Népújság, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-12 / 161. szám
I Miben vetélkedünk? Az élet értelmét nem lóerőben fejezik ki 5. A MEGELŐZŐ folytatásokban idéztem nyugati tudósokat, politikusokat, újságírókat arról, hogyan vallanak ők saját társadalmi rendszerükről. Szóltak az általuk katasztrofálisnak mondott válságjelenségekről, a dolgozók közérzetéről, az üdvözítőnek hitt fogyasztói társadalomból való kiábrándultságról. Mindez csak jelzés, adalék ahhoz, hogy objektívebben formálhassuk meg magunkban a nyugati világ képét. Azt hiszem, ez a néhány szemelvény is elegendő ahhoz, hogy meggyőzze a cikk elején idézett vetélkedő tervezőjét: nagyon nehéz egy szellemi torna keretében, néhány kérdés feltevésével összemérni a svédországi viszonyokat a miénkkel. Befejezésül, személyes tapasztalataim alapján, arról is egy-két gondolat, hogyan látnak bennünket „odaátról”. Hogyan látják ők ezt az állítólagos vetélkedést a fiatal szocialista rendszerek és a nyugati világ között. (Az „ők” alatt természetesen nem mindenkit értek, hanem a jóindulatú, tárgyilagosan szemlélődni és ítélni képes embereket.) Düsseldorf város szociáldemokrata polgármestere elmondta, hogy egy ideje már hagyomány náluk a tanácsülések szünetében egy pár virsli és egy pohár sör elfogyasztása. Nem így volt azelőtt, meséli. Öt-hat éve még gazdag asztalt terítettek. Volt ott mindenféle sült, kaviár, lazac. Míg egyszer eszébe nem jutott az egyik tanácsosnak, hogy ő inkább virslit enne. Mert azt jobban szereti. A gazdagon terített asztallal — mondta mosolyogva a polgármester — azt akartuk egymásnak bizonygatni, milyen jól megy nekünk, mi mindenre telik városunknak. Maguk is gyorsan fejlődnek — tette hozzá — rövid idő alatt hasonlóan modern, gazdag ország lehetnek, mint most mi vagyunk, de remélem, ezt nem ilyen nevetséges módon fogják egymás előtt fitogtatni, mint mi valaha. EGYSZER ARRÓL beszélgettünk haladó gondolkodású hamburgi újságírókkal, milyen sok olyan vonása van a mi társadalmunknak, amiben ők soha nem fognak utolérni bennünket. Igen, így: ők bennünket. Óvodai, bölcsődei rendszerünk, a gyermekgondozási segély intézménye felett valósággal elámultak. Elmondták, hogy nagyon irigyelnek bennünket az intenzív kulturális életért, azért, hogy szinte népmozgalom nálunk a szellemi értékek ápolása, s mennyire eleven a népművészet, a hagyományok őrzése. így fogalmazott egyikük: csodálatos lenne, ha az ő gazdagságuk párosulhatna a nálunk gyakorlatban meglévő társadalmi humanizmussal, tömeges kultúrehséggel. Ami ezt a gondolatot illeti: az bizonyos, hogy az NSZK mai gazdasági fejlettségi fokát elérni nálunk belátható idő kérdése. Ám az ő társadalmi rendszerük hu- manizálódása — őket idézem — elképzelhetetlen. Hosszan bizonygatták, hogy milyen gond számukra a „mi lesz ezután, hogyan éljünk értelmesen?” kérdése. Alapvető probléma szerintük, hogy nem tudnak mit kezdeni polgáraik a „gazdagságukkal”. Hisszük, nem hisszük, miránk figyelnek, s remélik, hogy a mai szocialista országok megteremtik majd az értelmes jólét társadalmának a modelljét is. Nézzünk egy még közeleb bi példát. Tavaly vendégünk volt egy svéd újságíró.- Arról akart írni, hogyan él ma magyar parasztság. Elvittük őt egy tsz-be. Nagyon alaposan megnézett mindent, nagyon jó benyomásai voltak. Látszott, hogy érzékeli, milyen nagy ugrást tett néhány évtized alatt a magyar falu a középkori feudalizmusból egy emberibb élet felé. Egy azonban nem ment a fejébe. Még sokszor feltette a tsz-ből való távozás után is a kérdést, vajon jól orientáljuk-e mi a tegnap még fizikai, szellemi igában tartott, kizsákmányolt, meggyötört parasztságot az értelmes élet kritériumairól ? AZ EGYIK tsz-vezetőre hivatkozott. Emberünk, aki megtudta, hogy a vendég Svédországból jött, nyomban arról kezdett érdeklődni, hogy ott, náluk mennyibe kerül egy Volvo autó. s az valóban olyan jó-e, mert ő most olyat akar venni. A svéd újságíró elmondta neki, hogy a Volvo tényleg jó autó, de azt náluk is kevesen veszik, mert nagyon drága, vannak sokkal olcsóbb árban is jó kocsik. És visszakérdezett, hogy minek emberünknek a Volvo, hiszen van egy jó Ford kocsija, ami igen elismert tulajdonságokkal rendelkezik, s népszerű az egész világon, az ára pedig csak fele mint egy Volvónak. Mi több — mondta — itt van ez a Zsiguli, amit <ő bérelt Budapesten, ez is ugyanúgy megteszi. A tsz-ve- zető egyszerűen és természetesen így válaszolt: Nekem ezek nem elégítik ki az igényeimet, különben is telik a Volvora, azért akarok azt venni. A svéd újságíró ezt végképp nem értette, s a beszélgetést abbahagyta. Később megkérdezte, mennyit keresnek az egyszerű tsz-tagok. Pontosan feljegyezte ezt is. Ha rossz szándékkal ártani akarna nekünk, színes cikket kerekíthetne arról, hogy az egyszerű tsz-tag és a Volvót vásárló vezetőjének jövedelme között milyen nagy a különbség. A svéd olvasó csóválná a fejét, mert tudja, hogy egy hasonló volumenű svéd vállalat menedzsere és a munkások jövedelme között nincs ilyen nagy eltérés. Ha lenne, azt a jövedelemadó-rendszer „korrigálná”. A svéd kolléga nem használta ki otthon ezt a ziccert. Ugyanis ő tudja, mert alaposan tájékozódott viszonyainkról, hogy ez egyáltalán nem jellemző a mi szövetkezeteinkre. Azt hiszem, azt is érezte, ha nem is mondtuk neki, hogy a Volvos ember egy kicsit „megjátszotta” magát az ő kedvéért. Ami miatt ezt az egész példát felidéztem, az a következő: Az említett tsz-vezető — akinek jóhiszeműségében egy percig sem kételkedem, s akinek megalapozott' érdemeiről, hozzáértéséről, vezetői erényeiről nem egy cikket, talán még egy regényt is lehetne írni — szentül meg van győződve arról, hogy jól cselekedett. Hiszi, hogy ő most „megadta” ennek a svédnek. Hadd lássa, milyen a szocializmus. Azt véli, hogy életének kiinduló állomását, egykori szegényparaszti sorsát párhuzamba állítva mai tehetősségével. a szocializmus fölényéről győzte meg ezt a nyugati újságírót. Nem ő tehet arról, hogy közvéleményünkben szinte uralkodik ez a szemlélet. Pedig milyen leegyszerűsítése ez a dolognak: mintha az élet minőségét az autók száma, márkája, lóereje határozná meg. Nem pedig — a tsz-nél maradva — az úrszolga viszony megszűnése; az egyre magasabb szinten realizálódó létbiztonság; a munka humanizálódása; a szabad út és nyílt pálya a társadalmi érvényesülés útján és így tovább sorolhatnám. Ezt még a svéd újságíró is jobban tudta, hiszen azt kereste, firtatta, hogyan változott meg a szövetkezetek létrejötte és a technika tömeges térhódítása után az emberek élete. E CIKKSOROZAT elején egy tervezett szellemi vetélkedő kérdései kapcsán feltettem a kérdést: Miben vetélkedünk? A válaszokból inkább az derült ki, hogy miben nem vetélkedünk, mi az, amiről tudjuk, hogy a szocializmus útján járva elkerülendő — lásson messziről bálmilyen szépnek is. Kevesebbet szóltam, szólhattam arról, mit állítsunk helyébe, ha meg akarjuk valósítani célunkat: értelmesebb, tartalmasabb életet biztosítani mindenkinek. Kevesebbet szólhattam, mert e kérdésre a válasz megfogalmazásával, s a közvéleménybe való elplántálásával magunk is adósak vagyunk. Nem fogalmaztuk még meg elég markánsan és vonzóan azt a szocialista életformát, amelynek eléréséhez a célnak vélt gazdagság, jólét csak eszköz. Ezért ma még az eszközt sokan célnak vélik. V arg a József Gyurkó Géza: A az NDK • r sztori: mezőgazdasága 2. Dr. Kötteritsch, a kiállítás igazgatóhelyettese, aki végigvezet tt bennünket először, a mintegy bemutatkozó látogatáson. a kiállítás 235 hektáros területén, a nyolcvan hatalmas csarnok és pavilon között, büszkén újságolta, hogy a tavalyi 400 ezer helyett az idén „túllépik” a félmillió látogatót. A lelkes bizakodás nem volt indokolatlan. A vásár bezárása előtti nap délelőttjén belépett a főkapun a félmilliomodik néző. Nem véletlen ez az évről évre növekvő nézőszám. Egy- magukban mit sem segítenének ebben a vásárt szerte a városban és természetesen szerte az országban hirdető plakátok képei, szövegei. Az igazi vonzerő maga a vásár, az odalátogatók és hazatérők szájpropagandája. Tekintsen el a kedves olvasó, hogy tételesen is felsoroljam a 80 csarnok kiállítási anyagát, hogy beszéljek most a „lato- nai parádénak” is beillő mezőgazdasági gépbemutatóról, vagy az állatbemutató pompás es a laikus számára már amúgy szemre is „ízletes” négylábúiról. Mindarról más formában és más környezetben. amiről a 80 csarnok „beszél”, még szó lesz bővebben is. Amiről itt és most h-rri szeretnék, az a KGST-pavi- lon. Ez a hatalmas csarnok, amely akár mottóként is homlokzatára írhatná, hogy „Hadjárat a kevés ellen” és alá — vagy talán inkább fölé? —, hogy „összefogásban az erő” — kettős számvetést tesz a látogatók előtt. Hogyan és miként fejlődött a tagországok mezőgazdasága és élelmiszeripara és; hogyan fejlődött, az összefogás, amely szolgálata nélkül a tagországok sem büszkélkedhetnének itt egymás és a világ előtt? Alii eléggé naív módon most azt hiszi, hogy valamiféle plakát-, vagy tablóízű propaganda színhelye és székhelye ez a kiállítási csarnok, az mélységesen téved. Arról van itt szó ugyanis, hogy az egész világ, valamennyi nép talán legégetőbb gondján, a f ehérj eh tuny on hogyan tudott és tud úrrá lenni és a javuláshoz világméretekben így a maga módján is hozzájárulni valamennyi szocialista ország'! Hadjárat a kevés ellen És itt nem faluhatámyi területről van ám szó! A KOríjT-országok mezőgazda- sági területe 25 millió négyzetkilométer, a világ összes megművelhető területeinek 18 százaléka. Ezen a területen él és dolgozik a világ Dzsirmengdzsa Dzsemoj- kov. mongol újságíró, az Énen mezőgazdasági rovatának vezetője, eimerülten jegyzi a rengeteg látnivalót. lakóinak tíz százaléka, 360 millió ember. És most jön a számok csattanója: ez a tíz százalék termeli a világ mezőgazdasági javainak 33 százalékát! Hogy a KGST-or- szágok mezőgazdasága miként fejlődik, fehérjetermelésük például hogyan alakul, az messze nem és ma már nem a tagországok „belső” ügye, hanem mélységesen kihat az egész világ mezőgazdaságára. A lipcsei pavilonok az éhség elleni harc stratégiai állomásai egyben, amellett, hogy a fejlődő bőségről adnak számot! Arról, hogy az elmúlt esztendőben 300 millió tonna gabonát termeltünk, a világ termelésének 20 százalékát. Igaz, a többes szám kissé fejedelmi többesnek tűnhet, mert ebből a mennyiségből egyedül a Szovjetunió termelt meg 222 millió tonnát. S arról is számot adnak ezek a pavilonok, hogy például azelőtt tíz esztendő kellett ahhoz, hogy egy tudományos kísérlet, egy „lombikbébi” kilépjen a termelésbe, míg most, például a kukoricatermesztés fellendítésében, a magyar—NDK koKét hét „késésben” az időjárás Kevés a zöldség, a gyümölcs - és drága Heves megye az ország legjelentősebb zöldségtermelő körzetei közé tartozik. Mégis, a vásárló megyénk piacain nemhogy válogathatna, hanem örül, ha megveheti az ebédhez, a vacsorához szükséges zöldséget, gyümölcsöt. S azt is eléggé borsos áron. Máskor ilyenkor már szinte kezdődik a lecsószezon, most meg — inkább darabonként, mintsem kilónként adják a zöldpaprikát). Gecse Jánossal, a Heves megyei SZÖVTERMÉK igazgat óhelyetlesével a felhozatalról, az árakról beszélgetünk. — Nagyon nehéz helyzet-, ben vagyunk. Tavasszal, a kertészeti termelés felkészülési időszakában minden nagyon jól alakult. A termelő- szövetkezetek időben és jól elvégezték a szükséges munkákat. Az időjárás is kedvezett, annyira, hogy a tavalyi évhez képest mintegy 15 —20 napos előny alakult ki. Aztán jött a május, amely félig „produkált” jó időt, a június, mely rendkívül csapadékos és hűvös volt és a július, amely idáig szintén hűvösebbnek bizonyult az átlagosnál. Szakembereink szerint a növények, szinte „dideregnek” az éjszakai erős lehűlések következtében. Mindez azt eredményezte, hogy az említett tavaszi kéthetes előnyünk eltűnt, sőt, kéthetes késésbe kerültünk. Máskor ilyenkor a paprikából, a paradicsomból már a szántóföldi növények jelentkeztek, most meg csupán a fóliás termékekre számíthatunk. Csupán egy számadat, amely rendkívül jellemző, az elmúlt év hasonló időszakához képest vállalatunk felvásárlása csupán 65 százalékos. — Mit jelent ez konkrétan'! — Azt például, hogy amíg tavaly ilyenkor már 56 vagon uborkát vásároltunk a szövetkezetektől, addig most csupán 18.5 vagonnál tartunk. A paprikából naponta 80—100 mázsa érkezett, most csupán 12—13 vagon. Sárgadinnyét tavaly ilyenkor már árultunk, most még várni kell az érésre. — Milyenek a fogyasztói árak? — Nyilvánvaló, hogy ez a mostoha helyzet kihat az árakra is. Néhány példát említenék. A paradicsom kilója az elmúlt évben ilyenkor 10 forint volt, most 28 formt. A paprika, a tavalyi 17—23 forintos ár helyeit 20 —33 forintért kapható. Főképpen ennél a két cikknél érezhető, hogy nem jelentkezett még a szántóföldi, „dömping”-áru. De drágább az uborka is, az elmúlt évi 2,50 forinttal szemben 4 forint egy kilogramm. A hűvösebb idő, a gyengébb termés a gyümölcsöknél is érezhető, meggyből például a tavalyi mennyiségnek csupán felére számíthatunk. A kajszibaracknak tavaly ilyenkor már szezonja volt, az idén pedig most kezdjük az árusítást. — Hogyan próbálnak enyhíteni a gondokon? — A nehéz helyzethez képest viszonylag kielégítőnek mondható megyénkben az ellátás. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az áru tekintélyes részét az ország déli megyéiből szerezzük be. Meg kell mondani őszintén, hogy nem könnyen, hiszen mindenki onnan akar vásárolni. A helyzet reális mérlegelése szempontjából azonban el szeretném mondani, hogy nem minden termékünk drágább, mint tavaly. A káposztafélék, a zöldbab ára hasonló a tavalyihoz. A hagyma szintén, a karfiol, a burgonya ára pádig olcsóbb. A burgonya a tavalyi 6 forinttal szemben 4,80, kilónként. — Mi várható a közeljövőben? — Sajnos zöldpaprikából a közeli napokban nem lehet lényeges változásra számítani. A szabadföldi paprika csak a hónap végén fog jelentkezni. A dinnyénél sem túl kedvező a helyzet, a tőállomány 30 százaléka kipusztult. Az uborka is nehezen viseli a hűvös időt. Mégis azt lehet . mondani, hogy négy-öt napos, tartósan napfényes és meleg idő sokat változtathatna a jelenlegi helyzeten. A növények bizonyos érési fokot elértek, viszont a beéréshez napfény és legalább 28—30 Celsius fokos meleg kellene. — S az árak? — Az elmúlt évhez hasonlóan, az idén is szolid árpolitikát akarunk folytatni. A piacok képének megváltozásához tehát elsősorban az időjárásnak kellene hozzájárulnia. Várjuk tehát a strandidőt, — nemcsak azért, hogy lubickolhassunk, hanem azért, hogy végre lecsót is főzhesünk. Nem ínyencfalatnak, hanem hétköznapi, olcsó nyári tápláléknak. (kapós# operáció nyomán a harmadik evre már vetésre került az újfajta kukorica. Nem sorolok több számot, több adatot. A közös csarnok a közös eredmények óriási bemutatóterme. Szó sincs róla, hogy a KGST mezőgazdasága megoldotta volna minden ezernyi problémáját, sőt még a legalapvetőbbek megoldásában is akad bőven mit termi. Ám a kemizélás, a technika fejlesztése, a fehérjeprogram sikerei azt igazolják, hogy az egykor korszerűtlen, vagy a kevésbé az mezőgazdaság a szocialista országok majd mindegyikében a világszínvonal fölé tör, de mindenképpen összehasonlíthatatlanná vált a saját múltjával. És nyilvánvaló, hogy egy ilyen kiállítás elsősorban az eredményekről ad számot. Ünnepen egy kicsit félre a gondokkal. Majd lesz még szó ezek után azokról is. A mértéktartóan, sajátos ízléssel, ám mégis nagyvonalúan. berendezett magyar csarnokrész bejáratán hatalmas foto: Kádár János gratulál Erich Honeckernek. Semmiféle aláírás persze, mindenki érti, aki csak kicsit is tud „olvasni” a képek nyelvén, hogy a negyedszázados jubileumhoz szól a gratuláció, az NDK sikereihez és a hely szelleméből adódóan a mezőgazdaság sikereihez is. A német párt első titkárának viszontszorítá- sa is egyértelmű a kép nyelvén: köszöni és viszonozza a gratulációt. Mindez rűég aligha lenne azonban több, mint egy jól sikerült, de szokványos protokollkép. A hely ad több magyarázatot és szim- bólufnmal is szolgál egyben: az összefogás és a kö-lcsöDiákok, nyári szünet ide- oda, nemcsak rendszeresen kijárnak a kiállításra, hanem szorgalmasan jegyzik a látni- és olvasnivalókat. nösség jelképe is ez a kölcsönös kézsaorítás. Mellettem mongol kollégám jegyez. Ha alaposannem is, de valamelyest ismerem a mongol mezőgazdaság sikereit és gondjait. Volt időm és alkalmam majd egy hónapot eltölteni e távoli, érdekes baráti országban. Van mit és van miért jegyeznie. A mongol mezőgazdaság ebben az évtizedben lépett arra az útra, amelynek végén az intenzív mezőgazdálkodás és állattenyésztés megteremtése áll. Bizony hosszú lesz az út. De hogy milyen hosszú es milyen nehéz lesz? Nos, az nem kis mértékben a testvéri országok segítségétől, az összefogástól is függ, mindattól, amiről ez a csarnok itt számot ad. Érthető hát, hogy mongol kollégám oly lelkesen jegyez. Lesz mit beszámolnia hazai olvasóinak. (Következik: Tízmillió tonna.) 1974. július 12., tfttUck