Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

Az emberek, akiket az il- letményhivatalrói kérdeztem, nem szívesen nyilatkoztak, sőt akadtak olyanok is, akik igyekeztek lebeszélni erről a témáról. — Rázós terület ez na­gyon ... — Nem sok értelme van itt a vitának, úgyis az illet­ményhivatalnak van igaza... — Vigyázni kell, a Pénz­ügyminisztériummal nem jő kikezdeni... Ilyeneket mondtak. Csak amikor megnyugtat­tam beszélgető partnereimet, hogy egyrészt nem kívánok „kikezdeni”' a Pénzügymi­nisztériummal, másrészt írá­som egesz biztosan nem ren­díti meg az illetményhivata! jól kiépített alapjait, akkor és csakis akkor kezdték el­beszélni tapasztalataikat. Mielőtt számba vennénk a véleményeket, látogassunk el az illetményhivatalba. Egerben a Technika Háza harmadik emeleten szukös- ködik a Heves megyei Illet- ményhivatal Csakugyan szű­kölködik, 41 -en dolgoznak a tenyérnyi irodákban, s éven­ként mintegy félmillió irat fordul meg kezeik között. S ha már a számoknál tartunk, érdemes megemlíteni azt is, hogy a szorgos kezek, meg az ügyes gépek 12 ezer em­ber bérét számfejtik havon­ta, s a kifizetett összeg megközelíti a 25 millió forin­tot Ehhez jönnek még a táppénzek és a segélyek, ez is kitesz egymilliót, ötszáz­ezer a családi pótlék, több mint kétszázezer a lakbér­hozzájárulás. ■ Mindezt Fülöp Ernő, a hi­vatal vezetője sorolja, s mert | észreveszi, hogy nem egyszerűen a kíváncsiság, hanem bizonyos fenntartás is diktálja érdeklődésemet, meggyőző ’ lelkesedéssel ma­gyarázza a hivatal előnyeit. — 358 államigazgatási szerv, illetve intézmény dol­gozóinak bérét számfejtjük. Partnerek vagyunk és nem felügyelet. Eddig az állam- igazgatás területén, valamint á hozzájuk tartozó intézmé­nyekben 118 helyen könyvel­tek, most itt egy helyen. És géppel. Partnereink bekül­dik a jelentéseket, s mi en­nek alapjan kiszámoljuk, ki, mennyi pénzt kap a fizetés napján. — Ezek szerint egy gépe­sített szorzótáblához lehetne hasonlítani a hivatalt? — Nem. Mi nemcsak szá­molunk, arra is ügyelünk közben, hogy mindenütt egy­ségesen értelmezzék a sza­bályokat, fendeleteket és be­tartsák a pénzügyi fegyel­met. Eddig nagyon nehéz volt figyelemmel kísér­ni a bérek mozgá­sát, alakulását, most karton­jainkból mindez leolvasható, így adataink alapján a me­gyei vezetés jobban nyomon követheti a bérpolitikai el­vek gyakorlati megvalósítá­sát. Információinkat felhasz­nálják az irányítás különbö­ző területén. — És a létszám? — Igen, ez is előny. Eddig 200-an foglalkoztak a bérek­kel főfoglalkozásra átszá­mítva 60 dolgozó. Mi most 41-en csináljuk. Es termé­szetesen a gépek ... S máris egy külön helyi­ségbe invitál, ahol bemutat­ja a kattogó gépeket. A nevük: ASCOTA—170. Százféle „munkát" végeznek, többek között szoroznak, osztanak, összeadnak, kivon­nak, gyűjtenek, egyenleget vonnak ... Végső érvként vaskos könyvet tesz elém, s kinyit­ja az előszónál. Pontosan feljegyzem a pénzügymi­niszter egyik mondatát: „A tanácsok irányítása alatt álló illetményhivatalok a korszerű államigazgatás előfutárai és fejlesztő bázi­sai." A megállapítás igazságá­ban, a gépesítés jövőjében nincs okom kételkedni. as&smsimmm A gyakorlat. Az intézmények vezetői, WTX július 8., vasárnap munkaügyi, pénzügyi szak­emberei és dolgozói nem a magasabb szempontok alap­ján ítélik meg az illetmény­hivatal tevékenységét, ök elsősorban azt nézik: köny- nyebb-e most a munkájuk, s pontosan és időben kap­ják-e a béreket. Jegyzetfüzetembe ilyen meg j egy zések kerültek: — Túl sok szabályrende­let irányítja az illetményhi­vatal munkáját. Egyszerűsí­teni kellene... — Nagyon nehéz és körül­ményes kiszolgálni az illet­ményhivatal igényéit. Bérel­számolásunk eddig húszfele nyomtatvánnyal dolgozott, az illetmény hív atal most már több mint hetvennel... — Ezzel az energiával itt is tudnánk számfejteni a bereket. És kevesebb vitá­val ... — Az ílletményhivatal malmai lassan őrölnek... Néhány vélemény köny* nyen bizonyítható. Három évvel ezelőtt az egri kórházban öten foglal­koztak bérelszámolással. Most négyen készítik a je­lentéseket. A gyöngyösi kór­házban eddig hárman, most — állítják — három es fél ember foglalkozik a jelenté­sekkel, a reklamációkkal és azzal, hogy a kifizetéskor megmagyarázzák a dolgo­zóknak, hogyan jött ki a végösszeg. És régen minden hónap 20-án vagy 25-én zárták a létszámot és a következő hó­nap 3-án már fizettek. Most pedig 5-ig be kell küldeni az illetményhivatalnak a je­lentést, hogy a következő hónap 3-an fizetni tudjanak. Az illetményhivatalnál tehát, jóval hosszabb az átfutási idő. Ahol számokkal dolgoz­nak, ott tévedés is lehetsé­ges. Az illetményh i vat a Lnál is előfordul olykor, hogy rosszul számolnak és a dol­gozó kevés bért kap. Igaz, egyre ritkább az ilyen eset. Beszélgető partnereim el­mondták, hogy régen, a sa­ját bérelszámolásuk is téve­dett,' Csakhogy akkör gyor* san lehetett korrigálni a té­vedést, s a dolgozó másnap, sőt esetleg már egy félóra múlva felvehette a neki já­ró pénz. Most, csak a követ­kező hónapban, vagy jobbik esetben két hét múlva korri­gálja az illetményhivatal a tévedéseket. (Gyöngyösön mondták óvatosan: bár tud­ják, hogy nem szabályos, ők bizony a házipénztárból azonnal „korrigálják” a dol­gozók bérét.) Elmondták azt is, hogy az alapbérrel lényegében nincs hiba. A tévedéseket leszá­mítva harmadikén minden­ki megkapja a fizetését. De a változó bérek — a túlórák, a helyettesítések stb. — bi­zony elég sokat késnek. Mégpedig indokolatlanul.' És senki ne higgye, hogy azért, mintha az illetményhivatal dolgozói lassan számolná­nak, vagy könyvelnének, ilyen a hivatal rendszere, s így írják elő a szabályok. Gondolom, a szabályokon is lehet változtatni. Különö­sen akkor, ha háromévi ta­pasztalat bizonyítja, hogy az oly sok rendelkezéssel megkötött rendszer túl me­revnek bizonyul, s így nem reagál érzékenyen a válto­zásokra. Nézzük a példákat. Túlórák, ügyeleti díjak, helyettesítések. Sok embert érint. Amíg nem volt illet­ményhivatal, a májusi „túl­órákat és egyéb díjakat — amit 20-ig vagy 25-ig ledol­goztak — június 3-án kifi­zették. A középiskolai peda­gógusok még jobb helyzet­ijén voltak, mert ők még a május 31-i túlórájukat is megkapták június 3-án. Most: a májusi túlórákat június 5-ig jelentik az illet- ményhivatalnak, ahol szám­fejtik és csak július 3-án fizetik ki. Olykor kéthóna­pos a késés! A pénz persze mindig jól jön. Da miért ne jöhetne gyorsabban... Késik az átlagbérek kifi­zetése is. Ismeretes, hogy a szabadság idejére átlagbért kell fizetni. A dolgozók többségénél ez nyilvánvalóan magasabb összeg, mint a fi­zetés. S milyen jól jönne ez a plusz pénz épp akkbr, amikor szabadságra mennek az emberek. Mindenki tud­ja például, hogy a pedagó­gusoknál július és augusztus a szabadság ideje. Ennek el­lenére csak szeptember 3-án fizetik ki az átlagbért. Miért? A legtöbb zavart és bosz- szúságot a táppénz okozna. Egy példa: Ha egy dolgozó májusban beteg, ennek a híre csalás június 5-én jut el az illet­ményhivatalhoz. így a július 3-án kifizetett bér még nem tükrözi a hiányzást, tehát a hivatal kiutalja a rendes fi­zetést. Lehet, hogy a dolgo­zó ezen meglepődik kissé, de vissza nem küldheti a pénzt, így* túlfizetik, lényegében előleget kap, amit később természetesen levonnak tő­le. Az eddigi gyakorlat sze­rint a táppénzből vonták le ezt az előleget, tehát ponto­san akkor, amikor a dolgo­zóknak úgyis kevesebb volt a jövedelmük. Pedig táp­pénzből nem lehet levonni! Az az igazság, hogy aki májusban beteg, annak a bére csakis augusztus hónap­ban kerül egyenesbe, A túlfizetések és a levo­nások persze nemcsak a dolgozókat bosszantják, za­vart okoznak az intézmé­nyek bérgazdálkodásában is. Egy-egy nagyobb intéz­ménynél ugyanis a túlfize­tés összege éves szinten meghaladja a százezer fo­rintot és bizonytalan, hogy ez az összeg, mikor térül vissza. A múltban a táppénz kifi­zetése is egyszerűbb volt. A nagyobb intézmények rö­vid úton fizettek, s az SZTK is kiküldte néhány nap múlva a pénzt. És pon­tosan közölte, hány napi Kora délelőtt van, melegen süt a nap. A fekete színű Tát­ra könnyedén fut, nagy szelet vágva suhan alá a Szurdok­partról. Átbújunk egy vasúti híd alatt. A hídon mozdony to­lat, hosszú sípszóval édesgeti maga után a vagonokat. Kö­rülöttünk napsütkéreznek a város házai, a szelíden hul­lámzó vidék, a Mátra erdős magaslatai. Kanyargó utcákon hala­dunk. öten ülünk a gépkocsi­ban. A szótlan kocsivezető, dr. Havellant Ferenc ME- SZÖV-elnök, a tolmács dr. Bóta László, a riporter, s Ha­ritonov Mihail Nyikolájevics, a csuvas fogyasztási és érté­kesítő szövetkezet igazgatója. Markáns, dinamikus mozgá­sú férfi. Hajában már ott vannak az idő morzejelei, a sokasodó ezüstszálak. — Gyöngyös város és én életemnek darabja — mond­ja kitekintve a gépkocsi ab- • lakából. Egy kis szünetet tart, oly rövid szünetet, amennyi csak sóhajtásnyira elég. — Sokat változott itt azóta minden. Azóta, ennek a szónak az ő szótárában külön hangsú­lya van. Ez nála huszonki­lenc év előtti időt jelent. En- riek az időnek az emlékeit jött megkeresni. Az életútját szűkszavúan már elmesélte. Kis apró fa­luban született, Uljanovszk városához 70 kilométernyire. Két bátyja mellett nevelke­dett. Neki egy fia van. Kis unokája 3 éves. Felesége hosszú időt töltött katedrán, alsó tagozatos tanár volt, most már nyugdíjas. Tényleges katonaidejét Tá­vol-Keleten szolgálta, Mand­zsúria határvidékén. Sok volt ezen a 'újon a parlagon he­verő, megműveletlen föld. Levelet írtak Sztálinnak, hogy segíteni szeretnének az itt élő embereken. Jött is a válasz hamarosan: lássanak munkához! Haritonov ötöd­magával fogott hozzá a ha­tárvidéki gépállomás meg­szervezéséhez. Az állomás igazgatójának politikai he­táppénzt utalt ki. Most pe­dig — ahogy mondják — csak totózni lehet a bérjegy­zéken, pontosan eligazodni aligha. Persze ezt is csak akkor, ha van bérjegyzék-' másolat, A hatvaniak már harmadik hónapja nem kap­lak' ilyet. Megalapozott vélemények hangzottak el arról is, hogy az illetményhivatal olykor túllépi a praktikusság hatá­rát, sőt hatáskörét is. Nem beszélve arról, hogy néhány intézkedése sérti az intézmé­nyek és gazdálkodó szervek önállóságai. A különböző igazolásokat például csakis az illetményhivajoLnak van joga kiállítani. így 12 ezer embernek Egerből, az illet­ményhivataltól kell kérnie fizetési igazolást OTP-köl- csönhöz, vásárlásokhoz, óvo­dai vagy napköziellátáshoz, sót még a félárú MÁV-iga- zolványok kiállításához is. Miért? A munkaadó tálán nem tudja kiállítani ezeket az igazolásokat? Nincs joga hozzá, vagy nem elég hiva­talos? Az illetményhivatal Tétét or­szágos elképzelés, mondhat­nám úgy is, magasabb szem­pontok indokolják. S az is biztos, hogy a szabály az szabály, s ez vonatkozik az illetményhivatalra is. Csak­hogy az újságíró nemcsak a szabályokban hisz, de abban is, hogy azok a szükség és az ésszerűség alapján meg is változtathatók. És az is bizonyos, hogy a dolgozók gyorsan és ponto­san akarják megkapni bérü­ket, azt a pénzt. amiért megdolgoztak. Biztosra ve­szem, hogy ez az igény is beletartozik a magasabb szempontok fogalmába. IVIárkusz László Csak egyetlen árva levelet szeretnek föladni. Ex­pressz, mert ha tegnap este útra kelt volna, inar akkor is későn lenne. Továbbá: mert számos ellenkező tapaszta­latom ellenére még mindig hiszek benne, hogy az ex- presszlevelet gyorsabban kézbesítik. Az egri postahivatal párhuzamos embersorok erdeje. Minden ablaktól a szemben 'levő, falig er a várakozók lánca. Bemérem, hol a legrövidebb a sor. Döntetlen. Most lehet a csúcsidő. Mindig mindenütt csúcsidő van. Úgy látszik, az idő maga a csúcs. Csalódom, amikor az előliem zümmögő táskarádió pontos idő helyett mégsem pontos csúcsjelzést mond. Talán, ha azt el tudnám ter­jeszteni a művészeti zsurnalisztikában, hogy a csúcs­íves stílust ezentúl időívesnek nevezzék. Bamba szójátékaimból az az örvendetes tény riaszt föl egy fertályóra múlva, hogy már csak egy ember vá­laszt el az ablaktól. Munkaköpenyt visel, hivatalsegéd. Munkaidőben van. Én is. Csakhogy a levélfeladás neki munkaköri kötelessége. Nekem meg nem. Körülbelül háromszázharminc levelet húz elő aktatáskájából. Én egyet az enyémből. A postáskisasszony bélyeget ragaszt rá. Nem az enyémre. A háromszázharminc közül az elsőre. Aztán a másodikra. Gyorsan csinálja. Finom keze van. Nekem meg finom idegeim. Hallom, amint pendülnek. Menekülnék a másik ablakhoz, de ott ép­pen Mikes Kelemen szedi elő összes levelét egy vállalat postakönyvéből. A kisasszony végzett a bélyegragasztással, csak még pecsétet ül rájuk. Mindössze. Kétségbeesve észlelem, hogy szívverésem teljesen átállt a stemplizés ütemére. Amikor a kisasszony két ütés között elintéz egy inter- urban telefont, biztosan nem is ver a szivem. De hát akkor meghaltam. Nagyon jó. Akkor nem is kell ex­presszlevél Ráér simán is. De forintos bélyeget is ennél az ablaknál adnak. Itt viszont kitört az interurbán, het- venhárom levél még vecseteletlen, a szívem meg áll. Nem küldök levelet egyáltalán. Aki beszélni akar velem, idézze meg a szellememet egy tancolo asztal, vagy egy médium által. Akkor majd azt is elmondom, hogy láttam már postahivatalokat, ahol a célszerűség furcsa szokása miatt külön ablakot rendszeresítettek a közületi levélfeladás számára. (Ha idézik a szellememet, sürgősen hívjanak, tíz­szeres díjjal, mert lehet, hogy különben már csak ideát tudunk beszélgetni.) I A. SZABÓ JÁNOS lyettese lett. 1942-ben ön­kéntesnek jelentkezett a frontra. A II. Ukrán Front egyik tüzéregységének pa­rancsnokaként küzdötte vé­gig a Nagy Honvédő Hábo­rút. Véres harcokban vereke­dett a fasisztákkal, s ott volt Bukarest, Kolozsvár és Pécs felszabadításánál. A Jasi környéki harcokban olyan súlyos légnyomást kapott, hogy két hónapon át csuk­lóit és beszélni nem tudott. 1945. május 18-án ért véget számára a második világhá­ború, Prága alatt. Máshol már hallgattak a fegyverek, s nekik még tíz napon át ke­ményen kellett harcolniuk, mert a bekerített náci egysé­gek nem tartották magukra kötelezőnek vezéreik potsda­mi kapitulációját. — Gyakran emlegetem Gyöngyös nevét — mondja. — Tizenöt napig harcoltunk itt 44 őszén, amíg megtisztí­tottuk a várost. Nagy straté­giai jelentőségű volt ez a hely. Haritonov csuvas szövetke­zeti küldöttség élén érkezett Heves megyébe. Magával hozta annak a kitüntetésnek (Vörös Csillag Érdemrend) dokumentumát, amit Gyön­gyös és Eger felszabadításáért adományoztak neki. Egyetlen kívánsága volt, hogy megnéz­hesse a várost, Gyöngyöst, hogy megkerese azt a helyet, ahol ágyúikat beásták. Előbb a gyöngyösi város­házán időzünk. Haritonov do­kumentumokat böngész. A hősi halottak jegyzékét. Csak suttog, rekedten betűzi a ne­veket. Tenyere mögé rej te­kezik, eltakarja a szemét. Az­tán lassan feláll: — Ne haragudjanak a meghatottságom miatt. Itt harcoltam e ,városban a tü­zéregységemmel és nagyon sok elvtársam, barátom, har­costársam pusztult el. Diví­ziónk politikai helyettesének, Viktornak a nevét nem is ta­lálom a halottak között. Pe­dig nem él. Kis szünetet tart, úgy foly­tatja: — A katonának nem mün­dig adatik meg, hogy vissza­térjen harcainak színhelyére, örülök, hogy én ezt megér­hettem. A mai nap történel­mi dátum az életemben. Hu­szonkilenc évesen parancsno­koltam tüzéregységemet és huszonkilenc év eltelte után újra eljöhettem ide... Nyakunkba vesszük a vá­rost. Haritonovval az élen ke= ressük a régi. csatatereket Keressük azt a földdarabot, amit vérükkel védtek és ön­töztek meg. — ... Egy kis patakra em­lékszem. Egységünk a víz­part közelében állomásozott. Keressük mind a patakot A várost átszelő köves me­dernél Haritonov Mihail Nyi­kolájevics izgatottan felkiált. „Tovább, másik patak­hoz. .. ! ” Felkapaszkodunk a Kálvária-domb hátára, ki a városból. S előttünk a kis pa­tak. — Itt álltak az ütegek — mutat körül Haritonov, Gyöngyöspata és Gyöngyös­tarján irányában. — Amott távolabb, ahol a cserjés vo­nala látszik, jól álcázott né­met aknavetők húzódtak meg. Kukoricaszárral álcázták ma­gukat. Becéloztuk az egyik csomót, s mikor a szár láng­ra lobbant, akkor láttuk, hogy aknavetők, össztüzet zúdítot­tunk a nyakukba, megsemmi­sítettük őket... És itt húzó­dott az út két oldalán egy jókora aknamező. Emlék­szem, három magyar tartott Gyöngyösnek és egyikük fel­robban, az akna leszakította a lábát. A másik kettő futás­nak eredt. Pisztollyal kellett kényszerítenem őket, hogy kihozzák súlyosan sebesült társukat, hogy ne hagyják ott az aknamezőn elvérezni. A sebesült 30 körüli fiatal­ember volt, talán még él.'.. Állunk a régi csatamezőn. Az ágyúk helyén most zabos­bükkönyt aratnak a gépek. Csendben megindulunk a táblában. Vadgerlék csapata rebben fel előttünk. — Szép, drága föld — ha­jol le Haritonov és kezével megsimogatja a földet. Puha rögöket emel fel a tenyeré­ben, s vigyázva, óvatosan egy fából faragott pohárba csur­gatja. A földet emlékbe vi­szi haza. A búcsúzás a csatamezőtől néma, hangnélküli. Aztán a temetőkertbe megyünk. A harsak alatt lángszínű virá­gok borítják a hősök sírját. Suttogva, halkan szakadnak fel' a tisztelgő szavak: „Örök dicsőség nektek, drága elv­társak, drága barátok... ! ” Tiszteleg a katonának a ka­tona. A katona; aki huszonki­lenc esztendő után a régi csa­tamezőkre még egyszer visz- szatért... ^ Pataki DezsS Az iüetményhivaíalró!, pro és kontra slratér Két marék föld — a csatamezőről. (Foto: Szabó Lajos) Csak egyetlen levelet...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents