Népújság, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-15 / 216. szám

5. ö különben járni is kolán tanult meg, tizenegy hóna­pos korában már vígan to­tyogott a pipaszár lábain Vékony volt, de erős, inas kölyök: a saját súlyátköny- nyen elhordozta. Ment, mint a veszedelem, amerre csak szabad teret, nyitott ajtót látott. Nem is bocsátotta .meg soha, hogy nem engedtük már akkor a maga feje után rohanni, s ha kiszökött a lepcsöházba, felkaptuk, visz- szahoztuk, mielőtt lebuk­fencezett volna. Ordított, mint a sakál, hogy ő men­ni akar, menni, menni, nem számít a lépcső, nem számít semmi, csak eresszük a ma­ga útjára. Hozzá képest Bubu iga­zán jámbor, kellemes egy­kének bizonyult. Ö nem fe­szegette szét az ágya léceit, minek ■ is feszegette volna, mikor állandóan le volt húz­va a rácsa: kedve szerint bármikor kimászhatott a re- kamiéra. Ö nem szökött ki a lakás ajtaján sem, minek is szökött volna, mikor ki­csi korától fogva folyvást magunkkal hurcolasztuk mindenüvé, erdőre-mezőre, le # varosba, me&xneg szebb i&: egyéves Rölyök- ként már Kolozsvárt is meg­járta. Ügy járta meg, hogy még nem is tudott járni. Miután hazajöttünk, akkor sikerült rávennünk az önálló men- degélésre. Meg van ennek a forsza. Áll a gyerek a földön, s kapaszkodik valamibe, akár az ágyába, akár egy szék­be, vagy más egyébbe. Ka­paszkodik, de már nem olyan görcsösen, mint elein­te, mert az álláshoz, a fo­gódzva járáshoz már meg­szerezte a kellő biztonságot, csak támasz nélkül nem mer meg elindulni. Hiába vezetgetjük kézen fogva, ab­ban a reményben, hogy egy­szer majd elereszti a kezün­ket, vagy engedi, hogy mi eleresszük az övét... nem, ez nem sokat ér. Egyet te­hetünk, ha már megérett a helyzet, hogy önáll ián jár­jon a gyerek: közvetlen kö­zelből hívhatjuk magunk­hoz. Mintha csak arról vol­na szó, hogy a székbe kapaszkodik vagy be­lénk, ahogy ott guggolunk mellette. Mindössze kar­nyújtásnyira vagyunk tőle, megjs »ásg .Tpajsae. abbas, hogy el ne érjen, míg a széket el nem ereszti. Hív­juk, hívogatjuk kitárt kar­ral, ennek nem tud sokáig ellenállni. Elvonja a kezét a széktől, s nyúl felénk, mór a lába iß mozdul, már az ölünkben is volna, ha mi nem húzódnánk közben hát­rafelé, hogy még egy lépést kelljen tennie, még egyet, még egyet, talán már az ötödiket, talán már a tize­diket, míg kiköthet végre a karunkban. Első gyerekeim mind ilyenformán tanultak meg járni. De Bubut, mint szüle­tett gyáva gyereket, sokáig nem tudtuk rávfenni, hogy fogódzó nélkül egy lépést is tegyen. Gyalogszerrel beka­landozta már az egész szo­bát, de egy széket tolt min­dig maga előtt, s attól nem volt hajlandó elválni. Egy­szer aztán öt testvére körül- ülte, s ők csalogatták fel­váltva az ölükbe. Egy-két lépest kellett csak tennie egyiktől a másikig, legalább­is eleinte, mert később ők is eltek az ismert csellel, s mindig meghátráltak a kö­zeledő Bubu elől. Fél órásé kellett, s az úgy rákapott az önálló totyogás jóízére, hogy többé le se szokott ró­la. A kis totyik a világ leg­aranyosabb gyerekei., Mind­untalan nevetni kell raj­tuk, hogy ilyen aprócskák, és már járni tudnak. De azon is, hogy milyen komi­kusán billegnek-ballagnak, felsőtestüket jobbra-balra in­gatva nagy elszánásukban, hogy tovább és tovább jus­sanak a kissé még bizony­talanul kacsázó két laoacts­káíu&m.--------------­­M egtörténik viszont az is, hogy a járni-keini kezdő gyerek elesik, s úgy meg­üti magát, hogy jó időre el­megy a kedve a totyorá- szástól. Megtörténik, de rit­kán, mert az ilyen kicsik többnyire a fenekükre hup­pannak, s a guminadrágjuk ki lévén tömve pelenkával, nem éreznek semmi fájdal­mat. Vannak aztán olyan gye-' rekek is — de ez meg iga­zán ritkaság, mióta az an­golkór kiment a • divatból —, akik nemigen hajlandók fel se állni. Ügy megszok­ják s megszeretik a fené­ken csúszkálást, a négykéz­láb mászkálást, hogy semmi kedvük sincs kockázatos kí­sérletekbe bocsátkozni. Nyújtjuk az Ujjúnkat, hogy kapaszkodjanak bele s úgy lépegessenek, de ók máris a földre tottyannak, s ha felráncigáljuk őket, sem haj­landók folytatni a sétát. Nem és nem. A földön biz­tonságosabb. Ha az orvos szerint sewr- mi bajuk, akkor nincs mi­ért izgulnunk. Majd feláll­nak egyszer ők is, s elin­dulnak a maguk útján. A családi legendák szerint én egyik testvérem is majd­nem hároméves koráig a fe­nekén csúszkorászott. Szo­katlanul nagy feje volt, úgyhogy szüleim állítólag arra is gondoltak, hátha víz­fejű. De mikor végre lábra állt, nagyon jól elbírta ext­ra méretű koponyáját, arrói nem is szólva, hogy idővel családunk legeszesebb tagjá­nak bizonyult. . SBaíiftatfU*) ­32 Új A Csongrád megyei nács Építőipari Vállalata­OMémM 1974. szeptember Iá, vasárnap nak dolgozói kongresszusi vállalásuk teljesítésével. Hódmezővásárhelyen, Kis- kundorozsmán, Apátfalván és Pakson összesen 32 álta­lános iskolai tantermet ve­hettek így birtokukba a ta­nulók, több hónappal az eredetileg tervezett határ­idők tiutt. _____• t anterem Ta­ták országos tanulmányi ver­senyen. Ök mar kikerültek az intézetből, de ahogyan Tóth Zsuzsanna oktatónö mondja: minden eltávozott lábnyomába kettő lepett, idén sem lesz hiány diáklá­nyokban, akiknek a város ifjú egészsegöreit kéül ki­képezniük. Beszélgettünk a szakkö­zépiskolásokról Juhász Má­riával, a véradó állomás munkatársnőjével is. Ö to­vább szélesítette, tágítottá a kört. Megtudtuk tőle, hogy szabadságolások idejön, vagy amikor több a hivatásosak között a beteg, egy-egy al­kalommal a diáklányokat hívta segítségül az állomás. Mi több, azok az ápolónő­növendékek, akik a környe­ző községekből járnak a hatvani iskolába, a véradó napokon saját falujukban támogatják az orvosok te­vékenységet. Íme, az emberséget sugár­zó példák, amelyek ugyan­akkor nagyobb közösség, a város hasznára szolgálnak. Nem szabad azonban elfe­lednünk, hogy mind e se­gítőkészség valahol megté­rül a diáklányoknak. Éspe­dig a gyakorlat, a gyógyító- készség elsajátításában. Ami jelentős többlet a közömbö­sekkel, restekkel szemben! (m. gy.) VARGA DOMOKOST ICárolynét és Tóth Zsuzsan­nát. Minek köszönhető a jó szó és elismerés? Leginkább a feloldódás­nak. Ahogyan mindinkább összenő az egészségügyi szakközépiskola tanulóifjú­sága a várossal. Amiként azonosul a gyógyítás, az is­meretterjesztés helyi gond­jaival. Ott vari például a szociá­lis otthon, amelynek ápolt­jai között, bizony, elég sok a magatehetetlen. Van ugyan orvosa az intézménynek, s nagy lelkiismeretességgel látják el feladatukat a hi­s célja: minél több kisdiá­kot megismertetni az egész­ségvédelem alapkövetelmé­nyeivel, tudnivalóival. Ju­hász Gábor városi vöröske­reszt-titkártól tudjuk, hogy az ilyen iskolai „ifjú egész­ségőr” tanfolyamoknak a szakközépiskolások a lelkei. Hovanecz Katalin, Jenes Éva, Bódi Zsuzsanna, Köte­les Márta tavaly rendszere­sen jarta az úttörőszerveze­teket, s nyilván szerepe volt e tevékenységüknek, az is­meretek ilyetén elmélyülésé­nek abban, hogy dicsőséget szereztek Hatvannak az egészségügyi szakközepisko­AkR itt látnak, szinte gye­rekfejjel is fontos gyógya szati eszközt próbálgatva, csak . egy a háromszázból. Az új tanévben ugyanis ennyien iratkoztak be Hat­vanban a Bajza Gimnázium egészségügyi szakközépisko­lájába. Ennyien szeretné­nek ápolónők, gyermekgon­dozók lenni. Ám ez az egy, csakúgy mint a többi, nem csupán az elméleti órákon és a gyakorlati foglalkozá­sokon állja meg a helyet. Városszerte igen sokfelé di­csérik a fehérbe öltözött di­áklányokat, valamint a két gyakorlati oktatót, Fábián Különleges brigád vatásos gondozónők is. Oláh Vilmosné vezetőnő szerint azonban igen sokszor nyúj­tanak nekik segítséget, tá­mogatást a szakközépiskola különleges brigádjai. Ismeretes ugyanekkor az a mozgalom, amely az álta­lános iskolákban terjedt el, „Mint ahogyan testvér fogadja a testvért.. Beszélgetés a bolgár Targoviste megye pártküldöttségének tagjaival Mint arról a Népújság be­számolt, szeptember 7-én, az MSZMP Heves megyei Bi­zottságán c>k meghívására Egerbe érkezett Petko Ra- dev. a Bolgár Kommunista Párt Targoviste Városi Bi­zottságának titkára és Szi- meon Boriszov, a Targoviste megyei pártbizottság osztály- vezetője. Vendégeinket, akik az elmúlt napokban Heves megye párt- és társadalmi életével ismerkedtek, minde­nütt meleg barátsággal, őszinte szeretettel fogadták. Az interjú során elhangzott kérdésekre közösen, egymás szavait kiegészítve válaszol­tak. — Kér.jiik mondják H, milyen célból érkeztek Magyarorszagra, illetve szőkébb hazankba, Heves megyébe? — Elsődleges célunk volt, hogy megosszuk testvérme­gyénk lakosságával azt az örömet, amelyet az egész bolgár nép. köztük Targovis­te megye és város lakossága erez most, felszabadulásunk ünnepén. Amikor megyei pártbizott­ságunk megbízott bennünket, hogy utazzunk Önökhöz, és ismertessük önökkel ered­ményeinket, azt a megbíza­tást kaptuk, hogy beszéljünk népünknek a szabad három évtized alatti fejlődéséről. Arra kértek, mondjuk el, milyen eredményeket értünk el pártunk irányításával az ipar, a mezőgazdaság, az egészségügy és az élet más területein. Ideutazásunkkor reméltük, személyesen is ta­pasztalhatjuk majd azt a ba­rátságot, amelyet Heves me­gye lakói éreznek és tanúsí­tanak népünk iránt, öröm­mel mondhatjuk, nem csa­lódtunk reményeinkben. — Kt-tartőzkodásuk alatt milyen benyomásokat sze­reztek? — Mindenek előtt: nagyon kellemes fogadtatásban ré­szesültünk mind a megyei pártbizottságon, mind a meg­látogatott üzemekben, így például az Egyesült Izzó gyöngyösi gyárában, az Egri Dohánygyárban, a hatvani Lenin Termelőszövetkezet­ben, valamint Egerben a cs^ bokszári lakótelep általános iskolájában, a szilvásvárad! Állami Gazdaságban és a me­gyei KISZ-bizottság felső- tárkányi továbbképző táborá­ban. Egerben, Gyöngyösön es Hatvanban alkalmunk volt beszélgetni a városi pártbi­zottság vezetőivel. Lehetősé­günk nyílt arra is, hogy az egri és a hatvani Marxista— Leninista középiskolában, va­lamint Egerben a párti,skolán előadást tartsunk Bulgária három évtizedes fejlődéséről. Nagy örömmel vettünk részt a gyöngyösi politikai nagy­gyűlésen. amelyet Bulgaria felszabadulásának 30. évfor­dulója alkalmából rendezett a Heves megyei és a Gyön­gyös városi pártbizottság. Minden helyen úgy fogad­tak bennünket, ahogyan test­vér fogadja a testvért. Jó volt érezni a megye munka saivai. pártaktivistaival, ifjú­ságával való találkozásokkor, milyen szeretetet, megbecsü­lést és barátságot éreznek Magyarországon népünk, pártunk és megyénk iránt. örömmel ta­pasztaltuk azt a szeretetet is, amelyet a magyar emberek éreznek nagy vezérünk, Dimitrov elvtárs iránt. ~ Hazatérésük után be­számolnak-e majd ma­gyarországi tapasztalataik­ról? — Természetesen. Min­denek előtt majd ar­ról a hatalmas fejlődésről, amelyet testvérmegyénk dol­gozói értek el, s amelyet most sikerült személyesen is tapasztalnunk. Bolgár elvtár­saink, akik már jártak Heves megyében, sokat beszéltek az Önök sikereiről. Ennyi sze­mélyes benyomás, kedvező tapasztalat után most mi is Heves megye aktív propa­gandistái leszünk hazánkban. — Nagyon jó vélemény alakult ki bennünk Magyar- országról, illetve Heves me­gyéről. Hazatérésünk után ja­vasolni fogjuk majd, létesít­sünk konkrétabb kapcsolato­kat üzemeink, intézményeink, iskoláink dolgozói, tanulói között. Meggyozuutünk arröl, hogy erre itt is van igény és otthon mi is mindent megte­szünk, hogy elősegítsük együttműködésünk tuváboi feltételeit. — Köszönjük a beszélge­tést. Becky Tibor AM m 20.05. Szigligeti Edét A h arom felvonásos vígjá­ték közvetítése a József At­tila Színház előadásában, fel­vételről. Szigligeti Ede a múlt század legterméke­nyebb színpadi szerzője volt, több mint száz drámát írt Müveivel sokat tett a drá­mai nyelv kialakításáért Legismertebb színműve az 1849-ben bemutatott Liliom- fi, amelyben az író legsze­mélyesebb ügyével — a szí­nészettel — foglalkozik: a főhős: Szilvái Gyula, új ne­vet kénytelen felvenni — a Liliomfit —, hogy a nemes­ség körében akkoriban meg­vetett színészi pályára lép­hessen. Az író maga is er­re kényszerült húszéves ko­rában, mert .apja megtiltot­ta a nemesi név használa­tát komédiásokhoz szegő­dött fiának. A József Atti­la Színház előadásában Szilvái professzort Káló Fló­rián, Liliomfi-Szellemfi ket­tős szerepét Maros Gábor, Mariskát Borbás Gabi, Ka­millát Tóth Judit, Erzsikét Pálos Zsuzsa, Gyuri pincért Üjréti László alakítja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents