Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-06 / 234. szám

Érdeklődéssel látogatják a képzőművészet kedvelői Bene József kolozsvári fes­tőművésznek a Megyei Művelődési Központ nagytermében kiállított alkotásait. (Foto: Puskás Anikó) ~ f- ■ Művészeti díjasaink Tímár Sándor Annak idején a nosztalgia vitte arra az útra, amelynek bejárásával a népi hagyo­mányokat, a népi emléke­ket akarta megmenteni, fel­éleszteni és mai kultúránk kincsévé tenni. Így emlékezik ma vissza arra a kamaszra Tímár Sán­dor, a gyöngyösi Vidróczki Együttes koreográfusa, aki elindult az Alföld tanyáira. A népdal érdekelte, a dalt kísérő tánc és mindenekelőtt azok az érzések és hangula­tok, amiket kifejez mind a kettő, jcülön-külön is, de együtt is. Két név lebegett előtte, nem is akárkiknek a neve. De hát egy serdülő ál­talában a csúcsokra összpon­tosít csupán, nem adja alább. Így lett Bartók és Kodály nemcsak eszménykép a Szol­nok melletti tanyáról város­ba került kisdiák szemében, hanem életcél is. Amit talált a tanyavilág­ban. azt megpróbálta vissza­adni. Táncegyüttest irányí­tott. nem is akárhogyan, hi­szen a szolnokiak már akkor az amatőrök között ott vol­tak az első tízben. De hát az élet általában nem adja könnyen a sikert. Vargabetű vezette el Tímár Sándort is frissítette, újratöltette, ihle­tet'adott a további munkájá­hoz. Jól tudja, hogy az érdek­lődés nem mindig egyenletes és azonos irányú a népmű­vészet iránt, a néptánc iránt. Hol az eredeti, érintetlen népművészetet várják, höl a stilizáltabbat, az elvontabbat. Tímár Sándor figyel ezekre az igényekre, de maga is ke­resi a megújulás módját, legutóbb például egy vers ütemére építette fel a koreog­ráfiát. A vers zeneisége kí­nálja ezt a formát, ha nem is megszokott. De az egyes vi­dékeken közismert a ritmi­kus szövegre történő tánco­lás is. Tehát a kísérlet nincs hagyomány nélkül. Arra a gyakorlatias kér­désre, hogyan alakul ki egy tánc, hogyan születik meg a koreográfia, úgy válaszolt, hogy mindig a zenei alap­anyagtól függ. Ma már nem írja le előre a koreográfiát, hanem a vázat építgeti fel hosszadalmas odafigyeléssel, ráérzéssel, összehangolódás- sal a muzsikával. Az sem szokatlan, hogy a rögtönzés­re lehetőséget hagy, hiszen minden néptánc rögtönzés maga is. Csak az alapütem a biztos. Végső fokon átveszi a népművészet szellemi örök­ségét, mert tudja, a néptánc, a népzene egy nép történeté­ben az érzelmek történetét adja vissza. Ezért történelmi emlék, aminek megismerése gazdagítja a mi világunkat is. Timár Sándor koreográfus tulajdonképpen ott maradt lélekben ma is, ahonnan el­indult: a földet művelő nép között. Erős és ősi gyökerek ezek. (gmf) Mai ív-ajánlatunk: 21 45: A nepyvenegveriik Magyarul beszélő szovjet film. A rendező, a Lenin-dü jas Grigorij Csuhraj még cáak ötéves volt, amikor Bo­risz Lavrenyov polgárhábo­rús témájú elbeszélése 1926- ban először került filmre. 1956-ban. ez a téma volt Csuhraj első, önálló filmalko­tása, s a rendező nevét egy­szeriben szárnyra kapta a világhír. Az 1956-os cannes-i fesztiválon díjat nyert, s utána minden , országban •— siker. Csuhraj azóta a szovjet filmművészet nagyjai közé emelkedett. A negyvenegyedik című filmmel a televízió új soro­zatot indít: öt jelentős Csuh- raj-filmet láthatunk; sor­rendben: az 1959-ben ké­szült Ballada a katonáról, az 1960-as Tiszta égbolt, az 1964-es Volt egyszer egy öregember és az 1970-es Em­lékezés címűek. Ezek a mű­vek — hazánkban is sikert arattak. Az egyes filmek előtt — és ez a sorozat különös ér­dekességének ígérkezik — maga a rendező vall az egyes darabok keletkezési körül­ményeiről, az alkotás folya­matáról. Az elsőként vetítésre ke­rülő A negyvenegyedik mű­faját illetően filmtragédia. Marjutka, a mesterlövész partizánlány egy lakatlan Azovl-tengeri szigetre kerül a partizánparancsnok által rábízott fogollyal, egy fehér­gárdista tiszttel. Az egymás­rautaltság szerelemmé válto­zik, de az értük jövő hajó csak egyikük megmenekülé­sét jelentheti, hiszen két tá­borhoz tartoznak, a vörösök ós fehérek harca életre-halál- ra megy... A főszerepeket Izolda Iz- vickaja (magyar hangja Ko- hut Magda) és Oleg Sztrizse- nov (Bitskey Tibor) alakít­ják. dp/Zymt?, ét* Röviden a lényeget! A változó, gyorsuló élethez alkalmazkodni vagyunk kénytelenek. Szekér helyett buszra szállunk, üzemi konyhá­kon étkezünk, porszívóval takarítanak es géppé! mcfsnak asszonyaink. A lényeg: gyorsabban, könnyebben, hamarább. Van azonban valami, amin bizony édeskeveset változ­tattunk: Sokat és hosszan beszelünk! Nem.- nem a kedves meghitt baráti diskurzusokról van szó, sokkal inkább a munkáról. ' — Foglaljon helyet, Burhát, kartárs! Szeretném, . ha rö­viden tájékoztatna tegnapi tárgyaiásairóL — ,ö persze, persze, igazgató kartárs! Nagyon szívesen, sol. rr - jó eleire csokorba is szedtem gondolataimat. Tudja, igazga kartárs, ez rendkívül érdekes megbeszélés volt És szerteágazó. Ott volt Hargitay is. Emlékszik a Hargitayra, aki egyszer annak idején ... Telnek-málnak a munkaidőből az értékes tizpercek. Az igazgató — hogy sértődés ne legyen —, félve a karórájára sandít, hiszen húsz perc múlva értekezletre kell mennie, utána a szakszervezet rendezvényére, majd vendéget kell ‘ fogadnia Budapestről. — Látom, igazgató kartárs türelmetlen, ezért ha meg­engedi, a dologra térek. Szóval, nagyon komoly értekez­let volt. — De az ég szerelmére, a lényeg? Volt-e szó a válla­latunkról? — Máris a lényegre térek, igazgató kartárs! Csupa ez, csupa az, mentegetőzések sorozata. Szóval, érteni szíves­kedik? ' Az igazgatónak mennie kell. —Nem értem, Burhát kartárs! Az idő, amelyet a maga meghallgatására fordíthattam, sajnos, lejárt. Már így is el­késtem az értekezletről. Kérem, ezért írja le a tapasztala­tainak lényegét, mire visszajövök. Az igazgató késve érkezik az értekezletre. Végighallgat­ja a másfélórás előadást és azt kérdezi önmagától: mivel lettem okosabb? A hozzászólások kezdődnek. Kovács így kezdi: — Teljes mértékben egyetértek a beszámolóval, kiegé­szíteni sem kívánom, csupán... És húsz percig beszél. Mindössze parányi felvillanások értékes felszólalásából: — Alá kívánom húzni... Szeretném kihangsúlyozni... Csak megerősítem ... Már három órája értekeznek.. Az igazgató elé cédulát csúsztatnak: „Itt vannak és várjáK a minisztériumból”. Idegesen, rágja a cigarettát. Nincs mit tennie. Otthagyja az értekezletet... Közben Burhát kartárs jelentése is elkészül, amely sű­rűn gépelve tizenkét oldal. Egy ember diktálta, egy írta, kettő összeolvasta és többen átnézték a vaskos anyagot. Szegény Burhát kartárs pedig a jól végzett munka után kimerültén tér haza a családi körbe. Nem is gondolja, hogy ha ő reggel egy mondatban közli az igazgatóval, hogy a szóban forgó tanácskozáson semmilyen esemény nem tör­tént. akkor a főnök nem lett volna ideges, nem késett vol­na el az értekezletről, neki és munkatársainak pedig nem kellett volna egy délutánt feleslegesen eltöltenie a tizenkét oldalas jelentéssel. Nincs mit tenni! A szószátyár embereknek is meg kell tanulniuk kevés szóval sokat mondani... Szalay István élete értelméhez és céljához, a koreográfiához. Nem is furcsa, hogy kez­detben orvosi pályára ké­szült. Valami ott motoszkált benne a népről, a segítség- nyújtásról ebben a hivatás­ban is. De a tánc erősebbnek bizonyult. A kettő pedig ki­zárta egymást. Nem sikerült a főiskolai felvételi sem, a színművészeti n akkor még a koreografálást is oktatták, dehát Timar Sándor számára a kapu csukva maradt. Főváros, táncegyüttesek, a SZOT, illetve a szakszerve­zet bábáskodásával, majd a hullámvölgy, aztán az újra- szerveződés, és egyszer egy váratlan megkeresés Gyön­gyösről. Évekkel ezelőtt ke­letkezett, de azóta is megle­vő szoros kapcsolat a Vid- róczkival, ez a lényeg. Ma már túl van a főisko­lán is. tanít az Állami Ba­lettintézetben és vezeti a Bartók Együttest. Ha úgy tetszik, révbe ért. Elismerést is kapott már. Korábban a SZOT-dijat, A szocialista kultúráért kitün­tetést, most pedig a Heves megyei Tanács művészeti dí­jának 11. fokozatát. Korántsem érzi azonban befejezettnek az életútját, művészi pályáját. Ahogy az­előtt az alföldi tanyavilágot bolyongta be, azóta sem tud meglenni közvetlen élmények nélkül. Másfél éves gyűjtő­munka áll mögötte, ami fel­SSI13. október szombat O’Day magándetektív dél­előtt fél tizenegykor ért be irodájába. Az előszobában egy magas jól öltözött férfi várakozott. Szeme karikás volt. — Miben lehetek szolgála­tára? — kérdezte a detektív. — Grantnak hívnak, a fe­leségem miatt jöttem. O’Day az irodájába vezette a szemmel láthatóan ideges ügyfelet. — Halott már Velma Wyc- herleyről? — kérdezte Grant. A detektív bólintott. Ugyan ki ne hallott volna az ismert írónőről ? — A férje vagyok — mondta szégyenlősen Grant, mintha attól félne, hogy nem hiszik el róla. — Ügy — vonta fel szem­öldökét O’Day. — Mi a prob­léma? — A régi mese: egy másik férfi. Velma és én tíz éve va­gyunk házasok. Meglehetősen boldogok voltunk. Néhány hónappal ezelőtt azonban teljesen megváltozott, Johny Chetwynd az a fajta férfi, aki minden nőt képes meg­bolondítani. Velma ideges lett, különösen viselkedett, hisztérikus rohamokat ka­pott. Mérgét rajtam töltötte ki. Szeretném megérteni. Be- leleszeretett egy másik fér­fiba, és most ingadozik a szenvedély és a kötelességtu­dás között. — Nem tudom, hogyan se­gíthetnék önön... — Szeretném, ha megtud­na egyet-mást Chetwyndről. Hogyan él, honnan van pén­ze és természetesen, hogy milyen viszonyban van fe­leségemmel. A beszélgetést telefoncsen- •tatés szakította félbe. Egy nő .-lentkezett, nem mas, mint Velma Wycherley. — O’Day? — kérdezte a kagylóból egy kellemes, kus­Peter Cheney: Amikor a magndoíon megszólalt... sé cinikus színezetű hang. — Feltételezem, hogy a férjem most ott van önnél, és bará­tom, John Chetwynd felől / érdeklődik. Valószínűleg azt is elpayaszolta, hogy rosszul bánok vele. . Ne kérdezze, hogy honnan tudom mindezt. Ön nyomozó, könnyel elkép­zelheti. Azért hívtam fel, hogy megkérjem: mondja meg a férjemnek, hogy vigye el az ördög. Elegem van be­lőle és Chetwyndből is. Mondja meg, hogy csomago­lok, elmegyek. Soha többé nem fog látni. — A felesége volt, Grant — mondta, miután letette a kagylót. — Megtudta, hogy nálam van és azt üzeni, vi­gye el az ördög. — Szörnyű — sápadt el Grant. — Mo6t mit csinál­jak? — Siessen haza, hátha még sikerül megakadályoznia, hogy elmenjen. ★ Fél órával később ismét csengett O’Daynál a telefon. — Itt Grant. Ide tudna jönni? Borzasztó dolog tör­tént. Amikor hazértem, Vei­mét a fürdőszobába talál­tam. 'holtan. Biztosan ön­gyilkos lett! ★ O’Day és Grant a fürdő­szoba küszöbén álltak. A me­leg víz csobogva folyt a kád­ba. A helyiség tele volt gőz­zel. Velma a padlón feküdt, estélyi ruhában, ezüstrókával a nyakában. Jobb kezében revolvert szorongatott. — Borzasztó — mondta Grant. ’ — Semmit sem bán­tottam. Nem értem, miért engedte meg a meleg vizet. — Érdekes — szólalt meg O’Day. — Nem kapcsol­ta be a ruhá­ját, a prémet meg a nyaká­ba tette. Le­het, hogy nem is öngyilkos­ság történt. — Megöl­ték volna? — Nem le­hetetlen, hogy valaki meg­ölte, utána pedig kezébe tette a fegy­vert. Amikor pedig meg­halt, ráadta a prémet, és megnyitotta vízcsapot. — Miért? — A gőzben ugyanis las­sabban hűl ki a test, és ne­hezebb megállapítani, hogy mikor következett be a ha­lál. Most értesítenem kell a rendőrséget, ön pedig. Grant nézzen utána, hol lehet Chet­wynd. Ha megtalálja, kér­dezze meg tőle, hol volt' ma este. Ha elment valahová, ér­deklődje meg, meddig volt otthon. Aztán siessen vissza ide. O’Day cigarettára gyújtott, és töprengeni kezdett. Egyre inkább az volt a meggyőző­dése, hogy az a Chetwynd le­hetett Velma gyilkosa. A nő biztosan telefonált neki. hogy elhagyja, s ez nem tetszett a fickónak Végeredményben Velma Wycherley, elég va­gyonos ahhoz, hogy egy férfi nagyon ragaszkodjon hozzá. Odament a telefonhoz és tárcsázta a rendőrség számát. A rendőrfelügyelő érkezé­sére várva szobáról szobira sétált. A folyosó végén egy kis ajtóra bukkant. Amikor kinyitotta, kiderült, hogy az írónő dolgozószobájába té­vedt. A polcok roskadoztak a könyvektől, az egyik sarok­ban diktafon állt. Kazettáin gondosan fel volt tüntetve, hogy melyik regényről van szó. Felvette az egyik kazettát és a magnetofonra tette. Ha­marosan felhangzottak Velma Wycherley egyik legismer­tebb. legtöbb vitát kiváltott regényének első mondatai. O’Day le-föl sétált és hall­gatta Velmát. Csengéi«» rezaentette fel. Ajtót nyitott. Két rendőr ér­kezett meg és a felügyelő, öt perccel később befutott Grant is. A rendőrök részvétüket nyilvánították. — Nem találtam meg Chet- wyndet — mondta Grant O’Dayhez fordulva. — Ügy látszik, önnek igaza volt, csakis ő lehetett a tettes. Hirtelen összecsomagolt, és elutazott, anélkül, hogy bár­kit is értesített volna erről. — Chetwynd nem érdekes, de ön annál inkább — szólalt meg O’Day. — Hogyhogy? — ön ölte meg a feleségét. Könnyen meglehet, hogy si­mán megúszta volna a dol­got, ha én nem vagyok átko­zottul kíváncsi. Amíg a rend­őrségre vártam, besétáltam feleségének dolgozószobájá­ba. Feltettem a magnetofonra egy szalagot, és meghallgat­tam a felesége hangját. Meg­állapítottam, hogy igen kel­lemes hangszíne van, de ez nem az a nő, akivel telefonon beszéltem. Feltételezem, hogy a barátnője hivott fel az iro­dámban, hogy alibit bizto­sítson önnek. Grant a falnak dőlt. Ha­lottsápadt volt. — Megölte, még mielőtt hozzám jött volna. Felesége valószínűleg készülődött va­lahová. Az estélyi ruha már rajta volt, de ön nem vette észre, hogy még nem kap­csolta be a csatokat. Rátette a szőrmét és megnyitotta a melegvizes csapot, mert tud­ta, hogy ily módon nehezebb megállapítani a halál beáll­tának pontos idejét. Aztán hozzám jött. Csak egy hiba volt a dologban: a felesége mindig diktafonba mondta regényeit! — Jöjjön velünk — szólalt meg a rendőrfelügyelő, és megérintette Grant vállat,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents