Népújság, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
n memóriám Ernest Hemingwo Milyen is volt Hemingway, az ember? E kérdés megválaszolásához nem kell vastag lexikonokat felütni, tanulmányozni Azok mind mesterkélt, vagy száraz tárgyilagossággal csupán néhány adatot közölnek. Ha valaki a kérdésre választ akar kapni, a legjobb, ha valamelyik regényét emeli le a polcról. Azt olvassa el és közelebb jut a rejt- , venV megfejtéséhez, mint száz ismertetés átböngészésével. Hemingway minden regényében, novellájában önmagát, az átélt élmények, szenvedélyek, a küzdelmek hősét adja. Sohasem szakad el a valóságtól. Csak azt tudja igazán megírni, hitelesen, élvezetesen tálalni, ami egyszer megtörtént vele. Milyenek hát a hősei?' Nick Adams — vaksin tapogatózva nekirugaszkodott, megnézni közelről az életet. Bebarangolta a Sziklás-hegyseg kanyonjait, végigballagott a Nagy Kétszívű folyó pisztrángoktól dús medre mellett, elunta szerelmét, Hortons Bay meghalt öblében, fölkapaszkodott robogó tehervonatok bakterfülkéjébe, hogy minél messzebbre repítse öt az élet. Szárnyra kelt, hogy megbirkózhasson az ellenséggel a háborúban. Frederick Henry hadnagy — hittel, lelkesedve indult ölni vagy halni, minden megfontolás nélkül, a háború, a hősiesség aranyló dicsőségétől hajtva, hogy belássa: így nem lehet élni! Különbékét köt saját magával, megundorodva a lövészárkok egyhangú, véres valóságától. Dezertál, hogy szerelmével végre boldog lehessen. De a háború kínja elöl nem menekülhet. Nem ő, hanem a kedves, a szerelem pusztul el. Ezzel állt bosszút a kegyetlenség, fájóbban, tragikusabban, mintha ő maradt volna ott a csatatér füvén. Túlélték. Életben maradtak, de holtak. Látták a háborút, szagolták a haldokló test rothadását, élték a félelmet. Ezeket nem lehet elfelejteni, nem lehet józanul elviselni. Inni kell! Jake Barnes — a fiesta édes-keserű Harlekinja. Az, aki elvesztette önmagát a háborúban, aki elveszett Amerika számára. Az „elveszett nemzedék” képviselője. Az élet csordogál tovább. Nem lehet, hogy a fásultság mocsara lehúzza az írót. Eszmélve a kábultságból fölismeri, utat kell törni a haladásnak. Robert Jordan — a spanyol polgárháború önkéntese, az a Hemingway, aki kiállt nemcsak egy nemzet, de az Ember igaza mellett is. A halállal már egyszer szemben állt Henry hadnagy. Csak akkor a fiatalság lázas vágya, a harc romantikája, félig az öntudatlanság csábította az arcvonalba. De a II. világháborúba indulást már nem a kamaszos vagányság inspirálja, hanem a fasizmust gyűlölő, az embert szerető szív, tudat. Richard Cantwell ezredes — öreg, megfáradt frontharcos, nagyszerű katona, ö a győztes, a győző. Utoljára szerelmes. Talán Renátába, talán a fiatalságba, talán önmagába, talán az életbe. Búcsúzóul, mielőtt meghalna. De nem hal meg. El, csak új alakot öltött és végérvényesen megöregedett. Űj Hemingway-hős lép a színpadra, mielőtt végképpen lehullana a függöny. Az utolsó, a legnagyobb, a legszebb, a leghemingwayibb! Santiago, az öreg halász — az öreg. akit valamikor, ifjúsága delén El Campeonnák, bajnokunk hívtak. Most ez a bajnok, aki már elvesztette akkori nimbuszát, esténként viskója előtt ülve olvassa a baseball-tudósításokat, éjszaka letűnt fiatalsága fürtös oroszlánjáról álmodik. Utolsó nyolcvannégy napja kudarc, sikertelenség, amely megtöri az álmok csalóka, egységes ívét. De sejteni lehet a nyolcvanötödik napon, Santiagóval. Hemingway-vel történni fog valami. Az öreg kifogja élete nagy halát, hogy azt elragadják tőle a cápák. A halász veszít, de bebizonyítja, a volt bajnok —- az Ember — nem akármilyen öregember. Hemingway müveinek figurái messzihangzóan kiáltják örökérvényű igazságként az öreg halász tanulságát: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.” 1961. július 2-án, 62 éves korában az Idaho állambeli Ketchumban önkezével vetett véget életének az amerikai irodalom nagy „öregje Emest Hemingway. Hogy milyen fiatal és milyen öreg volt egyszerre, arra csak akkor döbben rá az ember, amikor a két kacskaringózó számot ráírja a papírra. Ma lenne 75 éves.., (B-s) PETRARCA Mikor mi Kanadából visszatértünk és a rue Notre- Dame-des-Chapips-on béreltünk lakást, s mikor Miss Stein meg én még jó barátok voltunk, akkor történt, hogy egyszer megjegyzést tett az elveszett nemzedékről. Akkoriban éppen egy öreg T- Forddal járt, 6 történetesen valami baja esett a kocsi gyújtásának, az a fiatalember azonban, aki a garázsban dolgozott, és előzőleg végigszolgálta a háború utolsó évét, vagy ügyetlenül javította meg, vagy az is meglehet, hogy nem volt hajlandó megsérteni a korábban érkezettek elsőségét. Elég az hozzá, hogy nem volt sérieux,1 s a patron2 Miss Stein panaszára alaposan lehordta. Azt mond táji patron: a généra- tion perd’üe. 1 — Látja, ezek maguk. Maguk mind — mondta Miss Stein. — Az összes háborút járt fiatalember. Maguk az elveszett nemzedék. — Igazán? — kérdeztem. — De mennyire — erőskö- dött. — Maguknak semmi se szent. Holtra isszák magukat. .. — Részeg volt az a kis szerelő? — kérdeztem. — Dehogy volt részeg. — Látott engem valaha is részegen?/ ERNEST HEMINGWAY: 99 Uns generation perdue Részlet 99 ‘Komoly. •Tulajdonos. 3Vesszen Vilmos! — Nem láttam. De a barátai mind isznak. — Volt már, hogy én is leáttam magam. De ide sose jövök részegen. — Persze hogy nem. Ezt nem is állítottam. — A patron azonban hajnali tizenegykor nyilván részeg volt — mondtam. — Máskülönben nem telt volna tőle ilyen szép mondás. — Ne vitatkozzon velem, Hemingway — szakított félbe Mise Stein. — Semmi értelme. Maguk elveszett nemzedék, pontosan úgy, ahogy a garázsmester mondta. Később, mikor első regényemet írtam, megpróbáltam Miss Stetnnek a garázsmester szájából ellesett idézetét egy másik, a Prédikátor Könyvéből származó idézettel ellensúlyozni. Aznap este azonban, hazafelé mentemben a garázsban dolgozó fiúra gondoltam, és arra, hogy vajon szállították-e valaha e mentőkocsinak átalakított járművek egyikén? Emlékszem, hogy égtek le a fékjeik, mikor sebesültekkel túlterhelve gördültek lefelé a hegyi utakon, hogyan kellett először egyesbe, aztán hátramenetbe kapcsolni, hogy végül lefékeződjenek, hogyan küldték az utolsókat üresen a szakadékba, hogy végtére nagy, H-váltós, fém- fékpofájú Fiatokkal lehessen kicserélni őket. Miss Steinre és Sherwood Andersonra gondoltam, a fegyelemmel szembenálló- önzésre, és szellemi restségre, és arra, hogy ki ’kit is nevez elveszett nemzedéknek? Időközben felértem a Closerie des Lilas- hoz, a fény ráesett régi barátomra, Ney marsall kivarrt kardú szobrára, a fák árnyékot vetettek a bronzra, Ney ott állt egyedül, a háta mögött senki — mekkorát is bukott Waterloonál!! — és arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elveszítenek, mindig elveszett és mindig is el fog veszni, majd betértem a Lilas-ba, hogy a szobornak legyen társasága, és megittam egy pohár hideg sört, mielőtt hazamentem volna a fűrészmalom fölötti lakásunkra. Ültem a sörös - pohár előtt, néztem a szobrot, és felidéztem magamban, hogy hány napig is vívott Ney — személyesen — utó- vódiharcot a moszkvai visz- sza. vonuláskor, miután Napóleon Caulaincourt-ral hintán elszelelt, arra gondoltam, hogy milyen melegszívű és szerető jó barát is Miss Stein, milyen szépen emlékezett meg Apollinaire-ről, s hogyan is halt meg Apollinaire 1918- ban, a fegyverszünet napján, mikor lent bömbölt a tömeg — a bas Guilleaume3 —, ő meg, haláltusájában, azt hitte, hogy őt gyalázzák as arra gondoltam, hogy megteszek majd Miss Steinért minden tőlem telhetőt, s amíg az erőmből telik, gondoskodom róla, hogy megkapja a méltó elismerést a munkájáért, úgy segéljan engem az Isten és Mike Ney. De pokolba ezekkel az „elvetett generáció”-s szólamokkal és az összes piszok, könnyelmű általánosítással. Mikor hazaértem, beléptem az udvarra, fölmentem a lépcsőn, és megpillantottam a feleségemet, a fiamat és a macskáját, , Frederic Macskád, s valamennyien vidámak voltak, és a kandallóban pattogott a tűz, azt mondtam a feleségemnek: — Tudod, akárhogy is, de az a Gertrude igazán rendes nő. — Hát perese, hogy rendes. — Csak néha rengeteg marhaságot összehord. — Én még sose hallattam — válaszolta a feleségem. — Tudod, Apkó, én csak feleség vagyok. Velem a barátnője beszélget Ernest Hemingway: Vándorünnep című könyvéből. Hatszáz esztendeje — 1374. július 19-én — halt meg Francesco Petrarca. Aki ismerj Daloskönyvé-t, s különösen az abban olvasható, csodálatos szonetteket, az kissé csodálkozhat is azon, hogy az olasz költészet e nagy mestere hetvenéves volt, amikor a Padova melletti Arquában elhunyt Hiszen szonettjeiben — e műformában, amelynek különben megteremtője is volt — már fiatalon arról szólt hogy számára csupa kín és csapda az élet és hogy semmi mást nem vár, mint az őt „a gyötrelmek földjé”- ről lehetőleg minél gyorsabban elragadó halált. És arról is szólt „dalocskái”- ban — az olasz „soneto” kifejezés magyarul ezt jelenti — hogy a Provence- ben meglátott, s megszeretett Laura közönye, majd halála miatt kedve és akarata olyan béna, hogy semmiféle tettre nem képes. Valójában azonban Petrarca — amellett, hogy Dante után egyik megalapozója volt az addig „volgare”- nek, azaz „közönséges”- nek tartott olasz nyelv irodalmi nyelvvé történő csiszolásának — nagyon is aktív részt vállalt kora társadalmi és politikai harcaiban. Élete csupa kaland volt, csupa feszültség és — mint azt Szerb Antal szellemesen megjegyzi — „ha létezett egyáltalán Laura, ha nem, a róla szóló versekben Petrarca nem annyira saját szenvedéseit zengte el, hanem a szerelemért való szenvedés lelki helyzeteit ábrázolta.” Tegyük hozzá azonban, hogy nemcsak a szenvedést. A Firenzéből politikai okokból elűzött családból származó, a római népvezérrel, Cola di Rienzó- val barátkozó, városról városra vándorló Petrarca az Újkor egyik előhírnöke volt akkor is, amikor szenvedésről panaszló szonettjei mögött feűsejleni engedFRANCESCO PETRARCA; te a testi szenvedélyt. Lauráról — „örök és elérhetetlen” szerelméről — szóló szonettek és stanzák, minden epekedésükkei és bánatosságukkal együtt is végül is a gondolatot sugallják: az embernek joga van ahhoz, hogy szeressen és, hogy szeressék. És egyáltalán nem véletlen, hogy nem sokkal halála után a padovai, bolognai, római diákok éppen erről és ezért Írtak „dicsérő énekek”-et az eltávozott Petrarcáról. Merthogy a „Mestre” miként az veje és tanítványa, Franceschino de Brossano oly tömören megfogalmazta: — „az égre írta a szenvedély és a vágy jogát”. Petrarca másik vezérlő eszméje volt, hogy „a tér- ’ mészet a legjobb vezér.” „A természet erői visszá- ■ sak, — írja egy helyütt — : de ezek az erők az élet kút- ■ jai... ” Saját korában bátor, megtorlást kihívó gondolat volt ez is. Nem is maradt el az üldöztetés, hiszen alig volt olyan korabeli hatalmasság, amely végül is ne kergette volna el magától a „veszedelmes” — mert új gondolatokat hirdető — költőt. Petrarcát a klasszikus magyar költők is nagyon szerették. Petrarca hatott Csokonaira, Kisfaludy Sándorra és nem utolsósorban — Ady Endrére. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy Ady — aki már Lédának írt első verseiben idézi Petrarca emlékét és Daloskönyvé-t — Párizsban élte meg a költő születésének hatszázadik évfordulóját. És egy 1904-ből keltezett cikkében, többek között, ezeket írta: „íme, hatszázesztendők után Petrarca élőbb, mint valaha. Szonettjei jégolvasztóan forrók.” Halálának évfordulóján sem lehet mást mondani — szebbet, tömörebbet — Francesco Petrarcáról. A. G. Minden virág új színt nyer... Minden virág új szirti, nyer, szirma bomlik, ahogy ragyogva lép a zsenge réten, lába nyomán tavasz jár, itt az éden, s mi még a zord télből maradt, eloszlik. E látvány ott él majd szememben holtig, hogy Ámor rabja mért lettem, megértem. Varázs van járásában és szemében, nincs oly eró, mi Tőle visszafordít. Bűbáját még fokozza szép beszéde, tartása és tündöklő méltósága, s még száz mást mondanék, nem lenne vége ... Ügy nézem öt magasra szállni vágyva, mint éjniadár tekint a fényes égre. Bámulni Ot jöhettem világra. (Antal Gábor fordítása) A nagy házban elcsendesedtek a folyosók, a tévé kékesszürke fényei is sorra kihunytak az ablakok mögött, a nappali örömök pihenni tértek. Az elterpeszkedő sötétség mégsem vehette át éjszakai birodalmát, mert az ég magasán a felhők rongyai közül halvány derengéssel előbújt a hold, s a zárt udvar négyszögébe ezüstpermetet szitált. És akkor a nagy csendben megnyekkent egy hinta. Ütemesen, bé. kétlenkedőn nyikorgott, nyöszörögve terhét panaszolta, pedig a gyermek nem is volt olyan nehéz. Vézna, sovány volt, úgy tíz—tizenkét éves forma. Az apja hintáz- tatta. Azért választotta e kései órát. hogy a fiút ne csúfolhassák a házbeli gyerekek. Mert a gyermekek olykor igen kegyetlenek ám. Nem gondolkoznak rajta, értelmük fel sem foghatja, hogy vannak az életben nagy szerencsétlenségek, nagyon nagy szerencsétlenségek, amelyekről senki sem tehet. Hogy a szerencsétlenségeken nem szabad gúnyolódni, Hin fa, holdfé nevetni, a gyermekek ezt nem tud. ják. A szelíd holdfényben a hinta nyekergése dallamos hangra váltott. Egy ajtó durva zajjal kivágódott a negyedik emeleten, a gyomorbajos suszter támolygobt ki borgőzösen a folyosóra. Nekidúlt a korlátnak és lekiáltott az udvarra: — Hé! Éccaka van, nem nappal! Tíz óra elmúlt, gondoljanak azokra, akik pihenni tértek!! Az apa felnézett, mondott valamit, de a hangok a suszterhoz nem jutattak eL — Mit csinálják ezt a cirkuszt?! — hangoskodott a szuszter. Minek csinálják?.,. Most kezdje el magyarázni, hogy nappal nem meri hintáztatni a fiút a gyermekek miatt? Évek óta csak ilyenkor szombaton hozza ki az intézetből, hogy vasárnap együtt lehessenek, hétfőn pedig visszaviszi újra... Most délután megmutatta a fiúnak az új lakást, ahová pár napja beköltözött, aztán sétáltak a városban és beültek a cukrászdába fagylal- tozni. Nagy öröme volt a fiúnak, ilyen boldognak régen látta. Estére is örömet akart szerezni neki, olyan közös örömet, ami csak á kettejüké, s akkor jutott eszébe az udvari hinta. Eszükbe se jutott a tíz óra, a csendrendelet. — Hé! Nem hallották, hogy mit mondtam? Tán külön szózatot intézzek magukhoz?! Mi...?! — Hallottuk — felelte az apa. — Azért nem kell úgy kiabálni, nem gyulladt ki a ház. Nem gyulladt ki a ház, de sorra felgyúltak a villanyok, egymás után világosodtak ki az ablakok a földszinten, a második emeleten, a harmadikon. Sokan kitódultak a folyosóra, pizsamában. — Alig tette be ide a lábát, máris felborítja a rendet, éjnek idején lármagyárat csinál — do- _______________________________ h ogott a suszter. ökle a férfi arcán csattant Pataky Dezső •AAAAAAAAAAAAAAAAA/ \AAAAAAMAAAAAAAAAAAMWAAA/‘VSM^NMAA/yAWWVWV^AAAd»<MA>WvVWWAVWWW^^^^W^VWWW^ — Attól, hogy a fiamat hintáz- tatom, aki fáradt, még nyugodtan aludhat — válaszolta az apa. — Nekem akkor se nyikorogjanak maguk ott ketten, érti?! — ordította a suszter. A suszter szomszédja azt mondta, tényleg nem kell ordítani, őt spéciéi nem a hinta, hanem a kiabálás költötte fel. Ha a suszter szomszédot zavarja a hinta hangja, ez az ő privát dolga, intézze el maga az ügyet — Majd én el is intézem... — harsogta a suszter és csámpázva ietrappolt az udvarra a negyedik emeletről. Az apa és a suszter egymással szemben állt. A pizsamás lakók kihajoltak az emeleti folyosók korlátain, kíváncsian várták a fejleményeket. A suszter magából kikelve ordítozott, hangját felerősítve visszhangozták a falak. Az apa egy ideig hallgatta, aztán csendesen azt mondta: — Hagyjon minket békén... menjen az ördögbe . -. A suszter hátrahökkent, aztán hirtelen előrelendült a karja, s az ökle a férfi arcán csattant Az apa százkilencven magas volt, kilencvennégy kilós. Erős kezével megmarkolta a suszter gallérját, magához húzta, hogy lássa a szemét. Megcsapta a savanyú borszag. Akkor szólalt meg a gyermek, ijedt, artikulátlan hangok törtek elő a torkából, hiszen beszélni nem tudott. — Ümmö... Ümmö-mmö ... — és leugrott a hintáról, húzta-rán- gatta az apját, a nagy darab embert, nehogy visszaüssön. Az árván maradt hinta halkan nyikorgóit, aztán elnémult. Nagy csend támadt Dermesztő, hideg csend a meleg tavaszi éjszaluiban. S akkor valaki lekiáltott az udvarra: — K-nje a falhoz azt a mocsok szeszkazánt... ! Az apa eleresztette a suszter nyakán az összemarkolt ingcsomót. A suszter támolyogva, szó nélkül indult meg a negyedik emeletre, fel a lépcsőn. Már senki sem volt az ajtók előtt, csendesek, üresek voltak a folyosók, sötéten bámultak az ablakszemek. Az udvaron halkan nyikorgót! a hinta. Aztán az apa felkapaszkodott rá, olajat kent az érintkező, száraz, fényesre koptatott vaskarikákra. Hangtalanul szállt a hinta. S az ég magasáról szelíden világított a hold.
