Népújság, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
...hogy az igazság, jogosság legjobb megméretéséhez patikamérlegnek is használhatóan biztos a — mun- kásközvélemény. Nem egy ember véleménye, nem kettőé, amelyek talán még eltérőek is lehetnek egy dolog megítélésében, sőt egy dolgot kettőnek is ítélhetnek meg, de a sokak véleménye vetekszik az isteni csalhatatlansággal. A munkásközvélemény — a dolgozó ember közvéleményére gondolok itt —, biztos iránytű lehet, ám sajnos gyakran csak lehetne a dolgok, a tények megítélésében. Mert ki vonja azt kétségbe, hogy ha valaki munkával megkeresi, egy kis szocialista összeköttet.éssel a cementet, a cserepet, meg fürdőkádat, megsikeríti és felépíti két-három szobás családi házát, hogy az jogos tett volt és lehet Hogy társadalmunk naivon is írott, de a társadalom lelkiismeretében a" 'ttnál is keményebb betűkkel bevésett törvények ^ ..iát, ez még jöszerint példa is lehet: nem az államra várt csak takarékoskodott, kétkezi munkával maga is megdolgozott a szabad napjain is. Am ez a közvélemény nyomban és joggal szimatolni kezd, ha ebbe a háromszobás munkásházba nem az építő és a családja költözött be, hanem az albérlő. Sőt: albérlők. Négyen, hatan, havi hatszázért, hogy összejön tisztán az a havi háromezer, vagy még több. Munka nélkül. Egyszóval a ház valamiféle metamorfózison ment át, az otthonból és a jogos személyi tulajdonból csiribi-csirxbá: tőke lett Kis tőkés lesz egy sminkás a szocialista Magyar- országon 1974-ben? Nemcsak a munkás. A szövetkezeti paraszt is. Mindaz a dolgozó kisember, légyen társadalmunk bármelyik rétegének képviselője, aki lakását nem a lakásra, hanem as munka nélküli pénzszerzésre használja. Albérlő? Ab Baaiaalj Nyáron a ááSBűttifbaai Ssszehúzódó tulajdoni«, aki »lapra, sőt órára adja ki magas pénzen mindenféle hivatalos szerv nélkül, de az egész környék tudtával, egy részének elítéltetése, másik része irigy szurkolása: közben házának minden zugát: m a valami. Ab a; vatosri? Mesélik, ness tafcá igazi-«; vagy aes»; de ha mondják, valamiféle gyanúoknak lennie kell az igazság körül, hogy egy három ég fél szobás összkomfort egyelőre pingpongterem a gyerekeknek, mert manapság jó befektetés a lakás, ha az illető nem lakik ott és nem adja ki, men az úgy talán veszélyes lehet. De majdan eladni azt, amit évszám nem használ senki az üzletnek sem utolsó. A lakás, mint tőka Az otthon, amelyre o!y sokan vágynak és várnak, egyesek kezében így válhat holmi részvénnyé, amely még osztalékot is fizet, vagy ha nem, önmaga értékét sokszorozza meg. ügye® már; egy te speku!ád& Spekuláljon Rómában, ahol az áffiam egyetlen «Bérrel, se közművel hozzá nem járul a maszek építkezéshez. Ott legyen kistőkés, ahol nap mint nap zárják be a panziókai a kisvendéglőkéi a kisüzlete- kei mert felzabálja mindvalamennyit a monopólium, miközben az állam még a vállát sem rándítja a védelmében. A szocializmus pénzén és keretein bélül tőkésnek lenni? Nem is buta dolog. Csak felhorkan tó. És fél is horkan, fel is háborodik mindaz, akinek még néha a lefekvés is gond, meg az albérlet fizetése is, ha azt látja, hogy egyesek — mindegy, hogy kevesen vannak, de vannak — a társadalom adta lehetőséget hogyan fordítják az egyéni haszon céljaira. A közvélemény, a dolgos munkásemberek serege nem nézi jó szemmel a kacsalábon forgó várkastélyokai az építkezésekben megnyilvánuló sznob kivagyiságoi ám mindaddig, amíg nem megy csak a köz ízlésének és nem a köz érdekeinek rovására, végül is kellő re- zignációval bár, de kelletlenül tudomásul veszi. Am hogyan lehet azt tudomásul venni, s nem is szabad persze, hogy spekulánsok és kufárok még oly vékony rétege is megkérdőjelezhesse, szocialista etikánk normáit, s nem csak megkérdőjelezhesse, de meg is fertőzhesse. A példa ugyanis rendkívül ragadós. Ha ma neki lehei akkor holnap nekem is lehet, s holnapután már meg sem érti a tegnapi még méltatlankodó; miért is kellett neki méltatlankodnia? Az affajta albérleti uzsora ellen, — míg véglegesen és mind köze’ -hbi dátumot jelentőén meg nem oldjuk alapvető lal »ondjainkat — amikor 800 meg 1000 forintért adjáh. ki a másik szobát, keveset tudunk csak tenni. De áz ellen ne tudnánk, ha valaki a házából szállodát, lakásából pénzforgalomból kivont tőkét csinál? Nem, nem is azért, ami ezeknek a spekulációknak forintban kifejezhető értéke; nem is azért, mintha társadalmi rendünk gazdasági alapjait akár csak egy • ' fikarcnyit is veszélyeztetné az efféle és végeredményben valóban nem is nagy számú ügyeskedő spekulációja. Nem: ném ezekért. Az erkölcsi kár a felmérhetetlen. Az, hogy a. munkás, a dolgos közvélemény szeme láttára, annak ellenére’ és eszméink ellenére manipulálhatnak ellentmondásaink vámszedői. Nem vagyok a törvény embere. Nem tudok paragrafust ajánlani ellenük. Csak azt tudom, hogy kell lennie ilyen paragrafusnak, s ha nincs, az ördögbe is, csináljunk. Ha jól emlékszem, a nagybankok államosítására sem volt törvényünk. Aztán csináltunk. Nagybankok és kis házak? Nagyon távoli rokonok ugyan, de — rokonok. El A hatvanöt éves Novak. László meghívott vendégszerető házába, Kál falujába. Nagyobbik fiától üzente, melyik vasárnap tetszenék neki legalkalmatosabbnak a vizitre, amikor is „elbeszélgetünk csendeskén”. Rövid találkozások, váratlan, jóízű beszélgetések — ennyi volt a meghívás előzménye. Apró felvillanások, befej ezetlensé- gek, amelyek folytatást vártak. A folytatásra kisebb fia autóján, egy szürke Dáciával érkezem. Régi, szép, komótos ház a Dózsa György utca elején. Ott áll a porcsinfűvel benőtt udvar kapujában. Erős, kedves, szálas. Pirospozsgás arca felfényük, embert mérő tekintetében meleg derű. Jókedvű legényességgel fogad. Kalapja úgy tetőzi, mint gyűszű a tűt, ha a játszó gyermek félrebillenősen a fokára akasztja. Sötét ünneplőben van, s lábán a fényes, kemény szárú, elmaradhatatlan csizma. A szobában körűiül j ük á nagy asztalt. Szinte roskad a sokféle, illatozó jó étektől. Sült hurka, omlós májas és telt véres, parázs kolbászok, párázó hússzeletek, vágott savanyúság, ecetes uborka. S ez csak a reggeli kínálat Estig még legalább háromszor asztalhoz kell ülni. Mik „megkóstolni” a esigatésztás tyúkhúslevest, a csirkepaprikást csőtésztával és tejfölös uborkasalátával, a rántott csirkealkatrészeket, a töltött káposztát meg a rántott sertésszeleteket —- Ennyi étek két iagzira elég lenne — sóhajtom. A gazda kihúzza magát, és kijelenti: — Telik rá, van mibőL Novák bácsi állatgondozó a szövetkezetben. A megalakuláskor lépett be, feleségével együtt Huszonnégy' hold földet vittek a közösbe; és vitték emyedetlen munkaszeretetüket Eleinte bennük is sok volt a szorongás, idő kellett, míg kiláboltak ebbőL Azóta a szövetkezet tudatos hívei, nézeteik kristályosak, felvilágosultak. — Jobb ez az élet, mint a régi. Nyugodtabb és biztonságosabb. Az ember legtöbbször csak megkérdezi az öregektől: „hogy vannak, mi újság?” s száz közül kilencvennek előjön minden nyavalyája. Állsz és hallgatod türelmesen, hogy ez kellene, az kellene, hogy itt fáj meg amott hasogat. Hallgatod, de a nyilai- lásoktól nem tudod megszabadítani, s nyújtani sem tudsz neki semmit. Ha már piheg a fáradtságtól, a panaszkodástól, odébb állsz, legfennebb kívánsz neki — valamivel több egészséget, A hatvanöt éves Novák Lászlót más fából faragták. Nem keres kibúvót mikor munka van. Vasárnap délután is csak úgy pattan fel az asztaltól, hogy kikerekezzen a majorba. — Meg kell fejni és ellátni a jószágokat. Tizennégy tehénre van gondom... Jó óra múltán, mikor visz- szaíér, azt mondja: — Sohasem pöröltem, és Kiss Róza se pörölt velem... — „Kiss Róza” a felesége, csak így szólítja kedvesen, lánykori nevén azt a kalász- szelíd asszonyt, aki gyűjtője és őrzője mellette mindennek, ami erkölcsben, munkában és any...; akban érték. — Tölts csak, gyerek — mozdítja fejét 5 az intő szóra felugrik székéről a „gyerek”, a negyvenes nagyobbik fiú, Béla. Italába kortyol és azon mereng, hogy életük hamarosan új délkör alá fordul, nyugdíjba készül ő meg a felesége. — Pihenni kell már nekünk is, ugye. Megmarad a háztáji, tartalékunk is akad. Meg®űnk a nyugdíjból és nem is gyenge lábon. Szóval: nem lesz a mi egünkön felhő. „„ Kova esek olyan emberek, ' akik telítve vannak visszavá- gyással a múltba. Igen kevéssel kezdték, amikor negyven éve egybekeltek. Elszánt erőfeszítéssel láttak neki a szerzésnek, mással nem is törődtek, csak nyűtték magukat — Csak a fődért éltünk, azért, hogy több meg több legyen »— mormolja az aszszony. Rangos házuk van, szép „fordítós”, több szobával, nyári konyhával. A ház csodálatos és gyönyörködtető. Kovácsék is csak csodálják, de nem laknak benne. A nyári konyhában szűkösködnek. A szobákba nemrég vettek olaj kályhákat, ám eszükbe sem jutna afféle tékozló gondolat, hogy egyszer is fűtsenek bennük. Mutatós a bútorzat, de a pámás, kárpitozott székekre még rá nem ültek egyszer sem. Az ablakokon mindig leeresztve a redőny, nem hatolhat be rajtuk a napsugár, mert ártana a bútoroknak, a szőnyegeknek, bútorszöveteknek. így a szobák sötétek, nyáron hívesek, télen jégvermek. A szekrények tetején befőttes- üvegek sorakoznak, évenként tovább szaporítják, de hozzájuk nem nyúlnak. Még a befőtt is csak a szerzés, csak a „rang” miatt van. Kovácsék élére rakták a pénzüket, egyik földdarabot a másik után vásárolták, felvergődtek a középparaszti sorba. Gyerekük nem született. Többször próbálkoztak, hogy legyen legalább egy utódjuk, de az asszony nem tudott kihordani egy gyereket sem. Tanácsolta a bába az orvost, a klinikákat, sajnálták a pénzüket, inkább földet vettek rajta. Hallani se akartak a termelőszövetkezetről, évekig kívül maradtak, a kényszerűség végül behajtotta őket — Csak a fődet sajnáljuk most is... Jó íődek vótak azok... Mind itt közelben, a falu körül. — Ki művelné most, hogy megöregedtek? Mire mennének vele? Hallgatagon maguk elé tekintenek a száraz csendben. Hosszú percek telnek, amíg újra megszólal az asszony: — Nem hazudunk, hiszen alapjában meg lehetünk elégedve. Másért sopánkodunk. Nincs gyermek. Amit szereztünk, abbé’ nem sokat élveztünk minden idegeneké lesz. A rokonoké. Ha ránk nyitják az ajtót, látom a szemükön, ügy néznek itt mindent mintha már az övék volna. Látni rajtuk, csak a halálunk' várják, hogy beüljenek a ia, a készbe. Ebben a gondolatban méreg van. Lassan elpusztítja az embert... A Polski Fiat nekiiramodik az országúinak, elmaradnak mögöttünk a hunyorgó villanyfények, egyre kisebb ponttá zsugorodik a dombok közé ékelt -bányász falu. — Ha még tovább erőskö- dik az öreged, akkor most végigordítom az utat Egerig. Színmustból érett fiatal bort ittam. Fiatal orvos barátom apja érti a dolgát. Amit a szőlőből varázsol, az kész csoda. Háromszáz négyszögölnyi kertje mintás, lugassal befuttatott a ház udvara is. A leszedett fürtöket nem préseli mindjárt, ráérősen csurogni hagyja a levét. A”ü színmust a maga súlyától kicsurog, azt külön edényben felfogja, külön kezeli, s csak ünnepi alkalmakra tesz belőle az asztalra. Vétek egyszerre felhajtani, kortyonként kell mustrálgatni. Tömény áldás és frissítő zápor, szinte táncra ingerli az idegeket. — Láttad, mit művelt? Telerakta a kocsi hátúij át. Amennyi az asztalra fért sonkából, kolbászból, császárszalonnából, abból a fél délután sokat pusztítottunk. A kocsiban pedig hozzuk « fél disznót — legalább. — Ugye, láttad, még pénzt is dugott a kabátom zsebébe. Ajándékra a gyerekeknek. — Van miből..; Mégis úgy restellem.” Sokat megtagadott magától a két öreg, amíg egyetemre jártam. Apám a vájárkeresetének nagy részét nekem küldte, amikor megnősültem és egymás után jött a két gyerek. Most pedig már a klinikán dolgozom, s még mindig ő segít. — Adok, amíg adni tudok. .. Az élet szép rendje. — Még ebbe az autóba is belesegítettek... Az autó fényszórói széles folyosót vágnak ki előttünk a sötétségből. — Négyezer az öreg nyugdíja. De minden évben kidolgozza az engedélyezett 840 órát... Múltkor anyám megmutogatta a feleségemnek .azokat a holmikat, amikben majd eltemetik őket.. „ — Igen. Ez már a „hazafelé” fordulást jelenti. — Megpirongattam anyámat, minek emlegetni a halált. Csak azt mondta mosolyogva: a halálra is készülni kell, nem akarnak költségbe verni minket... Előre meredünk, üres tekintettel, valahová a semmibe. — Próbáltam rávenni őket, tegyék pénzzé mindenüket, s költözzenek hozzánk. „Előbb megpróbáljuk, hogy bírjuk-e a városi életet” — mondták. Egy hétig bírták valahogyan. Azóta elő se hozom ezt a dolgot... Rangos-gangos ..villa a Várost övező gyűrű egyik falujában. Büszke ház. Magas, fröccsös homlokzattal, széles. ablakokkal, kőlábazattal, lándzsás vaskerítéssel. A telket, ahol ez a derék ház áll, gazdája szép pénzért adta el, évekkel előbb. — Itt lakik nálunk az öreg, tőlünk ellehet, nem zavar bennünket. De mondja meg, nem jobb dolga lenne inkább egy szociális otthonban? Apósom vette ezt a telket, s úgy alkudott, hogy amíg az öreg él, helyet biztosítunk neki. Adunk ezt, azt, kenyeret, tejet, hogy azért mindennap egyék valamit. Az édes gyermekeitől nyugodtan fölfordulhatna, nem sajnálééjfc •— Hói van az öreg... ? •— Ott lent, a helyén. A módos emeletes villából alá kell ereszkedni a szute- rinba. A kis helyiségben félhomály és gyomrot felkavaró bűz. Kosztól, szutyoktói ragad minden. A sarokban vaságy, újságpapír fedi a matracokat. Odébb egy füstölgő vaskályha. Az ajtónyitásra papírzizegés jön a sarki vaságyról. Megmozdul rajta egy gubancos rongyhalom. Egy ember. — Három gyermeke van itt a faluban, de még az unokái se néznének rá soha. .. Az egyik gyermek a három közül, kitelt; jóhúsü menyecske. — Nagy piszok ember , az, érti. sose volt benne apai érzés a gyermekei jTánt, Különben nem adta volna azt a házhelyet idegennek. Mi is építhettünk volna arra, nem gondolja?! Akkor most nem kellene szoronga- nunk... A menyecskéék cseppet sem szoronganak. — Csak tartsák azok, akikkel jót tett a vén szégyentelenje. Vagy vitessék a men- helyre. Én bizony nem adok neki ételt. A rák essén a gyomrába, a rák... ! — Felnevelte, férjhez adta magukat.. — Az az ő kötelessége volt Nem kéredzkedtünk mi & világra. — Tudja, hogyan él,...? —- Nem akarunk tudni róla semmit Vén mocsok, piszok ember. Olyan sorsa van, amilyet megérdemel...,! Ügy kell neki... 5. Öregasszonyos, tiszta, szépen berendezett szobában ülünk és Verus nénivel az ujjunkon számolunk: Gábor, János, Antal, Imre, Mária, Juszti, András. (Imre és András odavesztek a háborúban.) — Hogy találtak ennyi nevet? — Bizony könnyebb volt, mint enni adni nekik. Az asztalon soha nem maradt kenyér. Mi soha nem tudtuk azt mondani esténként, hogy aludni ment a kenyér,; aludjatok ti is. Még a morzsát is leseperték az asztalról és veszekedtek rajta. Azért felneveltük valamennyit az én jó urammal. Beleszakadtunk inkább a gürcbe, de az ennivalót előteremtettük. Csak a két legkisebb fiamat ve- szej tették oda a fronton.. Tónikám, akaszd le csak a falról azt a képet, hadd mutatom meg, milyen szép gyerekek voltatok. — Én János vagyok, édesanyám. .. — mozdul az asztal mellől egy ötvenes, tagbaszakadt férfi. — Ejnye már, csak nem hibbantam meg? A szobában ülők szelíden nevetnek. — Sok bánata volt, Verus mama? — Nagyon sok.., A legnagyobbnak azt számítom, amikor meghalt az én jó uram. Akkor voltam viselős a kis Andrissal. Annyi .dolgom, gondom volt nekem, hogy nagyon búsulni se bú sulhattam, mert arra már nem jutott idő. — Volt-e sok öröme? — Lánykoromban keveset hálózhattam. Hamar férjhez mentem, jöttek a gyerekek egymás után és mindig nyág- gatott, mindig a szoknyámba kapaszkodott valamelyik. .. Most már jó. Most már nem kell adjak - semmit. Ok adnak. Mindig adnak. Mindig jönnek... A nagy család tagjai úgy ülnek, hadd essék Verus mamára a lámpa fénye. Szelíden néznek az idős asszonyra, kicsit úgy, mint valami templomi szoborra. Nekem is szentélynek hat ez a kedves szoba: sapkámat még az varon sem teszem fel a jenank 1 * Ä * i
