Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-07 / 157. szám
Nyitány, az együttműködéshez Beszélgetés dr. Szabolcs Ottóval, a Magyar Történelmi Társulat elnökhelyettesével Egyszer sőt, máskor esik... Aratók közt a hatvani határban Wagner Lajos: Egy gumigyűrű miatt_ állunk... f A hét elején Eger városa adott otthont a kétévenként. megrendezésre kerülő országos történész-vándorgyűlésnek. Ez a háromnapos rendezvény nemcsak a história szakembereinek, tudósainak találkozója, eszmecseréje volt, hiszen meghívták a sajtó, a rádió, a televízió képviselőit, azért, hogy megvitassák a történettudomány és a művészet kapcsolatának izgalmas, máig is megoldatlan kérdéseit. Erről az újszerű kezdeményezésről beszélgettünk dr. Szabolcs Ottóval, a Magyar Történelmi Társulat elnökhelyettesével, a történettudományok kandidátusával, az Országos Pedagógiai Intézet tanszék-csoportvezető tanárával. — Miben különbözik ez a vándorgyűlés a megszokottól, a hagyományostól? Miként összegezné feladatait célját? — A história nálunk nagyon is fontos tudomány, kutatóinak működését sokkal nagyobb érdeklődés, figyelem kíséri, mint azt bárki is gondolná. Ez nem véletlen', hanem nemzeti sajátosság. A történelem hazánkban a köztudatnak sokkal szervesebb része, mint bárhol a világon. Olyan szerepet töltött — s nem kis részben tölt be ma is — akár a franciáknál a filozófia. Az érdeklődést néhány statisztikai adat is igazolja. Megjelent a Magyarország történetét, feldolgozó kiadvány két kötete, harmadik kiadásban, hatvanezer példányban. Senkit nem riasztott el a magas, kétszáz forintos ár, hiszen már nem kapható. Hiába keresik a Magyarország' története képekben című kötetet, a munkásmozgalom-történeti lexikont, mert mindkét mű már a megjelenés utáni első hetekben a hiánycikklistára került, holott 35—35 ezres példányszámban jelentek meg. A történettudomány tehát nem néhány ezer művelőjének, hívének belső ügye, hanem érdeklődők százezreit foglalkoztatja. Ezért nem mindegy, hogy kik és hogyan népszerűsítik eredményeinket. Ritkák már Hatvanhárom ország, több mint kétszázötven millió szövetkezeti tagja iivtnepli július 7-én az összefogás eszméjét, s mindazt, amit e fogalom magában hord. Az 51. nemzetkezeti szövetkezeti napon hazánkban is ünnepségeket tartanak, s kifejezésre juttatják: szövetkezeti mozgalmunk nagy ívű fejlődésének döntő biztosítéka, forrása pártunknak az a szö- vetkezetpolitikája. amelynek eredményeként ma már termelő és fogyasztási szövetkezeteink tagjainak száma megközelíti a 3 milliót. A szövetkezés eszméje és gyakorlata nálunk a szoeia- lizmusban terebélyesedett ki. s ér el napjainkban is mind nagyobb sikereket. A mező- gazdasági tsz-ék, valamint az ipari szövetkezetek együttesen a nemzeti jövedelem '44 százalékát produkálják, s tevékenységük szervesen hozzátartozik mindahhoz, amit ma az országépítés munkájában fontosnak tartunk. Szövetkezeti mozgalmunk az elmúlt év során is kiállta a próbát. Mindenekelőtt azok a vonzó termelési sikerek jelzik ezt. amelyek a mezőgazdasági termelésben úgyszólván valamenyi korábbi rekordot túlszárnyalnak a növánytermesztésben és biztató fejlődést mutatnak az állattenyésztés számos ágazatában. Az ipari szövetkezetek sorában is egyre több kiváló közösséget találhatunk, ahol helyenként a péia magük elefántcsonttornyá- ba zárkózó szobatudósok, akik csak a beavatottak szűk körének véleményére kíváncsiak, a történészek zöme azt szeretné, ha mind többen, s természetesen ' félreértésektől mentesen ismernék meg kutatásaik eredményeit. Ezért jelentett sokat ez a vándorgyűlés, mert először adott lehetőséget arra, hogy a szakemberek és a közvetítők* találkozzanak, megpróbáljanak egy nyelven beszélni. Két évvel ezelőtt Keszthelyen a korszerű történelmi műveltség fogalmát tisztáztuk, abban állapodtunk meg, hogy mit kell közkinccsé tenni. Most a hogyanról vitáztunk. — Hol tartunk jelenleg? Milyen ma a történelmi- ismeretterjesztés? — Először is ezt mértük fel, méghozzá úgy. hogy meghallgattuk az ebben leginkább érdekeltek véleményét, mérlegeltük meglátásaikat, elmondtuk elképzeléseinket, vizsgálva, hogy vajon a szellemi kereslet és a tudományos kínálat találkozik-e közéletünkben. Kétségkívül jelentősek az eredmények. A folyvást gyarapodó publikációk mind keresettebbek. A napilapokban nemcsak tájékoztatások, könyvismertetések jelennek meg, hanem polgárjogot nyert a történelmi publicisztika, széles közönséghez szólnak a történészek. Tudósaink jelentkeznek a rádióban és a tévében népszerűsítő hangvételű előadásaikkal juttatva el millióknak'a műhelymunka legfrissebb adatait. Felnőtt és teenager egyaránt tájékozódhat akár a Rákóczi-szabadságharc eddig ismeretlen mozzanatairól, akár az őszirózsás Forradalom eseményeiről. Természetesen gondok is akadnak bőven. Tudományos életünkre sajnos még jellemző a műfaji egyoldalúság a disszertációcentrikus szemlélet, ma még ritkaság a közönséghez közvetlenül szóló történeti esz- szé és a pamflet. Néhány „rangjára adó” kollégánk nem vállalja sem a rádióelőadást, sem, a „tv-bohóc- kodást”, sem az „olcsó pubdamutatás erejével hal a korszerű munka- és üzem- szervezés, a tartalékok minél jobb feltárását célzó erőfeszítések megannyi haszna. A nemzetközi szövetkezeti napon illő szót ejteni arról is, hogy az utóbbi években milyen dicséretre méltó szolgalommal igyekeznek a szövetkezeti közösségek városon és falun a fogyasztók növekvő igényeit kielégíteni, a belső piacot éppen úgy, mint az exportot. Milliók fáradságos munkája, jó gondolata, kezdeményezőkészsége testesül meg ezekben az erőfeszítésekben. Ismeretesek a közeljövő feladatai is, amelyeknek megvalósítása továbbra is nagy odaadást követel a szövetkezetek tagjaitól. A gazdasági tenivalókat úgy kell elvégezniük, hogy egyúttal előrehaladjanak a szocialista demokrácia fejlesztésében, ki- r szélesítésében, a szocializmusra jellemző emberi kapcsolatok létrehozásában. Az idei öszön hazánkban tartja ülését a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének központi bizottsága, Külföl- j di vendégeink ebből az al kallómból majd újból meggyőződhetnek, hogy szövetkezeti mozgalmunk a szocialista gazdaságban beteljesí- tője mindannak, amit a sző } vetkezeti eszme megalapozó' . valaha is terveztek, s mun j kassájukkal magalapoztak. j _________________ - <ikS) I l icisztikát”, azt vallva, hogy ez „hem tudományos ■ feladat”. Közben elfeledkeznek arról, hogy magukban, stílusuk nehézkességében, csontos konzervativizmusokban keressék az igazi, rájuk ■nézve nem éppen hízelgő igazi okokat. Az sem jut eszükbe, hogy a hajdani nagy történészek kiváló jub- licistók, jótollú írók is voltak. s ezzel a plusszal csak nyert a történettudomány. Helytelen nézőpont ez, s az is elítélendő, hogy tudományos jogaikra hivatkozva lenézik a „betolakodókat”, azokat az írókat, filmeseket, publicistákat, akik olykor helyettük — s többnyire jól — oldják meg a történettudomány népszerűsítését, közkinccsé tételét. Ha megszűnne az elzárkózás, mindkét fél nyerne. —: Ebből a szempontból kétségkívül előrelépést jelentett a vándorgyűlés. Miben állapodtak meg, mi a legfontosabb teendő? — Megtettük az annyira várt első lépést: találkoztunk, egyeztethettük véleményünket, egymás fejére olvastuk a hibákat, tisztáztuk, ki -miben ludas. Ügy is fogalmazhatnék, hogy ez az eszmecsere nyitánya volt az együttműködésnek. A történelmi ismeretterjesztés, népművelő tevékenység nem a historikusok privilégiuma. Az űrhajózás csak a szakemberek, a különböző tudományágak művelőinek közös munkájával valósulhatott meg.* Mi is — történészek, újságírók, rádiósok, tévések, filmesek — együttműködve léphetünk előre, formálhatjuk eredményesebben, egyértelműbben nemzetünk történelemtudatát. A vándorgyűlés legnagyobb érdeme a konstruktív párbeszéd volt, csak így, s nem céhekbe zárkózva, öncélúan replikázva. lehet haladni, továbbjutni, a lehetőségek eddig ésfcre sem vett sorát felfedezni, kiaknázni, nyújtsa azt akár a sajtó, a tévé, a film vágy a rádió, örülök annak, hogy tisztáztuk a tennivalókat, s meggyőződtünk arról, hogy a húzodo- zásnak semmi értelme. Egyik félnek sem kell arra várnia, hogy a másik kopogtasson , először. Ne kéresse magát se a historikus, se a művész, hiszen a feladat közös.. Jó volt ez a három nap személyes beszélgetésekre, fehér asztal mellett sok később kamatozó elképzelés, megegyezés született. Olyan alap ez, amire már lehet építeni. S mi ezt akarjuk! Hamarosan összeülünk kü- lön-külon az egyes tömegkommunikációs eszközök képviselőivel, s kőnkrétan rögzítjük a terveket, a megállapodásokat. (P- i.) Egyik szemével az ég alját figyeli, borul-e jobban? Másik a számoszlopokon nyugszik. Az eddigi teljesítményt összegezi Juhász András szállításfelelős. — Hát kedd még csak kóstolgatás volt, tegnap azonban nekilendültünk. Ahogy nézem, most már túl vagyunk a tizenöt vagonon. Persze, ez sem az igazi. Két szovjet kombájn még a borsót csépli. Ha végeznek, s beállnak ide a „németek” mellé, bízhatunk benne, hogy augusztus első napjaira betakarítunk minden búzát. Az 1220 hektár! Csakhát az időjárás, a fene enné meg... Akácbokor árnyékában a főhadiszállás. Ide érkezik meg kevéssel utánunk Di- viaczky Károly, az aratás gé- há-főnöke. — Bandi. hány ebédet küldjék délben a konyháról? — Húszat. — Aztán ebben mindenki benne van? — Benne! Kombájnosok, szerelők, szállítók, meg Józsi gyerek, a vízhordónk. □ □ □ Nyakig olajosán Wagner Lajos mászik le a megkezdett tábla szélén egy bedöglött kombájnról. — Hogy a ló rugdossa meg őket! A televízió minden este azt reklámozza, hogy nincs alkatrészhiány, megszűnne« idén az ilyesféle aratási gondok, s ehun-e, órája állunk egy kiszakadt gumigyűrű miatt. De még ez hagyján, magunk erejéből pótoljuk. A kasználá viszont nem megy. Mint ahogyan feszültségszabályozó nélkül dolgozik e pillanatban is az egyik német kombájn. Holott ezért nagyon a körmére verhetnek .az »embernek. A masina tűzveszélyes. A berzenkedés itt abbamarad, mert Banka János hozza diadallal a hiányzó gumigyűrűt. — Utolsó szem. A raktárban kaptam. A nyakig olajos szerelőnek most már nulla vagyok. Lendülettel veszi a kombájn lépcsőjét. Fönt derékig belehajol a rejtelmes szerkezetbe, lábai kalimpálna}* ki csupán Majd eltelvén tíz-tizenöt perc, felmorog a nehéz motor, s adjad neki. A kaszák vágják-harapják az alig térdig érő, súlyos kalószú „kis- zomborit”, a gép gyomrában gyűlnek a szemek, hátul pedig porgomolyagban hull s szalma. □ □ □ Sűrű. szőke haj. Zömök test. Piros kockás ing, nyűtt vászonnadrág. Kimarjult ujjak között - szállítójegyzék. Viczián István vontatós szintén Juhász Andrással van nagy disputában. — Délelőtt tíz óra, s még most viszem az első tizenöt tonnát. Tegnap is mindössze háromszor fordulhattam. Igaz, hogy mindig lóg az eső lába, de azért ha jobban megszervezik az átvételt a szárítónál, azt hiszem, előbb járnánk. Rengeteg időt elpocsékolok a várakozással... ! — Majd szólunk Hamva- séknak, hogy csipkedjék meg kipsit magukat, jó? Viczián . kényszeredetten bólint, s zsebre gyűri a szállítójegyet. — Ebéd? — Gondolom, mire fordul, az is itt lesz! A vontatós, két megrakott pótkocsival, tovatűnik a dü- lőúton. A szállításíeleiős pedig arról „értekezik”, milyen jól járt a Lenin Termelőszövetkezet a Kohlmann-szárítóval. Sehol sem lennének még, ha nincs ez a berendezés. Hiszen egyik órában esik, a másikban kiderül, a szemek nedvesek, azt senki fia át nem veszi. Így pedig gyerünk a szárítóba, onnan meg másnap a selypi Zsófia-malomtoa. □ □ □ öt kombájn, öt vezetőfülke. Bennük Tóth István, Labálh Ferenc, Árki János, Hronyecz Sándor, meg Maróti István, aki gépével a közelünkben húz el. Félmeztelen lovagolja a mesebeli szörnynek tűnő gépóriást, de még igy js szakad róla a veríték. Sebaj, bicikli-kormányra akasztott kantáival közelit már a 3-as főútvonal irányából Kenéz Józsi. A friss vizet innen hozza csak, a sorompótól. S „pincehideg”, amikor, lecsordogál a tikkadt torkokon. Serénykedéséért elismerő fejbólintás a jutalom. Persze azért senki se higy- gye, hogy Józsi napestig kedvtelésből futárkodik. — Megkeresem én ezzel minden aratáskor az ezerötszáz froncsit! — dülleszti mellét á szőke csemete, aki negyedik nyarát tölti már a kombájnok környékén. Tízéves volt, amikor először elszegődött. — S a pénzt mire költöd? — Ruhára, új cipőre. Jövő májusban ballagok... □ □ □ Kitettek magukért a gazdaság konyhájának szakácsnői. Nemcsak ígérték a több, ízletesebb, kalóriadúsabb ételt, hanem ilyen az ebéd mindjárt az első napon. S hogy mi került a bálázó Tóth László, Koren György, Péter István, Karászi Zoltán, Pom- por Béla, a szerelő Széles Ernő, avagy 'Kocsis János területvezető tányérjába? Ez sem titok. . . Sűrű, hússal teli gulyás. Meg túróslepény. Akkora, mint egy olajtó. Csak Kevés Pista bácsit sajnálja mindenki. Nem részelhet a menázsiból. Mivelhogy aluszik. Neki most van éjfél, amikor a legmagasabban áll a fejünk felett a nap. Hivatala estétől reggelig tart, azidőben őrködik az összeterelt, szunnyadó gépek felett. — Végül is hogyan fizet a föld? — kérdem távozóban. A gabonatáblák atyameste- ‘ re elkomorodik. — Ilyenkor nagyoh nehéz megmondani. A dolgok ele- jénvagyunk. . . Olyan 17—18 mázsa holdanként. Persze, lehet kevesebb, de lehet több. Mert legalább nyolcféle búzát. vetettünk, s a talaj sem egyforma erős mindenütt. Azzal válunk el, hogy keressük még egymást a nyá^- ron. Hátha"' közben minden kedvezőre fordul, s a mostaninál is jobb benyomásokat vethet papírra az ember. ÍVloIdvay Győző Nemim & 19Í1L Julius 7„ saimbat Árki János: Tizennyolc múzsa alatt4nem adjuk.:: 1F elvételek: Baranyi Károly.) Július 7: Nemzetközi szövetkezeti nap