Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

* (Foto: Puskás Anikó) A fogalmak sokkal szalon­képesebben hangzanak, mint a mögöttük rejlő tartalmi va­lóság. Emlegetjük a kisegítő osztályokat, elmondjuk azt, hogy hozzásegítik a cigányta­nulók zömét ahhoz, hogy be­hozzák a hátrányokat, felnő­jenek a többi gyerek szintjé­re. Ilyen egyszerű lenne ez, vagy csak beszélni könnyű róla? Erre kerestünk választ a Fétervásári Általános Iskolá­ban, ahol Szántó Gusztáváé három éve foglalkozik a kise­gítő osztály 13 tanulójával. íme néhány adalék a kör­nyezet visszahúzó erejéhez. — A szülők, ha dolgoznak, általában jól keresnek, de a pénzt hamar elverik. Leg­többször italra, s már néhány nappal a fizetés után alig marad néhány forintja a csa­ládnak. A mértéktelen poha- razgatás a legnagyobb átok. Volt olyan diákom is, akit ré­szegségtől megvadult, indula­tos apja felakasztott, s csak a véletlennek köszönheti, hogy idejében érkezett a segítség, hogy életben maradt. Nem­egyszer az asszony az iszákos, ő tékozolja a férj becsületes munkájával megkeresett fo­rintjait italra. Ismét egy pél­dával élek. Az apa jól keres az egyik építőipari vállalat­nál, igyekezetét méltatták munkatársai is. Elhatározták, hogy segítenek, nemcsak munkával, hanem pénzzel is támogatva a család építkezé­sét. összeadták a forintokat, a férfi hálás volt a nem min­dennapi segítségért, boldogan vitte haza a pénzt, odaadta az asszonynak, aki egy hét alatt elitta, eldorbézolta az egész összeget. S hol él a legtöbbször ki­lenc-, tíztagú család? Erről beszélnek a gyerekek. Az egyik: — Egy szobában hatan lakunk. Otthon nem le­het tanulni. Lázár Győzőnek még nehe­zebb volt: ő hat testvérével nőtt fel, nevelkedett egy kis szobában, olyan lakásban, ahol még a fél komfort fogal­ma is luxusnak számít. — Tessék ehhez hozzászá­mítani a helytelen gazdálko­dás következményét a rend­szeres pénztelenséget, a sok helyütt burjánzó családi vi­szályokat, s akkor senki sem csodálkozik azon, hogy ezek a gyerekek testileg, szellemi­leg egyaránt fejletlenek, hogy képtelenek megbirkózni az is­'ii követelményekkel. Ko- '■■an elkallódtak, kimarad- ■ s tizenhárom-tizennégv s korban többen még írni- o'.vasni sem tudtak rendesen — összegez a tanárnő. — Nem kis feladatra vál­lalkoztunk a kisegítő osztály IWt&c december 31., hétfő Anti és a többiek a.. Van=e kiút a kisegítő osztályból ? beindításával Többszörös vizsgálat, kontroll alapján válogattuk ki a tanulókat a gyógypedagógiai intézet mun­katársainak segítségévek Azok a diákok kerültek ebbe az osztályba, akikről feltéte­leztük, hogy maximális neve­lői segítséggel, egy vagy két év alatt behozza«, a hátrányt, s visszakerülhetnek a többiek közé. A másodikosok az első­be, a harmadikosok a máso­dikba. Az ideális feltételeket biztosítottuk: úgy látszott, hogy a könnyebb tananyag, a kis létszám, a fokozott tanári segítség, az egyéni törődés le­hetősége biztos fedezete lesz a sikernek, — idézi a három évvel ezelőtti elképzeléseket Ív ács János igazgató. S mennyi mindent kaptak még Anti és a többiek. Ami­kor jó egy évvel ezelőtt meg­látogattuk az osztályt, erről is beszélt Szántó Gusztávné. A gyerekek ingyen jutottak könyvekhez, füzetekhez, író­szerekhez. A tanárnő írt a Nők Lapjába, 6 kérte a jóér­zésű emberek segítségét. Jöt­tek is a csomagok, megértő levelek, jelentkeztek patroná­ló szocialista brigádok. S nem hiányzott a nevelő optimiz­musa sem. Vajon mi maradt ebből? — Őszinte leszek, sokkal nehezebb munka ez, mint ahogy kezdetben elgondol­tam. Ma már tudom, hogy a legkisebb eredménynek is örülni kelL Ezek a gyerekek kétszer-háromszor buktak el­ső osztályban, nem ismerték a higiénia legalapvetőbb kö­vetelményeit sem, piszkosak, olykor tetvesek voltak kilenc, tíz, tizenegy éves korban az írás-olvasás alapelemeit is alig ismerték. Ezt az óriási hátrányt kellett felszámol­nunk. S mennyi. váratlan meglepetés jött.. Amikor már azt hittük, előbbre jutottunk, következett a visszaesés. A nyári szünet alatt a gyerekek minden jó szokást elfeledtek, s szeptemberben újra kellett kezdeni. Azt hiszem, az is so­kat jelent, hogy hármuknak sikerült: ők már visszakerül­tek a többi diák közé, s az el­ső hónapok nehézségei után A SZÍNHELY: egy mun­kásszállító autóbusz. Idő: délután két óra körül, mű­szakváltás után. Fiatalok, idősebbek jönnek sietve, igyekeznek gyorsan elfoglal­ni megszokott helyeiket; a mindennapos utazás másfél, két óráit nem mindegy, mi­lyen kényelemben, milyen társaságban, hogyan töltik el. Igaz, a kényelem csak an­nak kényelem itt, aki is­merte már az előző évek ingázásának nehezebb kö­rülményeit, nagyobb zsúfolt­ságát is. A társaságot vi­szont már maga válogathat­ja meg az ember, követke­zésképpen jól is érzi magát utitársai között. Nem kell tartani attól, ha a műveze­tőre, vagy a jutalomba be­leszóló szakszervezeti funk­cionáriusra valamit mond, azt az illető, akire vonatko­zik, már másnap szó sze­rint tudja. Lehet tehát be­szélni. Csevegni. Közölni egymással gondjainkat, meg­vitatni az olajválságot és a magyar válogatottat. Beszél­ni. Beszélni?... — Szóval én mondom nektek, az az ... izé, szóval az tényleg állatira tetszett... Ezt a mondatot az egyik fiatalabbtól hallom, aki, úgy tűnik hangadó a körülötte ülő társaságban. Mindannyi­an vidámak, erősek, egészsé­gesek, j ólöltözöl tek. Szem­mel láthatóan jól érzik ma­gukat közöttük a lányok is, akiknek egyikük-másikuk teszi a szépet. PERSZE, a korosztály, hogy idősebb, vagy fiata­könnyebben veszik az akadá­lyokat. Arról is meggyőződtünk, hogy ez azért egy kissé sze­rény helyzetelemzés, hiszen jártunk az osztályban, beszél­gettünk az életrevaló diákok­kal, azokkal, akik valaha ke­rülték az iskolát, s ma már rendszeresen eljönnek délu­tánonként. Jönnek, mert szü­leik is küldik őket, belátva a segítő szándékot Igen, ott vannak majd mindig, még­hozzá gondozottén, tisztán. Füzeteik rendesek, írásuk ja­vul, s egyre kevesebb a kifo­gás a fegyelem ellen is. Gondok azért bőven akad­nak. Putnoki Dezső bár azzal büszkélkedik, hogy ő számol a legjobban az osztályban, hadilábon áll az olvasással, azt mondja nincs türelme hoz­zá. A tizenegy éves Horvát Anti A hangya és a tücsök című mese tanulságát idézi úgy, mint a leckét, de a lé­nyeget nem érti, érzi. Szinte valamennyiük beszédén, kiej­tésén érzik még a cigány dia­lektus öröksége: elnyelik a betűket, kurtítják a szavakat. A megnyugtató mégis az, amit az örökké virgonc Ra­dies Robi mond: — Szeretünk iskolába járni, néha késünk, de azért itt va­gyunk. Kétségtelen, hogy a nehe­zén már túlvannak Pétervá- sárán. A rakoncátlan, a fe­gyelmet és türelmet aligha ismerő gyerekek formálható- vá váltak, beléjük plántáló- dott az alkalmazkódó készség, a közösségi érzés valamiféle tudat _ Lassan fejlődnek, ha­ladnak előre, s a kis eredmé­nyeket már hónapos mércék­kel lehet mérni. Anti és a többiek számára van, létezik kiút. Valaha le­mondtunk róluk, most, ha csigalassúsággal, ha bukta­tókkal is, de emberekké nő­hetnek, mert a legfontosab­bat megkapják: nem indul­nak vakvágányon... Pécsi István Rerifepírra! szerzett feleség Egy haj csaton múlott a házasság. De az egész törté­net olyan mesébe illően hi­hetetlen, és még a boldog be­fejezés sem hiányzik. Mert a két főszereplő: a messziről jött férfi, aki ugyan nem volt herceg, ló helyett pedig csupán a kerékpárt nyargel- te meg és a fiatal hölgy, aki nem volt ugyan Hamupipőke, hanem orosz—magyar szakos tanár — ma is boldogan él Gyöngyösön két lányuk: az ötéves Anikó és a négyéves Claudia társaságában. De lássuk a történetet az elejéről ★ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy német fia­talember, aki a berlini Ko­mische Oper korrepetitora­ként dolgozott, édesanyja a Harz-hegységben lévő Schwarzenbergben élt, és akinek különös szórakozása volt: kerékpárral járta a vi­lágot Minden érdekelte a szomszédos népeknél. Hogyan élnek, mivél foglalkoznak, milyen az otthonuk, mit esz­nek és miről álmodnak? A fiatalembert Peter Vet- termann-nak hívták. összeismerkedett éppen foglalkozásánál fogva, egy fiatal magyar énekesnővel. Ekkor elhatározta, hogy a nyári vakációját Magyaror­szágon tölti. És milyen m sors. Miskolc-Tapolcán a bar­langfürdőben élvezte a kelle­mes víz lágy simogatását, amikor egy gazdátlan haj­csaton akadt meg a tekinte­te. Körülnézett. Karnyújtás­nyira tőle egy fekete hajú if­jú hölgy lubickolt. — Nem őrt vesztette el? — kérdezte tőle angolul. Minden itt kezdődött. Eb­ből lett a házasság. ★ Vettermann Pétemé most a gyöngyösi I. sz. Általános Iskola nevelője.' Leánykori neve Bartal Margit. Az is „természetes”, hogy ő sem er­re a környékre való. A ssó elrep labb valaki, azt hiszem, nem érdekes. Az egyes koroknak mindig megvan a maguk megkülönböztető szókincsük. Szókincs? Hát, hiszen éppen ez az. Sajnos, felülvizsgálatra szo­rul ez a valamikor megfele­lő fogalmat magával hor­dozó összetett szavunk. Mert a „kincs” hovatovább nem gazdagságra utal, csu­pán azt jelenti, hogy vala­miből kevés adatott. Meg­döbbentően szegényedik a beszédkészségünk. Árnyalt, sok finomságot is kifejezni tudó nyelvünk lehetőségeit kihasználatlanul hagyva, há­nyaveti, zűrzavaros, sablo­nokkal teli a beszédünk. El­akadó mondatok, szavak, s még jó, ha ilyesmit is hal­lunk: „... na, szóval, tudod, mit akarok mondani...” Hogy miért éppen egy autóbuszon tűnt ez föl, ha­zafelé igyekvő műszakiak, szakmunkások, alkalmazot­tak, segédmunkások között? Mert az utazással eltöltött idő lassan egyre több ember számára lesz egyúttal a tár­sadalmi érintkezésre fordí­tott idő is. Amikor spontán lehetőségek és kényszerek adódnak véleménynyilvání­tásra, nem előre kifundált, tehát őszintébb „szövegre”. Hiszen hazaérve már fáradt az ember ahhoz, hogy ösz- szejöjjön néhány szomszéd­dal, egy kis beszélgetésre. Ott a televízió, az újság, a mozi, ritkán a konyv„ De ezek mindegyike az élmények néma befogadását jelenti. S itt a nagy ellent­mondás: miközben soha nem látott, remélt lehetőségek nyílnák a legszélesebb tö­megek művelődésére, lassan elszürkül a kifejezőkészsé­günk, elfelejtünk érvelni, inkább veszni hagyjuk biz­tosan tudott igazunkat, el­felejtünk társalogni, s he­lyette laposan csattanó ru- tin-viccpoénokat tanulunk be. Egyszóval: elfelejtünk beszélni. A rosszul szerkesztett mondat betört ablak, melyen át egy homályos gondolatra látni — mondta egyik jeles költőnk, örökérvényű, igaz megállapítás. De nézzük meg fordítva is: elszegénye­dett, rém művelt, nem gya- korlatoztatott, szegényes be­szédkészséggel hiába is pró­báljuk népszerűsíteni gondo­latainkat. Mert a minden ötödik szó helyett használt „izé” a szép fogalmát fokozatokban, ár­nyaltan kifejező seregnyi szó helyett használt „állati”, mindenre utal, csak egész­séges beszédkészségre nem... NEM JUTUNK szóhoz az információk áradatában? Olyan sokat akarunk egy­szerre elmondani, hogy vé­gül semmit sem tudunk? A Mézga Gáza-féle „köbüki” nyelvezet felé fejlődünk, s egyszer csak annyit mon­dunk csupán, hogy „kanos ki íord.. .ü? Kihez szói Egy meghitt, boldog pillanat a kis család Életéből. (Foto: Dózsa Balástij — Hallgathattam én eleget kezdetben otthon. Anyám Kalocsa közelében él, persze hogy megriadt még a gondo­latra is: a Német Demokra­tikus Köztársaságba vigyék asszonynak a leányát Meg kellett ígérnünk, hogy nem maradunk ott csak addig, amíg a kötelező formaságo­kat elintézzük. Már 1965-ben összeházasodtunk, de csak 1966-ban tudtam kimenni Haliéba. És hat év telt el az­után, hogy végre hazajöhet­tünk. Kalocsa helyett Gyön­gyösre. A férjem azon a bizo­nyos nyáron, 1962-ben meg­ismerte ezt a vidéket és na­gyon megtetszett neki Ezért telepedtünk itt le, bár én is nagyon megkedveltem a Mátra környékét, mi tagadás. ★ Az igaz mesén belül Is egy újabb mesés részlet a költöz­ködés. Annak rendje és mód­ja szerint mindent vagonba raktak Helléban. ök megér­keztek Gyöngyösre, ahol sem lakás, sem állás, a bútor pe­dig ott várt rájuk az állomá­son. Hová forduljanak, mihez kapjanak? Még most is Vérzékenyed­nek, amikor felidézik azokat az izgalommal terhes órákat. A nagy idegenságben, szinte hajótöröttnek érezték magu­kat. Aztán a soha nem re­mélt segítőkészség csodálatos ereje. Mindenki őket gyámo­lította. A tanács vezetői in­tézkedtek, az OTP-nél meg­majd akkor az emberi szel­lem legmagasabbrendű meg­nyilatkozása, a költészet? Bizonyára nincs szükség vészharangok kongatására. Legalábbis egyelőre. De, megvallom, bizakodni sem nagyon merek. Széles látó­körűnek nevelt, a számító­gépeket, a jövőt építő mos­tani iskolás nemzedékünk egyre több tanítási órán szer­zi tesztlapok kitöltése köz­ben, néma logikával az új ismereteket. Órákat ül a pa­pír előtt és... hallgat. Nem biztos, hogy mosolyognivaló diákfogás már, ha a tanuló így nyög a katedra előtt: „.. .tanár úr én megtanul­tam az anyagot, csak nem tudom kifejezni magam”. Talán fel kellene venni újra az iskolai tantárgyak közé a szónoklattant? Egyébként is túlterheltek a tanulók. De a nyelvet min­denképpen edzeni kellene: akár több vitatkozással, akár Demoszthenész-kavicsokkal. Hogy felnőtt korukban el tudják mondani, ha igazuk van, s azt is, hogy miért van igazuk. Sok egyéb mel­lett így nyerhetnek méltó tartalmat a közéletiséget. demokráciát erősítő prog­ramjaink. NEM AKAROK közelebbi helyet, időt közölni az idé­zett autóbusz-beli beszélge­téshez- Nem attól félve hogy megsértődne az, aki mondta. Inkább attól tartok, hogy más autóbuszokon, vo­naton, hivatalban és egye­bütt is — ez a ieü^mző... oldást kerestek arra, hogy la­kást vehessenek, a vasutasok a bútorral bíbelődtek, a még teljesen be sem fejezett lakás ajtaja megnyílt előttük: az építők nem kukacoskodtak. Ráadásul még gyöngyösi bejelentőjük sem volt, hon­nan is lett volna! Annyi nehézség tornyosult az ügyintézők előtt, hogyha a bürokrácia szabályaihoz tartják magukat, még ma is az utcán várhatnák a jó sze­rencséjüket Vettermannélc De hát az ember olykor fe­lülmúlja önmagát ★ — Halléban végül is na­gyon sok jó barátunk lett — emlékezik vissza a feleség..— Nehéz volt őket otthagyni. — De itt is nagyon jól érezzük magunkat — beszéli kitűnően nyelvünket a férj. No, minden van meg, meg­van. Kiderül, hangyaszorgalom­mal vetette rá magát a nyelv- tanulásra, amikor a magyar- országi kerékpártúra előtt állt — Nagyon szeretem a ma­gyar ételeket. A pörköltet nokedlival. Nem csirkéből, hanem húsból, és tejföl nél­kül. No és a jó bort, a mus­kotályt. Nem tiszta musko­tályt, hanem öt literben le­gyen kettő belőle. — Kint is mindig magya­ros ételeket főztem —jegyzi meg a háziasszony. — Itt­honról kaptam a fűszereket és vittünk is magunkkal, ha hazajöttünk. • A gyerekek is így nőttek fel. Mind a kettő kitűnően beszél magyarul. A kisebbik németül egy szót sem szól most már, de mindent megért. Amikor az NDK-be- li nagymama itt járt nálunk., vele sem beszélt németül, Makacskodik. — Az én anyámnak na­gyon tetszett minden itt — teszi hozzá az előbbiekhez a férj. — Ez a lakás... Az NDK-ban sem kaptunk volna könnyen ilyet. ★ Vettermann Péter novem­ber 10. óta magyar állampol­gár. A Gyöngyösi Állami Ze­neiskola tanára és a Gyön­gyösi Kamarazenekar veze­tője. Művészi ambíció fűti ma is A lakásban néhány plakát az egykori hangversenyek­ről, a hallej Landes Theater- ben. — Milyen dolog a berlini Komische Oper után a gyön­gyösi nebulókkal bajlódni? — No, két különböző. Az művészet, ez munka. De szép és hálás munka. Nem panasz­kodom. Majd lesz még más is, majd. Sok dolog, de szép dolog, munka. ★ Az a bizonyos kerékpár még ma is működik. — Azzal járok be naponta a zeneiskolába. — Bosszúból? — csipkelő­dik az újságíró. — No, nem. Hálából. An­nak a biciklinek k öszönhetek mindent. Jó bicikli. A feleségére néz, összemo­solyognak. Ugyan mi jutótt az eszükbe? Hekeli Sándor CL Molnár Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents