Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-25 / 198. szám
AlkotómBhely Filmjeimben az emberi cselekvés lehetőségeit kutatom Beszélgetés Kosa Ferenccel Első filmje, a Tízezer nap, a cannes-i fesztiválon elnyerte a rendezés díját, a Dózsa- film közönségsikert hozott, a Nincs idő-t vitatta a kritika, s most érdeklődéssel várjuk legfrissebb alkotása a Hószakadás premierjét. Néhány nappal ezelőtt Kása Ferenc Egerben járt, a magyar film francia barátainak mutatta be alkotásait és a művészet szerepéről vitázott velük. Az alkalmat megragadva beszélgetésre invitáltam a népszerű rendezőt. — A filmekről és a közönségről szeretnék beszélgetni. — Szívesen, de előrebocsátom, hogy én csakis a cselekvő filmekben vagyok illetékes. — Ezt hogyan kell érteni? — Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy számomra a művészet tulajdonképpen ekötelezett gondolkodási jelent. Töprengést a mi világunkról. Természetesen az elgondolkodtató, vagy az úgynevezett súlyos filmek sem nélkülözhetik a közönséget. Éppen ezért olyan filmeket szeretnék csinálni, amiket megértenek az egyszerű emberek is. Nem keresem a t bonyolult, avangard formákat, a rejtjeles dialógu- isokat, közérthető gondolatokat fogalmazok meg, de természetesen anélkül, Hogy a filmek tartalmát felhígítanám. Én nem hiszek a magas művészet fogalmában, számomra minden művészet eleve demokratikus. — A mozikban nagyon sok a nyugati kommerszfilm. És sikerük van. Jó ez nekünk? — Ezek a filmek sajnos leszoktatják az embereket a gondolkodásról. Őszintén szólva, én félek tőlük. A szórakozást persze én is szeretem, de azt már veszélyesnek tartom, ha egy film úgy csinál, mintha komoly dolgokról beszélne, miközben hazudik. Érdemes itt megjegyezni azt is, hogy amíg a silány művészet — nem is tudom, miért nevezzük művészetnek — kirekeszti a művelt közönséget, addig az igazi művészet mindenkire hatással van, még a legegyszerűbb emberekre is. — Ha már itt tartunk, megkérdezem: mi a véleménye a közönségről? — Nekem csak jő véleményem lehet. Eddig bemutatott három filmemet két és fél millióan nézték meg idehaza. Ez világviszonylatban is jó eredmény. A Dózsa-filmnek, az ítéletnek egymillió nézője volt. És ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy filmjeimet negyven ország vásárolta meg, igazán nem panaszkod- hatom a közönségre. A statisztikán túl persze az is lényeges. hogy a közönség átvegye az alkotók gondolatait. Számomra ugyanis nem az önkifejezés lehetősége a fontos, hanem az, hogy az emberi közösségek sorsáról beszéljék, mégpedig úgy, hogy a közönség is megértse saját sorsát. Én sokat járok ankétokra, gyakran találkozom a nézőkkel, mert látni akarom, jól csináltam-e a filmet. Azt tanasztalom, hogy a közönség érti a filmet, és követi az alkotók mondanivalóját. És még valamit: a közönség nem a gondolatok, hanem az unalom ellen tiltakozik, amikor távol marad a mozikból. — Hogyan határozná meg filmjeinek visszatérő mondandóját? — Közös téma az emberi szabadság kérdése. Tulajdonképpen a cselekvés lehetőségeit kutßtom. Nem az egyén,/ hanem a közösség oldaláról vizsgálom ezt a témát, mert vallom, hogy o szabadság lehetősége egybeesik a társadalmi cselekvés lehetőségével. Pvz. ember ugyanis olyan mértékben szabad, ahogyan tenni tud másokért. És nálam a szabadság egyet jelent a forradalmi gondolkodással. — Elmondaná, hogyan születik egy Kósa-film alapötlete? — Elmondani nem, legfeljebb érzékeltetni tudom. Barátommal, Csoóri Sanyival leülünk és elhatározzuk, hogy a szerelemről készítünk filmet. Történeteket mesélünk egymásnak, amelyekben kedves fiatal lányok és szimpatikus fiúk szerepelnek. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a lánynak nincs apja, elesett a háborúban ... Ilyenkor fordul egyet a téma, s a film már nem a szerelemről szól. Alkotó módszerünk egyik lényeges vonása az, hogy heteket, hónapokat tölt- tünk az ország különböző részein, ott lakunk, ott élünk emberközelben és kérdezünk, beszélgetünk, gyűjtjük a történeteket. Aztán megírjuk, újra fogalmazzuk és film lesz belőle. Nehéz ezt elmondani... — Napjainkban mi a legizgalmasabb filmtéma? — A szabadság és a békeakarat megfogalmazása. Legalábbis én ebben hiszek. Hiszen erről szól legújabb filmem, a Hószakadás is. — Ha nem udvariaskodik, megkérdezem: mi a véleménye a kritikáról? — Nem udvariaskodom. Azokat a kritikákat szeretem, amelyek arra ösztönöznek, hogy jobb filmeket csináljak. Nem szeretem, ha dicsérnek — nem azért dolgozom —, de mégkevésbé szeretem, ha a kritikus mellébeszél. A Nincs idővel kapcsolatban sajnos ez történt. Én az emberi helytállásról próbálok gondolkodni, forradalmárokat ábrázolok és a kritika ezt nem akarja észrevenni. Ilyenkor bizony nehezen telnek az éjszakáim. — Nem haragszik, ha megjegyzem, hogy legújabb filmjétől nemzetközi díjat reméltünk. 8.0S: Osceola Magyarul beszélő NDK— bolgár—kubai kalandfilm. Az elmúlt hetekben vasárnap délelőttönként az indiántörténetek kedvelői, s persze elsősorban a gyerekek végigizgulhatták a DEFA íilmcik- lusát, amelynek egyes daQJSMimh 1974. augusztus 25., vasárnap rabjai többnyire Cooper regényei alapján készültek. Ezúttal is indiántörténetről van szó, Konrad Petzold rendező filmje azonban NDK- beli szerzők forgatókönyve alapján készült. A fordulatos történet 1835-ben játszódik, s annak a fehér—indián párharcnak egy epizódját mutatja be, amely végül. az indiánok úgyszólván teljes kipusztulásával ért veget. Az izgalmakban bővelkedő cselekmény színhelye az amerikai Dél: Florida, ahol ebben az időben kettészakadt a világ. Az indiánok befogadták az ültetvényekről szökött néger rabszolgákat, ám a fehérek nem mondanak le „jogos tulajdonukról”, kirobban a hét esztendeig tartó küzdelem a Seminol-törzs és a kegyetlen, gonosz fehér cukomádültetvényesek között. A főszereplő Osceola indián vezér, aki megpróbálja megmenteni földjét es népét a barbár farmerektől. Osceolát Gojko Mitic alakítja. íKSi , _____ — Sokan várták ezt a díjat. De hát mit csináljak? A cannes-i filmfesztiválon egy romantikus zenésfilm kapta a fődíjat. — Már csak egy kérdésem van: milyen ma egy filmrendező közérzete? — Nincs egy éve, hogy a Bükkben forgattuk a Hószakadás néhány jelenetét. Akkor egy beszélgetés során azt mondtam, hogy ezért a filmemért odaadnám a fél karomat. Ez azt jelenti, hogy a Hószakadással teljes azonosságot vallók és érzek. A film elkészült és úgy mutattuk be, ahogyan megcsináltam. Ez az első ilyen művem, az előbbi hárommal nem voltam ilyen szerencsés. Ritka pillanat ez. S ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy az előzetes vetítéseken legnagyobb örömömre a nézők ugyanúgy értették a filmet, mint én, elmondhatom, hogy egy rendező ennél többet nem kívánhat magának. A személyes alkotói közérzetem tehát jó. De úgy érzem, nem rólam van szó. Ma a világ nagyon kicsi. A közelmúltban Csoóri Sanyival jártam Amerikában, ahol előadások, s beszélgetések keretében megéreztem valamit e gazdag ország politikai légköréből. És ezek a tapasztalatok bizony meghatározzák a mi itthoni közérzetünket is. Ha tehát közérzetemet a világpolitikában próbálom elhelyezni, nos, akkor vannak aggodalmaim is. Igaz, ma már nem csak szeretném hogy bélke legyen, hanem teljes erőmmel akarom is ezt a békét — Gondolom, ezt fejezi Iá • Hószakadás. — Igen. ~ Köszönöm a beszélgetést Márkusz László Az ígéret: egy iskola Kevés olyan ember él ma Magyarországon, aki csak úgy megígérhet egy iskolát. Márpedig ezen kevesek közé tartozik a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat igazgatója, Varga Lajos, aki néhány hónappal ezelőtt kijelentette hivatalos fórum előtt, hogy a mátraiüredi körzeti iskola és kollégium most szeptember 1-től működhet. Miért volt ez a kijelentés ilyen feltűnő, és az adott szót megtartotta-e a vállalat igazgatója? •k Mi tűrés, tagadás: általában az elhatározás és az előkészítés között elég nagy idő telik el még manapság nálunk. Mire a megvalósítás is a nyakunkba szakad, már jócskán elfecséreltük az időnk egy részét. Nem is valamiféle renyhe- ség az oka, hanem valami olyan furcsa, sokszor érthetetlenül kacskaringós, út bejárása, ami sokkal több időt vesz igénybe, mint amennyit szántunk rá előzőleg. Ez történt a mátrafüredi iskola és kollégium esetében is. Tette ugyan mindenki azt, amit tennie kellett, de az idő rohant. Aztán már csak az maradt hátra, hogy meg kellett kérni az építőket: próbálják már meg, hátha mégis sikerülne tető alá hozni az épületet még ennyi idő alatt is. Az építők nem sokat kérették magukat És amikor néhány héttel ezelőtt a városi tanács vb előtt elsorolta a tanácsi építőipar igazgatója, hogy mi mindent kell nekik megcsinálniuk még, akkor —. ha nem is mondták M — sokan úgy gondolták: ebből a mátrafüredi építkezésből aligha lesz valami szeptember 1-ig. ★ — Hetenként, pénteken, a helyszínen tartottunk megbeszélést, eligazítást, számonkérést — magyarázta Kőteleky Dénes, a vállalat főmérnöke. — Ezt a munkát másként nem tudtuk volna befejezni. Márpedig nekünk figyelembe kellett vennünk a megyei tanácsnak azt az állásfoglalását, hogv a munkák közül a nevelési intézményeknek előnyt kell kapniuk. — Mit jelenteit ez gyakorlatilag? — Azt, hogy esetenkéiit nagy erőket vontunk össze Mátrafüreden az iskolánál. Minden feladatot nagyon P'-ntosan meghatároztunk és időben is egyeztettünk. Senki sem lazíthatott. Olykor a" brigádokat megkértük, tekintsenek el attól, hogy most eppen pihenőnapjuk következne. Az idő nagyon hajtott bennünket. — Hogyan tudták ezt anyagilag is kiegyensúlyozni? — Sehogy. Az ilyen munka nem gazdaságos, ahogy szokták mondani, de mi ilyenkor nem is nézhetjük a nyereséget, a feladat kötelez bennünket erre a magatartásra. ★ Berényi József, a városi tanács elnöke csak elismerően tudott szólni az erőfeszítésről, amit a tanácsi építőipari dolgozók és vezetők tettek a mátrafüredi körzeti iskoláéit és diákotthonért. Nyolcvan olyan. kisdiák vár erre az intézményre, akik eddig a Mátra különböző településein levő iskolákban tanultak. Most vala- mennviüket befogadja Mál- rafüred. Egy héten át itt lesz a második otthonuk is, és csak a hét végén mennek majd haza. Ezt végiggondolva, azt is tudomásul kell vennünk, hogy az érintett .szülők is nagy figyelemmel kísérték az építkezést. Teljesen új helyzetet teremtett számukra is a körzeti iskola, a bentlakás. Aggódtak és aggódnak a gyermekeikért, hiszen szülök, és mindenki csak a sajat otthoni környezetében látja biztonságban a gyermeke tanulását, nevelését. Nem lepődünk meg ezen a felfogáson, érthető is ez, ha nem is elfogulatlan. De éppen a gyerekek érdeke, jövőjüknek a megalapozása teszi szükségessé a körzeti Iskola és diákotthon létrehozását és működtetését. ★ Az építkezés helye olyant mint egy nyüzsgő hangyaboly. Szinte lélegzetvételnyi ideje sincs a művezetőnek, Liktor Bálintnak. Ezer felé kellene mennie egyszerre, ha tudna. A műszaki átadás előtti utolsó órák izgalma látszik mindenütt. Szeretnék elérni, hogy az épület átadása minden nehézség - nélkül megtörténjen, és a hiánypótlást is el tudják végezni a hó végéig. Marad még a környezet rendbe tétele, de ez már csúszhat néhány napot: az iskola, az otthon a lényeg. A konyha már úgy készült el korábban is, hogy az el tudja látni a gyerekeket. Az ígéret tehát nem maradt üres szó. Ez a lényég. Már csak az ünnepélyes tanévnyitó maradt hátra. (G. Molnár F.) Bányász kulturális és sporthetek (Tudósítónktól) Augusztus 15-től szeptember 6-ig tart az idei Bányász kulturális és sporthetek rendezvénysorozata, amelyet ezúttal is megszervezett a Mátraalji. Szénbányák ‘ Vállalat. A petőfibényai és a ró- zsaszentmártoni művelődési ház ifjúsági klubjai fáklyás stafétát indítanak Petóf{bányáról Rózsaszentmártomba augusztus 31-én este, ezzel kezdődik a bányásznap ünnepe. Szeptemberben film- ankét, színházi előadás, könyvismertetés szerepel, s rendeznek műszaki író—olvasó találkozókat. Az üzemrészek között labdarúgó KISZ-kupa, sakkverseny, kosárlabda és kézilabda házi bajnokság is lesz. Tóth Lajos I Heinz Rein: mmte 14-.40-K0R Berenbohm igénytelen ember volt, megelégedett kis sikerekkel. Meg a pisztolya sem volt igazi, csak egy olcsó kis riasztópisztoly. Amikor pénztárcája kiürült, beült régi, jó öreg autójába, ledöcögött vidékre és megtámadott egy kis, helyi takarékpénztárt. Általában sikerrel. Ezúttal is egy vidéki kisvárosra vetett szemet. A piaci napok kivételével álmosítóan nyugodt volt itt az élet. A bank a főtéren volt, személy-, zete idős, szürke hajú férfiből, egy szemüveges, középkorú nőből es egy fiatalemberből állt. Berenbohm a Zöldfa vendéglő kerthelyiségeből szemlélte a kis takarékpénztár életét. A kertvendéglő ugyanis éppen a bankkal szemben volt. Észrevette, hogy az idős férfi pontban tizenkettőkor bezárja a főbejáratot és aztán az alkalmazottak egyenként elhagyják az épületet, a hátsó bejáratos keresztül, amely az udvarra nyílik. Fél három után a főpénztáros a hátsó bejáraton at visszamegy a bankba, és sorban beengedi az alkalmazottakat. Előbb általában á szemüveges nő érkezett meg és utolsónak a fiatalember. Az udvarból széles utcára lehetett jutni, amely egyenesen a mezőre vezetett. Néhány nap múlva Berenbohm bement a bankba, hogy bent is terepszemlét tartson. Utolsó szazmárkását • váltotta fel. Alkalma nyílott közelebbről is megszemlélni a bank alkalmazottait. A főpénztáros megérett már a nyugdíjra, a szemüveges hölgy ijedős vénkisasszonynak látszott, a fiatalember meg túlságosan is zöldfülű újoncnak. Ezek nem fognak ellenállást tanúsítani — szögezte le magaban Berenbohm. ‘ A támadást szerda délutánra tervezte. Ebben az időben ugyanis a kutya sem járt a takarékpénztár táján, Berenbohm elrejtőzött a hátsó udvarban. Elsőnek, 14.20- kor, a főpénztáros érkezett meg. Kinyitotta a hátsó bejáratot. Nem sokkal később, . a vénkisasszony kopogtatott be. Kinyílt előtte az ajtó. öt perccel utána érkezett a fiatalember. Berenbohm előlépett a rejtekhelyéről és pisztolyát a fiatalember lapockájához nyomta. — Kopogtass! — parancsolt rá. — Egy pisszenést se, mert lövök. A fiatalember megnyomta a csengőt, mire az ajtó feltárult előtte. — A pénztárszobába — adta ki az utasítást Berenbohm és a fiatalember reszketve bólintott. Szó nélkül előre indult. A teremben a főpénztáros a vénkisasszonnyal csevegett. A váratlan látogató felbukkanása beléjük fojtotta a szót. Berenbohm egy műanyag zsákot dobott a pénztárosnő elé, és fojtott hangon raparancsoit: — Ide bele a pénzt, de gyorsan! És csak papírpénzt, fémpénz nem jöhet számításba. A főpénztáros a szívéhez kapott és sápadtan a falhoz támaszkodott. A szemüveges vénkisasszony reszkető kézzel kulcsköteget halászott elő táskájából, de annyira remegett, hogy képtelen volt kinyitni a pénztár ajtaját. — Nem volna jobb, ha én nyitnám ki a pénzszekrényt? — kérdezte a fiatalember — Mini látja, Altmenn kisasz- szony olyan lelkiállapotban van, hogy képtélen rá... — Jó — bólintott Berenbohm. A fiatalember gyorsan kizárta a szekrényt, és rakni kezdte a kötegeket a műanyag zsákba. Ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. A főpénztáros tétovázva az ajtó felé indult, Berenbohm azonban leintette: — Egy lépést se! — Magában arra gondolt, hogy a látogató úgysem jöhet be a bezárt ajtón. De azért nem akarta tovább vesztegetni az idejét, — Elég! — rivallt a fiatalemberre, felkapta a műanyag zsákot és eltűnt a hátsó be-* járaton. Senki sem követte. Berenbohm az autójához sietett és azonnal elszáguldott. Három-négy kisvárost maga mögött hagyott, aztán befordult egy kis erdei útra. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mennyi pénzt zsákmányolt. Elővette a műanyag zsákot, belenézett, és kis híján szívszélhüdést kapott! Időközben a takarékpénztárban lecsillapodtak a kedélyek. Holtkamp űr, a főpénztáros, elismerően veregette tanítványa vállát: — Remek volt, Jürgen! Alaposan elbántunk a bankrablóval. — Most már- beláthatjat Holtkamp úr, hogy túlságosan is szigorú hozzám! —mosolygott büszkén a fiatalember. — Mindig szid, hogy sókat bámulok ki az ablakon. Pedig hát, lám haszon van belőle. Csakis úgy vehettem észre, hogy egy ismeretlen férfi napok óta szemmel tartja a Zöldfa kertjéből a bankot. Miután alaposan megfigyelt mindent, itt is járt, hogy közelebbről is megszemlélje a dolgokat. Ekkor jutott eszembe, hogy esetleg ki -akar rabolni bennünket. Olvastam már néhány hasonló esetről: Norderaüban, a másik öt-hat hónappal ezelőtt Lauterbrunnenban történt. Mindkét esetben egyetlen férfi volt a tettes. Nem voltam hat rest, néhány papir- köteget felvagdostam darabokra és kötegekbe ragasztottam őket. Az egyik köteg a tízmárkásokra, a másik az ötmárkásokra emlékeztetéfi. A kötegeket szépen beraktam a páncélszekrénybe. Szerencsére a bankrabló olyan ideges volt, hogy nem ellenőrizte a pénzt, így aztán nem is vehette észre a csalást. Legfeljebb csak most döbbenhetett rá, hogy kis vagyon helyett, értéktelen papírdarab* kákát cipel magával! I
