Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-22 / 195. szám

SZEPTEMBER VEGÉN. özvegynek lenni fájdalmas állapot. Egy nagy költő és egy nagy szerelem özvegyé­nek lenni még tragikusabb. Egy nemzet özvegyének len­ni kibírhatatlan. Szendrey Júlia, Petőfi Sándor özvegye, a talán első tudatos magyar „kék harisnya”, akit az ugyan elfoglalt, de hozzá nem értőnek aligha nevez­hető első kritikusa, Petőfi is tehetségesnek tartott, a nagy költő eltűnése után sokkal in­kább a nemzet, mint Petőfi Sándor özvegye lett. Ő volt a szimbóluma az elvi, a po­litikai, az eszmei hűségnek, s az ő „hűtlensége”, férjhez- menetele Horváth Árpád pro­fesszorhoz nem is annyira gigkísémi Szendrey Júlia történetét, s ez a próbálkozás már csak azért sem járha­tott sikerrel, mert sem az író, sem a rendező nem tudott dönteni: a dokumentumok realisztikus hűségével, avagy valamiféle „melodrámával” szól Petőfi volt hitvese sor­Jelenet a „Szeptember végén” című to-játékból. Petőfi, hanem a nemzet, nem is annyira az özvegyi hűség, mint inkább a Petőfi emlé­kében megtestesülő 48-as esz­mék elárulása volt. De Szendrey Júlia — aki­nek szerepével, irodalmi ér­tékelésével, ellentmondásos jellemének feltárásával, még adósnak tűnik irodalomtör­ténetünk — mint ön­állóságra törekvő, önmaga után megélni tudni akaró, a férfinek és a férjnek egyen­rangú társaként élni szándé­kozó nő típusa is Az első magyar szüfrazsett? És a pletykák. És az iro­dalmi szalon. Az állítólag va­lóban nem sok gonddal, vagy hogy inkább a kor szel­lemétől elütő módon nevelt gyermekei és a tudatos „együtt élése” az új házasság­ban is egy meghalt férj min­dig vissza- és megidézett szellemével: nem, valóban nem volt könnyű jellem és szellem Szendrey Júlia. Hogy milyen volt? Illetőleg — sorsa mit példázhat a ma asszonyai, nőjei számára? — Erről szólt a Szeptember vé­gén. Mátis Lívia tévéjátéka, Mészáros Márta rendezésé­ben. Erről akart szólni: gon­dolom, ez a helyesebb meg­fogalmazás. A televíziós já­ték írója az özvegység pilla­natától a halálig kívánta vé­sáről. Lehetett volna egy harmadik út is, talán az lett volna a legszerencsé­sebb: egyetlen drámai cso­mópontban, Szendrey Júlia életének egy fontos epizódjá­ban sűríteni az írói mon­dandót. A pillanat drámájá­ban bemutatni egy élet drá­máját. Ezt sem- választotta Mátis Lívia. fgy aztán tempótlan, bo­rongás és ellentmondásos, a saját belső logikája szerint is ellentmondásos alkotás szü­letett. Meg kell mondanom őszintén, hogy Horváth Ár­pád professzorral kellett éreznem például, amikor a tévéfilmbéli Júliát azon hi­báztatja, hogy két gyermek után, évek múltán is az első házasságot hirdeti mind megszállottabban igaznak, ér­telmetlenül és makacsul is Petőfiné akar lenni — par­don —: a professzor ágyá­ban is. Aligha lett volna he­lyes azt várni Mátis Líviá­tól, hogy egyszer s minden­korra és ő tegye a „helyére” Szendrey Júlia alakját a magyar irodalomtörténet­ben, ő maga sem akart és nem is erre akart vállalkoz­ni. De valamiféle állásfogla­lást a főhős megítélését il­letően, valamiféle kiérthető és kiérezhető ítéletet, vitat­hatót bár, vagy vitathatat­lant (?) — azt joggal és ok­kal elvárhattunk volna a szerzőtől. Mészáros Márta nem na­gyon tudott mit kezdeni a forgatókönyvvel. Bús, bána­tos, helyenként giccses han­gulatokkal és képekkel — ez utóbbit Bíró Miklós ope­ratőr hibájául is fel kell ró­ni — jellegtelen színészi munkával és határozatlan színészvezetéssel a rendező sem foglalt állást semmiben és senkiért. A címszereplő Venczel Vera sem fog szíve­sen visszaemlékezni erre a televíziós játékra — úgy vé­lem. Mi sem. Ha egyáltalán visszaemlé­kezünk. SARI BIRÖ. Változatos, igényes, az otthonülőket sok­oldalúan szórakoztató al­kotmánynapi műsort sugár­zott a televízió. Az egyik „fénypont” kétségkívül Mó­ricz Zsigmond Sári b£ró-ja volt, amely elsősorban a kitűnő színészi alakítások­kal, mértéktartóan „ízes” né­pi játékra hangolva — Félix László avatott keze nyomán — aratott kellemes és kedves sikert az egész napos káni­kulától áléit nézők között is. A Sári bíró is igazolta, hogy mennyire kimeríthetetlen csak a móriczi életmű is, — a televízió számára. Gyurkó Géza Egri nyár 74 Magyar est a Bazilika előtt Vasárnap este, az alkot­mánynap közelségével az Egri Szimfónikusok magyar szerzők műveiből összeállí­tott egyórás műsort adtak Egerben, a Bazilika előtti té­ren. Illő és méltó dolog ha­gyománnyá érlelni, fejleszte­ni és megtartani egy gondo­latot, mint amilyen ez a szo­kás az Egri Szimfonikusok­nál : a történelmi ihletésű nap és az alkotmány ünnep­lésének együvé fonódása miatt. Ennek a napnak tisz­teletére magyar szerzők mű­veiből font koszorúval ten­ni még nemesebbé, emelke­dettebbé az ünnepi órákat — megmutatása a hazafi- ságnak, amely annyi,' de annyi megpróbáltatáson, any- nyi történelmi viharon, ku­darcon, keserves csalódáson át is magatartás, erőfeszítés, hit és áldozat a szebb és igazabb jövőért. Ennek a gondolatkörnek a jegyében szólalt meg itt Ber­lioz átdolgozásában a Rá- kóczí-induló, Liszt Magyar fantáziája, Ferencz Sándor zongoraművész ihletett in­terpretálásában, Bartók ké­pei, az Este a székelyeknél, a Medvetánc, a Melódia, az Urögdi kanásztánc; Pászthy Júlia énekelte a Kodály Székely fonójából az A csi- tári hegyek alatt és a Hej, két titkom című dalt, míg befejezésül Kodály Háry-já- ból az Intermezzo tett pon­tot a hangverseny végére. A szimfónikus zenekart nem zavarták a Bazilika kö­rül zajongó buszok. Farkas István és együttese nehezebb akusztikai adottságokat is elbírt már. Kissé féltünk, hogy a Liszt-muzsikával szo­ros barátságban levő Ferencz Sándor, a hevesi zeneiskola tehetséges fiatal tanára, majd indiszponálttá válik a közlekedési zörejek miatt: kellemes meglepetésként mindvégig hangulatkeltőén, a finom és gyors átmenetek viharos váltásait is, a kép­zelet lobogását idézően szó­laltatta meg a Magyar fan­táziát, amely érzésvilágában rokona a Liszt-rapszódiák­nak. Pászthy Júliában, az Ope­raház új magánénekesében a szülőváros ez alkalommal üdvözölhette a tegnapi egri kislányt a nagy nyilvános­ság előtt, hangversenypó­diumon. Pászthy Júlia főleg a felsőbb regiszterekben csil­logott. Bizonyította, miért és mivel nyert díjat. Az ünnepi hangverseny közönségsikere egyértelmű. A téren és a Bazilika lépcső­során régóta nem tapasztalt létszámú hallgatóság gyö­nyörködött az egyórás mű­sorban. (farkas) Még mindig kevés az óvodai férőhely Bizottság dönt a felvételekről Az iskolákba való jelent­kezések lebonyolítása után most a gyermekek óvodai el­helyezése okozza a szülőknek ezekben a napokban a leg­nagyobb gondot. Annak el­lenére, hogy évről évre nö­vekszik az óvodák befogadó- képessége, új óvodák nyíl­nak meg, sajnos nem min­den gyermeknek tudnak még elhelyezést biztosítani az eg­ri óvodákban sem. Az óvodai jelentkezések szeptember 1. és 8.-a között történnek, s kilencedikén bi­zottság dönt a jelentkezők felvételéről. A bizottságban részt vesznek a helyi társa­dalmi szervek képviselői is, s figyelembe veszik az elbí­rálásnál a családok szociális helyzetét (több gyermek, egyedül álló anya, lakás- helyzet, egy főre eső jövede­lem stb.). Az óvodába fel­vett gyermekek névsorát szeptember 10 és 15 között kifüggesztik az óvodákban. A Nagyváradi úti új óvoda megnyitására előreláthatóan szeptember 15-én kerül sor. Még az év végén várható a Lenin úti óvoda bővítése is. 20.55: Nyári Színházi Album Az e havi összeállítás a nyári szabadtéri produk­ciókról nyújt áttekintést. Az előadás részletei fel­villantásával ismerteti az adás a szegedi szabadtéri já­tékokon — a Nemzeti Szín­ház előadásában — kétszá- zadszor színre került Czillei és a Hunyadiak című Vörös- marty-drámát, a Szentendrei Teátrumban bemutatott Gol- doni-darabot, a Kávéházat, amelyből mindenképpen ki­emelendő Garas Dezső és a vidéki Major Pál színészi teljesítménye, a Városmajo­ri Színpad sikeres nyári vál­lalkozását: Katajev Bolond vasárnap című vígjátékát, valamint a Körszínház újabb kísérletének számító Ezer- egyé j szaka-bemutatót. (KS) 66 művész 136 alkotása a paravánokon Megnyílt Sgerben a Ili. országos akuarell biennale Első alkalommal 1968-ban rendezték meg, s azóta két­évenként visszatérő esemé­nye Egernek, hogy országos tárlat keretében mutatkoz­nak be az akvarell művészei. Érdekes és rangos szemléje e sokat vitatott műfajnak az idei biennálé, amelyen 66 művész 136 alkotása szere­pel. A tárlat hagyományai­hoz tartozik, hogy bemutat­ja a festőművészet egy-egy nagy „öregjét”. Ez alkalom­mal az 1937-ben elhunyt Va- szary János harminc műve látható a kiállításon. A Gárdonyi Géza Színház 1874, augusztus 22„ csütörtök üvegcsarnokában rendezett biennálét kedden délelőtt dr. Varga János, az Egri Vá­rosi Tanács elnöke nyitotta meg, majd átadta a díjakat A Heves megyei Tanács elnökének díját Imre István, az Egri Városi Tanács elnö­kének díját pedig Orosz Já­nos nyerte el. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja diját Sugár Gyulá­nak, a megyei tanács műve­lődésügyi osztálya díját Blaskó Jánosnak, a városi ta­nács művelődésügyi osztálya díját V. Bazsonyi Aranynak, a Szakszervezetek Heves me­gyei Tanácsa ösztöndíját Szekeres Emilnek, míg a He­ves megyei Tanács ösztöndí­ját Szentgyörgyi Józsefnek ítélte a bíráló bizottság. A tárlat szeptember 20-ig Járt nyitva. Baráth Lajos: (Befejező rész) Egy hónap után mi elkerül­tünk az iszapolóból, még csak el se búcsúzhattunk Imrustól. Tulajdonképpen megfeled­keztünk róla. A jövő-menő emberek annyi ismeretséget kötnek, hogy számon se lehet tartani. S hát Paál Imre egy volt számunkra a sok közül. Akkor azt hittük, hogy ennyi­ről van szó csupán. De téved­tünk! Egyik műszakváltáskor ott várt bennünket az akna ud­varán. — Hát... felfogadna a gaz­dátok? Felfogadta. Igaz, kicsit fin­torogtak az irodisták, de még azon a napon megfürdettük, ruhát adtunk rá, s mert a gazdájához vissza már nem mehetett, a kazánházban ka­pott éjszakai szállást. Pénze nem volt, azt is kapott, mert valamiből élnie kellett az el­ső fizetésig. Az üzemvezető is megnézte, mikor kiglancoltuk Paál Im­rét. — No, a szentségedet! Olyan lettél, mint egy bánya­gróf. Kék overállban. gumicsiz­mában, vadonatúj ingben, lábravalóban Imrus valóban azt hihette, hogy ő a bánya­gróf. Vett magának két do­boz cigarettát, s az egyikrő’ a másikra gyújtott. Egy hé*5" úgy járt-kelt az udvaro- mint aki a mennyország'- csöppent bele. Csak akkor ijedt meg, amikor a régi gaz­dája megjelent az akna ud­varán. — Takarodsz haza, te gaz­ember! — támadt neki. Imrus tétovázott. Ruháját nézte, meg bennünket. Szóltunk az üzemvezető­nek. — Ne zavadzáljon maga a mi dolgunkba! — támadt ne­ki. — Megfizetjük magának, ami jár... Ezzel az emberrel maga nem számolhat többet! Ha nem kotródik el innen, hí­vom a rendőrséget...! Kis, kudhadt fejű emberke volt Paál Imrus régi gazdája, ugyanolyan elnyűtt és koszos, mint a cselédje. Csak a tartá­sa volt másabb. Bizony, erő­nek erejével vinni akarta magával új cimboránkat. Az üzemvezető intett, s magunkra hagyott. Tudtuk mi, hogy mire gondolt. Meg­fogtuk a gazdát, és kilódítot­tuk a kapun. Imrus még so­káig félénken szállt ki regge­lente, meg műszakváltáskor a fakaruszból, de mi biztattuk: ne féljen, míg benünket lát... De rég is volt ez, istenem. Huszonöt éve ennek. S Paál Imrét tegnap elbúcsúztattuk, ment nyugdíjba. ... Még azon az éven fele­séget is szereztünk neki. A lámpakamrában dolgozott egy özvegyasszony, azzal paren- táltuk össze. Mind a ketten magánosak voltak, hát éppen egymásnak rendelte őket a sors. Igaz, Veronika nem volt nár fiatal, de még nem is ireg. Azok az átkozott le­gényemberek időnként bele- bele csíptek bögyeibe, s nem is nagyon haragudott érte, esetleg a tisztesség kedvéért... S hát pihentebb férfit aligha kaphatott volna Paál Imré­nél. — Kicsit mintha ütődött lenne — mondogatta. — De igazán jó ember! Mikor felvették a bányába a cselédembert, két keresztet tétettek vele a lajstrom alá. A második télen pedig, mikor ruhát váltott, már aláírta a nevét. Igaz, nehézkes betűk voltak ezek, de öszeállt belő­lük a neve: Paál Imre. — Mindenre meg kell taní­tani a telkemet! — mosoly­gott Vera asszony. — S hát nem is olyan bicegős az esze.„ Csak a tanyán elvadult... Mikor a vájári vizsgát le­tette, meghívott bennünket is a kertes kis otthonába. Fele­sége sütött, főzött, s bor meg sör is volt bőségesen. Paál Imrus úgy ült az asztalfőn, mint aki egész életében mást se csinált, csak cigarettázott, poharazgatott, és cimborásko- dott. — Csak legalább egy gye­reket szülne nekem ez az asz- szony! Veronika szégyenkezett: — Képes vagyok én még rá ... hiszen tudod! Csak szé­gyellem ... Tudom én, hogy nem vagyok mai csirke. A szégyen nagy és erős akarattal veri meg az embert. De Imrus nem nyugodott. Kért egyszer egy hét szabad­ságot, de akkor már régtől le­velezett az egyik árvaházzal. Elutazott a feleségével, és két gyerekkel tértek vissza. Egy fiút és egy lányt hoztak ma­gukkal. . — En Is innen kerültem ki... Aprók még, megszokják az arcunkat... Ugye, rá­kapnak arra, hogy apjuknak szólítsanak? — Rá! Miért ne? Ügy járatták azt a két gye­reket, mintha uraknak ké­szülnének. Mondtam is neki egyszer: — Te, Imrus! Kevesebb tán több lenne ... — Hagyd csak. Ha valaki ismeri a szenvedést, hát ne­kem kijutott belőle. Te csak tudod, hiszen ismersz régről. — Csak mondtam... — nem akartam beleavatni ma­gam a dolgaiba. Nem is azért szóltam. Tegnap, amikor elbűesúz- tattuk, együtt mentünk haza. Egy öreg, ócska Warsavát vettek, azzal vitt bennünket haza a lánya. — Bandi? — kérdeztem, mikor behívott egy pohár italra. — Ritkán jár haza... A lányka buta, kiseszű em­berke, kiabálva támadt rá az apjára. — Miért nem mondja meg, hogy már nem is jön. Keresi az apját meg az anyját... Szégyellt magát! — Hallgas, lányom — csití­totta türelmesen. —■ Joga van megtudni, ki dobta el... — A mérnök úrnak kevés már maga — s a konyhaszek­rény mögött törölte a köny- nyeit. — Még meg se hívott bennünket, mikor kiadták ne­ki a diplomát! — Nem szokás odacsődíte- ni minden fia-borja embert! Igaz? — s rámnézett, igazo­lást keresve szavaira. — Hát... nem ismerem én a szokásokat! Pedig jól tudtam, hogy Varga Feri cimboránk há­rom napig mulatott a fiával Debrecenben, majd felforgat­ták az Arany Bikát. Utána kiültünk a tornácra, borozgattunk, s beszélget­tünk. Paál Imrus úgy ült a köny- nyű kis fonott széken, mint aki immár bevégezte útját, életét. Nem volt keserűség egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában sem. Csak a* tekintete... Ahogyan elné­zett a város irányába, át a he­gyeken, lelke nagyon messze járt. Lehet, hogy gondolatban elindult megkeresni a szü­leit. A maga édesanyját, és édesapját, s jelenteni nekik: ime, ő így végezte a sorát, így teljesítette emberi köte­lességét. — Még ezt férjhez adom, aztán... — s mint aki bevé­gezte, intett fáradt kezével. Nekem meg az jutott az eszembe: lehetséges, hogy tegnap búcsúztattuk el Paál Imrét, s ha egy hét múlva férjhez adná a nevelt lányát, két hét múlva el kellene bú­csúztatni az életben maradt cimboráktól is ezt az em­bert? Ki tudja, hogy ezen túl már mi lehet a sorsa Paál Imré­nek? Nekünk többé aligh# van beleszó lás unit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents