Népújság, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-14 / 163. szám
5 :..hogy eljött az ideje nyílt szót ejteni a zöld útról. A zöld utat a Bizalom útjának is nevezhetném. Vagy a Felnőtt állampolgárok útjának. A Felnőttek nemzedéke útjának is. Vagy egyszerűen a Becsület útjának. Mégis úgy gondolom, legegyszerűbb, ha a zöld jelzőnél maradok, mert e'z az igazság: a zöld nyíl mutatta szabad út. Nem, szó sincs róla, nem erdei útról, turistajelzésről van szó, melynek nyomán bekalandozhatod az egész országot, csak a jelzést figyelve mindenütt. Bár nem sok túlzással az idegenekből jöttéknek turista- útjelzés is: a hazajötteknek meg nyíl: merre lépj be, ha nincs vámolni valód. Mert „vámútról” van szó. A világ állampolgárai, így a magyar sem lelkesedik különösebben a vámért-, — mármint a határon történő vámvizsgálatért. Tudja és érti, hogy bármilyen furcsán is hangzik, de ez a végtére is kissé megalázó, turkáló, embert emberrel óhatatlanul mindig szembeállító ellenőrzés nem miatta, a becsületes ember, hanem a sajnos még mindig fölösen akadó ügyeskedő miatt hull reá vissza eltévedt bumerángként; azt is tudja, hogy a vámvizsgálat érte van, hogy a vám a Magyar Népköztársaság gazdasági érdekeit is védi, s hogy nincs a világon olyan önálló és számottevő gazdasággal rendelkező ország, amely valamilyen formában ne ellenőrizné: milyen árut akarnak bevinni a beutazók. Vagy — mert ilyen a nemzetközi helyzet —5 fegyvert-e, vagy kábítószert talán? A becsületes ember számára mégis legbelül, ki nem mondva, de arcára azért mindig is kiülve, ott motoszkál a méltatlankodás: miért nem bíznak bennem? Van vámcédula: kitöltőm, ha van miért. Ha nincs, miért nem engednek utamra? S hozzáteszi még néha nyíltan is és okosan is: szinte mindent meg lehet már kapni ebben az országban forintért, minek vásárolnék valutáért. Ajándékot, emléket, apró és néha külhonban már drágább holmit, mint amit itthon olcsóbban is megvehetnék, — nos, azt igen mert van azért varázsa annak, hogy Moszkvában, vagy Bécsben, Kairóban, vagy Párizsban vettem ... A Ferihegyi repülőtér hazánk sajátos határállomása: az ország szívében van. Egész évben, de különösen tavasztól őszig a „hivatalos” életén túl is megnövekszik a forgalma, turisták ezrei és tízezrei érkeznek immáron a világ legtávolabbi tájáról is, hogy úti céljuknak tekintsék, vagy néhány napra megtekintsék a fővárost, és hazánk egyéb tájait. Tízpercenként, negyedóránként, néha ötpercenként érkeznek indulnak a gépek és sűrű sorokban indulnak a ma még igencsak szerény áteresztőképességű útlevélvizsgálat után a vámvizsgálathoz az utasok. És itt éri a kellemes meglepetés a külhonit, de elsősorban szóljunk magunkról: a magyar állampolgárt. Két hatalmas színes nyíl: egy zöld, amely egyenesen a kijárat felé mutat ‘és egy piros, amely a vámhatósághoz utasítja azt, akinek van elvámolni valója. Mert lehet. Mert egy határig, a törvényes rendelkezések adta határig, a „megengedett” és vámmentes forintkereten felül is hozhat be „emléket” a magyar turista. Csak azt be kell jelentenie a vámhatóságnak. Arra kellő és méltányos vámot vetnek ki, amelyet aztán kifizet az utas. Az, aki egyenesen odalép a vörös nyíl mutatta asztalhoz. Akinek pedig saját megítélése szerint nincs elvámolni valója, az nyugodtan kisétálhat a zöld nyíl mutatta ajtón az őt és ajándékait váró szeretted karjai közé. Hogy van-e szúrópróba? Remélem, sőt hiszem, hogy van.' Hogy megkülönböztetett figyelemmel kísérik a szabálysértés, vagy éppen büntetés kiszabásánál aztán a zöld utat csalfán kihasználót? Remélem, sőt hiszem, hogy igen. Ám mindez önmagában még mindig csak kuriózum lenne, egy repülőtéri sajátosság, amelyet talán azért is találtak ki, hogy gyorsabb legyen a kis repülőtér áteresztőképessége, — önmagában még csali ennyi lehetne. Bár ez is valami. A zöld jelzés azonban itt, a belföldi magyar határállomáson mégis valahogyan szimbólum: felnőttünk. Mi is, állampolgárok és az állam is: a kölcsönös bizalom alapján. Mi tudomásul vesszük az állam értünk és magunk által is szentesítette törvényeit, azokat tiszteljük és úgy élünk, akként neveljük környezetünket, hogy ez a tisztelet magától értetődő legyen. Az állam, e hatóság képében meg tudomásul veszi, hogy felesleges minden lépésünk felett bábáskodnia, hogy miértünk bennünket és bennünket mi miattunk és mások miatt lépésen- kifit figyelemmel kísérni nem kell. Hiszünk egymásnak! Nem csapjuk be egymást. A hatóság zöld utat nyit szavunknak és mi a piros útra lépünk, hogy közöljük: most nem jár nékünk még a szabad eltávozás. De a piros nem tilos út: az is zöld voltaképpen. Hiszen magunk, szabadon választjuk az őszinteséget, ahogyan az egy felnőtt nemzedék tagjaihoz illik. Tudom, érzem is, megint elkapott a túlzó hév: egy vámellenőrzés zöld nyíllal jelölt ajtajából a szocialista demokráciára akarok kilépni, s nem a repülőtér várócsarnokába. Túlzás? Hátha mégsem! «<VVVNAAA/S/VWNAAAAAAAAAAAAAAAAAAiVWW\AAiVWWWVVVVVVVWVWS^AÄA Deák Rózsi: Mindenért A történet szereplői sajnos nem kitalált személyek. Itt élnék a megyében. Lányok, anyák, nagyanyák okulására írtam le a következőket, s ha közülük egyetlen egy is levonja belőle a maga részére a tanulságot, már nem volt hiábavaló az írás» ;-ér ' *o*i Ä megye egyik nagy válla-' latánál hatórás munkaidőre kiskorú lányokat vettek feL Az egyikről néhány hét múlva suttogni kezdtek a munkatársnők. Végül is a pletykának véget vetni, vagy ha igaz,- akkor segíteni akarván, megkérdezték a kislányt: Igaz, hogy gyermeket vársz? Igaz, felelte a vállát vono- gatva. Hányadik hónapban vagy? Azt hiszem, ötödik— hatodikban. Mégis, mit akarsz? Megszülöm, aztán állaim gondozásba adom. A vállalat személyzetisének kérésére az illetékes gyámhatóság vizsgálatot indított, kutatva, hogyan kellene a kislányon segíteni, de egyben egy kicsit kutatva azt is, ki a felelős. A jegyzőkönyvek, a beszélgetések tanulságosak. A KISLÁNY. Arcát nézve tizenöt esztendősnek sem gondolná az ember. Vékony alakján alig látszik a terhesség. Ügy érzem, hánya veti modorával inkább a félelmét leplezi. „— Az utcán ismerkedtem meg a fiúval. Leszólított, hogy menjek vele. Elmentem a lakására, tessék elhinni, ő volt az első. Ott maradtam fala néhány napig, mert azt ígérte, feleségül vesz. Aztán á barátja megmondta, hogy nős. Erre otthagytam. • Később vettem észre, hogy terhes maradtam, de nem szóltam senkinek. Kinek is szólhattam volna. Anyám nem törődik velem, a nagyanyámnak meg minek. Nem gondoltam, hogy rögtön gyerekem lesz!” (Mostanában sok vita van a szülők között arról, szükséges-e az iskolákban bevezetni a szexuáletikai nevelést. Attól tartanak, rossz hatással lesz a fiatalok erkölcsére. Pedig elgondolkoztató, ha a kislánnyal valaki időben és komolyan beszél os életnek erről az oldaláról, akkor is elmegy az első fiúval, aki leszólítja? Aki első látásra házasságot ígér?) AZ ÉDESANYA. A környezettanulmányban így szerepelhetne: köztiszteletben álló ötgyermekes anya. Első házassága, amelyikből ■ez, a legnagyobb született, nagyon szerencsétlenül sikerült. Alig volt a kislány néhány hónapos, mikor az apa elment egy. másik nővel. Létét azóta csupán a havonta érkező pénzesutalványok jelzik, melyeken a gyermektartást küldi. A lányára egyáltalán nem kíváncsi. Az asz- szony második házassága jól sikerült. Négy gyerekük született. A férjem jó apja akart lenni ennek is. Keményen fogtuk, mert annak a csavargó apjának a vérét örökölte. Vigyáztunk rá, s ha kimaradt (?!), akkor elővette. De a kislány sehogy sem akart szót fogadni a férjemnek. Egy éve, hogy elszökött a nagyanyjához. Én arról sem tudtam, hogy kimaradt az iskolából, mert annakidején, amikor befogadta, nagyon összevesztünk. Most láthatja*, mire ment vele. Miért nem tudott rá vigyáz-; ni?” (Meddig terjed az anya felelőssége? Van-e joga, úgymond, a négy új testvér és a második házasság védelmében elhanyagolni a legelső gyereket, aki állandóan emlékeztette élete nagy kudarcára? Lehet-e kibújni a felelősség alól azzal, hogy a kislány az „apja vérét” örökölte? Ki merné vállalni ennek eldöntését egy olyan asszonynál, aki másik négy gyermekének csakugyan jó anyja. És hol végződik a felelősség a felvilágosításért? Mégis, elsősorban nem az anyának lenne kötelessége megmagyarázni, milyen buktatók vannak az életben?) A NAGYMAMA. Közelebb áll a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Nehezére esik még a mozgás is. Ez a fegkedveseblb unokája, mert ezt mindenki bántja. Míg róla beszél, elkeseredés és harag váltakozik az arcán. — Ide nem hozhatja azt a fattyút —* kiabál, aztán sírásba csuklik a hangja. — Tessék elhinni, nem a kislány a hibás. Az anyjának kellett volna többet törődnie vele. A nevelőapja meg nagyon kemény ember. Igaz, hogy elésiavargbtt néha, de hát nem tehet róla, ilyen volt az apja is. Hogyne fogadtam. volna be, amikor elüldözték. Senki se törődött vele. Istenkém, tanulni sem nagyon szeretett, hát azt mondtam, nem baj, elmegy dolgozni. Mert amúgy, nagyon dolgos kislány. Hogy ilyen szerencsétlenül járt? Azt a gazembert, azt kéne lecsukni, aki ilyen kislányt tönkretesz. (Sajnálja, de haragszik rá. öreg,-, régi fogalmak, erkölcsök rabja, de ahhoz már nem volt ereje, hogy legalább azokból átültessen valamit a kislányba. Üj erkölcsi felfogásokra meg kora miatt képtelen nevelni. Nem tudta megértetni vele, hogy ki-ki a maga sorsának is kovácsa és saját magáért is felelős.) A PEDAGÓGUS. — Elég sok bajunk volt vele. Elcsavargott a fiúkkal. A szülők rendesek, a testvéreivel nincs is nagyobb baj. A nevelőapa szigorú, néha tálán nagyon is az. A nagyanyja szegény, tudatlan néni, kényezteti és mindent megenged. Nem érdekelte a tanulás, végül is kimaradt. Ügy tudtuk, dolgozni megy. Annyi az iskolai probléma, hogy az innen kikerülők sorsát azért mégsem tőlünk kellene számon kérni. (Van valami igaza. A pedagógusoknak csak egy része lakik helyben, a többiek naponta utaznak. Annyi gondot és bajt kell orvosolni a még iskolába járóknál is, hogy szinte meakönnvebbülés, amikor cgy-egy ilyen sok problémát okozó gyerek elhagyja az iskolát. De mégis) talán éppen az ilyen gyerekek sorsát kellene xfigyelem- mel kísérni túl az is'kolán is, hiszen az élet azt bizonyítja, továbbra is velük van a legtöbb baj.) A HCL Tudom, hogy rám akarja fogni. De tessék végigkérdezni a falut. Még hogy én voltam az első?! Nekem tetszett a kislány, de hívni se nagyon kellett, már jött. Nem az ilyen való feleségnek. Igaz, hogy nem éltem már együtt a feleségemmel. Váltunk, azóta már be is fejeződött a válóperünk, de nem ezért a kis libáért. Ez jött, aztán ment. Ilyen alap^ mindenkit elvehetne az eiH bér. Én be tudom bizony tani, hogy nem én vagyok az apa és nem is fogok fizetni olyan gyerekért, akiről senki sem tudja, hogy kié. (Furcsa felfogás, mindenért csak a lány a felelős. Ideje lenne megváltoztatni azt az elvet, hogy a férfi, az mindent elfogadhat, az nem hibás. A partner iránti felelősségérzetre már fiatal korukban nevelni kellene a fiúkat is. Ha úgy tetszik, az iskolapadban. Mert a szerelem egymagában, felelősség nélkül minden, csak nem tiszta emberi érzelem.) . * Az eset óta hetek teltek el. Napok kérdése, hogy a kislányt elhelyezik a lányanyák otthonában, s ott nyugodtan megszülheti a gyermekét. A tanács megígérte, figyelemmel kíséri a kislány sorsának alakulását a szülés után is, elhelyezik állandó munkára és patrohálót ke-, resnek neki. A kicsi termi szetesen állami gondozás':-,- kerül. Sorsát majd az idő dönti el. Most először az anyáról kell még gondoskodni, pótolva mindazt, amiről megfeledkeztek azok, akikre eddig igazán és elsősorban tartozott. S mindez mennyivel könnyebb lenne, ha mindenki csak fele annyi erőfeszítést fordítana egy kisiklott élet helyrehozására, misst amennyit most a felelősség elhárításáért tesz. Chile-1974 Foto: L'Humanité Dirnanche)
