Népújság, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-16 / 191. szám

— Tájékoztatásul közöljük kedves utasainkkal.», A légikisasszony hangja tiszta csengéssel közli a re­pülési magasságot és a gép legnagyobb sebességét. Véget ért a tizedik. A világ Berlin­be sereglett ifjúsága haza­felé tart, autóbuszokon, ba­nánszállító hajókon, repülő­gépeken, autóstoppal, vona­ton. Viszik a lángot a világ minden tájára, a lángot, amely kilenc napig lobogott az 1973-as Világifjúsági Ta­lálkozó fővárosában, Berlin­ben, a Marx—Engels téren. Ringatva — És írsz majd? — Persze. De nemcsak írok. Elmegyek, ősszel el­megyek hozzád. ígérem, hogy elmegyek. A fiú és a lány a Hotel Stadt Berlin felhőkarcolója alatt meghúzódó tejbárban ül egy kerek asztalnál. A fiú Pécsről jött, a lány Po­zsonyból. Odakint, az üveg­falon túl, az Alex, vagy tel­jes nevén Alexander Platz, fennállása óta a legnagyobb forgalmat bonyolítja. A sza­badtéri színpadon az afrikai együttesek lüktető ritmusú tánca dobog, kétszáz méter­rel odább politikai dalfesz­tivál folyik, s a refrént mint­egy tízezer ember énekli. A magasvasút csattogva, dübö­rögve átrobog a téreti hul­lámzó tömeg felett. A nap már csak a Stadt Berlin épü­letének harmincadik emelet fölötti ablakaiból piroslik vissza, a szabadtéri színpa­dok felett kigyulladnak a ref­lektorok. A fiú és a lány át­halad a zsúfolt teraszon, megállnak a téren, a srác le­dobja a földre a hálózsákot, szétnyitja teljes szélességé­ben, lerúgják a cipőt, fejük alá gyömöszölnek két táskát, Malovicova — csak a lány nevét értettem a szomszéd asztaltól — konzervet vesz e!5. vacsoráznak. A farmer­nadrágok, szandálok, saruk, között. SS stadionban az olasz fesztiváldelegáció jelent meg a játékoskijáróban, s amikor észrevették a Vietna­mi Demokratikus Köztársa­ság fiataljait, néhány zászlót és transzparenst eldobva, odarohantak hozzájuk és a zsúfolásig megtelt tribünök előtt, zúgó tapsvihar közepet­te, vállukra emelték a hason­ló korú, katonai érdemren­dek szalagjával díszített viet­nami fiúkat és lányokat. Berlin ünnepelt. Kanadai­ak, japánok haladtak a meg­nyitó színhelye felé, a mel­lékutcákban pedig nyolc-tíz éves gyermekekből álló úttö­rőzenekarok várakoztak, hogy majd ők is beállhassanak a sorba. A zsebkendők gondo­san suhogtak a réztrombitá­kon, hogy még szebb, még csillogóbb legyen a hangszre, a tulajdonosok féltve őriz­gették a járdaszegély mellé állított dobokat, az egész ut­cát betöltötte az izgatott ide- oda trappolás, a készülődés izgalma. Fitos orrú szőkesé­gek igazgatták hajukat a ki­rakatüvegek tükrében, szep­lős fiúarcok figyelték az ide­gen beszéd ritmusát, kama­szodó lányok hajoltak ösz- sze, hogy az első titokról sus- mutoljanak valamit. Aztán egy villanásra ráta­pad a szemem az öreg bér­házra: Motorsport—Club— Post—Berlin Tucholsky Strasse 10. Äz ablakpárkány! valami eltévedt gránát sza­kíthatta le, az épület hom­lokzatán nincs egyetlen te­nyérnyi hely sem, amelyet ne ért volna valamilyen ta­lálat. A ki vénült tölgyfa aj­tót derékmagasságban fűré­szelte ketté egy géppisztoly­sorozat. A gyerekek felkapkodják a földről a hangszereket, most ők következnek a sorban. Beszélgetve Dr. Mathias Jung, nyugat­német kommunista újságíró, a Düsseldorfban megjelenő Deutsche Volkszeitung mun­katársa, a nemzetközi sajtó- központban, az írógépszobá­ban szomszédom volt kilenc napig. Az itt közölt beszél­getés rövidített, tömörített kivonata a kilenc nap alatt folytatott eszmecseréknek, amelyeket a villanyírógép fölé hajolva, a néhány per­ces szusszanásszünetekben folytattunk. Dr. Mathias: Maga párttag otthon ? Én: Hem vagyok párttag. Dr. Mathias: Akkor hogyan dolgozhat újságírói munka­körben? Én: Minden állást egyaránt betölthet párttag és párton kívüli. Dr. Mathias: Ez valóban igaz? Én: Miért mondanám? Az viszont engem érdekelne, hogy milyen fontosabb terü­letre öszpontosítanak ismere­tei szerint az MSÜK-ban a kommunisták. Dr. Mathis: Én úgy foglal­nám az egészet össze, hogy az egész világ szocializálódik és ezt Európában kell min­denekelőtt segíteni. Nekünk a legtöbb gondot az elosztá­si viszonyok jobbá tétele, a szociális körülmények javí­tása okozza, ugyanakkor a politikai hatalmi befolyás is érdekel. A fesztiválra 44 if­júsági és diákszervezet jött el az NSZK-ból. Ezek nem mind kommunisták és mar­xisták. Nagyon fontos, hogy ezek az erők közösen dolgoz­zanak. Egyszer és minden­korra véget kell vetni annak, hogy .szociáldemokraták és kommunisták kígyót-békát kiabáljanak egymásra Nyu- gat-Európában. Ez a talál­kozó jó alkalom arra is, hogy a fiatalok megmutassák: le­het normális kapcsolatot ki­alakítani a -különböző szer­vezetek között. Én úgy gon dolom, hogy a realitásúi írom. Lassan megy» rosszul, 1973. augusztus Ki,, csütörtök Robogj föl, háznak ifjú serege Villogj, tekintet, vílágbíró kardunk, Künn a mezőkön harsog a Tavasz, $ mi harcból harcba csapatszemlét tartunk. Igen. Pontosan olyan min­den, mintha otthonról utazna el az ember. Mindenki bú­csúzik valakitől. Tini papír- zsebkendővel majszolja szét a kék ' festéket a szeme alatt, miközben lázas gyorsasággal beszél Gyuri barátomhoz, aki ugyan egy szót nem tud né­metül. Tini sem magyarul, de azért tökéletesen értik egy­mást. A hangosbemondó má­sodszor közli, hogy a buda­pesti gép öt perc múlva in­dul. Zoli még mindig sehol, pedig tudom, hogy mellém szól a jegye. Vísszarohanok az étterembe; telefonál. Alig bír elszakadni a hallgatótól. Még egy utolsó integetés az autóbuszból, amely oda­gördül a gép elé, aztán már csak a motorok egyre erősö­dő süvítését halljuk, amikor a TU—134-es karcsú teste felszökken a levegőbe és Berlin, amely otthont adott kilenc napra mindannyiunk­nak, apró, parányi lámpafü­zérekké változik odalenn. mokasszinok, illendően kike­rülik a kis szigeteket, háló­zsákokat, ieterített pokróco­kat, újságoldalakat. A ref­lektorok ezüst fényű permete sávokban lebeg a tér felett. Egy turbános-szakállas fér­fi törökülésben a zsákra te­lepszik, parányi kazettás magnót tesz a tér betonjára; Joan Baez énekel valami halk, hajló, kristálytiszta dal­lamot. A lány a fiú kék szí­nű zubonyára hajtja a fejét. Döbbenten A fesztiválstadionba több mint öt óra hosszán keresz­tül özönlöttek az öt konti­nens küldöttei a megnyitó napján. A Friedrichstrassen és az Untéi' den Lindenen ki­lométer hosszúságú sor kí­gyózott a berliniek sorfala Énekelve minden téren utat törnek a a társadalmakban, erre oda kell figyelnünk, különösen nekünk, kommunistáknak. Van néhány barátom, aki rendszeresen beutazza a szo­cialista országokat és tapasz­talatokat gyűjt az ottani mo­dellekről. Én is készülök ma­gukhoz. A személyes tapasz­talatokat nem pótolja semmi. A beszélgetésben sok min­denről esett szó, ugyanúgy, ahogy Berlin utcáin, ahol egyik este a Berolina szálló­tól a 364 méter magas tv-to- ronyig, 28 spontán vitafóru­mot számoltam meg. A leg­többet a nyugatnémet fiata­lok szervezték. Az NDK ifjú­sága pedig okos' és jó vita­partnernek bizonyult. A nyu­gatnémetek pedig, akik az el­ső este még azt mondták, hogy most fejezzük be gyor­san a beszélgetést, mert jön a rendőr, a második napon már megszokták, hogy a rendőr is beáll egy-egy cso­portosulás közepére és el­mondja a véleményét. Az ut­ca pedig tele volt csoportok­kal mind a kilenc nap alatt, s amikor az utolsó „szabad­téri szeminárium” is bezárt, így köszönt el egymástól minden vitában részt vevő: folytatni kell a dialógust. embernek, — kiáltja — bé­két mindannyiunknak! Eddig tartott a szónoklat. Elmondta, amit akart. Több beszéd nincs, csak a Marseil- laise-t éneklik százezren, s a lépcső előtt egyre tágul a hatalmas kör, amelynek kö­zepén két francia lány eme­li magasra a trikolort és két FDJ-s — az NDK ifjúsági szervezete — kék zubbonyos tartja a nyugatnémet mar­xista szervezet, a Spartacus piros zászlaját. Soha nem hallottam még százezer embert együtt éne­kelni, nem is tudom mihez hasonlítani. Meg-megállok mondat kite* ben, ilyenkor a villanyírógép zakatolása után, csend eresz­kedik a szobára. Valahol, a szomszéd helyiségből még át- hallatszik a tv hangja, a fesztiválstúdió búcsúzik, zár­ja az adást. Egy kattanás. Valaki le­kapcsolta a készüléket. A kollégák elmentek. A kollé­gák, akik ugyanolyan fiata­lok voltak, mint én, állandó­an vidámak, tele lendülettel, tréfával és életkedvvel, fá­radhatatlanul végigdolgozva a kilenc napot. Jó volt itt lenni közöttük és látni, hogy a világ tollat. írógépet, te­A szolidaritási gyűlesnek vége. Az emelvényről utol­sónak Jasszer Arafat lép le, a szabadtéri színpadot meg­világító fénysugarak most' a múzeum lépcsője előtti tér­re irányulnak. A Lustgarten- en és a Marx—Engels té­ren százezer ember van kint. A múzeum lépcsőjére sebe­sen fut fel valaki, aztán macskaügyességgel felkúszik a hatalmas kősárkány tetejére. A fiú felemeli mind a két kezét, fehér trikóján látszik a vörös juharlevél, Kanada szimbóluma. A téren elcsen­desedik a lökdösődés, a fiú plakátból összecsavart szó­csövet emel a szájához. — Igazságot, egyenlőséget minden népnek és minden A dal szállt, betöltötte az egész teret, fejünk fölé emel­kedett, kupolává növekedett, aztán végighömpölygött az Unter den Linden fasorral szegélyezett sugárútján és hí­rül vitte a világnak, hogy öt kontinensről százezer ember, mindenféle nyelven, egymás vállát átfogva, közösen éne­kel. Nem nagy dolog. Semmi az egész tulajdonképpen. Százezer ember együtt éne­kel. Valmelyik nyugati hírma­gyarázó meg is jegyzett egy félmondatot másnap. — Ezért ugyan kár volt idejönni.», lexet vagy telefonkagylót ad a kezünkbe és megbízik ben­nünk, az új generációban. Igen, bíznak bennünk, mi pedig hiszünk egymásban, hi­szünk abban, hogy bárhol va­gyunk is a világon, tudunk egymásért dolgozni, élni és alkotni. Kitapintható való­sággá vált az, hogy béke és barátság. Ugyanolyan való­ság, mint mi vagyunk, akik nem ismertük egymást. Ber­linben összetalálkoztunk, be­széltünk, táncoltunk, vitat­koztunk, énekeltünk. Előléptünk a térképek arc nélküli lapjairól, az újsághí­rek, televízióhíradók, doku­mentumfilmek hordozóanya­gából valósággá, barna, kék, fekete szemű, szőke hajú, fe­kete és fehér bőrű, magas és alacsony, selymes hangú, erős kézszorítású valósággá vál­tunk egymás számára, mind­annyian, akik találkoztunk és most már találkozunk ezután is, emlékekbe, mozdulatokba, nevetésekbe rögzítve egy­mást. « Felelve Ki minket üldöz, szivét vágja ki, Ki minket nem ért, önmagát gyalázza Mert ott vagyunk mi immár mindenütt, üj a világ nálunk is, hozsánna! Szárazán részt. A Berlinbe érkezett küldöttek száma 25 090 volt. A VIT-en 40 nemzetközi szervezet képviseltette ma­gát. A fesztivál programjá­ban 25 nagygyűlés és 22 té­ma vitája szerepelt. A X. VIT-en Kína, Albánia és Lí­bia, politikai okok miatt nem vett részt. A találkozó ideje alatt semmiféle provokációra nem került sor. A X. Világ- fijúsági Találkozónak szá­mottevő ellenzéke nem volt. it — Kérjük kedves utasain­kat, csatolják be biztonsági öveiket, leszálláshoz készü­lünk. A hőmérséklet Buda­pesten 25 fok. A versidézetek Ady Endre költeményeiből va­lók. Szöveg és kép: Szigethy András Szubjektiven Egyedül ülök az írógép­szobában. A többi gépet már levitték. A zárókommentárt JÜßüm£Q uk Világifjúsági Ta- ! 40 ország 1700 if- „ o diákszervezete vett

Next

/
Thumbnails
Contents