Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

fl népművészet mestere A népművészet mestere­ként becsülik az idős ede- lényi kovácsot, Hódos! La­jost, aki nagy hozzáértés­sel készíti a pásztorok és juhászok fontos szerszá­mát, 'a kampókat és ko- lompokat. Képünkön: Hó­dos! Lajos népművész egy sárgaréz juhászkampóval. (MTI-foto: Kunkovács László) liftiy ‘Jimmy, lityi- társaik A diáknevek és a kutatók A ltutatókat is foglalkoztat­ja az iskolai ragadványne­vek — diáknevek, kamasz­nevek — tipologizálása, és hosszú megfigyelés, gyűjtő­munka utón gyakran rend­szerezik is az erre vonatko­zó érdekességeket. Egybehangzó a vélemény: ebben a sajátos névadásban az elsődleges szerepet a di­ákság tréfálkozó kedve játsz- sza. A kamasznév a fiatalok játékos, kötekedő, tréfacsi­náló kedvének, a serdülő­kor túlburjánzó képzeleté­nek szüleménye. Oka ugyan­úgy lehet a gúnyolódás, mint a kedveskedés vagy a bosz- szantás. Az apró, alacsony nö­vésű diákok természetesen a Tökmag, Csöpi, Tojás, Pesz- tonka nevekre számíthatnak leginkább. Tüskés, bozontos vagy éppen vörös gyerekek a Sündisznó, Göndör, eset­leg Róka becézésben része­sülnek. A soványak ne cso­dálkozzanak a Csontos vagy a Cincula néven, a kövérek számára azonban bőségesebb a választék: Dagi, Döme, Hájas, Gombóc, Pocó, Pók­hasú, Szalonna lesz a leg­többjük. A kreol bőrű srácok és lányok Füstös, Kormos, Néger vagy Brazil névre hallgathatnak. A folyton ne­vetőket Fülig Jimmynek, az indulatos, hirtelenharagúa­kat Pulykakakasnak, a maka­csokat Tökfejűnek, a sokbe- szédűeket rendszerint Kofá­nak becézik. Sajátos mozgá­sú fiatalokra utal a Tityi- Tötyi és a Csámpás kifeje­zés. Kell-e haragudni ezekért a diáknevekért? A névadás feltétlenül őszinte, de gyak­ran tapintatlan is. És a leg­érzékenyebb életkorban bi- aony nem minden fiatalt tölt el boldogsággal társaik „reá akasztott” ragadvány­neve. Hosszú-hosszú évek után azonban mint minden, ezek az emlékek is megszé­pülnek. Százötvenöl1 éve született Csernisevszkij 1828. július 24-én, Szaratovban született Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij, a XIX. századi orosz for­radalmárok egyik legjelentősebb képviselője. Miután a pétervári egyetemet elvégezte a szaratovi gimnáziumban tanított. Kora fiatalságától kezdve a for­radalmi publicisztikát tűzte ki élete céljául. 1855-től a Nyekraszov szerkesztette híres forradalmi folyóirat, a Szovremennyik: Kortárs munkatársa lett, majd 1856-tól pétervári társszerkesztője. A Szovremennyik az orosz szellemi haladás központja volt, melynek irányát Cser­nisevszkij, s barátja, Dobroljubov írásai szabták meg. A cári cenzúra nem tűrhette a Kortársat: 1862- ben betiltották, Csernisevszkijt pedig ugyanez év július 7-én a parasztsághoz intézett forradalmi kiáltványa mi­att elfogták, majd két esztendő múlva, 1864. június 13- án nyolcévi szibériai kényszermunkára ítélték. A száműzetésből csak 1883-ban térhetett vissza. 1889- ben szülővárosában, Szaratovban halt meg. Kritikáiban, melyeket a korabeli orosz irodalom nagyjairól — például Puskinról, Lev Tolsztojról, Tur- genyevről — írt, kifejezésre jut hitvallása: a művé­szet feladata a való világ megismerése és megmutatása, a fennálló rend bírálata és az újért való harc szolgólá- sa. Cikkeiben azonban nemcsak az irodalommal fog­lalkozott, figyelme kiterjedt az esztétika, a filozófia, a közgazdaságtan, a pedagógia, a történelem kérdéseire, és a kor által felvetett minden aktuális problémára. A száműzetésben vált szépíróvá, itt Irta elbeszélé­seit és regényeit. Minthogy a forradalmi publicisztika útját elzárták előle, Szibériában, 1863. tavaszán szüle­tett „Mit tegyünk?” című regénye. A regény látszólag kis körben játszódik, mégis a háttérben érezhető a korabeli Oroszország erős kritikája. Az előtérben pedig, a magánélet mindennapi kis és nagy eseményein, a varroda-szövetkezet születésén, fejlődé­sén, virágzásán, a varrólányok sorsának ábrázolásán keresztül feltárul a jövő kollektív társadalmának rajza. Csernisevszkijt forradalmisága tette íróvá, méghozzá olyan íróvá, kinek száztíz esztendővel ezelőtt született regénye a mai olvasóhoz is élő, aktuális, friss hangon szól. Mégis, mintha elfeledkeznénk róla. Pedig szemé­lyében minden egybeforrott, ami emberileg értékes: re­neszánsz egyéniség, sokoldalú, felvilágosodott materia­lista, következetesen demokratikus gondolkodású, a for­radalmat előre látó ember. Forradalmi elveinek szen­telte egész életét, vállalva mindazokat a következmé­nyeket, melyeket e meggyőződéséért a cári Oroszország­ban el kellett szenvedni. (mgy) •VAAAA/NAAAAAAAAAAA^A/SAAAAAAA/SAAAAAAA^VWWWV^AAAAA«VWVWWWV Á legrégibb ábécé A szíriai Latakiától észak­ra, a termékeny síkság egy­hangúságát domb töri meg, a Rasz Szarnia. Valamikor az i. e. XVIII. században iti terült el Ugarit, amelynek kikötője rendkívül élénk forgalmat bonyolított le, a város kézműveseinek művé­szetét pedig a világ nagy múzeumaiban látható ele- fántcsont-faragványok, aranyékszerek, bronzszobrok, fegyverek, vázák és kerá­miák bizonyítják. Az egykori település lele­tei főleg Szíria korai, közép- és késő bronzkorát világít­ják meg. A legfontosabb lelet egy agyagtábla, amely a világ legrégibb ábécéjét őrizte meg az utókor számára, hiszen az 1. e. XIV. századból szárma­zik. Az ókori Keleten addig csak az egyiptomi hierogli­fikus írást és a mezopotámiai ékirást ismerték. Mindkettő több száz rajzból áll, míg az ugariti ábécé 29 rajza egy-egy betűt jelent, tehát jelentősen egyszerűbb. Sze­rencsére olyan agyagtáblákat is találtak, amelyek pontosan feltüntetik a betűk úgyne­vezett alfabetikus sorrend­jét. A rommező feltárása jó­részt a véletlennek köszön­hető. 1928. márciusában egy Mahmud Mella el Zir nevű földműves szántás közben föld alatti falba ütközött és amikor barátaival — kincs reményében —, közelebbről szemügyre vette az akadályt, egy sírüregre talált, amely tele volt agyagtárgyakkal. Az akkori francia gyarmati ha­tóságok és a párizsi Acadé­mie des Inscriptions et Bel­les—Lettres elrendelte az ásatást és 1929. április 2-án a régészek megkezdték a feltárást. Azóta feltárták Baal templomát, egy kiter­jedt palotacsoportot és a hí­res kikötőt. Ugarit egyébként az 1. e. 2. évezred végén elszegé­nyedett, majd a tengeri né­pek .vándorlása (L e. 1200 körül), elpusztította. Galsai Pongrác: A FŐHŐS JELLEME S zederlaky belépett a kávé­házba, levette sok diopt- ’ riás szemüvegét, megtörölte, aztán ■ újra felrakta, majd hunyorogva ; kikeresett bennünket és megcé- | lozta az asztalunkat. Ügy jött, az- | zal a bizonytalan merevséggel, cél Iránt, mint amikor az idegorvos azt mondja betegének: „Most ; hunyja be a szemét, és menjen ; egyenesen a kályhához...” A rö- ; vidlátók őrangyala vigyázott rá, ; hogy föl ne borítsa az útjában ál- ; ló székeket. Velem szemben, a szomszéd asz­talnál egy nő ült. Fekete nő, sár­ga blúzban. őmiatta Ittam már a negyed* kétdecit. A város egyetlen kávéházában : találkoztunk, jobbra az ablak mel­lett — akár egy vidám táborozá­son. Erről a sarokról már rég le­mondott az üzletvezető. Kevés be­vétel, sok elgázolt cigarettavég és hamu a padlón, nagy ricsaj. Tu­lajdonképpen el kellett volna ke­ríteni bennünket. De a társaság gyülevész jellege tekintélyt pa­rancsoló volt. Ennél tarkább ban­dát -elképzelni sem lehetne: aszta­lunknál együtt ült a dupla-doktor egyetemi tanár és a rímfaragó flekksuszter, a szigorú gimnáziu­mi igazgató és a saját tanítványa — valami jókedvű, ősközösségi fraternitásban. Mi voltunk a he­lyi irodalom. Aki a városban író volt, vagy annak képzelte magát — már a tehetség, vagy az önkri- ; tikahiány jogán — közénk tarto- ; zott. S mi szívesen befogadtunk mindenkit. Miért is ne? Az egye- ; térni tanár szenvedélyes előadáso- ; kát tartott a kvantum-elméletről, ; vagy az asszír-babilóniai képírás- ; ról. Ezt a suszter is szívesen meg- ; hallgatta. Igaz, egy szót sem értett ; az egészből. Viszont egyenrangú ; félnek, szellemi osztályostársnak ; érezhette magát. A gimnáziumi ; igazgató pedig örült, ha a vőfély- ! költő felolvasta legújabb verseit. 1 Az ilyen sorok, mint: „Egy szép nyári reggelen — sétáltam künn a tengeren” — akárhány Karinthy- paródiánál több mulatságot sze­reztek nekünk. Euf óriás jóked­vünkben néha arra vetemedtünk, hogy a legképtelenebb képzavaro­kat összehasonlítsuk. A szerző ilyenkor üdvözült csecsemőmosoly - lyal ült a világirodalmi párhuza­mok — számára tökéletesen ért­hetetlen — özönében. Szederlaky a város hites könyv­szakértője volt, s maga is író, ter­mészetesen. Erkölcs-lélektani tör­téneteket írt, század végi modor­ban. M ost megállt az asztalunk előtt: — Szeretettel üdvözlöm a mű­vész urakat — mondta, és hamis- kás bajuszán látszott, hogy .me­gint alkotott valamit. A világ leg­ritkább és legérzékenyebb baju­szát viselte. Egy árulkodó, szőke kis szőrbolyhot az orra alatt. — Novella? — kérdezte asztal- szomszédom, az ezoterikus költő. A sárga blúzos nő még mindig nézett rám. Fitymáló közönnyel rágta a kávéjából kifelejtett koc­kacukrot. — Az — mondta Szederlaky, és aktatáskáját az asztalra helyezve, megszámolt bennünket. — Adssza már — morogta a gimnáziumi igazgató —, essünk túl a nehezén ... Szederlaky kiemelte táskájából új novellájának másolatkötegét, le­számolt belőle kilenc példányt — épp ennyien voltunk —, és szét­osztotta a társaság tagjai között. Nekem a leghalványabb, már alig is kibetűzhető másolat jutott. Barátunk különben éppoly ne­gédes volt, akár a történetei. Így könnyen meg tudta téveszteni az embereket. A városban ő volt a Róbert bá­csi. Az aranyszájú mesemondó, aki este leül a gyermekek ágya mellé, s olyan mesét mesél nekik, hogy egész éjjel nem tudnak alud­ni... Azt mondták, a bukott lányok megmentésével is foglalkozik. Az asztaltársaság tagjai rögtön rávetemedtek Szederlaky úr no­vellájára. „Essünk túl a nehe­zén ...” Én azonban egyre a sárga blú­zos nőt néztem. — Mi az? Nem érdekel? — kér­dezte a 6zerző. — Dehogynem! — mondtam. — Nagyon is! Ö a nbvellára értette, én a nő­re. Szederlaky akkoriban hetenként megírt egy novellát; förtelmese­ket persze, azt mondanom sem kell. Műveiről rengeteg másolatot készített, s folyton magánál hord­ta őket. Kéziratait mindaddig nem tartotta véglegesnek, amíg vala­mennyien el nem olvastuk, akik­nek a véleményére számított. Va­lóságos detektív-ösztönnel, mód­szeresen hajtotta fel a kritikusait. Olvasáskényszer nélkül zz utcán sem lehetett találkozni vele; ha sokcüoptriás szetrüvcgéneK látóte­rébe kc'íht'-’n, bovo.'szo.t a leg­közelebbi nyilvános no'/TC, s amíg a rámvukmúlt papírmennyiséget el nem nyeltem, cl nem eresztett. Hiába magyaráztam, hogy én csak a figyelem meghitt óráiban va­gyok jó olvasó. „Nyolc flekk az egész, drágaságom, átfutod!” — mondta. A kézirat ilyenkor két sor híján kilenc flekk volt. Azzal is hiába védekeztem, hogy a szerző jelenlétében nem szeretek olvas­ni: zavar az arcizmaimat vizslató pillantások figyelme. „Jó, majd nem nézek rád!” — mondta. S színlelt szórakozottsága úgy őr­zött, mint a detektíveké, akik a fal mellé állított áldozatukkal nem akarnak feltűnést kelteni. Mi­közben az átforduló lapok zörgé­sét számolta. E zek a kávéházi összejövete­lek tehát ünnepet jelentet­tek számára. Ilyenkor nyolc-tíz olvasót is ütött egy csapásra. Üj novellájának ezt a címet adta: „Sári”. Szimpla kis cím, érdektelen — gondoltam. — Sári. Éppúgy le­hetne Erzsi, Eszti, vagy Elvira is. Hát azt a nőt, a szomszéd asz­talnál, hogy hívhatják? A be.- már a fejembe szállt. A kézirat szinte olvashatatlan volt. De a sárga blúzos most mintha rámnézett volna. Odamegyek hozzá és megszólí­tom. Csakhogy körülöttem mindenki a novellával töltekezett. Szederlaky az asztali ón ült, ké­szült a vizsgáztatásra, s mozgatta kis bajuszát, mintha rágcsálna. Bódult fejemet indigómaszatban tartottam. Nem szerettem Szeder- lakvt. A szemüvegével. A bajuszá­val. A pomádészagával. A novel­láit pedig untam. Ki lehet az a Süti? Nem étxiekclt. Szavakat húztam ki a mas.-.atos szövegből, félmondatokat: „Az. ég olyan volt... mintha akkor ... Sári be- fordult a sarkon1.,. Mit akn- kend a keresztapámtól?...” Azlán már a szavakat sem láttam. Ez itt az éli fejem, ez meg a papír — s közölte tizenöt-húsz centiméter levegő. Már csak arra ügyeltem, hogy szabályos időközökben for­gassam át a lapokat. De szerencsétlenségemre a kéz­iratot én tettein le elsőnek. • A nő, ott a szomszéd asztalnál, most már határozottan rám né­zett. K özben Szederlaky is kipécé- zett a szemével; szinte a tekintetére fölszúrva tartott, míg a lassúbb észjárásúak is befe­jezik az olvasást; aztán egyenesen nekem szegezte! — Nos, mi a véleményed? — Jó — mondtam —, nagyon jó. A téma érdekes. A probléma eredeti. A kidolgozás példás. A konfliktus ... az is van ... Tudtam persze, hogy ez elégte­len felelet. Most jönnek a puha­toló kérdések. — Minden kitűnő — mondtam — gratulálok. Csak ... — Csák? — kérdezte Szederla- ky. — Tudod, kérlek, hogy engem csak a „csak” érdekel... A rutinomra bíztam magam. _ Csak — folytattam elszántan — a főhős... Sári, a főhős jelle­mét jobban el kellett volna mé­lyíteni ... Ez az a kifogás, amit minden írásra a megszégyenülés veszélye nélkül, patent-biztonsággal alkal­mazhatunk. Még Maupassant-ra vagy Gorkjira is. Ha egy Gorkij- hősről kijelentem, hogy a jelle­me mélyebb is lehetne — nem os­tobának fognak tartani, hanem igényesnek. Létezhet-e főhős egyál­talán, akinek jellemét ne lehetne még jobban — legalább egy ici­picivel jobban — elmélyíteni? Ügy látszik, létezhet. — Micsodát? — kérdezte a köl­tő. — Kit kellene elmélyíteni? — Hát a főhőst — mondtam. — A Sárit. A Sári jellemét. Szederlaky döbbenten nézett rám: — Node, kérlek — mondta ha- bogva. — Te úgy látom... te té­vedsz ... A Sárj ugyanis, ha nem tudnád, a Sári egy tehén... Egy öreg tehén, akit a vágóhídra visz­nek ... Az igazgató ehhez még hozzá­fűzte : — Igen. a Sári egy tehén. Te pedig egy ökör vagy. A társaságból ekkor íölsza- kadt a nevetés; nevetett, dülöngélt, vihogott mindenki: a költő, a professzor, a flekksuszter, a diák; az írok, fél-írók és ál­írók sereglete; az egész szedett vedett irodalmi táborozás. És persze a nő is. A nő is a többiekkel együtt ne vetett. Megnyugodva láttam, hogy eb két viplaíoea van. Megnyugodva láttam, hogy eb két viplaíoga van. \ ^yv_A.Ay\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/SAj^AAAAAA/VAAA.AA.'VVVVVV^\jVVWVAí AA^AAAA/WV AA/VNAAAAA/V\AAA.AAAAAA/V'tAArVV\AAAAA.AAAAAAAAAAAA/

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents