Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

Festőnövendékek nyári gyakorlaton.

(Foto: Zeit im Bild)

Rádiós

„népszerűséglista"

Sok érdekességet tartalmaz fez az összesítés, amelyből megtudhatjuk, kik voltak 1972-ben a mikrofon előtt legtöbbet foglalkoztatott művészek és művésznők. Budapesti színészeket 7565 alkalommal, vidékieket 1169- szer hívtak be. Az 1971-es 176-ról 1972-ben 267-re nőtt a rádió által foglalkoztatott vidéki színészek száma.

A korábbinál több alkalommal rögzítettek egy-egy műsort teljes egészében vidéki színtársulattal. Az elmúlt évben 39-szer vettek fel „komplett” vidéki programot. A debreceniekkel és a veszprémiekkel például ötöt, a miskolciakkal pedig

hat esetben. Mivel ez év tavaszától arra is lehetőség nyílik, hogy három vidéki stúdióban — Pécsett, Győrött és Szolnokon — készüljenek a helyi társulatokat foglalkoztató felvételek, további helyes arányváltozás várható.

A rádióstatisztika elárulja, hogy 1972 legtöbbet foglalkoztatott két művész Szabó Gyula és Szokolai Ottó volt. Mindketten 91 alkalommal szerepeltek a mikrofonok előtt, őket Bitskey Tibor követi 83, majd Mádi Szabó Gábor 82, Sinkovits Imre ugyancsak 82 és Agárdy Gábor 81 szerepléssel. A nők

közül Kohut Magda a „listavezető”, 81 szerepet játszott el az elmúlt év során. A további helyezettek: Schubert Éva 78-szor, Gobbi Hilda, aki 76-szor, Örkényi Éva 72-szer, és Ronyecz Mária 59-szer jelentkezett a rádióhallgatók előtt. A vidéki színészek közül Dobák Lajos 24, Forgách Tibor, Demeter Hédy 14 és Balogh Emese ugyancsak 14 esetben kapott kisebb-na- gyobb feladatot a budapesti stúdióban.

Az összesítés azt is elárulja, hogy 1972-ben mintegy százzal több színészt foglalkoztatott a rádió, mint 1971-ben.

Űj jégkorszak fenyeget?

Időszerűtlennek tűnő gondok

Alig télik el hét a meteorológusok és a légkörkutatók újabb ijesztő jóslatai nélkül. „Üj jégkorszak fenyeget". „Egyre nagyobb meleg lesz”, vagy „nemsokára egyáltalán nem lesz nyár” — ehhez hasonlóan az egymásnak ellentmondó prognózisok. Egy újabb — ez egyszer tudományosán bebizonyított — tény azonban megerősíteni látszik a fenyegető hideg jövőre vonatkozó jóslatokat: az Atlanti óceán vize, Európa hő- szabályóZója egyre hidegebb lesz.

Meteorológiai hajóállomásokon az Atlanit-óceán északi részén Martin Rodewald hamburgi légkörkutató szerint az elmúlt 20 évben fél foknyi lehűlés észlelhető. 1970-ben és 1971-ben ez a folyamat különlegesen erős volt. Ha ez a tendencia abban az időszakban, amelyre vonatkozóan még nem készültek el a számítások tovább folytatódott, akkor az óceáni meteorológiai állomás körzetében az átlagos tengerhőmérséklet 11,5 fok alá süllyedt. Az ötvenes évek elején a középérték még valamivel magasabb volt 12 foknál.

A tenger azonban a Föld melegének tárolója. A hőmérséklet 1 fokkal való növeléséhez a víznek négyszer annyi melegre van szüksége, mint például a kloroformnak. Fordítva viszont az sem egyszerű, hogy hőt vonjanak el a tengertől. Az óceánokban sehol sem változik a felszín hőmérséklete 10 Cél-' sius foknál többet egy éven belül, vagy 1 foknál többet nappal és éjszaka között.

Az Atlanti-óceán északi felének nagy részein az évszázad első felében „éghajlati hőhullám” volt tapasztalható. A 0,5 fokos lehűlés következtében most ez kiegyenlítődik. Ezzel az óceánográ- fusok ama alapszabálya nyert megerősítést, amelyet professzor Günter Dietrich, az elhunyt kiéli tudós a következőképpen fogalmazott meg: A tengerben megfigyelhető hőmérséklet-változásokat egy olyan középszint körüli ingadozásnak kell fel- fogpi, amely változatlan marad.

A meteorológiai hajók méréseinek eredményeit a következő években mégis nagy érdeklődés kíséri majd. Ab- bamarad-e a lehűlés tendenciája? Vagy továbbra is olyan gyorsan folytatódik a lehűlés, mint az elmúlt két évben?

V, F. KAHOVSZKIJ:

0 máit örökségének védelme

Cstivasiában ■

A szocialista forradalom előtt Oroszországban nem volt szervezett műemlékvédelem. A századfordulón, a haladó társadalmi erők több kiemelkedő személyisege emelt szót a múlt emlékeinek intézményes védelme érdekében. A műemlékvédelmi törvény azonban, a közvélemény fokozott nyomása ellenére sem születhetett meg az első világháború eseményei miatt.

Az októberi -forradalom alatt több olyan törvény született, amelynek szocialista műemlékvédelmünket alapjaiban ma Is meghatározzák.

A Szovjetunióban — így Csuvasiában is —, nevelési szempontból elsősorban forradalmainkkal, a honvédő háborúkkal kapcsolatos műemlékek es emlékhelyek a legjelentősebbek. A legendás hírű Csapajevnek, a polgárháború csuvas származású hadvezérének emlékét szobrok őrzik. Jausi községben van a kommunista agitátorokat segítő, Hriszan Sztyepanov pionir sírja, akit égy kulák fia gyilkolt meg a mezőgazdaság kollektivizálásának ldejen

Ügy érzem, már ezzel a két példával is sikerült utalnom az oktatás, a nevelés es nenjzeti múltunk gazdag örökségének kapcsolatára.

A csuvas nép nagy gonddal őrzi építészeti emlékeit.

A faépítészet alkotásain kívül több, számunkra igen fontos köépületet nyilvánítottunk műemlékké. A követ mint építőanyagot, a forradalom előtt csak a módosabb polgárok használták, így érthető, milyen nagy értéket jelentenek számunkra ezek az épületek.

A mai Csuvasia területén a régészeti leletek minden vállfája megtalálható. Világhírű az abasevi és a ba- lonovi kurgánsír.

1965-ben alakult meg az önkéntes Műemlékvédelmi Társaság, amely fennállásának néhány éve alatt, a szó igaz értelmében tömegszervezetté vált, hiszen mintegy 70 ezer tagot számlál. A járási székhelyeken, városokban, üzemekben, iskolákban, kolhozokban alapszervezeteket hoztunk létre. Társaságunk 650 műemléket véd a lakosság széles körű támogatásával. Szinte minden városban és községben védnökséget vállaltak a gyárak, üzemek, vállalatok, intézmények dolgozói, az iskolák tanulói egy-egy műemlék gondozása fölött.

Tágabb értelemben, a műemlékvédelemhez sorolhatjuk a tudományos kutatómunkának a múlt értékei- { vei, leleteivel foglalkozó részét is.

A magyar és csuvas nép őseinek kapcsolatát számos adattal bizonyíthatjuk. Az ugor-magyarok a korai középkorban a Kelet-Ural vidékét, a mai Baskiria területét népesítették be. Itt virágzott a híres bahmutyinszki és mazunyinszki kultúra, amelynek fő művelői a magyarok voltak. A 8—9. században kapcsolatba kerültek a délről érkező, közelükben megtelepedő bolgár-szuvá- rokkal, akik tulajdonképpen a csuvasok ősei. A feltárt sírokban sok olyan tárgyat találtak, amely rendkívül hasonlít, vagy lényegében azonos a magyar sírokban talált régészeti leletekkel (vékony ezüslszálból készült halotti szemfedők, övtáskák, ékszerek, nyakláncok, karkötők stb.)

Megdöbbentően hasonlatos az is, hogy a halott lovast mindkét nép ősei a lóval együtt temették el.

Híres magyar filológusok és történészek (Hunfalvi, Regu'ly, Vámbéri, Gombocz) munkásságának eredményeképpen több száz csuvas—török eredetű jövevényszót találtak a magyar nyelvben, amelyek fonetikai vonatkozásban igen közel állnak a csuvashoz.

Csuvasiában Alekfzejev és Izorkin tudományos kutatók, a Vörös Hadsereg soraiban hősiesen harcoló magyar hadifoglyok életével foglalkoznak. Sokak emlékezetében még ma is világosan él Zalka Máté csebokszári látogatása és felszólalása (1933).

Forradalmi és hadi dicsőségeinket őrző emlékeink, művészettörténeti, építészeti örökségünk hasznosan egészítik ki Szovjetunió sok nemzetiségű népeinek kultúráját.

(Fordította: Saiga Attila)

AAAAAAAA^^^^^AAAAA/V^^^^^AAAAAAAA«^VWSAAA^AAAAAAAAAAAAAAAA/SAA^V

iAAVWW j

Mottó: Petőfi Sándor:

Szörnyű idő . . .

Egy szálig elveszünk-e ml?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

(1849. július 6—17.)

A napot egy pillanatra felhő takarta. S a szél, mintha csak erre várt volna, félénk, tétova ujjakkal hullámot kavart a mező magasra nőtt füvén. Pipacsok, margaréták kelyhéből riadtan menekültek a lakomázó méhek. Le sem törölhették bajszukról a sárga virágport.

A hídon túlról, a falu felől ide hallatszott az ügető lovak dobogása, rémült és artikulátlan emberi lárma, kocsizörgés, fegyverek kakafon zenéje. S mintha gonosz óriás léptei rengetnék a földet, olykor ágyú dörgött. S a felvert por csendes esőként permetezett, zizegve hullt vissza a szomjas, cserepes ajkú növényzetre. Nem adva enyhülést az eltikkadt élőlényeknek. a bokrok alján nyüzsgő rovarvilágnak.

Délután hat óra lehetett. Az út menti kaptatón hirtelen új lovasok bukkantak elő. De ezek visszafogott lépésben jöttek, vizsla tekintettel kutatták a terepet. Elesett katonákra vadásztak, s ha rájuk leltek kifosztották őket.

Napbarnított, cserzett arcukat verejték és por lepte. S amikor már nagyon csípte szemüket az izzadtság, lekapták fejükről a vasProhászka László:

AZ ALVÓ

tag szőrsapkát és abba törölték. A lovak tomporát vastag hab takarta, mintha őrült borbély borotvá- láshoz készítette volna elő őket.

A harcosok hosszú dzsidájukkal a bokrokat bökdösték, majd az egyik furcsa torokhangon megállította az állatot. Erre a többiek is megálltak. A kimerült pára prüszkölve hőkölt hátra, majd nagyokat nyögve vizelni kezdett. Patája előtt mozdulatlan emberi test hevert.

Középtermetű, sovány civilruhás alak. A tikkasztó melegtől mintha csak elszenderedett volna a fűben. De a fekete szakáll és a bajusz, mely arcát keretezte még jobban kihangsúlyozta arcbőre sápadtságát.

Egy civil a csatamezőn? Tétova gondolatként suhant át a lováról leugró kozák agyán, de a zsákmány reménye azonnal elhessentette fejéből az előbbi kérdést. Fegyverével megpiszkálta a tetemet, mire a fej oldalra billent és a szabálytalan fogsorú szájból vér buggyant ki.

— Egy hulla, — szólt hátra a válla fölött a többieknek. — A döfés a mellén találta. Biztos kezű fickó műve, — mondta —, a mieink közül való.

A másik kettő is begyakorlott mozdulattal lendült le lováról, majd társuk mellé térdeltek s durva kézzel kutatták a tetem zsebeit.

Az állatok a röpke pihenőt kihasználva szaglászva, lábukat rogy- gyantva zsenge fű után kutattak. Zablájukat nyelvükkel igyekezték előre tolni, hogy kiköphessék. Próbálkozásuk azonban eredménytelenül végződött. S a fényesre csiszolódott vasról zöld nyáluk csüngött. A megrágatlan füdarabkák mint riad pókok menekültek a nyúlós fonálon a hatalmas torok elől.

Gazdáik vállánál fogva felrántották az elernyedt. testet. Felültették, majd üggyel-bajjal lehúzták róla a kabátot. A feje, amint elengedték a néma alakot, nagyot kop- pant a földön.

Finom, úri anyagból készült fehér ipg bukkant elő a kabát alól. Bal oldalán azonban rozsdásbarnára mocskolta a rászáradó vér A vékony testet roppant erejű döfés terítette le.

A zsebekből — a rablók dühösen vették tudomásul —, csupa értéktelen holmi került elő. Aki legelőször fedezte fel az elesettet, kíváncsian lapozgatott a kézben elférő jegyzetfüzetben. Sietős, de szabályos. jobbradőlt betunet teaezetf

fel benne. Írója néhol egy-egy szót áthúzott, s másikat irt helyette, ö analfabéta volt, de különben sem tudta volna elolvasni a szöveget, mert nem az anyanyelvén íródott.

— Mit találtál? — kérdezte tőle az egyik mohón. — Idenézz, mutatta meg ő is a tucatjával előkerülő piros, fehér, zöld színű ösz- szevérződött rongydarabocskákat. — Mi ez?

A kérdezett vállát rándította, majd dühösen odébbhajította a kezében levő füzetet.

Ezt tette a cimborája is, azzal a különbséggel, hogy a nemzeti színű kitüntetéseket sarkantyús csizmájával beletiporta a földbe. Mintha rajtuk akarná kitölteni a mérgét.

Az állati ürülék és az orrfacsaró izzadtságszag hatalmas dongókat csalt a tett színhelyére. Zümmögve köröztek a kis csoport körül. A bátrabbak rászálltak az állatokra, majd amikor azok fejükkel és bőrük rázogatásával, vagy farkuk suhogó ostorával elhessentették magukról, rárajzottak a ganéra és vígan döngicséltek. A falánkabbak Izgalmasabb aromát véltek felfedezni az emberek, különösen a békésen tűrő közelében.

— Nyomorult, — rázta meg a harmadik katona a makacsul hallgatót. — Nincs nálad semmi?

— ÉS aa ing? Azt talán rajtahagynád? Életemben nem láttam ilyen szép inget.

— De véres, meg szakadt is.

— Akkor a csizmát segíts lehúzni.

Késlekedés nélkül durván megragadta a fekvő lábát. A csizma a vártnál könnyebben jött le, olyan vékony volt a benne levő láb.

— Micsoda férfi lehetett ez? — szólt fitymálva a csizmát húzó.

— Nem sok kárt tehetett a fehérnépben! — toldotta meg cimborája. i

Jót hahotáztak ezen. Majd felülve felkapták a fejüket. Kocsizörgés, nehéz lábak dobogása verte fel a domb mögött a port. A három hullarabló egyetértőn nézett össze.

— Gyerünk már, mire várunk? Túl sok időt. fecséreltünk el itt hiába — mondta a legelső, s jobb lábét beleakasztotta a kengyelbe. A ballal néhányat dobbantott a földön, majd nyeregbe szállt.

— Gyerünk, — Ismételték meg társai is. — Még megelőznek.

— Hitvány civil — köpött ki az, aki a kUönteiéseket-a földbe tiporta.

— Lázadó! — toldotta meg gyűlölettel a legsötétebb képű, aki a csizmát betette az oldalán fityegő tarisznyába. Jól elintéztünk!

A lovak a kegyetlen sarkantyút oldalukban érezve, felnyerítettek fá'dalmukban. Idegesen ropogtatták a zablát, néhány lépést egyhelyben topogtak, majd hátsó patáikkal nagy rögöket rúgtak ki A földbuckák a derékig meggyalázott mellé huppantak, mintha fel akarnák riasztani az alvó ismeretlent.

Az elnémítottak akin immár beteljesedett az önmaga jósolta legenda.

i