Népújság, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

.V\AA/>AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*X*iAAAäAAäAa.' Közművelődésünk távlatai A jövő közelebb van, mint gondolnánk. Akik manap­ság az egyetemek és főiskolák népművelési tananyagával birkóznak, másfél évtized múlva közművelődésünk „de­rékhadát” alkotják. Javarészt rajtuk áll vagy bukik: a nyolcvanas, kilencvenes években a korszerűség jellemzi-e közművelődési rendszerünket, vagy sem. Ez, persze, nem utolsósorban azon múlik, hogy ma helyesen készítjük-e fel őket a jövőre. Csakhogy a kellő fölkészítés előfeltéte­le: legalább többé-kevésbé reális elképzelés kialakítása a holnapról. Az életmód, a műveltség, a gondolkodásmód várható magyarországi változásairól. Aligha kell bizonygatni, hogy erre korántsem csak a leendő népművelők oktatása miatt van szükség. Sokkal inkább azért, mert a művelődés: állandó folyamat. A társadalom szüntelen önmegújításának, szellemi kitelje­sedésének folyamata. Legutóbb az MSZMP Központi Bizottságának ülésén is szó esett a közművelődés jövőjéről. Sőt, az ülésen elfog.»- dott határozat előírja: ki kell dolgozni a közművelődés fejlesztésének 15 éves távlati tervét. Mégpedig nemcsak országos, s nem is csupán állami szinten. Hiszen a mű­velődés nem egyedül az állam gondja. Valamennyi társa­dalmi és tömegszervezet is felelős érte. Kézenfekvő, hogy nékik szintén ki keli alakítaniuk a maguk távlati elkép­zeléseit. Éppúgy, mint az irányításuk alatt álló helyi szer­vezeteknek. 0 o © Nem könnyű meghatározni, miből induljunk ki? Ä józanság azt diktálja: reális lehetőségeinkből. Azaz az előreláthatólag rendelkezésünkre álló anyagiakból. De ki tudná megmondani, hogy a következő 15 év során mi­ként nő nemzeti jövedelmünk, s ebből mennyi jut majd közművelődésre ? Ez egyrészt óvatosságra int, másrészt pedig arra, hogy ne csak a nemzeti jövedelem alakulására alapozzuk el­képzeléseinket. Az illetékes állami szervek —• a többi között az Orszá­gos Tervhivatal es a Művelődésügyi Minisztérium vezeté­sével — már elkészítették az első tervtanulrnányt. Ez egyelőre nemigen több gondolatébresztő vitaalapnáL Azt szeretnék, ha év végére nagyjából végleges formába önt­hetnék. Addig a szakemberek még vitatkozhatnak rajta: vajon a következő másfél évtized során az a legéssze­rűbb-e, ha a már meglévő létesítmény-hálózat korszerűsí­tésére körülbelül ugyanannyit költenek, mint új létesít­mények építésére; milyen arányban célszerű fölosztani az anyagiakat a különböző kulturális területek között, ..a»«*«"'! 0 O O A gazdaságirányítás reformja a kultúra anyag! erőfor­rásainak hajszálereit is átrendezte. Most már nem az ál­lam rendelkezik valamennyi, művelődésre szánt pénzzel. Tekintélyes összegek gyűlnek össze a gazdaságosan dolgo­zó gyárakban, vállalatoknál, termelőszövetkezeteknél. Oly­annyira, hogy közülük egyik-másik — a szó anyagi értel­mében — kulturális „nagyhatalommá” vált. Szinte köz­hely: egy nagyvállalat, egy gazdag téesz szava szűkebb hazájában immár kulturális szempontból is perdöntő. S méginkább az lesz a jövőben. A közművelődésre jutó többletpénz túlnyomó része je­lenleg nem az állami költségvetésből, hanem a részese­dési alapokból származik; azaz amilyen mértékben erő­södnek meg a termelőszövetkezetek, s gyarapodnak a vál­lalatok, úgy nő az az összeg is, amelyet saját belátásuk szerint használhatnak föl. Éppen ezzel kapcsolatban lehet rendkívül hasznos sze­repe az előrelátó tervezésnek. A népi ellenőrzés nem egy vizsgálata ugyanis megállapította: a szóbanforgó anyagiak tekintély és részét nem a legésszerűbben hasznosítják. Kulturális címszó alatt olykor olyasmire is költenék, ami­nek. nincs sok köze a művelődéshez. Nemcsak a hozzá nem értés miatt. (Bár az is elgondolkoztató: a vállalati, termelőszövetkezeti kulturális alapok sorsáról gazdasági, nem pedig művelődési szakember ele határoznak.) A távlati terv elkészítése remélhetőleg változtat a helyzeten. Hiszen tervezni csakis együttesen lehet. Egy- egy helység közművelődési jövőjének fölvázolása elkép­zelhetetlen anélkül, hogy számba ne vennék az állami erőforrások mellett a helyieket is. „Közös kasszát” kell tehát csinálni, s ebből gazdálkodni. Ilymódon megszün­tethető az anyagi erők szétforgácsolása, jobban érvénye­sülhet a szakértelem. S szinte fölbecsül ehetetlen: a kisüzemek, kisvállalatok is a jövő kialakításának részeseivé válnak; nem azt érzik, hogy csekélyke pénzükkel „úgysem lehet számottevő do­loghoz kezdeni”, o o o Ügy tetszik, mindez mégiscsak amellett szól. hogy a magyar közművelődés holnapja elsősorban az anyagiakon múlik. Ez azonban csak féligazság. Különben mi magya­rázná, hogy például a nagvjából azonos nemzeti jövede­lemmel. rendelkező országok közművelődési rendszere többnyire egyáltalán nem hasonlóképpen fejlett. A nemzeti gazdagodás nem vonja maga után az egyes ember szellemi gazdagodását. Bár az tagadhatatlan, hogy kedvezőbb körülményeket teremt hozzá. Ezekkel élni csöppet sem magától értetődő, s nem is egyszerű. Még szocialista társadalomban sem. A következő másfél évtized alatt ugyanis nálunk az anyagi jólét elérése szinte mindenki számára többe-ke- vésbé kézzelfoghatóvá válik. A mi rendünk azonban nem békélhet meg aazal, hogy a gazdagodás során az emberek szemében, a kulturális értékek másodlagossá váljanak az autó, ví kend ház és tarsai mögött. Nyilvánvaló, hogy közművelődésünk távlati tervezésé- i nél az éíetmód, az életszemlélet, az életkörülmények mind > gyorsabb alakváltásáit' is tekintetbe kell venni. A többi között a mezőgazdaság technikai tökéletesítésének éppúgy * megvannak a közművelődési következményei, mint pél­dául az ipar vidékre telepítésének. Hiszen az új ipari­gazdasági központok egyúttal sajátos arculatú kulturális központokká is válhatnak. S lakóik anyagi gyarapodása szellemi gazdagodással is párosulhat. Kell-e bizonygatni: ebben óriási szerepe lehet az okos, előrelátó közművelődési tervezésnek is. VESZPRÉMI MIKLÓS j— ..........~~~............... ; Nem elég álmodozni... „Vem elég álmodozni. Egy nagy-nagy álom Kell.’* „Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! Es nem elég akarni: de tenni, tenni kell! ’ »„Nem elég a célt látni: járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell!” Váci Mihály — VAN ÜGY, hogy elér­kezik a nagy fölmérés ideje, mit is csináltam én életem­ben. Nem kell medret vágni az emlékezéshez. Egész éle­tem ideköt ehhez a tájhoz, itt születtem, itt cseperedtem föl, itt töltöttem el legerőtel­jesebb esztendőimet. Ismerő­seim a kopár, suvadásos dombok, a szélberetvált kő­csontos hegyek, rég elmúlt tanyák, a mostanig megma­radt barlanglakások, erdők zöld tüzű arca. És jó ismerő­söm a gyár, itt a liszkói fák tövében... Hatan voltunk testvérek, öt fiú, egy lány, közöttük én, a legkisebbik. Hat hold földje volt az apámnak, ehhez bérelt még 10—12 holdat és művelte a kántor földjét is, Rozsunkon... Diszkóban, szép erdős völgytorokban kezdődött egy új nagyüzem élete az 50-es évék elején, itt vetették el Sirok és környéke iparának magvát. Földgyaluk, exkavá­torok érkeztek, hatalmas vas­beton tartóoszlopok fúródtak a földbe__aztán gépek és f elszerelések érkeztek, és lassan-lassan minden meg­találta a maga helyét... És megtaláltam a magam helyét én is. Ott dolgoztam Liszkóban kezdettől, már az építkezéskor. Volt két jó erős ökrünk, Bojtos meg a Gyer- tyás, fekete és fehér színű magyar fajta. Azzal a két ökörrel fuvaroztam én a kö­vet, téglát és minden más építőanyagot. Fuvarosból let­tem aztán gyári munkás. 1952. február 29-én — szökő­év szökőnapján — léptem be a gyárba. Nem sok időt dol­goztam, két évre elvittek ka­tonának, őrmesterként sze­reltem le 1954-ben. Nős vol­tam már, kislányom is meg­született — ő érettségi óta ugyancsak a Mátravidéki Fémművek dolgozója —, mi­kor azt mondták: „Török Jóska, tanulj szakmát!” A budapesti Fegyvergyárba küldtek, ahonnét géplakatos­ként jöttem haza ... Tanul­tam én a háború előtt is, de a véres időkben három pol­gárinál tovább nem juthat­tam. Pótolni kellett a kény- szerű mulasztást, így elvégez­tem az általános iskola hete­dik és nyolcadik osztályát. Ez­után merészen nekivágtam a felsőbb iskolának, beiratkoz­tam Miskolcra, a gépipari technikumba. Tanultam, dol­goztam és közben házépítés­be is fogtam. 1964-ben kézhez kaptam a technikusi okleve­let. Mindezt csak azért mon­dom el így, hogy bizonyít­sam, a tanulni akarás meg­volt bennem, hogy aztan mit sajátítottam el, annak meg­ítélésé másokra tartozik. El­lenben azt őszintén megvall- hatom, hogy sohasem valami magasabb beosztásért dolgoz­tam, hanem, hogy többet tudjak. NINCS IS magas beosztá­som. Művezető vagyok, itt a siroki gyárban. Tizenhat éve állok középvezetői poszton. Művezetőként \ az üzemfenn­tartási főosztály karbantartó részlegének munkáját irányí­tom. Annyira fontos ez a részleg, mint az ember szer- veáettíbeü a to Ígér Inc Több Török József: juk csinálni..,” „Minden szakma hivatás, ha jól akar- (Foto: Perl Márton) müliős értéket gondozunk, hogy ne legyen fönnakadás. Tizenkét esztergapad, három marógép és egy speciális fo­gazógép tartozik kezem alá. Hogy mit jelentett és mit jelent nekem nap mint nap a szakmám? Természetesen adódik a válasz, hogy ez a megélhetési lehetőségem, ezért a munkámért kapom a fizetést. És nem is olyan ke­vés fizetést, hiszen a mosta­ni havi átlagom kijön 4200 forintra. Hozzá teszem, igen erősen meg kell dolgozni ezekért a forintokért. Azt mondhatom, nékem határo­zottan többet jelent a szak­mám, mint pénzkeresetet, egyszerűen, mert szeretem a szakmámat. Szeretem, mert hasznos lehetek az emberek­nek, a munkás embereknek, akiket a legjobban szeretek és akiiekéi azonos vagyok fel­fogásban és főleg érzelem­ben. Ügy érzem, hogy csak akkor lehetek megelégedett a napi munkámmal, ha vala­mit csináltam, ha valami hasznos dolgot cselekedtem, amivel hozzájárultam a konkrét napi problémák meg­oldásához. Ma már nem gon­dolok egyáltalán holmi vi­lágmegváltó cselekedetekre, volt idő, amikor fiatalabb fővel erre is gondoltam. Ma a kis, apró, napi dolgokban akarok hasznosat csinálni, és úgy érzem, ha ritkán is, de olykor sikerül. Ószintén mon­dom, hogy a legtöbb esetben nem is várok elismerést „fe­lülről”. Valahogy ez az elis­merés belülről jön. Persze, egészen más dolog a megbe­csülés. Érezni kell a megbe­csülést, mert enélkül a mun­kást nem hajtja, nem fűti semmi. Akik ismernek, azok tudják, hogy Török József nem hízelkedő ember. A munkán kívül nem nagyon szeretem a főnökök közelsé­gét. Emiatt nagyon sokat vol­tam szélső ember. Nem olyan szélső, akit „futtatnak a lab­dával”, hanem olyan, akit mellőznek, sőt, amikor tud­nak, égéinek is. Vannak: hízelkedő, „jóbe- szédű” emberek, ilyesmi fölér egy ió szakmával. Nekem hányingerem van. az ilyen emberektől És felfordul a gyomrom akkor is, ha mások eredményeiben nem becsülik meg a miénket, sőt, leszólják a munkánkat; Felfordul a gyomrom az olyan emberek­től, akik csak úgy rászállnak a kinyílt virágra, akár a da­rázs a mézre és becsmérelni kezdik azt a talajt, amelyen a virógmag megfogant. A sport szerintem igazságosabb küzdőtér. Nemcsak az lép föl a dobogóra, aki a bottal célba ér... A MŰVEZETŐ őrlődő pon­ton van. Két irányban kell helytállnia, lefelé és felfelé. Ügy kell helytállnia, hogy a munkapad mellett és az író­asztalok mellett is megfele­lőnek értékeljék. Én sohasem adtam olcsón. A munkát megköveteltem. Arra mindig vigyáztam és vigyázok, hogy az intézkedést az emberekre szabjam. Az ember a legér­zékenyebb műszer, s aki az emberekkel bánik, ezt nem szabad szem elől tévesztenie. A vezetéshez nem elég a szakmai felkészültség, érző, megértő, gondolkodó ember­nek kell lennie. Még ponto­sabban fogalmazva: az kell, hogy a vezető a szívével is jelen legyen a munkájában... Csak az vezessen, alá mer. Akinek van kit vezetni... Későn ismertem meg Váci Mihály Meg nem elég című versét, de amikor a televí­zióban. hallottam szavalni, egyszeri hallás után úgy éreztem, mintha mindig is­mertem volna, annyira kife­jezte felfogásomat a szakmám­ról. Ennek a versnek minden egyes sorát idézhetném, any- nyira kifejezi, hogy ma és mindig csak akkor vagy egész ember, ha valósággal a hitvallásig akarod a szak­máddal. a munkáddal szol­gain! ctizláliCKial, nt-pediis „Nem elég álmodozni... Nem elég útra lelni, az úton menni kell!...” Ahogy már előbb is fejte­gettem: a művezető két ma­lomkő között őrlődik. Ér­vényre kell juttatni az általá­nos, országos, szűkebben az üzemi érdekeket. Másrészt viszont az emberekkel él együtt a munkapadok mel­lett. A művezetőnek munká­ra kell ösztökélni az embe­reket. S ehhez meg kell ta­lálnia a megfelelő hangot, hogy a motorban mindenki a legjobb dugattyú legyen, hogy mindegyik dugattyú jól hajt­son. Ehhez kell az a „nagy-nagy álom”, ami persze konkrét tartalommal kell, hogy be­töltse és irányítsa a cseleke­deteinket. A napi munka ro­bottá alacsonyodik, ha nincs meg az értelme. Igaz, ezt az értelmet meg kell találni, mindenkinek a maga mód­ján, ezt látni kell és ennek a tükrében cselekedni. Eh­hez pedig föltétlenül ismer­ni kell azokat, akikkel együtt dolgozunk. merem Állítani, hogy nem tud eredményes munkát végezni, bármilyen jó szak­ember legyen is valaki, ha nem szereti az embereket, akikkel dolgozik, ha nem is­meri természetüket, cseleke­detük, viselkedésük-mozgató­rugóját. -üi Az orvosiról azt mondják, hogy az nem szakma, hanem hivatás. Szerintem minden szakma egyben hivatás is, ha jól akarjuk csinálni. Elhallgatott a hosszú mo­nológ után. Italt töltött, koc­cintottunk. Török József las­san kortyolgatta italát, hogy kiszáradt torkát megnedvesít- se. Majd újra beszédre kér­tem: — Elmondaná a tegnapi napját? — Fél ötkor keltem, mint mindig, ha nappalos va­gyok. Mikor felöltöztem, for­ró teát ittam. A bogy kilép­tem hazulról, már a gyárban jártak a gondolataim. így va­gyok ezzel: kilépek hazulról, csak a gyárra gondolok; ahogy kilépek a gyárból, csak hazulra. Az autóbusz öt óra tízkor indult. Fél hatkor már bent voltam a gyárban. Átöltöztem a munkásaneug- ba és siettem be az üzem­csarnokba. Vincze László művezető társamtól átvettem a műszakot. Nem volt az éj­jel semmi különösebb prob­léma. Nappalos műszakban a szokásos javító munkát vé­geztük. Űj alkatrészeket ké­szítettünk a termelő gépek­hez. Eseménytelenül. múlt el a nyolc óra, semmi újságba kívánkozó szenzációs dolog nem történt. Dolgoztunk. Kettőkor átadtam a műsza­kot Katalin Imrének, ő az én váltótársam művezetésben. Itthon lepihentem egy kicsit. Délután jo óra hosszat ka­páltam, krumplit töltögettem körül friss földdel. Délután öt órakor vállamra akasztot­tam a puskát és vadászni mentem. Nagy szenvedélyem a vadászat, a trófeagyűjtés. A múltkorában 17 és fél centis agyarú kant lőttem. Ezúttal egy őzbakra mentem. — Sikerült? — AZ ÚZBAK szelet ka­pott és ugatva elugrott..; . Patak/ JJ@4£# . i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents