Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

KABARÉ Amerikai filmmusrcat A film mindig a látvány, a képszerűség elsődleges élmé­nyével ejti meg, vagy hozza zavarba híveit. Arra ösztön­zi a nézőt, hogy mindazt, amit lát, érez, feldolgozza magában, hogy végül is ele­meire bontva a látottakat, saját szellemi szűrőjén át- rostálva magáévá tegye az alkotást. E film kapcsán a bőség za­varáról és nagyszerűségéről kell szólnom. A film főcíme színes pamacsokban közelíti meg a világot, ahova be akar vezetni a Ceremóniamester, Ez a festett férfiarc, a bohóc, a táncos, a íregoli lelkű férfi és nő egy személyben, aki Olyasmit ígér, amit minden világvárosi szórakozóhely es bordély kínai évszázadok óta hí. arra „rászorulóknak”. 'I'óncot ígér ez a Ceremónia­mester, kitűnő zenet, lányo­kat, akik mindent tudnak és adnak is, pezsgőt, szellemes­séget és lobogást. Mindehhez kacsint is, mert jól tudja, érezteti, hogy a Kabaré nem önmagában álló intézményé a világvárosi mindenségnek, csak egy csekélyke, de na­gyon jellemző darabja, ahová betör a mindennapi élet, az emberi sorsok friss, néha ke­gyetlenül metsző levegője is. A Kabaré vendége meg is kapja a magáét, mint ahogy a nézőtől sem irigylik a film művészei a műfaj, a musical, a kabaré, a mulatós savas­borsos ínyencfalatait sem. A mulatóban a kis méretű színpadon folyik a rohanó tempót diktáló kavalkád, mindenki, a vendégek és a rendező is tudja, hogy a pén­zért mindenki a legtöbbet akarja kapni. Mindenki tud­ja, hogy ez a külön világ egy külön tenyészet az élni vá­gyó, vagy önmaguk elől me­nekülő emberek számára. Ezt az igényt pedig ki kell szol­gálni. Mert a kor ilyen! De ez a kiszolgálás csak látszólag kép és zene, csak látszólag tánc és szex. Az is, de valahonnan, az utcáról, az épületekből, vagy más embe­rekből mindig bejatszik az a jelen, amely éppen Berlinben és 1931-et mutat. Még nem győzött Hitler, de már mel­lékutcákban félholtra vernek olyanokat, akik nem akarják megérteni, vagy elhinni, mi­féleképpen és mi felé mene­tel a történelem. A részeg SA-fiú betüremkedése a ka­baréba, talán önmagában ne­vetséges eset lenne, ha mi már nem tudnánk, hogy az < így elkezdődött hatalmi té­boly végül is hová vezetett. Az elején minden olyan ne­vetséges, bizarr és megmo- solyognivaló, hogy az ember még utólag is azt kérdezi, miként volt ez lehetséges, éppen Európa közepén és ép­pen a XX. században. Nem a kabaré, hanem ami az alatt az idő alatt lezajlott, amíg Európában az urak a kaba­rét engedték játszani, imi­gyen is. Es csak imigyen! A filmről tálán el sem kel­lene mondanunk, hogy több Oscar-díjat kapott, hiszen minden részletében remek­mű. Jay Allen és Hugh Weeler forgatókönyve szinte távirati stílusban adja a pár­beszédeket, az énekelt szöve­gen kívül az élőbeszéd alig több pároldalas fogalmaz­ványnál és mégis nagyszerű­en kifejezi egy bonyolult kör tartalmát, az emberi es tár­sadalmi halálba menésnek ezt a szívet megszorító és tragikus folyamatát. (A kö­zépkorban haláltáncnak ne­vezték azt a színpadias-iro­dalmi formát, ahol az egész életet egy, a halálig tartó os­toba, értelmetlen tántorgás- nak ábrázolták, amiben a hit hozhatott csak vigasztalást.) Az írók jellemábrázoló ere­jéből futotta ebben a filmben arra is, hogy ezt a haláltán­cot, ezt a tragikus botlado- zást, erkölcsi és jellembeli tántorgást túlzások nélkül, a maga összetettségében ábrá­zolják. Kísértet járás ez a film, fi­gurák elevenednek meg, köz­napi emberek, a szajtépők, a harsogok, az erőszakosak is* de csak ott és csak annyira, hogy a néző ne tudjon szaba­dulni nyomasztó hatásuk alól. Amikor a kabaré szín­padán a játék és enyelgés — amúgy apacsmódra — folyik és a lányokat a fiúk megle- gyintik és viszont, az utcán az egyenruhás-csizmás legé­nyek „ügyködnek”. Megtor­lás nincs, az utcán végigme- nő polgár félelemmel és kö­zönnyel, részvétlenül nézi végig a másik ember tragé­diáját, s talán nem is gon­dol arra, hogy holnap ő kö- vetkezhetik. Vagy ideáll, vagy odaáll, de valahol vagy ütni vagy kapni kell. Bob Fosse, a rendező, a musical-műfaj komoly mes­tere. Minden számban a ze­ne, a tánc és az elérni kí­vánt hatás olyan képi egysé­get hív életre, aminőt filmen az utóbbi evekben ritkán lát­tunk. Nincs szélesvászon, a kabarét nem tágítja ki, meg­hagyja méreteit, azt az inti­mitást nem akarja elveszteni, ami ehhez a tenyészethez szükséges. A kicsike embe­rekből épp annyit ad, szo­rongásaikból, gondjaikból annyit értet meg velünk, amennyi ellenpontozza azok sorsat, akik ebbe a finom szövésű, de reális filmmesé­be a gazdagok oldaláról csöppennek be. Sally Bowles színésznő akar lenni és „min­dent” megtesz ennek érdeké­ben, Brian Cambridge-bő! érkezik, szerelme a kabaré­hölggyel merő véletlen, ne­vezzük sorsnak. Ok ketten a katalizátorok, rajtuk nyer és veszít Natalia, Maximilian és Fritz is, aki utcajellemből kényszeredik fel tisztes ön­magáig. A rendező merész képzet- társításaival, a képi varázs­latnak nagyszerű iramával szinte trónt készít egy ragyo­gó egyéniségnek, Liza Min- nelli-nek. Ez az énekessztár olyan természetesen él-mo- zog a felvevőgép előtt, hogy a nézőt elbűvöli közvetlen­ségével és onnan tudja,1 hogy hinnie kell minden szavának, mert az arckifejezésében és mozdulataiban az örök em­beri színház minden kelléke feltalálható. Temperamentu­ma mindent elsöpör, a film 6zínes technikájú gépezete nála olyan pillanatokat örökít meg, amelyekért érdemes hinni a művészet mindent formáló erejében. Kitűnő alakításaikkal nagyszerű keretet adnak en­nek a nagy női egyéniségnek Michael York, Joel Grey, Helmut Griem, Marisa Be- renson és Fritz Wepper. A színes képek Geoffrey Unsworth-tot dicsérik. Ralph Burns zenéje külön méltatást érdemelne. Itt elégedjünk meg annak nyugtázásával, hogy ez a műfaj ennyi zene! ötlet birtokában és a lehető­ségek kitágításával most nyitja a jövőt igazán magá­nak. Farkas András Több gyerekes családok — és a lakásaik A Minisztertanács — mint ismeretes — januar 9-i határozatával módosította a lakáskiutalásokkal kapcsola­tos korábbi 1/1971. Korm. sz. rendeletét. Ennélfogva az idei évtől a három, vagy ettől több gyermekes családok esetében a bérlő kérelmére a lakáskiutalasi jegyzékbe történő felvétel mellőzesével teljesíthető minőségi lakás­csereigénye, illetve a tanácsi bérlakás helyett tanácsi ér- tékesitésü („szövetkezeti”) lakás is adható. Vajon mi a helyzet Heves megyében7 Pontosabban há­rom városunkban: Egerben, Gyöngyösön és Hatvanban? — Kérdésünkre a napokban kerestünk választ. Egerben Dr. Varjú Vilmos vb-tit­kárral és Dobi Antallal, az igazgatási osztály vezetőjé­vel beszélgettünk. — Természetesen, már fog­lalkoztunk a témával, sőt éppen a jövő héten a végre­hajtó bizottság tárgyal a ten­nivalókról — mondták. — A közelmúltban több mint két­ezer lakásigémylést tekintet­tünk át ismét, s megállapí­tottuk, hogy 1974. március elsejéig összesen 56 a száma azoknak a családoknak, ame­lyek közölt adataik alaipján a kedvezményben részesül­hetnek. Az igénylők közül tizenhatan ebben az évben jelentkeztek. — S mit tehetnék, ígér­hetnek az érdekükben? — Tizenhat kérelem ta­nácsi bérlakascse revei old­ható meg, s a jogszerű mi­nőségi igényeket, lehetősége­ink szerint az idén átadásra kerülő lakások terhére igyek­szünk is teljesíteni még az idén. Emellett a legross'jbb lakáskörülmények között élő húsz nagycsaládnak pedig új lakást szeretnénk adni, ugyancsak ebben az eszten­dőben. Míg az 1974. március 1. után érkezett vagy érkező kéréseket 1975. végéig pró­báljuk teljesíteni... Lakás­ügyi társadalmi bizottságunk a jövő héten alaposabb vizs­gálatot végez a jogosultsági sorrend reális kialakításáért, s ezután kezdődik a hivat­kozott kormányrendelet tu­lajdonképpeni megvalósítása. Iparkodunk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy a nagycsaládosokon segítsünk Egerben, még ha a körülmé­nyeink nem is éppen a leg­kedvezőbbek. Mint említet­tük már, összességében két­ezernél is több a lakásigény­lő a városban, ugyanekkor tavaly is kevesebb tanácsi hatáskörű lakás készült, s az idén jobbára csak egy épü­letben lesznek nagyobb la­kások. Fokozza gondjainkat, hatból nyolc igénylő minősé­gi lakáscserét szeretne, ami­re lesz mód, hiszen Gyön­gyösön három szobás lakások is épülnek, másreszt felsza­baduló, régebbi lakásokra szá­míthatunk. Így nehány igényt még az idén kielégíthe­tünk ... Lakáselosztó és szo­ciálpolitikai bizottságunk tagjai egyébkent május 31-ig további felméréseket végez­nek, helyszíni környezetta­nulmányokat folytatnak, hogy számúi vegyék mind­azokat, akik élhetnek a ren­delet adta lehetőséggel. Hatvanban Heutschy Csaba lakásügyi előadó válaszolt kérdésünk­re, ismertetvén a városi hely­zetet: — Az elmúlt esztendő vé­gén Hatvanban az 591 igény­lőből 30 volt a nagycsaládos. Huszonegyen tanácsi bérla­kást, kilencen pedig tanácsi értékesítésű lakást kértek. S ez utóbbiból hatot még az idén teljesítünk, míg a többi háromnak sajnos nem sok jót Ígérhetünk. Varosunkban ugyanis az idén befejeződik az ilyen építési, vásárlási forma, jövőre már nem ke­rülnek átadasra „szövetke­zeti” lakások. Lehetőségként legfeljebb az jöhet számí­tásba, hogy a három közül, az egyik igénylő — aki je­lenleg tanácsi bérlakásban lakik — minőségi cserét kap... A másik kettőnek sajnos bérlakást sem adha­tunk, mivel ebben az esz­tendőben n«m készülnek ilyenek Hatvanban. S ennél­fogva, nyilvánvalóan nem biztathatjuk azt a 21 nagy- családost sem, akik egy, il­letve kétszobás tanácsi bér­lakásaikat szeretnék na­gyobbra cserélni. Pedig olyan is van közöttük, amely ki­lenctagú. A jövő év végéig azonban feltétlenül megold­juk a problémákat. A feladat végrehajtása — mint látható — nem könp- nyű. A körülmények, a korlátozott lehetőségek ugyanis gátat vetnek olykor a legjobb igyekezet elé is. Más eset­ben — ahogyan hallottuk még a beszélgetések alkalmá­val — „ügyeskedők” nehezítik a munkát: nem egy pél­da akad a „besurranásra”, a jogtalan követelődzésrc, Egerben említették — bizonyara találkoztak azonban másutt is hasonlóval —, hogy olyan, albérletbe költözött család járt fűhöz-fához a kérésével, bizonyítgatván vélt igazát, amelyik család eltartója mindössze néhány hó­napja telepedett le a városban, s meg állandó bejelentő­je sem volt Egerben. Győni Gyula hogy a belvárosi rekonstruk­ció, a Csebokszári-negyed terjeszkedése, a kórházi be­ruházás, a Felszabadulás té­rem rövidesem épülő áruház, illetve a var műszaki védő­sáv jának elkészítése miatt meglehetősen sok a szaná­lás, nagy számban kell újak­kal pótolni a lebontott, gyak­ran több szobás lakásokat Gyöngyös5n a városi tanács elnökétől, Berényi Józseftől érdeklőd­tünk. —- A nagycsaládosok, a három vagy ennél több gyer­mekesek lakásigényéit már korábban is megkülönbözte­tett figyelemmel kezeltük — tájékoztatott. — Példa erre, hogy 1971-ben a 12 kiutalt bérlakásból négyet, 1972-ben *. hetvenhétből tizennégyet, tavaly pedig a kilencven­négyből tizenhetet ilyen csa­ladok kapták. S ezalatt még tizennégy más családot jut­tattunk a korábbinál jobb körülmények közé. Az emlí­tett kormányhatározat meg­jelenése óta pedig érthetően még nagyobb felelősséggel törődünk az üggyel. Pilla­natnyilag 16 nagycsalád vár lakásra városunkban, isme­reteink szerint. S a végre­hajtó bizottság döntése alap­ján, a tavalyi december 31- ig benyújtott jogos igényt két legkésőbb 1975. végéig teljesítjük mi is... A tizen­«^yVNAAAAA/SAAAAAAAAAA/WWWWWVVWWV\AAAAAAAA/WVWNAAMM^MAW\AAAAAAAMMAAAAAAAAAAAMAMMMAAAMAAAA/S/WVAAMMAMAMA)V)AAAAAAMAAAAAAAAAAAMAAMAAAA|i FRANZ SCHÄTZL: Pénzzel nem lehet tüzet oltani 20.10: Elő holttest Szovjet film, készült 1968- ban. Az Orosz klasszikusok sorozatban ma a Lev Tolsz­toj regényéből készült szé­lesvásznú filmváltozatot lát­hatjuk. Ezt a művet 1911- ben lefordították magyarra, színházainkban azóta több­ször került műsorra. Vlagyi­mir Vengerov filmjének fő erénye, hogy hitelesen adja; vissza a tolsztoji atmoszfé-; rát, a korhűséget, a környe- : zetet Az Elő holttest drámá- : jának mondanivalója a ha­nyatló polgárság önkínzó ön­vizsgálata. Ehhez a képhez! hasonlót a magyar iroda-: lomban is találunk. Az Élő! holttest alakjai érzelmeseb­bek. több bennük az önvád. A főszereplő, Fjodor Prota- szov alakját Alekszej Bata­lov (magvar hangja: Kálmán György) személyesíti meg. OMbmM 1974. március 10., vajjjrnap Nemigen tetszett, hogy je­lentéktelen posta tisztviselő­ként éljek nyomorúságos fi­zetésből. Elhatároztam hát, hogy 300 000 márkát külde­tek magamnak. Hogy kivel? Hát természetesen Guido Bernheimerrel, az ékszerész- szeL Ugyan miért fizetne ne­kem 300 000 márkát? — kér­dezheti jogosan a beavatat- lan. A magyarázat egyszerű: a feleségéért. Több éve olvastam mär akkor — rendszeresen és szenvedélyesen — az ember­rablókról szóló jelentéseket. Megállapítottam, hogy maga a kiszemelt áldozat elrablása nem jár kockázattal, a vált­ságdíj átvétele azonban már annál inkább. Magánhaszná­latra készített statisztikámból kiderült, hogy a bűnözők 98 százaléka a váltságdíj átvé­tele közben bukik le. Pedig mit ki nem találnak: a pénzt a híd alatt rejtetik el, szá­guldó vonatra felugorva ve­szik át, egy körmönfont alak meg egyenesen ejtőernyővel ugrott a kijelölt helyre. Mégis elkapták. Én túlságosan bonyolult­nak találtam a fentebbi mó­dokat. Ügy döntöttem, hogy a váltságdíjat postán külde­tem el. Bemheimer ékszerész ta- ná-sot kért ügyvédiétől, aztán beszere- te a 300 000 márkát szazmárkás bankje­gyekben. Szerdán délben felhívtam telefonon, és rápara ácsoltam, hogy s. pé”rt egy jelentékte­len. borítékba rejtve küldje Bernd Rösner címére, Dort­mund, Haldestrasse 4. Utazá­som értelmében a borítékot 13.50 órakor kell bedobnia a Burg- és Kolberg-strasse sar­kán levő levélszekrénybe. Egy percig sem kételked­tem abban, hogy az ékszerész értesítette a rendőrséget. Ez azonban egy cseppet 6em za­vart. Hazamentem, főztem magamnak egy erős kávét és élvezettel szürcsölgettem. Közben magam előtt láttam, mi történik. A rendőrség va­lakit elküld Dortmundba, hogy megfigyelje a címzettet. Egy rendőr a levélszekrény közelében leselkedik, figyeli, megközelíti-e valaki a borí­ték bedobása után. Utána nyomon követi a postást, amint a levelet — postára viszi. Egy csapat rendőr együtt utazik a vonaton, szemmel tartja a postakocsit. De nem történik semmi. Utá­na megfigyelik, hogyan ér a levél a címzetthez. S mek­kora szemet meresztenek, ha meglátják, hogy a feltépett borítékból papírdarabkák hullanák ki! Végtelenül sajnálom, hogy nem lehetek ott! Milyen jót mulatnék a megrökönyödött arcokon!- O ­Az ékszerész valóban fel­adta a 300 000 márkát tartal­mazó borítékot, és én végre me,Tl!'ravsdulh'ittam a felesé­gétől. Bekötött szemmel elő­vezettem, néhány kilométert gyalogoltunk, aztán elenged­tem. Onnan hama»">san kifu­tott az autóútra. Egész idő alatt egy kis erdei lakban rejtegettem. Gazdátlanul állt már ott a házacska, ki tud­ja mióta. Két héttel később vala­mennyi újság öles címekkel, az első oldalon hozta a leg­újabb szenzációt az esettel asszony kitakarította a szo­bát, és az egyik szekrény mö­gött egy 20x20 centiméteres lyukat talált a falban. Kide­rült, hogy a lyuk az utcán levő levélszekrény háta mö­gött volt, és a levélszekrény hátul ki volt lyukasztva. íme, tehát az emberrabló titka: szobájában, kényelmes ka­rosszékben üldögélve várta, hogy az ékszerész bedobja a ládába a levelet, aztán kivet­te belőle, kicserélte egy azo­kapcsolatban: „Tegnap dél­ben a rendőrállomáson meg­jelent egy idős asszony, hogy feljelentést tegyen volt la­kója ellen. Az illető felmond­ta a szobát, azt állította, hogy két évre külföldre távozik, cégének külföldi képviseleté­ben kapott munkát. Az asz- szony egyébként csak annyit mondott, hogy volt lakója szemüveges és bajszos vélt Amikor a lakó eltávozott, az nos címzésű borítékkal, és szépen továbbállt a pénzzel. Mivel álbajuszt viselt, senki nem adhat pontos személyle­írást róla. Nyoma veszett” Elégedetten olvastam a cikket, aztán összehajtogat­tam az újságot, taxiba vág­tam magam, és egy bárba hajtattam. A győzelmet meg kell ünnepelni. Jó néhány pohánkával fe1- hajtottanv szenvedély esen tangóztam egy ennivalóan csinos, szőke lánnyal, aztán, útnak indultam. El kellett mennem a rejtekhelyre, ahol a pénzemet eldugtam. Éjjel két óra volt. Még egy ka­nyar, és megérkezem. Gázt adtam...- O — A rabkórházban tértem magamhoz. Az ápoló el­mondta, hogy két napig fe­küdtem eszméletlenül. Igye­keztem rendszerezni a gon­dolataimat. Mi történhetett? Az utolsó kanyarnál, igen, tűz fényét láttam. Az erdei lak -égett. A padláson lobog­tak a lángok, éppen ott, aho­vá a pénzt rejtő aktatáskát tettem. Az idegességtől félőrülten ugrottam ki az autóból, és rohantam a ház felé. A tűz­oltók ott álltak a lángok fé­nyében, kezükben a fecsken­dő, de nem oltották a tűzet. Felragadtam a már pörkö- lődni kezdő aktatáskát. Visz- szafelé megbotlottam, lees­tem a létráról, a táska ki­nyílt, és a pénzkötegek szét­szóródtak. Erre emlékszem... — Miért nem oltották azok az átkozottak a tüzet? — kérdeztem elkeseredetten az őrtől. — Vártak, hogy a tüzecske lángra lobbanjon, egyébként az egész cirkusznak nem lett volna értelme. A tűzoltóegye­sület éppen gyakorlatozott. Egy régi, lakatlan és gazdát­lan épületet választottak ki, tüzet gyújtottak, és várták, hogy felcsapjanak a lángok. Egy ilyen ostoba apróság rontotta el zseniális terve­met! Hát ne őrüljön meg az ember 21

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents