Népújság, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
A Hevesi Szemle lehetőségei MEGJELENT már hetedik ■zárna is Heves megye folyóiratának, a Hevesi Szemlének s érdemesnek látszik a folyóirat két évfolyamának összegező-elemző olvasása: felmérése erényeknek, hibáknak. Nincs tökéletes újság. A hajdani áhítattal emlegetett nagynevű lapok, a Nyugat vagy a Szép Szó régi évfolyamait lapozgatva is szemünkbe tűnnek elnagyolt írások, rosszul vagdalkozó vitacikkek, hamis dicséretek. Mégis, épp e két folyóirat olyan szellemi központ volt a két világháború között Magyarországon, amely egyértelműen képviselte a haladó magyar irodalmat, gondolatot. Épp a részletek tarkasága biztosította hitelét az itt megjelenő írásoknak; az a szerkesztői szellem, amely a különböző színvonalú, szellemiségű írásokat egységes képbe rendezte, új minőséggé ötvözve a szellemi különbözőségeket. A Hevesi Szemle sem tökéletes újság, de Gyurkó Géza felelős szerkesztő vezetésével fontos feladatot jól megoldó folyóirat; vitatható részleteivel, megoldásaival együtt is egységes szellemű képviselője Heves megye szellemi és társadalmi életének. Egy vidéki központban megjelenő folyóirat legfontosabb feladata: kiszábadítani a megye szellemi életét a provincializmus kövületeiből. „Ügy véljük, hogy a jó értelemben vett locálpatrio- tizmus nem jelenthet provincializmust” — írták a * lap szerkesztői az első szám beköszöntő írásában s a megállapítás helyes, tartalmat azonban csak a megjelent számok adhatnak e mondatnak. Az a szellem, amelyet a lap a gyakorlatban képvisel. A Hevesi Szemle mindenekelőtt a megyében élő írók, költők fóruma kell hogy legyen, az itt felnövő tehetségek istápolója, nevelője, szellemi szervezője. A lap szerkesztőinek ez még nem sikerült: gyenge a szépirodalmi anyag. Nem az a baj, természetesen, hogy megjelennek gyenge, sőt rossz versek is a lapban, e2t a vétket országos, nagyobb anyagból válogató lapok is elkövetik (s tegyük hozzá: büntetlenül), ámde itt szerkesztési elveken kellene változtatni. MINDEN SZAMBÁN közöl a lap verseket, négy-öt költőtől is — egy-két költeményt; csak nagy ritkán többet. így lényegében megjelenési fórum a Hevesi Szemle és nem szervező fórum. A megjelenő egy vagy két vers, minőségétől függetlenül, a költőt nem minősíti, nem alakít róla ki jellemző képet az olvasóban: az egy vers csupán megjelent vers. A feladat s a megoldás itt az lehetne, ha a szerkesztők, vállalva a felkutató munkát, egy-egy lapszámban több verssel mutatnának be fiatal tehetségeket, nyolc-tíz verssel is akár, lehetőséget teremtve az olvasónak, hogy ne egy verssel, de egy költészet értékeivel (vagy gyengeségeivel !) ismerkedhessen meg, s aztán a következő számban, már elemző kritika is mejelenhetne e költészetről. Többet használnának így a felbukkanó tehetségeknek, költővé lenni akaró fiataloknak, idősebbeknek, mintha egy-egy versüket közölve felületes lendülettel költővé avatják őket. A közölt szép- irodalom belterjessége (a szerkesztőség tagjai közül mintha némelyek túlságosan is gyakorta jelentkeznének közepes költeményekkel, gyenge elbeszélésekkel) csak így számolható fel: ha a Hevesi Szemle nem néhány írogató ember megjelenés fóruma lesz, hanem a megye irodalmi tehetségeinek szervező fóruma, amely nem csupán megjelenést, de teljes értékű kritikát is képvisel. A szervező fórum azt kell jelentse, hogy a lapban megjelenő írók, költők ' egyike- másika eljut a megye határait átlépve az országos irodalmi életbe, mások viszont — épp a belső kritika következtében — lemorzsolódnak, tehetségüknek, alkotókedvüknek megfelelőbb és használni tudóbb területet keresve, találva. FONTOS LENNE a Szemle szerkesztőinek eltöprengeni a szépirodalmi anyagok kiválasztásának, belső kritikájának szerkesztői elvein, mert a jelenlegi módszer. — a kívülálló, a megye szellemi életében tájékozatlan olvasó szemével nézve — nem any- nyira az új tehetségek felfedezését, életre segítését erősíti, mint inkább régi tehet- ségtelenségek megerősítését, rögzülését. Márpedig nagyobb hibát nem követhet el a Hevesi Szemle, mintha provinciális írólétek védő-, védekező bástyáit erősíti felkínált megjelenéssel, a belső kritika elnapolásával. Mindebből az is következik: bővíteni kell a lapban megjelenő költők, prózaírók névsorát, újakat felfedezni, régieket elejteni, hogy eleven szellemű legyen a lap, a provincializmus és megmerevedő megszokottságok harcos kedvű lerombolója. Fontosak a lapban megjelent irodalmi dokumentumok: Remenyik Zsigmond sajátos hangulatú drámája, a válogatás az oláh cigány nép- költészet remekeiből, Kálno- ky László versfordításai a helyi színektől is izzó vallomása önmagáról, Sike m. Sándor népköltészeti gyűjtése, a népi színjátékok itt lejegyzett darabjai. Érthetetlen viszont Viktor Rozov komédiájának közlése: a lap szűk terjedelmével jobban kellene gazdálkodni; a Nagyvilágból kiszoruló gyenge színdarabfordítás megjelenése legfeljebb ha a helyi fordító számára lehet fontos. A Könyvespolc rovart szerkezete is egyensúlyi zavarokat mutat: felesleges lenne a Hevesi Szemlében minden könyvről kritikát közölni, képtelenség lenne terjedelmi okok következtében is. Így viszont túlságosan esetleges a röviden ismertetett könyvek sora. A megoldás talán az lehetne, ha a megyéhez, a megye életéhez kötődő könyvek ismertetése kerülne előtérbe, azokról azonban lehetne alaposabb, elemzőbb kritikát írni. A hiányosságok «tán most az erényekről. A FOLYÓIRAT legtartalmasabb része a megye s a város, Eger életét, történetét elemző-ismertető tanulmányok. Széles sugarú kört telítenek ez írások: a művelődés - és tudománytörténettől a mai szociológiai, társadalomtudományi írásokig terjed az érdeklődés sugara. Itt a szerkesztők — terjedelmi értelemben is — kihasználják a sokirányú lehetőségeket. Eger város művelődéstörténete számos érdekességet kínál, kutatásra váró feladatokat is és így a lap nem csapán ismereteket terjesztő fóruma lehet a város és a megye gazdag történetének, de új kutatási eredményeket közlő fórum is. S a megjelent írások is azt bizonyítják, hogy a meleghangú jegyzetekből (Ebergényi Tibor kitűnő írása például mindjárt az első számban) az okos és élvezetesen megírt tanulmányokon keresztül (megint csak példa Sugár István Két híres egri ital históriája című írása) a tudományosan is újat mondó, érdekes adatokat felszínre hozó dolgozatokig (Bakos József könyvtörténeti tanulmányai) mindenféle irányban mozdulnak a lap szerkesztői, hogy mindjobban megismerjék s megismertessék a megye múltját és jelenét. És természetesen jövőjét is, hisz az olyan tanulmányok mint Az egri borok piaci prognózisa, vagy az utolsó megjelent számban (1974 szeptember) napvilágot látott két tanulmány (Műszaki-tudományos haladás és társadalmi élet; Kőbe vájt lakások, építmények) épp a feladatokról, a megoldásra váró gondokról szólnak s hasonló tanulmányok szép számmal megjelentek már az elmúlt két év során. A Hevesi Szemle legfontosabb feladata épp az ilyen s hasonló írások megszületésének elősegítése: a megye s az ott lakók múltjának, jelenének, jövőjének — tartalmas életének tudatosítása az olvasókban. S közvetve az illetékesekben is, hisz az okos tanul- mányokben felvázolt gondok megoldása már az ő gyakorlati feladatuk. Az elemző tanulmányok sorában a lap szerkesztői szerencsésen képviselik a local- patriotizmus és az országban, nemzetben gondolkodás jó arányait. (Talán csak ha több riport, szociografikus írás színesíthetné még a képet.) Ez a provincializmust meghaladó, a megyében élő emberek érdekében lépni akaró szemlélet kell, hogy áthassa a lap szépirodalmi munkásságát is. AKKOR TELJES ÉRTÉKŰ fóruma lehet az itt élő, itt dolgozó, jobb életet itt remélő embereknek, formálódó-alakuló szellemi közö6sé- guknek. Szigethy Gábor 55 éve halt meg Hopp Ferenc, a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum megalapítója ötvenöt évvel ezelőtt, 1919. szeptember 10-én halt meg Hopp Ferenc, a neves műgyűjtő, az ismert utazó, a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum megalapítója. Korabeli fénykép: Hopp Ferenc a javai Horobodu* templomban. Z öldhajúnak hívnak. Pedig, amint látja, nem is zöld, hanem szőke. Egyszer heccből befestettem, azóta úgy rám telepedett a zöld szán, mint tevére a púp. Nem is hívnak másképp... Nem születtem bányásznak. Az egész famíliám egyetlen melóst sem tud felmutatni. Engem is valami jogásznak, vagy orvosnak szántak. A család egyke szeme fénye voltam. Terülj asztalkám mellett nőttem. Csoki kellett? — Kaptam- Pénz kellett? — Kaptam. Korcsolya, kerékpár, labda kellett? — Ki sem mondtam, már előttem volt Ó, én engedelmes kisfiú voltam Kitűnően tanultam, saját motorom is volt, de apa kocsiját nem használhattam Azt csináltam, amit akartam. És mégsem! önállóan semmit Leintettek. Kíméltek. Más tett-vebt helyettem. Úszott felém a kész, én meg semmit sem értékeltem Minek, ha úgyis megkapom... Harmadik gimista koromban aztán bedobtam a törülközőt. Untam már a banánt és bejelentettem egyik napról a másikra: elég volt a bábáskodásból! Lelépek! Dolgozni megyek■tanáraim kiverték a balhét. A srácok röhögtek: -•> lám, lelép a dédelgetett, a kedvenc. Anyám majdnem bedilizett. Apám a haját tépte. Te szégyene a családnak, mondta asztalt verve, ha elmész, ide többet nem teszed be a lábad. Kitagadlak... Minden tiltakozás ellenére aktatáskával és egy bőrönddel idejöttem a bányához. Nem kíméltem magam. A legnehezebb helyeket kerestem. A legjobban fizetőt- Pedig a bányában acélemberek kellenek. Nem kemények, nem törékenyek, hanem szívós, hajlékony Bartha Szabó József: Elágazás acélpengék- Valamikor azt mondták: a bányásznak nem kéül más, csak két erős kéz és egy buta fej. Ez még akkor sem volt igaz. De nem csak erő és nem csak ész kell, hanem szívósság Isteni szívósság. Káromkodni tudás, hogy a felgyülemlett energiát^ mérgét kiadhassa az ember magából Mert ha nem, akkor megfő, felforr, elvész a saját dühzuhatagában. Az erő viheti a puszta terhet, a nehezéket, a gerendát. Az erő mozgathatja a puc- kát, a réselőt, a köveket, de mindezt folyamatosan, hosszú távon csinálni, ahhoz akarat és szívósság kell. Térden állva egy teljes siktet szívlapáttal lemelózni nem gyerekjáték. Mert felállni, azért mindenütt még ma sem lehet. Ha az ember ki akar nyújtózkodni, gém- beredett tagjait normálissá szeretné pofozni, akkor bizony végig kell nyúlni, hanyatt, vagy hason fekve a latyakos vágatban, élvezve annak hűvösét, csontropogtatását. Itt tudni kell melózni! Aki idejön, annak tudnia kell hajtani. A zt mondják a bányász sokat iszik? Ne higgye! Nem mindenki- Az viszont igaz, hogy általában többet. Sokat kell enni és inni. Verejtékezünk! Nemcsak szórakozásból fogynak a kriglik. A szesz erőt, lendületet ad. Nem mindenki bír tartósan a vájvégeken maradni nélküle, bármennyire is akarja... Kell a kondi! Van, amikor egyedül megrakok tíz—tizenöt csillét A kilencvenkilós tárnokkal is kell játszadozni. A fúró és a fejtőkalapács dübörgő rakoncátlanságát is meg kell fékezni... A szakértelem nélkülözhetetlen- Rájöttem, hogy egy-kettőre le kell tennem a szakmunkásvizsgát. Vájár lettem. Aztán a gimit is befejeztem. Amikor idejöttem, madár- csontú voltam. Törékeny, mint egy vénasszony. Azért van itt kakaó. Nem vagyok magas, alig százhetven, de nem kell, hogy más emelgessen helyettem. Tizenhét kilóval vagyok nehezebb. És ez nem háj. De nem ám! Ugye, most azt gondolná, hogy a bányászok verekedősek. Nem azok! De nem is angyalok! Csak szeretik az igazságot. A kézzelfogható, egyszerű, nyers igazságot, öröklődik, mint a kobak, mint a fejlámpa. Ott mindenki tiszteli a másikat- Olyan sötét van, hogy az orr előtt levő kezet sem lehet meglátni és ha nem világítanának az ösz- szetartozás fejlámpái, akkor sokan nem is találnának ki belőle, vagy le sem mernének szállni. Lent sosem lehetett a lekezedőt, a pökhendit megjátszani. Mert a bánya nagy, az eldugott vágatoknak pedi£ se szeri, se száma. Lent én sem vagyok Ilyen bőbeszédű! Senki sem az. Ott szükség van minden tartalékra, minden energiára. Ött a tudatosság összeszokott csendjében kúsznak a gondolatok. A sikt végére beszéd nélkül is kimerülünk. Szemmel is értjük egymást. Ha összevetem a hátamat az öreg Pistabával, biztonság és elégedettség sugárzik át a testembe. Hatodik éve dolgozunk egy csapaton. Robbantó váj ár. Rendszerint szűz területet tárunk fal, mert gyorsvágathajtók vagyunk. Sohasem gondoltunk arra, hogy soakad. Ilyen eszébe se juthat senkinek. Olyan biztonsággal mozog ott lenn mindenki, mintha külszínen lenne- Vele vannak társai, vele a műszerei... D égen, főleg más helyeken, az egerek és a patkányok voltak az emberek legjobb barátai. Nem rúgták, nem vágták őket A műszer nélküli világban ezek voltak a tárnák, a vágatok meteorológusai, vészjelzői, vészcsengői. Elárulták hol van víz, rejtett tengerszem. Onnét ösztönös halálsikollyal menekültek. Ha valaki ilyet látott, eldobott minden keze ügyében levő szerszámot és usgyi: kiabálás, tolakodás, dulakodás, menekülés. Mert ólrü mindenki akart. Ha valahol lappangó gáz rejtőzött, az állatok mindennél előbb jelezték: Ember, vigyázz! Ne menj tovább! Az öregek szerint pontosságuk bá- mulatraméltó. Nem csapnak be senkit, nem viccelnek meg, nem ijesztgetnek feleslegesen, csak ha szükséges. Akkor viszont csalhatatlanok. Mégis a legjobb segítőtárs a füligen a fül! Lehet bármekkora zaj, düböröghet a réselő, bőghet a fúró, a böller, szót se lehessen hallani, azért a bányász fülel. A legnagyobb robajban is képes meghallani azt a kicsike és furcsa neszt, amit egy gyűszűnyi kő leesése okoz. Nem is nesz ez! Hanem csak pisszenés. Csak surranás, de a fület mégsem kerülheti el. Ilyenkor ordítás, futás, mert kicsi után jön a nagy, és az már nem tréfa. Hogy volt-* balesetem? Hát igen. Azon a napon nem akart bejönni semmi. A főtéből szakadt a víz. Gumiruhába beöltözve ácsoltunk. Feszült minden. Erőlködésünk hangja bejárta a vágatokat Fúrtunk. Éreztem az öreg zihálását, de nem figyeltem. Nem engedtük- Engedni, megalkudni sohasem lehet. Ha egyszer valaki megteszi, nem bírja abbahagyni. Fojtott a levegő Rossz volt a vídia. Kevés veit a nyomás. Megszorult a meleg. A csillék is nehezen teltek. A fúrógép is makacskodott. Még a gyufa sem fogott tüzet. Már semmire sem figyeltünk. Egyszerre csak zsupsz. Többre nem emlékszem ... Az igaza próba tehát megvolt. Több hónapig nyomtuk az ágyat. Állítólag szerencsénk is volt. Amikor újra leszálltunk, fel-felnéztünk az öreggel a főtéré ... Egy darabig még dolgoztak az idegek, aztán el is feledtük. Aki túlesik a próbán, és ki tud térni a kasza elől, annak alaposán megnő a tekintélye. Az már öregnek számít, még akkor is, ha csak huszonnyolc éves, mint én. Mert a hagyomány szerint már a második életét éli. Tudja, én nagyon makacs ember vagyok. Bennem él a varázs. Napról napra leszállók, minden mellékgondolat, minden szorongás nélkül- Nem félek! Sohasem félek! Magamba szívtam a mélység sze- retetét. A föld, az érc, az elmúlt tíz év alatt önálló emberré gyúrt Tudom, mit miért csinálok. Az egykori elkényeztetett fiú nincs többé. Sohasem bántam meg, hogy nem a könnyebbik utat választottam. Odahaza, ha nehezen is, de megbékéltek ... Elágaztam! U a néha megkérdezik tőlem, ** miért vagyok bányász, csak annyit mondok: van valami, ami hív. És én megyek, mert enélkül ízetlen, sótlan minden ... Hát ennyi! Na, JÓ SZERENCSÉT ... V.',-.A.W ■-'VA AAK-V".V'AA-VWVNAAíV
