időrendben történt... Ne haragudjon, olyan régen volt, hogy már gyakran té­vesztek. Szóval, negyven­négy nyár közepe lehetett az idő tájt. Tizennégy éves voltam én akkor és velem egyidős a szomszédék Jak­ká ja. Az ő apja is, akár az enyém, katona valahol. So­kat játszottunk együtt, sze­rettük egymást. Az első iga­zi gyermekszereimet éltük mi ketten. Egyik nap . várjon csak. pontosan em­lékszem. .. vasapnap volt. Együtt mentünk kismisére. S ahogy azt már előtte meg­beszéltük, a felénél kisur­rantunk á templomból. A faluhoz közel húzódott egy tölgyes erdő. octa mentünk, hogy gombát szedjünk esté­re. Több gombát talált, mint én, ezért aztán csúfolkodni kezdett velem. „Apostol. lapostó... nem félek ilyen pasastól...!” Erre én is ró- kezdtem a mondókámat: „Julika bepisilt a bugyiba...” Tudtam, hogy ez* nem tűri, kergetni fog, aztán birkó­zunk és én leszek a győztes. Persze, így is történt, mint mindig. Puha mohóra dön­töttem, de engedtem, hogy feltápászkodhasson. Nem állt fel. Ültünk egymás mel­lett, égő arccal, égő sze­mekkel s szinte egyszerre tőrt ki belőlünk a jóízű ka­cagás ... Julika szép lány volt, szépen bögyösödő. fe- nekesedő kislánv szempillá ja sűrű, akár a seprű, haja pedig a derekát verdeste. Ahogy ott ültünk, ügyetle­nül, elfogódottan, próbáltam megérinteni a keblét Ösz­tönszerű mozdulattal igye­kezett eltolni a kezemet: „Hagyjál...” Nehezen en­gedelmeskedtek ujjaimnakaz apró gombok. Szorosan ösz- szehúzta magán a blúzt, de mikor odafúrtam a fejemet, tűzpiros arccal egyszerre széttárta. Így maradtunk so­káig szótlanul. Semmi más nem történt.. „ Miért mondtam el ilyen részletességgel ezt. a dolgot, azt mindjárt megérti... Es­te volt már, Julikáékmál et­tük a sült gombát,, amikor zörögtek az ajtón. Azt hit­tem, édesanyám érkezett ha­za a szomszéd faluból, aho­vá rokonokat Látogatni ment még reggel... És Gányi Vencu nyitotta be az ajtót. Csak úgy bűzölt a törköly szagától. Julika anyja ki­ment, az ajtó előtt sustorog- tak. Aztán az asszony be­szólt, hogy elmegy, mert egy városi úr akar vele be­szélni. A csűrbe mentek, hallottam az ajtó csikordu- lásáról. Gányi Vencu visz- szajött a konyhába. Jukká­hoz ment, simogatni, kezdte a hajét. „Szép vagy, nagy­lány vagy már” — mondta neki, mintha én ott sem lettem volna „Ha jó leszel Vencel bácsihoz, kapsz majd gyönyörű ruhákat, csokolá­dét. Nem akarok semmi rosszat, csak fogadjál szót .nékem ...” Azt kellett volna tennem, hogy marokra szo­rítom a konyhakést és bele­csapom a lapockája közé. De csak kiáltani mertem, ha eddig nem látott, vegye észre, hogy én is ott va­gyok. A fáihoz vágott, akár egy rongyot és összecsuk- lottam, mint a collstok... •Mikor eszméletre tértem, Ju­lika a ddkón hevert aléltan, véresen. A blúza szétszag­gatva ... © O 0 o Apostol már jó ideje le­hajtott fejjel ült a tűz mel­lett, kifárasztotta' a beszéd, az emlékezés. Ml is hallgat­va bámultuk a parazsakat. — Ami ezután követke­zett, nem akarom részlete­sen elmondani... Két hét múltán hármas temetésre csendítettek a faluban. Há­rom embert hántolták elegy közt» sírba: Julikat, az any­ját és az apját Julikat és I az anyját az apa lőtte agyon, az apával pedig a csendőrök golyói végeztek... Rövid eltávozásra jött haza a férfi, s még jóformán be sem ért a falu házai közé, .már mindent tudott a tör­téntekről. Hogy a felesége Vencu szalmazsákja lett, s aztán Vencu a leányát is meggy alázta ... A lány és az anyja még szólni • sem tudtak, már halottak vol­tak... Akkor Julika apja, össze-vissza lövöldözve, or­dítozva, a Vencu portája felé rohant, hogy neki is megadja azt, amit mocskos­sága miatt érdemel. A csend­őrök a bíró kapujában terí­tették le. akár egy veszett kutyát szokás... © © © © — Azt hiszem, nem mond­tam még, hogy nős vagyok. Elég későn házasodtam, ért­hető, hogy miért. Felesé­gem csendes, megértő, jóra- való asszony, amellett szép­nek is mondható. Nyolc év­vel fiatalabb nálam. Jól élünk, mert egyezik a ter­mészetünk. Van egy négy­éves kislányunk, a Julika... — És Vencu ...? Róla nem beszólt, hogy mi történt ve­le? — . .. Ö ' a legnagyobb mocskosságom énnekem... Életfogytiglani büntetésre ítélte a napbíróság. Már azt gondoltam, nem él, elro­hadt a börtönben a gazem- berje... És akkor csak fel­bukkant. és belelépett az életembe... Azt hittem ad­dig, hogy csak filmben, re­gényben fordulhat elő ilyes­mi, s ott is csak azért, mert így találták kd... Hosszú évekkel ezelőtt történt, még a gyerek sem volt meg. Előbb házat akar­tam, saját házat. A legszél­ső ház a faluban az enyém... Lefekvéshez készülődtünk. Valaki kopogtatott. Egy ág­ról szakadt, összetöpörödött vénember kért szállást éj­szakára. Azt mondta, elal­szik ő a pincében is, csa k falak között lehessen. Na­gyon ismerősnek tűnt. Nem tudtam elaludni az ágyam­ban, csak forgolódtam, ■ egyre azon járt a fejem: ki lehet ez az ember, hon­nan ismerem...? Hajnal fe­lé járhatott az idő, mikor szívembe nyilallt az érzés.. . ö az! Nem tévedek, bizto­san nem tévedek!... Az a vénember a pincémben nem más, mint Vencu... Csend­ben felöltöztem, magamhoz vettem a vadásztőrömet, cső­re töltöttem a fegyvert a verandán, vigyázva, hogy a fémes csattanás ne riassza fel az asszonyt. És kioson­tam a lakásból... A pincébe halkan léptem be, mint a macska. Felkattintottam a villanyt, összekucorodva fe­küdt a dikón... A dikón... Szája sarkából szivárgott a nyál is, olyan édesen aludt. A villanyfény felébresztet­te. „Mi az? Mi történt? Mit, akar tőlem?!” Semmi külö­nöset, mondom, csak sze­relnék bemutatkozni: Apos­tol a nevem... szomszédja voltam egy szép kislánynak, akinek Julika volt a neve. akit... A sarokba hátrált, annyira összement, hogy olyan kicsi volt, mint egy gyerek. A szemében olyan iszonyatos félelem ült, mi­lyet még soha nem láttam... No, most, csak meg kell érintened a ravaszt, hogy végét szakaszd egy mocs­kos, gyalázatos féreg életé­nek ... Aztán feldarabolod, mint a hitvány vásznat, fal­ják fel a kutyák... Tud­tam, hogy nem bírom meg­tenni, de meg akartam ten­ni... És akkor benyitott a pincébe a feleségem. Min­dent elmondtam neki. © © © O Tódor, a fabunkózó, aki eddig némán hallgatta az elbeszélést, most megmoz­dult a fatönkön. — Végét is mondjad, Apos­tol, Mert az vagy te kisbetűsen, nagybetűsen: apostol. — Kerítettem neki állást Éjjeliőr lett a szövetkezet majorjában. Kapott ott egy parányi szobát is, akkorát, mint egy egyszemélyes cel­la. Rendesen dolgozott, so­kat dicsérték nekem, milyen tisztességgel, mennyi becsü­lettel látja el feladatát... Egy nap ágynak esett és fel sem kelt többé. Pár nap alatt kimúlt. Halálát járta, mikor értem üzentek: a vénember azt kívánja, le­gyek ott mellette... Én fog­tam le a két szemét... Ez­zel a mocskos kezemmel. Ki érti ezt? Kegyelmet kapott tőlem az, aki bűnét, ha tíz életet él, akkor sem veze­kelhette volna le...? Szél zúgott át a fák kö­zött. Éjfél felé járt. — Jeget kiált a szél, ahogyan azt a bölcs öregek mondják — szólt az öreg Tódor fázósan, s megrakta még utoljái-? az omladozó tüzet. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents