Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-15 / 62. szám
Egy szál virágoí az emlékmű talapzatom... A fórum, vitáját dr. Nagy József főigazgató-helyettes előadása vezette be. (Foto: Perl Márton) 20.00: Ozorai példa Tv-tüxn. Rendezte: Kardos Ferenc. Illyés Gyula történeti anekdoták alapján írt színművéből. A színmű az 1848-as forradalmak kapcsán A Megyei Művelődési Központ Pallas Klubjában januártól a zöld csillagos eszperantisták, az egri Ver- da Stelo csoport tagjai is helyet kaptak. Egy évvel ezelőtt a Fegyveres Erők Klubjában kezdték el a szervezett, nyelvtanulást, a nyelv és a mozgalom, propagálását. Űj otthonukban minden „díszlet” „Eszperantó-országot” idézi: képek a falon októberi kiállításuk emlékét, a környezetvédelem szükségességét hirdetik eszperantó nyelven, levelési tablójuk széles nemzetközi kapcsolatokat bizonyít Finn, litván, és lengyel csoportokat láttak vendégül. Przemyslből a közelmúltban három ízben járt városunkban eszperan- tistacsoport, s a múlt nyáron a klub tagjai is meglátogatták az ősi lengyel várost. — Az ez évi programunk sokkal gazdagabb — mondja Könczöl Ernő, a csoport titkára. — A klubunkba látogató tagokat és vendégeket filmvetítések, megemlékezések, előadások, vetélkedők, műsoros estek várják. Meglátogatjuk a magyar eszpe- rantórendezvények színhelyét, külföldi eszperantistá- kat fogadunk, kirándulunk a Bükkbe és Aggtelekre. A legfontosabbnak azonban azt tartjuk, hogy foglalkozásainkon mind a kezdőknek, mind azt boncolgatja, hogy a nép a szabadságért és a jobb életért képes hatalmas, hősi tettekre a legnehezebb helyzetekben is. A darab rövid története: 1848 Ő6zén Róth császári tábornok csapatai Ozora környékén gyülekeznek, .hogy megtámadják a magyar forradalmárokat. A szőlőhegyen szüretelő parasztok azonban szinte teljesen fegyvertelenül, mozsarakkal, üstökkel, szerszámokkal és főleg nagy adag furfanggal megfutamítják a császári hadat. A film főbb szerepeit olyan kiváló színészek alakítják, mint Cserhalmi György, Márkus László, Gyöngyössy Katalin, Piros Ildikó, Koncz Gábor, Mádi Szabó Gábor és Garas Dezső. a haladóknak újat és érdé kését nyújtsunk. — Ez módszertanilag is érdekes. — Valóban az — fejti tovább a gondolatot Csaky József, aki már kiválóan beszéli a nyelvet. — A Baghy- féle nyelvkönyvből tanulunk, s mindenkit igyekszünk aktivizálni, hogy tudásának megfelelő kérdéssel, vagy válasszal be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe. A csoport létszáma 33- fő, a foglalkozások szerinti megoszlás igen tarka képet mutat: sofőrtől, fordítótól kezdve főiskolásokon, gimnazistákon keresztül tanársegédig, agronómusig — íme a 15—60 év közötti klubtagok széles skálája. A közös ösz- szetartó erő: a reménykedők nyelve (ez ugyanis a Zamen- hof varsói szemorvos alkotta esperanto jelentése). — Mit remélnek az eszpe- rantisták? Sain Gyula elnök veszi át • szót: — Ez a nyelv rendkívül egyszerű, könnyű, mindenki rövid idő alatt megtanulhatja, s akkor kitárul előtte az egész világ. Több országban jártam már, de mindenhol megértették. Egyre jobban terjed ez a nyelv, s az eszpe- rantisták remélik, hogy a ma használatos világnyelvvel egyenrangúvá válik. Saiga Attila A történelmi hagyományok és a ma témakör, izgalmas vncueiietubég, a definíciókeresés gondolatélesítő, jó szándékú szópárbajában. Fogalmak után lehet kutatni, magatartást, cselekedetet értékelni, megkeresni azt a harmóniát, azt a közösségi normát, amely biztonságot, ösztönzést ad az egyén munkájához ... A gondolatok átvizsgálása különösen fontos azoknak a körében. akik az új generáció nevelését választották élethivatásul. A leendő pedagógusok, az egri főiskolai hallgatók ifjúsági fórumán, a forradalmi Ifjúsági napok egyik rendezvényeként, a ha- zafiság, a forradalmiság témaköre szerepelt a vitában, amelyhez alapgondolatként a történelmi hagyományok mai vetületérői érdekes előadással járult hozzá dr. Nagy József főigazgató-helyettes. Elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen sokat jelent a hagyományok vállalásában a történelmi örökség megfelelő értékelése. A történelmi ismeretek birtokában, a hősök, példaképek emberközelbe állításával lehet őszinte és sikeres ünneplésünk, de a hétköznapokon végzett munkánk is — ha szépet, nagyot, forradalmit akarunk alkotni. ★ A vita — mint ez várható is volt —, hosszú órákig tartott, szimpatikus útkereséssel, kritikus önvizsgálattal tarkítva. Eleinte az ünneplések módja okozott gondot. Nevezetesen az, hogy a megszervezett ünneplés lehet-e sikeresebb, vagy a spontán megmozdulás. Az utóbbi véleményt támogatók az ösztönösség előnyeire hivatkoztak, a szervezett ünneplés hívei pedig arra, hogy csak így lehet valóban mindenki ünnepévé tenni az ünnepet. Természetesen ahol két vélemény csap össze, ott hamar jelentkezik a középút: — A tudatosság és a spontaneitás szerencsés találkozásai a leghatásosabb! — A szobrot, az emlékművet ne helyettem koszorúz- zálc meg. Én tegyek le egy szál virágot az emlékmű talapzatára. — Az ünnepségeken a cselekvő részvétel az igény, A szervezett megmozdulást lehet gazdagítani spontán ötletekkel. Az a fontos, hogy erezzem, miért ünnepelünk. Részvételemmel már állást foglaltam. ★ A hős, a. példaképkeresés már nincs messze ettől a véleménycsoporttól. — Valami nagyot akarunk alkotni, s azért keressük Petőfit, Kossuthot, s néha tartózkodással találkozunk, pedig nem „lázongani” akarunk ... — Nehéz forradalmi tettekről beszélni, mert mindig az motoszkál az emberben, hogy forradalmi: valami ellen tenni. Pedig a napi munka becsületes elvégzése sem kevésbé forradalmi. S ha lépést akarok tartani a korommal, ehhez a „napi becsületességhez” a tehetségem összes pluszát hozzá kell adnom, s ez — még forradalmibb tett. — Az érdeklődésnél, a tu* dás felhalmozásánál kezdődik. Azt kell vallanom, hogy a majdan rám bízott gyerekekért tanulok. Lelkesednem kell — hiszen hogyan lelkesíthetem majd az iskolában a tanítványaimat... — A kisgyerek valóságos ideált lát Petőfiben. Ahogy telik az idő, ahogy kiszélesedik az évek során az ismeretanyag, Petőfi „ámyékai”- val is kénytelen találkozni... Nem rombolás ez? Nem vezet csalódáshoz? — A magyarázat az életkori sajátosságokra apellál. A gondolkodó felnőtt az „izgága” Petőfit is nagy költőnek, forradalmárnak tartja. Egy kisgyermeknek hogyan tudnám ezt megmagyarázni? ★ — A személyes példamutatás is nagy eszköz a meggyőzésben. Ne csak történelmi példákat keressünk — napjainkban is számos lelkesítő jelenséggel, cselekedettel találkozhatunk! — A forradalmiságban „korszerű” tartalomra van szükség. Ha győzni akarok, legyen mit legyőzni? — ez tévútra vezethet, amolyan gyökértelen álforradalmi- ság ... Űjat, jót és jól akarni — ez viszi, sodorja magával az embert. A helyén és megfelelően kell értékelni a kis dolgokat is, ne csak a világot rengető példákat keressük. A forradalmiság vitája még tovább élesedett. — Könnyebb valami ellen, mint valamiért harcolni ... sokan úgy vélik, hogy ez utóbbi nem „sikk”, nem izgalmas, nem romantikus. Köny- nyebb befizetni az összeget a szolidaritási egyszámlára, mint elmenni a szomszéd néni ebédjéért... — Találunk példát környezetünkben, mindennapi életünkben — csak akarjuk észrevenni is! — Az ember minden cselekedete valamilyen állás- foglalást fejez ki. — Forradalmi módon beszélni könnyebb, mint cselekedni ... — Elméleti tisztánlátás, tudatosság nélkül cselekedeteink is felemás értékűek ... — A szocializmust építjük. .. ha erről beszélünk, sokan azt mondják: frázis. Hát nem szocialista társadalomban élünk? A bizonyítékok és a példák itt sorakoznak körülöttünk. Miért lenne szükség újabb véráldozatra, újabb mártírokra, .hogy így bizonyítsuk: ez a társadalom mégiscsak jobb? — A szocialista forradalom a tudatformálás időszakában van. Napjainkban ma- gatartásmodellekre van szükség. A hűség* a lényeg felismerése, és elfogadása — nem nehéz felismerni ezeket a jegyeket. ★ Így érkeztünk el a jelenhez, a hétköznapokban szükséges, forradalmi igényekhez: — Ha a kritikai szellem párosul a realitásérzékkel, ha az alakító jó szándék ötvöző-, dik a valósággal, ha önmagunk kiteljesedésével hozzájárulunk, hogy nemzetünk egyre jobban betöltse méltó helyét a világban — forradalmi tettek nagy sorozatát végeztük el. A maximális program a forradalmiságban történelmi távlatokban helyezte el a célt, de a iorra- cialmiság minimális programjának megvalósítása nélkül — az emberi nagyság a kis dolgokat is naggyá teszi — hogyan érnénk el a célt?..Ha egy vitára elmondhatjuk, hogy alkotó volt, a főiskola ifjúsági fórumán valóban ezt tapasztaltak. Az ünnepség, mint ,'ürügy”, újra visszatér, de most már mellé áll' a meggyőződés is: nem helyettük Köszörű znak — odateszik á maguk szál virágját is az emlékmű talapzatára. Kátai Gábor Zöld csillagosok a Pallas Klubban Jékely Zoltán: A sétaféri madonna 3. — Megjegyzendő, Saroltám féltékenységre többet nem adott okot! Te voltál az utolsó flörtje, Kulikám. Es most már, — legyintett, s a mondatot e tétova legyintéssel befejezte. „És most már!... Ez telibe talált. Ügy értelmeztem, hogy most már mindegy, vagy legalábbis borítsunk fétyolt Sarolta szerelmi pályafutásának e kis epizódjára, utóvégre halottakról jót, avagy semmit, kiváltképp ha csak most fordítottunk hátat a friss sírhalomnak. Egy pillanatra megálltunk a hatalmas rácsos vaskapu előtt, hogv elbúcsúzzunk, mert Imrének kívülről, az utcasarokról, már türelmetlenül integettek a hozzátartozók, s miközben gyermekkori szokásom szerint egy pillantást vetettem a rácsokra drótozott titokzatos nvelvű bádogbetűs feliratra — KNUDAMATT.EF —mely csak a kívülről jövőnek ígérte, hogy Feltámadunk, Imre még egyszer forrón megszorította a kezem. — Remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk! — mondta jelentőségteljesen. mintha azt akarta volna éreztetni, hogv barátságunk útiéból eltűnt minden akadály, és a családtagokhoz csatlakozott. — Knu- damátlef, Knudamátlef — motyogtam magamban, mint már annyi temetés után, és 1074. március 16., penlek egy másik utcán át indultam a Főtér felé. Ha akkor valaki közös ismerőssel találkozom, első dolgom lett volna megtudakolni Sarolta halálának körülményeit De sem akkor, sem a következő napokban nem került utamba ilyen ismerős. A hétköznapok gondjai és bajai aztán annyira elsodortak, hogy külön akcióra képtelen voltam; lelkiismeretem, mi tagadás, túl gyorsan megnyugodott. Vagy két hét is eltelt, amikor, egy bágyadt ragyogású, langyos novemberi délelőtt a sétatéri tóparton kószálva, gyönyörű, behunyt szemmel napozó nőn akadt meg a szemem. Karján csecsemő, a pad előtt babakocsi. A nő haja vállára omlott, a szellő egy-egy tincset arca előtt lengetett. Félálomban adta át magát a késő őszi nap slmogatásainak. A Sétatéri Madonna megérezte a közelről rámeredő gyanús idegent; megrezzent és riadtan pillantott fel. Már-már elfordultam, hogy továbbálljak, — de az a szempár ismerős volt, s a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. Már mosolygott is, egy kicsit gunyorosan. fejcsóválva. Sarolta volt, a három hete halott1 De ha valóban ő. suhant át a gondolat, akkor nem a sétatéri tóparton, hanem valami földön túli tartomány rozsdásarany visszfényektől csillámló ligetében vagyunk, halott. fiatal anyák és halva szüle*“ti. kisdedek jól temperált kis Elvstnában! (S magam is szellem, még itt is szatírmódra leskelődő, betolakodó ...) Sarolta szeme azonban két pislantás közt oly kacéran villant felém, hogy megbabonázva járultam a hús-vér kísértet elé. — Csodálkozik, ugye? — kérdezte és hellyel kínált a pádon. Hát hogyne csodálkoztam volna! Hogy min, azt persze nem tudhatta, csupán észlelte rendkívül zavart, idétlen viselkedésemet. A kisded a beszédre felriadt, nyöszörögni, majd óbé- gatni kezdett. Sarolta félrehúzta a kék főkötőcskét a pirospozsgás babaarcról, csi- títgatta, majd így szólt: — Nézze meg már! Legifjabb Kreditusz Imre! Hát nem szakasztott az apja? Sűrű kézcsókok kíséretében gratuláltam a jól sikerült fiúcskához. Közben a gyermek arcvonásait vizsgáltam, s lázasan számláltam visszafelé a hónapokat, amíg tizenkettőig nem jutottam, ámbár ez a művelet teljesen felesleges volt, s csak a rossz lelkiismeret diktálta, mert hisz a fiúcska elálló, lapátszerű füle. széles homlokú káposztafeje már az első pillanatban tökéletesen megnyugtatott. — Nehogy Kicsi Káposztának szólítsa! Ezt megtiltottam még Imrének is! ■— fenyegetett meg egy ujjal, mosolyogva Sarolta. Én pedig a gyermekben való gyönyörködés színe alatt még közelebb húzódtam, s most már a könyökéig csókolgattam, újabb szerencsekívánatok ürügyével Sarolta kezét. Nem, nem volt semmi földszaga! A koporsódeszkák festék-, enyv- 06 gyantaillala se facsarta az orromat, ellenkezőleg, valami napozókrém s a hónaljából áradó egészséges testszag járta át meg át, vérpezsdítő, bolondító áramlással a szivem! Csordultig eltelve a csodával, hogy Sarolta feltámadt, él és virul, , a társadalom áldozatának” kiléte nem is igen foglalkoztatott. Saroltát azonban nem érhette a legkellemesebben túlfűtött viselkedésem; Imrétől félt-e, vagy a kíváncsiskodó kisgyermekes anyák, pesztrák közelsége zavarta, eleg az hozzá, ügyes fordulattal szerelte le tolakodásomat: — Csak az fáj, hogy szerencsétlen apósom ezt az örömet már nem érhette meg! De még csak tudomást sem szerezhetett róla! Épp ezért szegény Imrének sem lehet a kicsiben zavartalan öröme. Így tudtam meg végre, hogy kit temettünk akkor a Házsongárd tetején. És ezzel be kellett volna érnem. De hogy-hogy, „a társadalom áldozata!” — nyugtalanított, de nyílt kérdések helyett csak sóhajtoztam, s kifejezést adtam abbeli reményemnek, hogy az élet mégiscsak legyőzi a halált, s hogy ő, mármint Sarolta, testestül- lelkestül Imre mellett áll és átsegíti a legnehezebb napokon. — Hát hogyne, ez természetes — mondta. — Épp ezért nem tudom megbocsátani magamnak, hogy a te- metéseA nem vehettem részt. S ezt sokan félremagyarázták: mintha szegény apósomat halottaiban is elítélném, megtagadnám!... De hát olyan nehéz szülésem volt, annyi vért veszítettem, hogy az orvos határozottan megtiltotta. Az a fő, hogy szép temetése volt, igazi rehabilitáció. De hiszen maga ott volt. Ha tudná, hogy Imrének ez milyen jólesett! A rehabilitáció emlegetése valami sötét családi drámát sejtetett. Ez kényszerített részleges színvallásra vawK, hogy eláruljam: csak a szertartás végére értem oda. És tájékozatlanságomért mentegetőzve. kértem, világosítson fel: mi fán terem ez a rehabilitáció. De bár ne kértem volna! Attól, amit megtudtam, furcsa áttételek révén, még kínosabbá mélyült Imre- komplexumom. Mert édesapja ellen, aki bankpénzláros volt, a harmincas évek elején sikkasztás vádjával eljárást indítottak, s csak egy híres ügyvéd segítségével lehetett a börtön elől — az elmegyógyintézetbe menekíteni. A meghurcoltatás, a saj lohadjárat, a kiközösítés, s odabent a környezet pokla végül is felőrölte idegzetét, hogy utolsó éveit már teljes apátiában, a százszázalékos őrültek közt morzsolta le. Ezek után hogyan avathattam volna be Saroltát az én titkomba, hogy idestova három hét óta Öt gyászolom, mint halott látogat, üldöz, és ezekben a pillanatokban izgága kapkodásom a kezéhez, a hajához, szimatolásom táguló orrcimpával, merőben orpheusi indíttatású bizonyságszerzés, és szavakba se- hogyse foglalható újjongó öröm, amely, Isten ne vegye bűnöm ál, majdnem közömbössé tesz a társadalom áldozataként jobb létre szende- rült id. Kredátusz Imre tragédiája iránt! Sarolta zsebkendőt vettető s könnyeit apró, óvatos kis mozdulatokkal felcsipegette szeme alól. A gyermek nyöszörögni, hadonászni kezdett, mintha emlőt keresne. Segy fiatal anya, feltehetően Sarolta barátnője, egy kissé túl kíváncsian tolta elénk babakocsiját, megállt, és kellemetlenkedő vigyorgással közölte, hogy ő most hazaindul, még akkor is, ha netán Sarolta tovább maradna... — Ugye, meglátogat? — búcsúzott hirtelen, rövid kézfogással Sarolta, anélkül, hogy a barátnőjének bemutatott volna. Megígértem komoly képpel; de nem komolyan, mert ismeretségünket ezzel az aktussal befejezettnek ítéltem. Ereztem, tudtam, hogy ezzel a nővel, akivel háromszor — először a karjaimban, másodszor a „temetésen”, s harmadszor a „feltámadásán” találkoztam, — erőszakolt, kudarccal végződő kísérlet volna még egy találkozás. A csoda hármas egvségét bátorság volna megbontani. iVémá
