Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

Ismerős? Igen: Juliette Grécő . (Foto: Zeit im Bild) Különleges nyelv születése f Ami azelőtt csak a szabad­ságukat Olaszországban vagy Spanyolországban töltő né­metekkel történhetett meg, manapság odahaza is meges­het velük: olyan külföldivel találkozhatnak, akik nem tudnak németül, illetve akik­nek nyelvét a németek nem ismerik. Ha idegen nyelven megszólítanak valakit, és cédulát dugnak az orra alá, amelyen valamilyen címet olvashat, rendszerint foko­zott mimikával és hangerő­vel igyekszik megmagyaráz­ni azt, amit tud. Ebben az esetben rendszerint elhang­zanak ilyesfajta mondatok: „Du nix verstehn? Deutsch sprechen? Du Italiener? Nix italienisch. Nix verstehn". Charles A. Ferguson, ame­rikai nyelvtudós az idegen nyelv meg nem értése foly­tán az anyanyelvben végbe­menő változásokat „Foreig­ner Talk”-nak nevezi. Ez a minden nyelvközösségre jel­lemző változat abból a törek­vésből következik, hogy akár az anyanyelv rovására is, igyekeznek megértetni ma­gukat embertársaikkal. A nyelvi korlátok áthidalását elsősorban kihagyással és a szavak ismétlésével érik el. A legnagyobb találmány Amikor Albert Einstein­től egy társalgás során meg­kérdezték, melyik találmány idézte elő a legnagyobb vál­tozást évszázadunkban,. így válaszolt: „Kétségtelenül a hidrogén- szuperoxid, amely megszöki- tette a nőket!" James Aldridge: „Good bye, Elisa Doolittle...’ AKI LATTA Bernard Shaw Pygmalionját vagy an­nak musical-változatát, a My fair ladyt, az biztosan megszerette Elisa Doolittle-t és apját, a londoni kémény­seprőt. Elisa is, apja is cock­ney, vagyis valódi, született londoni. A cockneyt már több mint kétszáz éve igen tisztes hely illeti meg az an­gol hagyományokban. Nem­csak Shaw és Kipling szere­peltetett műveik hőse gyanánt cockneykat, hanem Dickens is. Sok más nagy angol író ugyancsak a cockney vidám, gondtalan figurájához folya­modott, ha olyasvalamit akart kifejezni, ami ango- labb az angoloknál is. Ahhoz, hogy valaki cock- neynak számítson, okvetlenül szükséges, hogy az illető ab­ban a körzetben szülessen, ahol a Bow harangjai még hallhatók. Arról a kedves kis XVII. századi templom­ról van szó, amely a londo­ni Citytől nem messze, a Cheapside nevű városrész közepén áll. Régi épületét a második világháború idején részben elpusztították Hitler bombázói, de a háború után helyreállították a templo­mot és harangjait is vissza­helyezték. Most bankirodát rendeznek be az épületben. Az egyház és a font sterling különös házassága egyébként tipikus jelenség a Cityben. A „szent” fillérek azonban ve­széllyel fenyegetik a cock­neykat. Bár mindkét fiam ott szü­letett, ahol még hallható az idén a Bow harangjának zú­gása, nem tekinthetem igazi cockneynak őket. Az igazi cockneyk az East Enden élnek, főképp a Tem- ze partján, a dokkok és nyo­mortanyák birodalmában, ott,, ahol a londoni kereske­delem szíve ver. A cocckney- családok egész nemzedékei éltek ugyanazokban az ut­cákban vagy városrészekben. Egyes csoportjaik rokoni kapcsolatai olyan szoros kö­telékké fonódtak, hogy a tő­lük néhány mérfölddel ar- nébb. élő londoniakat körük­ben valósággal külföldiek­nek tekintik. És most — ha hihetünk Louise Hearan Timesben kö­zölt cikkének •— megtörtén­het, hogy Londont megfoszt­ják a cockneyktől. Amit sem háború, sem gazdasági válság, de még a nyomor sem ért el évszázadokon ke­resztül, azt most — úgy lát­szik — rövid néhány óv le­forgása alatt megteszik Lon­don telek- és ingatlanspeku­lánsai. Az ingatlanüzlet hié­nái úgy számolnak, hogy két­százmillió font nyereséget préselhetnek ki maguknak abból, hogy elintézik a cock­neykat. AZ EGÉSZ AZUTÁN kez­dődött, miután kezdték be­zárni a londoni dokkokat. Valamikor London a világ legélénkebb kikötője volt, a Temzén pedig mérföldeken át egészen Londonig húzód­tak a dokkok. Minél köze­lebb ért az ember a város központjához, annál sűrűbb volt a dokkok és lakóházak szövevénye. A londoni dokk­munkásak csaknem mind a cockneyk közül kerültek ki. Vagy ötven évvel ezelőtt korszerűsíteni kezdték a lon­doni dokkokat és az egész a 60-as évek elejéig eltartott. Ekkor kezdett megváltozni a hajók ki- és berakodásának egész rendszere. Az új, kon­téneres rendszer elterjedése azt jelenti, hogy a hatalmas konténereket a tengerpart­tól sok mérföldnyire nem hi­vatásos dokkmunkások rak­ják meg. A konténerek in­nen más kikötőkbe kerülnek (nem Londonba) és nagy da­ruk segítségével konténer- szállító hajókba rakják őket A konténerek tehát szó sze­rint fölöslegessé tették a lon­doni kikötőket, a londoni dokkmunkás fölösleges em­berré vált. A régi cockney- közösségek kezdik elveszíte­ni megélhetésüket. Amit — a konzervatív Sunday Times szavaival — „a területrendezőknek sike­rült potom pénzért árendába venni”, az 30 acre-nyi terü­let London egyik legjobb he­lyén. A régi Szent Katalin- dokk területe ez, éppen a Tower szomszédságában. A Taylor Woodrow nevű nagy építőipari vállalkozás „szé­dítő aritmetikával” — amint a Times írta — világkereske­delmi központ építésére kí­vánja felhasználni ezt a te­rületet. Mindenki, aki hall a tervezetről, önkéntelenül megkérdi: tulajdonképpen mi ez a „világkereskedelmi központ”? A TAYLOR WOODROW CÉG elképzelése szerint 480 elegáns lakóház áll majd itt tömött erszényű urak részé­re, felépül a harmadik legna­gyobb londoni szálloda (a szobák árai nem lesznek ép­pen csekélyek), több mint egymillió négyzetlábnyi te­rületen pedig irodák, televí­ziós stúdiók, drága színhá­zak, yachtpk számára kikö­tők, úszómedencék, stb. lé­tesülnek. Az egész mintegy 45 millió fontba kerül, az építkezés befejeztével pedig 200 milliót ér majd. Erről ír­ja a Sunday Times, hogy „tiszta jövedelem”. És mit kapnak a cockneyk lerombolt otthonaikért? Egy iskolát, a helyi tanácsnak pedig megengedik, hogy megtartson akkora területet, amelyen 300 szerény lakóhá­zat lehet felépíteni. Mindez azonban csak a kezdet A londoni dokkok többi része még várja, mit mondanak a „területrende­zők”. Amint a Taylor Wood- row cég kereskedelmi igaz­gatója leplezetlen örömmel mondotta: „ha 30 acre föld­ből ennyit tudunk kihozni, mit tudunk majd csinálni a többi területtel (amelyen most a dokkok vannak), ami­kor a kezünkbe kerül”. Csakugyan, a nyereség sze­relmesei számára ez az „ígé­ret földje”. Ez azonban azt jelenti, hogy vége a cockney- hagyománynak; a cockneyk- nak nem lesz többé ottho­nuk. Így hát „good bye Elisa Doolittle” és „helló yachtok, hotelek, uszodák” ... Persze csak akkor, ha egy új, bal­oldali tanács vereséget nem mér a londoni konzervatí­vokra, el nem tépi a Taylor Woodrow-val kötött megál­lapodást és úgy nem dönt, hogy megmenti a kipusztu­lástól a cockneykat l URR IDA: \ S ér- > I Sffdl kin tó \ Egy kettő 4 > egy kettő c lovak patája dobol a fákon 4 > de hol az álom? $ < egy kettő 5 > egy kettő 5 < ablaküvegem repedni > készül < > finoman zizeg < < homloka izzad > > arca hideg c < egy kettő 5 > egy kettő 4 a hintó kereke > > labdázik fel le < csattog a pata > de ki ül benne? 4 hova megy s miért } | hajnali négykor? < 4 s mért éppen hintán? \ > megjött a rézkor? 4 autó rohan ; > felhőkön fákon 4 maholnap nem lesz J ? a földön már lábnyom 4 lebeg a hintó ; > egy kettő három < t PILINSZKY JANOS: > Qjztiízh | 4 Ügy találta, hogy gyönge \ i még > ? az ütlegre, hát elengedte. < \ Később mégis megölte őt, ? I és elásta, hogy elfeledje, | De akit egyszer megverünk < és megölünk, virág lesz | abból, 4 az ütlegből s a félelemből | levél születik, szirom | és virágpor. | xVWVNAAAAAAAfWVS^'WWAAAAAAA# VS/VSAAAA. N^VWVAA/VVVWVVVVVVVVVVVWAi^ä \ [N érrel kékre veri az ősz ágakon a szilvát. Nemsokára kinyitja előttük fehér fogsorát a tél, s földre peregnek gém- beredetten. Tonnányi köd lebeg a vizek fe­lett Nincs teteje, nincs mennyezete. Ha be­letéved egy-egy repdeső madár a sűrűbe, onnan soha többé ki nem száll. Gomolyog, örvénylik a köd. Eltéveszti benne irányát az irány. A fodrozódó fagyos víz tetején látni csak a lefelé úszó, szétfeszített, iszo­nyodó szárnyakat. Üsznak lefelé, amíg a halak s a patkányok szét nem rágják. Csak a picike madárcsontvázak úsznak, úsznak lefelé. Csak az Iszonyodó, picike madárcsont­vázak úsznak lefelé a folyón, s a kussoló, csupacsont, szőr kutyák ott szaladgálnak a parton. Ha valamelyik bokron megakad egy madártetem, mellső lábúkkal piszkál­ják ki. Ha nagyon éhesek, be is ugranak érte. Szorítják nyáladzó pofájukban a repü­lés maradványát; a szárnyakat. Rázzák hulló szőrükről dideregve a vizet. Rázzák dideregve tépett szőrükről a permetező vizet, s az emberek két fejsze­csapás közt bordájukba rúgnak kőkemény csizmájukkal. Sár van a gödrökben. Az em­berek nem bánják. Belelépnek. Ugyan ki győzné kerülgetni a sok buktatót, sarat? Körömnyi cigarettacsikkekkel bíbelődnek. A viharlámpáról gyújtanak rá. Takarék ka­nócra állítva mindig ott füstölög a bódé falára akasztva. Ki tudná még itt kérges kezébe venni a gyufaszálat? Rögtön eltör­ne, mint a picike, fehér madárcsontok. Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madárcsontok, s az emberek káromkodná­nak a sötéten. A gyerekek meg sírva fa­kadnának, s el nem hallgatnának, amíg az emberek ölbe nem vennék őket, s egy moz­dulattal meg nem törülnék pisze orrukat hüvelyk és mutatóujjuk közti puha bőrrel. Akkor pedig a takony alól a vörös bőr rög­tön kilátszana, s ettől az emberek olyan mérgesek lennének, hogy majd földhöz csapnák a vörösen visító kölyköt. De akkor eltelne egy csomó idő. Mivel is? S közben ki fogná kj az úszó rönköket, tuskókat a folyóból? Talán az úristen? Varga Rudolf: Nagyapám meséiből... Fák. fejszék, pengő kések Ugyan ki az úristen csapná bele a fej­szét a forgó, fagyos fába, hogy kihúzza a partra? fgy hát a viharlámpáról gyújtanak rá az emberek. Szippantanak egyet-kettőt, aztán vágnak tovább a himbálódzó stégről a baltákkal, hogy szikrázik a víz minden csapásnál. Már vizes az arcuk, a kabátjuk ujja is. Ha megállnának egy percre, olyan keményre fagyna karjukon a pufajka, min*, a szilvafa ága. Inog a deszkatákolmány alattuk. Hamarjában van csak összeütve. Naponta újra kell építeniük, mert éjszaka elvinné a víz, amit nappal csináltak. Meg ha fenthagynák, hátá jönnének lopni a fát máshonnan. Az pedig rosszabb, mint azár. Így inkább szétszedik az emberek minden estére az imbolygó vázat. Dolgoznak egy órával tovább. Dolgoznak inkább egy órával tovább. Dolgoznak hajnaltól addig, amíg csak meg nem jön az ebéd. Hozza a gyerek, vagy az asszony. Jobb ha a gyerek hozza. Akkor legalább nyugodtan meg lehet enni az ételt. Behúzódni a bódéba. Leülni a tuskó- ra. Enni szótlanul. Főleg, ha fiatal az em­ber, mert akkor még nagyobb az étvágya, a kedve, a bánata is. Nem hiányzik hát a sírósszemű asszony, a sovány fiatalasszony­ka hallgatása. Nem kell látni a lúdbőrös, megkeményedett kis bimbóját, ahogy ke­resztülüt az ingen. S akkor olyan, mintha hosszú tövis nyomódott volna hirtelen va­lamelyik úszó rönkből az ember szívébe. Nem tudja azt se, csikorgassa a fogát, sír­jon, vagy feldöntse a mázsás tüsköt a bó­déban, s egy csapással leüsse a vékony fa­lakról a tetőt? Hát jobb, ha a gyerek hoz­za a falriivalót. Az legalább kintmaradhat délután is, ha már nincs iskola. Hadd néz­ze a gyerek, hadd tanulja, hogyan dolgoz­nak az emberek. Amikor kijárja az iskolát, nem kell mutatni neki; mit hogyan? Ke­zébe veszi a fejszét s már tud mindent. Kezébe veszi a fejszét, s már tud min­dent. Vágja, húzza a fát, amíg meg nem hal, vagy meg nem szökik. Tudják ezt az öregek. így hát inkább a lóval vannak kezdetben a gyerekek. Akkor nem repede­zik olyan hamar a körmük, nem jár min­dig a csatangoláson az eszük. Mások a kisgyerekekre vigyáznak, mert otthon, a telepen csak a szopósgyerekek maradnak. Azokkal legkevesebb a baj. Amelyik már járni tud, az kijön ide magától. Eljátszogat a kutyákkal, vagy odébb, a sárban. Vagy a földeken mezgerelnek. Nyáron a borsóföld szélén fejtik körmükkel a pici szemeket, s öntik szájukba az édes borsót. így nőnek fel játszva, gyönyörűen. Néha bemennek a kovácshoz. Bámulják óraszám a tüzet. Vagy a tornácról nézik az esőt. Első csepptől az utolsóig. Vagy csak hallgatóznak, segítenek meszelésnél kiszedni az asszonyoknak fal­ból a szögeket. Görényt, békát fognak, meg mindent. Az inaskák, ha találnak a szántá­son rozsdás, világháborús töltényeket, ki­szedik belőle a magot, meggyújtják a hü­velyben a puskaport, s úgy futnak surrog­va, cikkcakkban a vasak, mint megvakított patkányok. Közben felnevelkednek. Jönnek a folyóhoz dolgozni. A lányok meg bálo­kon elszédülnek a táncolásban. Korán férj- hezménnek. Nászéjszakákon verdesnek a menyasszonyok, mint gombostűre szúrt hó­fehér pillangók. Aztán gyerekeket szülnek sikítva. Szeretik büdös lehelletű uraikat. Néha szépek még; disznóöléseken, ha neki­pirosodnak, búcsúban, ha felöltöznek, temp­lomban, ha énekelnek. Aztán sárgulni kez­denek. Észreveszik az ablakba bebámuló fecskéket. Kitapogatják éjjelente a halált Hallgatják csontjaik repedezését. Elteme­tik koránhaló férjeiket. Végül, pántlikával átkötött első hajukat és lábmosó téglájukat melléjük teszik a koporsóba lányuk, vagy menyük. Megerőszakolja őket a halál. Megerőszakolja őket a halál, úgy, mint ők az életet, a munkát. De már szürkül az idő. Esteledik nem­sokára. Fáradtak a lovak is. Hasukon hem­zsegnek a niócák. Maid' megszakadnak a húzásba. Riadt, okos szemük elhomályosul, nyihognak rettentően, ha meglátnak a ví­zen úszni egy hatalmasabb rönköt. A bri­gádvezető felírja a rendberakott fát. Az embeuek már azt számolgatják, mit kapnak érte. Lassabbak már mozdulataik. Arra is ráérnek, elmenjenek vizelni a de­rékig érő gazba. Nem jön több rönk, tuskó a vízen. Abbahagyják odafönt a hegyen a favágók is. Eßte van. Szállani kezdenek a madarak lefelé az égből. Megjelenik oda­fönt a tenyérnyi, kis holdacska. Olyan, mint egy szelet kenyérke. Megjön a csősz is, aki vigyázza éjjel a fát. A vízen egy varjúfészek úszik csak 6ötéten, pörögve, mint a szélkakas, mint elátkozott sziget. Indulnak az emberek, lovak haza. Gya­log, nekidőlve a szélnek. Beülnek a kocs­mába, s isznak a poharak pálinkát. Esz­nek. a szájak húst, sokat. Jó meleg van a falak közt, hiába fúj be a szél a kémé­nyen. Megjönnek az asszonyok is. Befújja őket is a szél. Az emberek vonogatják a vállukat, de nem mennek még haza. A lá­nyokkal meg már nem lehet bírni. Vala­honnan előkerül a tangóharmonika. Nyi­korog, hörög, hullámzik. Táncolnak. Pereg fentről a málló vakolat. Felolvadnak a je­ges szemek. Megoldódnak a szótlan szájak. Kikerekednek lassan a nyúzott arcok. A suhancok elindulnak a szomszéd faluba ud­varolni, hogy még hajnalra visszaérjenek. Az emberek ülnek odabent a füstben. Mindnek zsíros, izzadt a képe. Pereg a málló vakolat. A kocsmáros kaparva kör- möli egy irkába a tartozásokat. Lesepri az asztalról a csontokat, földről a törött po­harakat. Kirugdossa a szélbe a koszos ku­tyákat. Utána még egy kicsit piszkálódik magában, mintha bolhát keresne. Az em­berek már elindultak haza. Hónuk alatt kétkilós bolti kenyér. Elvágódnak a csú­szós fagyon. Szemük villog csak a sötét­ben. Hazatalálnak. Megismerik feleségeiket az ágyban combjuknak szorításáról. Az asszonyokat, akik olyan forróságot érez­nek, mintha jéghez értek volna. Utána még előveszik a harapófogót, felhúzzák vele a rossz vekkert. Arra gondolnak, hogy a másvilágon pihenni szeretnének. Kint • csendben elkezd esni az eső. Az ablaküveg­re fagy. A föld süllyedni kezd, aztán duz­zadni, mint a szivacs, s megfagy. Eggyel több jégpáncél lesz rajta. Az emberek al- j s/.anak, s reggel úgy húzzák magukra a ki­hűlt inget, nadrágot, mintha idegent öltőz- i telnének. ^

Next

/
Thumbnails
Contents