Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-28 / 200. szám

V

Területi találkozó

Két nap a táncé volt Gyöngyösön

Jenő bácsi még játszani akar

Múlt és jelen egy nagy múltú hatvani együttes életében

Még a gyöngyösi szüreti napokkal kapcsolódott össze az a szép szokás, hogy ebben az időben találkozót adtak egymásnak az északi országrész különböző néptáncegyüttesei. A szüreti hangulathoz jól illet az ő megjelenésük, szereplésük. Ezt a szokást az idő annyiban módosította, hogy az idén nem rendezték meg a szüreti napokat, de vendégül látták Gyöngyösön a néptáncegyütteseket.

Két napon át szinte szünet nélkül folyt a szereplés. Szombaton délelőtt a fesztiválbemutatók. teremtették meg azt az alaphangulatot, amely nagyon jó közérzetet alakított ki a szereplők és a közönség körében egyaránt. Az egyik produkció jobb volt, mint másik. Az első percek után érezni lehetett, hogy a részvevők ki akarnak tenni magukért, olyat akarnak nyújtani, ami emlékezetes marad mindenki, számára. Nemcsak a szakmai zsűri előtt akarják bizonyítani, hogy amit csinálnak, azt szívből csinálják; hozzáértéssel is, nemcsak lelkesedéssel; hanem meg akarták nyerni a nézőközönséget is.

Egyik-másik tánc alatt szinte forrt a színpad. A hazaiak helyzeti előnyét is figyelembe véve: a gödöllői agráregyetem táncosai ragadták magukkal legelőször a nézőket és a táncostársakat. Nyomukban maradtak azonban a többiek is.

A tánccsoportok tehát egységes színvonalat képviseltek. t Ha halvány különbség olykor meg is mutatkozott köztük, az főként a rutin

ilyen vagy olyan mértekével

volt mérhető.

A gálaest sokáig felejthe- tetten marad majd azok számára. akik látták. Amikor valamennyi együttes egyszerre ropta a táncot, aimak a képe összhatásában, színeivel, szerkezetével a tánc örömét adta vissza.

Hivatalosan Fejes János, a művelődésügyi osztály vezetője köszöntötte a fesztivál részvevőit a városi tanács nevében, hangsúlyozva, hogy ennek a találkozónak a megrendezése kedves kötelességet ró Gyöngyösre, aminek szívesen tesz eleget a város.

A bíráló bizottság, amelynek elnöki tisztét Vásárhelyi László, a Népművelési Intézet főmunkatársa töltötte be, a találkozó nagydíját a gyöngyösi Vidróczki együttesnek ítélte oda. Az első díjat a gödöllői Agrártudományi Egyetem Csárdás Táncegyüttese nyerte el. A második díjat megosztották a Szabolcs— Volán (Nyíregyháza) és Kőrösmenti Táncegyüttes (Gyomai között, a harmadik díjat szintén megosztva kapta meg a Matyó Együttes (Mezőkövesd) és az Ózdi Kohász Néptáncegyüttes.

Vetélkedő folyt as Arany- sarkantyú-díjért is, aminek tulajdonosa a Vidróczki együttes párosa: Köteles Gizella és Buborék István lett

Pedagógiai díjat kapott Molnár Lajos, a gödöllői együttes vezetője.

(g. mól —)

Rivaldafény, pompás díszletek, hosszan zúgó taps. Hajlong a primadonna, a hősszerelmes, a táncoskomikus. Aztán legördül a függöny. Vége az előadásnak. A széksorokat megtöltő közönség a kijáratok felé áramlik, a kifestett, jelmezbe bújtatott szereplők pedig sietnek az öltözőikbe. Mindnek szivében eleven még az izgalom, némelyiknek a lába is remeg talán. De amikor tükör elé ülnek, hogy letöröljék arcukról a rúzst, a púdert, valamennyien jóféle kielégült- séget éreznek. Az vibrál sejtjeikben, az önti el tudatukat, hogy seregnyi embert mulattattak egy estén át, s közben maguk is kellemesen elszórakoztak.

— Igen, valahogy így ment ez nálunk alig három esztendeje is, amikor együtt volt a nagy múltú színjátszó társaság, s egyik sikert arattuk a másik után. Luxemburg grófja, Cigánybáró, Csárdáskiráiynő, Zeng az erdő! Lelkes, becsvágyó emberek a színpadon, szívvel muzsikáló zenészek a kottatartók mögött. Menyhárt Pál, Sinka Jánosné, Gyarmati János, Radnóti Maria, Lehotaí István, Turcsányi Olga. Aztán Fekete Bandi bácsi. Pálosi István, Csabai Ferenc, Oláh Sándor, Csernyik Mária, akik Ángyán Jenő karmesteri pálcája szerint szolgálták az ügyet! Vagy ott van Vinkovics Jenő bácsi. Már a kilencvenedik esztendő fele ballag, de minap is azt mondta, ha elővesszük a Gül babát, Hasszán szerepében feltétlenül számíthatunk rá!

Változó világ

Miközben Teliér Sándor kultúrház-igazgató szavait jegyzem, s némi keserűség, múlt iránti nosztalgia telepszik az asztalt körül ülő társaságra, mindinkább megerősödik bennem a felismerés, hogy a hatvani vasutas színjátszók vezetői kissé elmaradtak az időtől, az idővel együtt változó világtól. Régi sikerek parazsánál melengetik magukat, fájlalják az

utolsó három, esztendő ese- ménytelenségét, a félbemaradt fellángolást, a Bob herceget, s eközben nem akarják megérteni, hogy az öntevékeny mozgalom ma már egészen új utakra lépett, újféle igényi szolgál. A nagyoperettek hajdani szép közönsége pedig megfogyott, esetleg többet vár a színpad világától, mint amennyit egy műkedvelő gárda ma nyújtani tud. Amikor mindezt kimondom, Fekete Endre, az elnyűhetetlen koncertmester megértéssel bólogat.

— Ha zenés játékhoz nyúlunk, én is azt tartom, modern darabot tűzzünk műsorra! Az utóbbi években számtalan ilyen előadást produkáltak a színházak, válogathatunk bennük. E játékoknak külön érdemük, hogy általában kevés szereplőt mozgatnak. Márpedig számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a régi gárdából sokan elkedvetlenedtek, visszahúzódtak, s helyüket mostanáig nem tudtuk betölteni. Annak idején a Bob herceg ilyen okból futott zátonyra... Próbálkoztunk mi irodalmi színpadi műsorral. Arra a mi közönségünk, itt Üj-Hatvanban, még nem kíváncsi. így voltunk egy dokumentumjátékkal. Az átmenet! Azt kell mindenképpen megtalálnunk. S akkor újra beszélhetünk vasutaszínpad- ról

__

A

z utánpótlás

Korszerű, a mai ember ízlésvilágához igazodó mű, s megfelelő színpadi, műszaki gárda. Ezek az alapfeltételei annak, hogy három esztendős szünet után ismét közönség elé lépjenek a Daliban, majd a környező községekben a Liszt B’erenc Kultúrotthon színjátszói. »

— Darabot még csak találunk, hanem a többi feltételt lesz nehéz biztosítanunk, ha szeptember végén munkához akarunk látni — veti közbe az igazgató. — Többször megtörtént ugyanis, hogy a vasútnál munkalehetőséghez juttattunk fiatal embereket, akik esküvel fogadták a szereplést, aztán mikor bekerültek a kerítésen, szépen hátat fordítottak nekünk. Ezért arra hajlok én is, hogy a törzsgárdára építsünk, a meglevő erőhöz igazítsuk feladatunkat. Robot- kai Lajosékra, Lehotaiékra, Gyarmati Janira, Bódi Jenőre, Szatmári Györgyre, Mo- zsári Gizire, Juhász Fererte- re, Rónaszéki Józsefre, tu- ' dom, mindenkor számíthatunk. A MÁV-zenekar magva pedig képes arra, hogy bármely modernebb hangvételű művet kísérjen. Szcenikai gondok? Azoktól sem félek. Mikes Zoltán távírász személyében olyan technikai főnökünk van évtizedek óta, akinek 'felhővetítő jéért kijött hajdan az egri színház, a Gül baba egyik színpadképében pedig annyira természethű villámlást, mennydörgést produkált, hogy a ré- dei asszonyok elkezdték hányni a keresztet a nézőtéren ..

Anyagi feltételek

Egy művészeti csoport fenntartása, működtetése azonban nem csupán jó szándékon, korszerűsítő műsorpolitikán, s a mind gyakoribb szereplési lehetőségen múlik. Pénz is kell hozzá. Fizetni a szerzői jogdíjat, a kölcsönzött jelmezeket, a díszlet nyersanyagát, s fedezni az utaztatás költségeit. Szeretnének majd a hatvaniak Kassára, Fülekre ellátogatni, amely városokkal több évtizedes kapcso- ■ latuk van. Hanem miből mindez? Ángyán Jenő, az együttes másik „motorja” megnyugtat.

— A vasutasszakszervezet évente 80 ezer forinttal támogatja kultúrházunkat. De ha érdemes és szép célt tűzünk magunk elé, további segítségre számíthatunk. A nagy múltú együttes életre ínjekciózását én ilyen feladatnak vélem, s nagyon bízom a költségvetésben biztosított támogatás összegének c» növelésében .. „ Ha csalódnék? Akkor is nekime- 1 gyünk.

fm. gyj

Az elszalasztott alkalom

A televízió nemcsak önmaga lehető legjobb megvalósítását, de e megvalósításhoz, a korszerű, a politikus, a jól tájékoztató és közérdeklődést felkeltő programjaihoz a megfelelő egyéniségeket is keresi. Talált már ilyenre, viszonylag nem is kevésre és keresnie is kell, viszonylag nem is keveset még Benedek professzor Antenna-műsora például a fölényes tudású ember közvetlen „tudományos” csevegése a még hozzá nem .értővel; Kudlik Júlia „műsorvezetése” úgy hozzátartozik a Deltához, mint a félelmetes hóviharban önmagukat szán elé fogott sarki expedíció-signál; Vitray „ötszemközt” ugyan most inkább modorosságával hatott és ő is az oka, hogy a népszerű Hofi Gézának néhány közhelyre telt csupán, de kétség sem férhet Vitray Tamás atmoszférát sugárzó egyéniségéhez.

Nem véletlen tehát nálunk — mint ahogy nem véletlen szerte a televíziós világban —, hogy a képernyőn, vagy az élet más területein is egyéniséget árasztó művészek, tudósok, politikusok lehetőséget kapnak önálló bemutatkozásra a kamerák előtt. Ha a bemutatkozás sikerül, ha j ó az alapötlet, ha megfelelő a visszhang, — sorozatban is felléphetnek a milliós nyilvánosság előtt. A filmcsillagok, a profi ökölvívók és a jó ba.sxélsők, valamint a windsori herceg mellett, sőt azt megelőzve, a televízió teremtette meg ím

e%MnűifW

ÍS73. augusztus 28., kedd

a lehetőséget, hogy tudós és politikus, irodalomtörténész avagy csillagász, miniszter, avagy éppen szövetkezeti tag országosan ismért és népszerű ember lehessen.

Abody Béla egyéniségéhez, a képernyőt nemeseik testileg, de szellemileg is kitöltő egyéniségéhez aligha férhet kétség. ö is azok közé tartozik, akit lehet szeretni, vagy nem szeretni — televíziós, szereplésére gondolok itt elsősorban —, de akire nem lehet nem odafigyelni. Be kell vallanom őszintén, hogy vasárnap esti „háztáji”-ja helyen- kint inkább az érdektelenséget keltette fel bennem, mintsem a kellemes érdeklődést, helyenként; még fecsegőnek éreztem és eről- tetettnek is Szilágyi Tiborral folytatott „rögtönzött” beszélgetését, — és mégsem hagytam ott a televíziót. Nem tudtam. Mindig mondott valamit, ami a sok beszédnek végül is megadta az alapját és a képernyőn falstaffi figurája, harsogó fesztelensége, tudálékoskodó tudása, s tudásának kétségtelen maga- biztossaga odafigyelésre késztetett. Hogy odafigyelésem jutalma végeredményben egy kitűnő szülész remek szerepformálása lett — Inke Lászlóra gondolok — ez nem is mondható végeredményben kevésnek.

Mégis e sorok írtán is azon töprengek: kevesebb szó,

több alkotás, kevesebb kép- emvön elmondott hitvallás, több hős, aki hitet vall előttem — és akkor valóban hiteles képet kaphattunk volna Abody Béláról.

Mert mégiscsak, egy nagy alkalom; maradt jobbára kihasználatlanul

Gyurkő Géza

2.

— Nem rossz kocsi ez simít végig a sebhelyes kasz- nin az öreg Potecz —, ha rendben tartják, bír még annyit, mint a maiak.

— Egy évig bütykölte az osztály, mégis mindig baja van. — Aligátor ezt nem dühösen mondja, csupán, mint tényt szögezi le. — Mi ástuk ki tavaly azt a csöbör ezüstpénzt, s amit a múzeumtól kaptunk, abból vettük ezt a leprát.

■— Csodálkozom, fiam, hogy leprának nevezi ezt a derék jószágot — csóválja a fejét az öreg. A hűtőt vizsgálja, majd meg is tapintja. — Óvatosan (elmehetünk. Van néhány szerszámom, és a víz helyben. Egyszóval, én ott lakom a régi malomban, meghívom magukat.

— Miféle szerszáma van? — hitetlenkedik Aligátor.

— Nem mindegy az neked? — kap az alkalmon Ben, hogy mégis felmennek a kocsival, s neki nem kell gyalog vizet hoznia. — Még talán segít is a bácsi megcsinálni.

— Potecz bácü —s helyeséit az öreg.

— Persze, Potecz bácsi — nyitja az ajtót

s maga mellé inti az öregei Az beszáll és Aligátort biztatja:

— Kettessel megyünk és nem lesz baj. Már hűlt any- nyit a motor.

Néhány perc múlva fenn vannak az öreg malomnál. A Chevroletnek meg se koty- tyant az út, alig gőzöl. De lehet, hogy már nincs benne víz egyáltalán.

— Potecz nénitől kapnak hamisítatlan málnaszörpöt — jelenti be Potecz bácsi a jövevényeket. A mesebeli malomhoz és öregemberhez megvan a mesebeli öregaszszony is. A szőlőlugas alá invitálja a vendégeket, s mintha várta volna őket, már ott is a tálcán a szörp, meg a gyöngyöző oldalú ásványvizes üveg.

— Biztos szomjasok, lei- kecském, üljenek le, a töb- &£ az öregem elintézi. Nagy

ma eher az, ért mindenhez, odabízhatják.

— Frankó — súgja a másik kettőnek Ben. Pörzsi mosolyog. Aligátor is kezdi levetkőzni. bizalmatlanságát, de fél szeme azért az udvaron van, ahol az öreg Potecz ügyködik a motorházban.

.— Édes kis ház — forgatja a fejét Pörzsi. —Ugye, malom volt?

— Malom ez most is, csakhát ki őröltét ilyen ósdi masinán — rak eléjük egy tálban nagyszemű barackot az asszony. — Műemlék Annak van felterjesztve, de hát...

A legyintésre felkapja a fejét Ben. Mihelyst azt a szót hallja, hogy műemlék, elemében érzi magát. Feláll és megszemléli a malom elejét, amely most békés otthon, legalábbis az egykori gépészszoba: Megkopogtatja az egyik kiálló gerendát:

— És mért nem ismerik el műemléknek?

— A bürokrácia, fiacskám, az tesz tönkre bennünket.

— Tetszik tudni — lendül neki Ben — megmondom én, ki kell ide. Bélami kell ide. Tudniillik az osztályfőnökünk. Irtó jó fej, lehet, hogy tetszettek is hallani sola. Öt épe ó vezeti az ásatást a várban odafent, még az előző osztályával kezdte. Hogy amiket ez azóta kiásott! Egész vagyont ér! Fegyverek, pénzek, ilyesmi! Szólunk neki. Ű elintézi.

— Az én istenem megáldja magukat — telepszik le közéjük a kis öregasszony, s elmeséli a régi malom történetét. Járt ez már a nagy apja meg ahnak a nagyapja idejében is, őrölte az emberek búzáját, rozsát. (Megépítették a városban az új malmot, de azért itt mindig volt, aki őrletett. Augusztus 20-ára két cséplőbanda búzakoszorút font, felhozták ide a molnárhoz és hajnalig tartó mulatsággal ünnepelték meg az új kenyeret. A mol- nárné sütötte a friss őrlésű lisztből a borcsűsztató lán- gost.

— Hol van az e molnáráé? — pislog gyanakvással Ben az öregasszonyra, aki erre elmosolyodik egy cseppet.

— Itt ül maguk mellett,

drága gyerekeim.

— Nahát! — bókol elismeréssel Aligátor. — De hiszen akkor Potecz bácsi maga a molnár.

— Az nem pityered ik el hirtelen az öregasszony. — A molnár, szegény, meghalt. Potecz bácsi engem kilenc éve vett él, miután letelt a gyászév az uram után. De meghihetik nekem, Potecz bácsi se akárki. Mindig vezető ember volt, tanácselnök is hat évig. De akár ő is lehetett volna a molnár, mert romjaiból mentette meg a malmot. Saját kezével hozott itt rendbe mindent. És mivégre? Azóta is csak ígérgetik...

— Disznóság! — fortyaní fel Aligátor. Ben pedig koai- ráz.- (Folytatjuk) á

A Vidróczki együttes a színpadon.

(Fotoc Dézsa, Balázs)