Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-16 / 63. szám

Kritika helyett

A Csipkerózsika ürügyén

— Jobb lenne, ha most a gyerekek írnák a kritikát — mondja a Kedves jegvszedő- nő, miközben udvariasan betessékel a nézőtérre. Bölcs megjegyzés, hiszen való igaz, ezt a mesejátékot elsősorban a gyerekek kedvére és örömére állította színpadra az egri Gárdonyi Géza Színház.

Ezek a színház legszebb napjai. A nézőtér zsúfolt, a közönség lelkes, és ami a legfontosabb- együtt él az előadással, a mesével. Igaz, a felnőtteket is magával ragadja olykor a játék öröme, a humor villogása, de itt és most elsősorban a gyereksereg jelenti az igazi közönséget. ök pedig nagy tapssal és sok-sok nevetéssel mondanak helyettem is kritikát.

Még az ifjú közönség

Csipkerőzsikáért és a megmentéséért induló bohócért lelkesedik, pontosabban

azért, hogy túljárjanak a gonosz király és a még gonoszabb Tűnd ér-boszorka

eszén, azon meditálok, hogy vaján mi a titka ennek a színpadi sikernek. Biztos, hogy a gördülékeny és cselekményes mese, a nevettető humor, a meseországba kalauzoló zene és természetesen az ötletes díszletek es jelmezek, mind-mind részesei a sikernek. De csak részesei. Mert a siker hordozói, mondhatnám főszereplői, elsősorban a színészek. A színészek, akik komolyan veszik a mesét, a játékot és még komolyabban az ifjú közönségüket, afrikét nem lehet és főleg nem szabad beFelszarvazzák őfelségét

Francia — olasz—r spanyol—nyugatnémet film

A film főcímében rögtön bocsánatot kérnek a film alkotói, a forgatókönyvírók és a rendező, amiért Victor

Hugo érzelmes-romantikus színpadi játék imigyen, merték filmre vinni. Hogyan? A szereposztásból kitűnik. No meg abból, hogy ezt a szerelmi romantikát olyan emberi tartással veszik körül, amelyből nem a lovagi tisztesség és az érzelmek mindenen á (sugárzó tisztasága süt ránk elsősorban.

Az udvari baj- és méregkeverés elsőrangú mestere, Don Salluste kap itt olyan parádés lehetőséget jellemének minden iránya kibontására és levetkőztetésére, ami- nőt Victor Hugo ennek a figurának nem szánhatott. A szerelemnek, a pénznek, a ranglétrán elhelyezkedő különböző rendű és rangú udvari népségnek ebben a ka- rikírozó változatában más felhanggal és más szerep jut, mint a nagy romantikus francia írónál. Itt végül is mindenki felsül a maga módján, szerelmen belül és szerelmen kívül, néha egészen megcsavart körülmények kö- 'üött. A néző azonban elfogadja ezeket a rendezői elképzeléseket, mert teret engednek egy olyan játéknak, amely szórakoztat, kifiguráz és bár erkölcsileg csali any- nyira ítéli el és méri meg a játék hőseit, hogy jót nevessünk rajtuk, nem sajnáljuk bukásukat, bűnhődésültet és megaláztatásukat.

Senki nem mondhatja, hogy a témát a négyszeres koprodukció azért vette elő megint egyszer, mert Don Salluste-ra akadt egy kitűnő színész. Louis de Funes-ről van szó. A mi kritikáink a saint-tropezi csendőrsorozat ütán már unták ezt az embert, .kijelentették, minek is kell már behoznunk

ezt a konzumhőst, ismétli önmagát. Nem állítjuk, hogy a kor komikusa ő, még csak azt sem kockáztatjuk meg,

hogy a nagy jellemszínészek nevettető szándéka vezetné őt a celluloidszalagon jelenetről jelenetre. de tény, hogy kifejlesztette sajátos szórakoztató stílusát, és ezen a stíluson belül mindig tud valami újat, valami mást nyújtani, mint előző alakításaiban. Nem tudni pontosan, hogy a mostani bohóckodásában honnan és ki hozta például a fülpiszkálási ötletet, de ahogyan ezt az egyszerű, csaknem primitív mozdulatsort előadja Louis de Funes, nem is egyszér, az nagy játékkészségre vall. Elfogadtatja magát, várjuk, hogy felbukkanjon és amikor a vásznon feltűnik a maga bohózatian kicsi termetével, parancsolóvá alakuló jelentéktelenségében, amely hihetetlen és groteszk is egyszerre. az már művészet, vagy legalábbis mozi. Mozi, jó értelemben.

Gerard Oury. a rendező nem fukarkodott az eredeti helyszínek felkutatásával, Henri Decae képei bizonyítják, hogy minden külső felvétel a művészi realitásokkal segíti a valószínűtlen mesét a végkifejletig.

A szerepek kiosztása a kalandsiker jegyében adódott. Yres Montand inasát csak egy dal elénekléséig fogadtuk el igazán, a királyt alakító Alberto de Mendoza elegáns. Nem értjük, miért kell őt felszarvazni és hogy épp azok tehetik ezt, akik külsőleg és belsőleg — legalábbis a film alapján — meg sem közelitik ezt az elegáns lovagi férfit. Vagy nem mindent mondanak el róla most sem? Victor Hugo jobban indokolt, a romantika nevében.

(farkas)

Hevesről külföldre...

csapni a megszokott rutinnal, rossz pózokkal és hamisan csengő szöveggel.

Csipkerózsika és társai — Héczey Éva, Bánó Pál, Ná- dassy Anna, Csiszár Nándor, Nagy Mari, Somló István és a rendező Jutka Lászlóval egyetemben a többiek is — nemcsak tehetségüket csillogtatták a mese színpadán. szeretetüket is belevitték a játékba, mintegy ráérezve a pillanat örömén túli ' feladatra r most kell felkelteni a gyerekek érdeklődését, most kell elkezdeni a nevelést, hogy évek múltával jó közönsége legyen a színháznak.

Jó és hozzáértő közönsége. S mert a közönség formálásának első számú területe maga a színház, felmerülhet a kérdés: megfelelő kapcsolata van-e a színháznak a mesét kedvelő ifjú közönséggel? A válasz nagyon is egyértelmű: nincs. A színház ugyanis hosszú évek óta szinte módszeresen elhanyagolta legifjabb közönségét és csak az elmúlt évtől kezdve tűz műsorára mesejátékot. A gyerekek tavaly is zsúfolásig megtöltötték a színházat, most a Csipkerózsika arat sikert. De vajon elegen dő-e ez a kapcsolat, kielégí- ti-e a gyerekek igényét ez az évenkénti egyszeri találkozás? A válasz megint csak nem.

Bizony jó lenne gyakrabban színházba invitálni az óvódásukat és az általános iskolák tanulóit. Hogy megszokják Thália templomát, s amikorra felnőnek, addigra megtanulják érteni is a művészet sokszínű nyelvét. A közönség nevelése persze nemcsak a színház feladata, mindez közművelődés is egyben. Ezért kellene összefogni a színháznak és , a kultúrházaknak, hogy együtt formálják a felnövekvő nemzedék ízlését. És természetesen gyakrabban és módszeresebben.

Hiszen a színészek olyan szeretettel és lelkesedéssel játszanak, a gyerekek pedig tágra nyíló szemekkel figyelik a mesét... (márkusz)

21.55:

Dúvad

A Fábry Zoltán életművét bemutató sorozatban ezúttal az 1959-ben bemutatott Dú- vadot láthatják a nézők. A film Sarkadi Imre Tanyasi dúvad című elbeszéléséből készült A főhős, Ulveczky Sándor, a közösséggel azonosulni nem tudó, vad, erőszakos egyéniség, összeütközése környezetével, visz- szataszító duhajkodásai, erőszakoskodásai, az embertársait megvető, beilleszkedni képtelen ember drámája. A Dúvad alkotói kiváló művészi munkát végeztek. Fábry Zoltán mellett Szécsényi Ferenc operatőr és a címszereplő — élete egyik emlékezetes filmszerepét alakító — Bessenyei Ferenc ér' dérnél említést. (KS)

A gépipari hetek megnyitóia Gyöngyösön

(Tudósítónktól.)

Huszonöt éves a Gépipari Tudományos Egyesület.

Gyöngyösön ez a jubileum kettős, mert a város négy nagyvállalatának GTE tagjai a helyi szervezet megalakulásának 15 éves évfordulóját is ünneplik.

A gépipari hetek gyöngyösi eseménysorozatának ünnepi taggyűlését tegnap délután a Városi Művelődési Házban Vadász József, az MSZMP városi bizottságának első titkára nyitotta meg, majd ezt követően Skultéti János, az Izzó igazgatója. a helyi szervezet elnöke tartotta meg jubileumi beszámolóját.

Csefán József

A Hevesi Háziipari Szövetkezet népi hímzésű abBMbíMM

AÜ74, március l(i.. szombat

rnszai, blúzai, szőttesei mész- ; sze földön híresek és keresettek. Az idén szovjet, dán, ipán exportmegrendelése-' en kívül Franciaország ré-! >lére húszezer hímzett blúzt készítenek.

(Foto: Puskás Anikó)

1.

A reggeli műszak szereti a fura tökfödőket.

A szerelőcsarnokban sokféle idegen fordul meg, s csodálkozva nézik a targoncás Rimóczi kárminpiros kötött sapkáját a hosszú bojttal, amint tohonya fémtestek között előbukkan. A lány hajú, szőke Csengeíe horpadt cilinder alól pislog a készülő turbina lendkerekére. Mintha csak játszana az ormótlan franciakulccsal, pedig állítólag nem is rossz munkás, jobb mint a frizurája után gondolni^ lehetne. Van itt azután sötétzöld pa~ pírcsákó. Indián törzsfőnökök megunt viselete, a háromujjnyi széles bőrszalag- hajlesaorító. S akkor még nem szóltunk Kő László piros petty« fejkendőjéről, amit menyecskésen hátraköt, úgy irányítja fentről a darut. Valaki egyszer állítólag utasításba adta, hogy fejre-1 való nélkül nem dolgozhat itt senki, mégpedig baleset- védelmi okokból. A műhelyiroda oldalán látni egy megfakul' plakátot is: két hajdanvolt szaktárs ultizik egy felhődarabon, hátukon pici szárnyak Alattuk a kézzel írott ákombákom:

Rajtuk se volt sapka — a hajuknál fogva kapott el a gép!” — Körülöttük kidekorálva az egész felület mélynyomású, színes sztárfotókkal : mindig bámulják ketten-hárman, a leiknek ott visz el az útjuk.

A nagyeszterga mellett Lőcsei áll, ferde tartással a

Hóvirág

A felhők mögül félénken elővillanó nap felszántja a tavalyi cserjét.

A gyertyánosban szarvasrudli vonul. Nagy, dióbarna szemű tehenek kíváncsiskodnak a nyiladékon, majd később úgy eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld. A kövek között disznók hevernek és feledni próbálják a téli nagy hajtásokat.

A cserkészút mentén egy nénike bukkan elém. Összerezzen, azután felrántja a kosara fedelét.

— Hóvirág! Ide, erre az oldalra jövök át, kedves, mert itt jobban süt a nap és melegebb a föld.

A kosárban, mint puha hópelyhek szerénykednek a kis virágok.

— Mikor lesz egy kosárravaló?

— Minden évben ide jövök legelőször. Itt. a napos oldalon, a kövek között leggyorsabban átmelegszik a föld, és kibújnak az én kis virágaim.

A közelben rakoncátlan rigók csörögnek, langyos szel támad a közeli falu felől.

— Mióta jár virágozni?

A néni kedvesen mosolyog, látszik rajta, hogy nem is bánja ezt a kis beszélgetést a meredjek kapaszkodó után.

— Gyerekkorom óta az erdőből élek. Hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, gomba, csipke, ezek az én kincseim. A városban már sokan ismernek, és azt mondják, én hozom mindig számukra az igazi tavaszt. Lehet ugyan még zimankó, egy-két napos hóvihar is, de sokáig nem tarthat már a tél, amikor én a virágos kosarammal megjelenek.

Valahol a sűrűben megint zörgés támad. Ügy látszik, az őzek, vagy muflonok is keresik a szélvédett helyeket.

— Nőnapra száz csokrot árultam. Ügy álltak előttem sorban a férfiak, mintha valami jóféle pálinkát mértem volna. Némelyik már a nevemen szólított.

— Nekem három szép csokrot, Mari néni! Jön-e már a tavasz, Mari néni?

A csörgés erősödik. A szarvasok visszajönnek a fenyvesből, és mintha emberek a világon sem lennének, kiállnak a tisztásra sütkérezni.

A néni — úgy látszik, elfáradt, a sok gyaloglásban ma beszédes kedvében van. Le is ült egy tuskóra, kosárkája aljáról egy darabka kenyeret keres elő.

— Nékem erdőt járó ember volt minden pereputtyom. Az apámról azt beszélték a faluban, hogy orvvadász. Én bizony sohasem láttam a kezében puskát, bár nem mondom, egy-egy combot hozott néha.

— Milyen hús ez, Ferenc? — kérdezte ilyenkor szegény boldogult anyám.

Apám elkomorodott, magasan felhúzta vastag szemöldökét, és azt válaszolta:

— Eddmeghús, Mari!

A néni főtt tojást szed elő, megtisztítja, gondosan megsózza.

— Engem már februárban nem fognak a falak. Olyan- féle menőkés embernek születtem. Én háltam már az. erdőn is. Egyszer egy évben annyi ibolya volt, hogy zsákba szedtük az unokámmal.

Elballag a néni. Nem marad utána csak a nagy csend. Eltűnnek a szarvasok is a verőoldalból. Egy fáról madár röppen. Űrvösgalamb. A tavasz csalhatatlan hírnöke.,.

Szalay István

befogott munkadarab fölé hajolva, keménykaiapóan. Kicsit nagy neki, mert a homloka közepéig csúszik. Alatta mindjárt á szemöldöke kanyarog bozontosán, őszen. Majd a kép drótkeretes félszemüvegben folytatódik, amely megül az orrnyergen. Kissé vöröses, kitágult pórusú ez az orr, 3 éppoly húso6-kerek, mint az arc, amit az idő alaposan felbarázdált, s a műhelybeli fómpor erős kontúrokkal ki- rajzolt-feketített, nincs az a maszkmester, amelyik jobban megcsinálta volna.

Kevesen tudják, hiszen régen elmúlt időkre nyúlik vissza Lőcsei keménykalap- viselésének eredete. Öreg szakik mesélik, hogy még az államosításkor valamelyik inasgyerek megkérdezte volna Lőcseit, aki már abban az időben is régi bútordarabnak számított a gyárban, mit jelent az, hogy államosítás. Mire Lőcsei olyasmit felelt, hogy most mára melós fog járni keménykalapban, nem a cégvezető úv, meg a sleppje, akikkel néhanapján /végiggrasszált ezen a műhelyen is, de még a fehér kesztyűjét sem vetette le s annyira feltartott fejjel, hogy az orrába beesett volna az eső, ha a csarnok történetesen nem fedett. Esettől kezdve hordja Lőcsei a keménykalapot. Nem tudni, hol juthatott hozzá, hiszen a háború után nemigen árulták az üzletekben. Kiment a divatból. A gyárban is csak Lőcsei hordta, de ő aztán konokul Amúgy megmaradt micisapkás embernek, amilyen mindig is volt, de még az apja, nagyapja is. Reggelenként az öltözőben azonban, amint az öltöző- szekrény ajtaját kinyitotta, első ténykedésként levetette a micisapkáját, s föltette ezt a kerek, kemény, a karimájával fölfelé kunkorodó istencsudáját, s le nem került a fejéről, csak amikor evett, s délután, a műszak végeztével.

Kérték tőle sokan. Akadt, aki azt ajánlotta, vesz újat, divatosat helyette, kerül, amibe kerül. Lőcsei rále- gyintett: nem komoly beszéd az ilyen. Ha pedig szólt, csak annyit mondott szűkszavúan: ez már kiszolgál engem a nyugdíjig.

Évődtek vele; jó, de akkor elárverezik. A nagy automata tetején lesz az árverés.

\ Bemondják a kikiáltási árat, hogy mindenki hallja. Először, másodszor, senki többet ...

— Árverést7 Még mit nem — tette, mint aki komolyan veszi a-z ötletet — vegyétek tudomásul, hogy annak adom, akinek én akarom, de nem tudom, akad-e olyan közöttetek, aki megérdemelné. Na, kiderül majd.

Időnként elterjedt a műhelyben; készül mór, nyugdíjba készül az öreg. A korától mehetett volna, mivel túl járt mór a hatvanon, jó pár esztendővel. Ám az ilyen hírekből csak annyi volt igaz, hogy évente egyszer- kétszer hívattak az . irodára, csakugyan nem akar-e még menni? Legutóbb kora tavasszal hívatta az igazgató. Ez úgy történt, hogy azon a napon ott járt épp náluk, a szereidében. Valaha, még fizikai munkás korában lehúzott Lőcsei közelében néhány évet, tegeződtek is. Megállt a gépnél, szemközt Lőcseivel, hol a keménykalapot nézte, hol pedig az üreg kezét. Végül, mint akinek hirtelen jutott eszébe az egész, annyit mondott: Gyere fel

hozzám, Poldi bácsi, délután. Ha ráérsz.

Lőcsei fölnézett erre. Ilyet mondani. Csak nem gúnyolódik vele ez a taknyos? Hát mi dolga lenne neki műszak után? Elmúlt az az Idő, igaz se volt, amikor őt még hazavárták, amikor neki még igyekeznie kellett. Az öregasszony is áttette azóta a székhelyét Rákosra. Ha csak a képével nem beszélget... A gyerekek meg ... Hívják. Szó se róla, meghívják ebédre vasárnap. Nézheti a tévét, míg elálmosodik. Unokák is akadnak, de csak biztatásra puszilják arcon, a kisebbik menye meg rápirít olykor jaj apa, hogy maga milyen dohányszagú, mát szív- maga, ami ilyen büdös? Köményes Tulipánt, lányom, dörmögi szótlanul, restelkedve veszi elő a Munkást, ha náluk ebédel. Siet visszavonulni magánya sűrű szövedékébe, nehezen várja a hétfőt. Már fél ötkor ott topog a megállónál, köszönti a kocsi vezető; már ismerős, Lőcsei minden ilyen köszönésnek örül.

Az igazgató fotelbe ültette. Kávét hoztak neki, de nem nyúlt hozzá. Tudta, miért hívatják, ezért nem kérdezte, miről van szó.

— Nyugdíjba küldünk, Poldi bácsi.

— Tudom. Itt az ideje.

— Sokat dolgoztál. Hány éved is van?

— Nekem? Negyvenhárom. Ha jól számolom.

— Jól. Szép nyugdíjad lesz.

— Ide figyelj. Feri. Lehet egy nyugdíj szép? Ezt mondd meg nekem.

— Azért bejárhatsz. Szívesen várunk. Engem is megtalálsz.

— Von teneked más bajod is.

(FoiytatimUt