Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-18 / 166. szám

Ritka az olyan diák, aki kevesli a feladatokat, aki az előírtnál is több anyagot szeretne elsajátítani. Az eminensek közt is alig akad ilyen. A filmművészeti ta­gozatú egri nyári egyetem hallgatóiról mégis ez a hír járja, nem is alaptalanul. A magyarázat? Szerintük egy­szerű: két hét rövid idő, s ha valaki ezalatt majd min­dent szeretne megtudni a magyar filmről, annak bi­zony kj kell használni min­den percet. Mi a számunk­ra kissé szokatlan érdeklő­dés titka, kik azok, akik ennyire kedvelik a magyar filmeket, s vajon miért? Erre is válaszoltak a nyá­ri egyetem hallgatói. Rajztanárnő, Reimsből Marie France Verríer iga­zi pedagógustípus, mestere a beszédnek. Ügy indokol, úgy érvel, hogy ne maradjon fél­reértés. Bizonyára kedvelik őt Reimsben a francia diá­kok, akiknek rajzot tanít. A film számára hobby, a ma­gyar filmművészet kurió­zum. — A Tízezer napot láttam először, aztán eljutottam a strassbourgi filmfesztiválra, ott Kovács András filmjé­vel, a Hideg napokkal is­merkedtem meg. Vonzott a számomra idegen világ, a Marie France Vertier gondolkodásra, mérlegelésre késztető alapállás, a sokol­dalú megvilágítás. Így kez­dődött. — A folytatás? — Itt Egerben. Kétszere­sen kellemes meglepetésért. Egyrészt megkapott az a nyílt, őszinte politikai lég­kör, amit önök természetes­nek tartanak. Nálunk sokan nem hiszik, hogy kényes kérdésekről is lehet kendő- zésmentesen beszélni Ma­gyarországon. Másrészt fe­ledhetetlen élményt nyúj­tottak a bemutatott filmek, a neves rendezőkkel folyta­tott viták. Bepillanthattunk a magyar filmművészet mű­helytitkaiba, amit eddig ku­riózumnak tartottunk, ért­hetővé lett, valóságos, tár­sadalmi tartalommal telítő­dött. — Melyik film tetszett legjobban? — Mindig az, amit vetítet­tek. Lakatos. Párizsból Salah Saighi Párizsban él ugyan, de Algéria szülötte. — Emigráltam, s vendég- munkásként dolgozom a Co­lom b es kerület egyik gyárá­ban. Szabad időmben a Francia Kommunista Párt tagjaként — társadalmi munkában — népmüvelős- ködöm, próbálva gyarapítani a filmművészet barátainak körét. Ez csak úgy sikerül­Mpnni Pflfí 1833. július 18., szerda Ä Vörös zsoltár Párizsban Négyen, a magyar film kedvelői közül Diáklány, a Sorbonne-ról Jacqueline Bieque ötöd­éves, francia szakos hallga­tó Párizs világhírű egyete­mén, a Sorbonne-on. ö i6 Janesó Miklósra esküszik, s szuperlativuszokban beszél egyértelmű Jancsó-„kultu6z”. sokan vitatják műveinek ér­tékeit. — Igen, tudok erről, mindez nem változtatja meg véleményemet, mert úgy ér­zem, hogy a túlzottan ok vetetlenkedők tévednek. — Egri élményei? — Jobbnál jobb filmeket láttam. Külön öröm szá­momra, hogy megismertem Kovács András műveit, s beszélhettem vele is. Kritikus, a Munkásélettől Slah Saighi — Kétségtelen, de az is igaz, hogyha az embert sar­kallja a tudásvágy, szorga­lommal majd mindent be­hozhat. Igen, valóban hosz- szú út volt, amíg eljutot­tam addig, hogy magam is készítsek kisfilmeket. Ügy érzem: ez még korántsem a végállomás. — Miért kedveli a magyar filmeket? — Önök komolyan veszik a filmet: majd minden al­kotás közérdekű, sok embert foglalkoztató témát boncol­gat, megnyerő felelősségér­zettől vezérelve. Ezért sze­retem — többek között — Kovács András munkáit. Janesó, hogy úgy mondjam: vezéregyéniség a filmvilág­ban, lenyűgözi a nézőt, szuggerálja gondolatait. Ér­telmezhetik sokféleképpen, de hatását nem lehet tagad­ni. S még egy: formanyelve nemzetközi. — Mi lesz az egri élmé­nyek sorsa ? — Ha hazamegyek, riport- sorozatot írok, remélem, ez­zel is gyarapítóm a magyar film francia barátainak tá­borát. Később hozzáteszi-: — Ezt szeretné valameny- nyi hallgatótársam Pécsi István mozgás, szereplőinek egy- egy mozdulata többet mond mint egy színvonalasan meg­írt, rendezett húszperces dialógus. Kifejezésmódja nem igényel nyelvismeretet, műveit mindenki érti, érzi. A Csend és kiáltást még Pá­rizsban láttam. Vetítették itt, a nyári egyetemen is, így még közelebb került hozzám. — Bizonyára hallott ar­ról, hogy nálunk nincs ilyen Georges Quiqueré a CGT központi lapjának, a Párizs­ban 250 ezres példányszám­ban megjelenő Munkásélet­nek színikritikusa. Nem vall­ja magát filmszakembeimek, azt bizonygatja, hogy csak hobbybói foglalkozik ezzel a népszerű művészetággal. Le­het, hogy igaza van, az vi­szont tény, hogy ennek el­lenére igen otthonosan mo­rog a filmszakmában, s min­den alkotást az esztéta sze­mével mérlegel. Ismeri fel- szabadulás utáni filmgyár­tásunk majd minden ran­gos alkotását, kezdve a Va­lahol Európában-tól egészen a Hideg napokig. így ért­hető, hogy mindjárt a Jan- csó-filmek francia sikeré­nek okait firtattam. — Először a Hideg napo­kat láttam, aztán a Jancsó- művekkei ismerkedtem meg, s dZÓta sem tudok szabadul­ni hatásuktól. Cáak felső­fokban tudom dicsérni, érté­kelni filmjeit: új, eredeti, ,utánozhatatlan színt jelente­nek nemcsak a magyar kul­túrában, hanem a világ filmművészetében is. Ami­kor Vörös zsoltár címen a Még kér a népet játszották a Champs-Elysées-n, a mo­zipénztárak előtt tolongtak az érdeklődők. Feledhetetlen élmény lesz Egerben talál­kozni, vitázni vele. Georges Quiqueré hét, ha magamat állandóan képezem, ha mind jobban megismerem ezt a sajátos művészetet. — Szakmunkásnak nem könnyű dolog... filmjeiről. — Forma nyelve lenyűgöző. Ez az a sajátos­Jacqueline Bieque ság, amely megkíHönb mindenkitől, ez az ami v za a nézőket. Zseniális mestere stábjának, ura mi den kifejezőeszköznek. Fűn*' jeiben önálló életet kap a Az ég kék, a nap süt, a madarak csiripelnek, a füle­müle csattog a berekben. Fönn, a kék égen keringő gólyák, lenn, a kis mocsár szélén kereplő gólyák. Amer­re a szem ellát, hullámzó búzatenger. A teknő alakú Tólaposban kombájnok úsz­nak, nyomukban átmetszett derékkal haldokolnak az érettsárga kalászok. A Tólapos, a mocsár és a kis erdő közötti keskeny sávban húzódik valami het­ven hold. Itt kézikaszásoknak kell most egyenes rendet vágniuk, a sárga tengerben. Mögöttük kombinéra vetkőz- tette a lányokat, asszonyokat a nagy tüzes égi kályha: haj­ladoznak, szedik a markot. Mint anyáik, nagyanyáik haj­dan. Tőlük nem messze, a Tólapos végében tornyos épü­let meredezik: az ősi urasá­gi kastély. Most napközi ott­hon a gyermekek számára. Túl az erdőn, a dűlőút vé­génél porfelhő száll a ma­sasba. A porból lassan elő- ■nik két poroszkáló deres .. ittuk egy szekér, rajt, i lestartály. Emögött eg> násík szekér. Érzi minden munkás, hogy közeledik az ebéd ideje, hozzák a friss vi­zet, a meleg ételt. Mire az er­dő innenső széléhez érnek, mintha csak erre várt volna, megkondul a faluban a kis- templom nagyharangja. És alig giling-galangozik ket- tőt-hármat, megelevenedik a határ: versenyt futva rohán- nak az aratók, marokszedők a kis erdőhöz, ott nekiesnek a vizestartálynak, előkerül néhány lavór meg szappan is, és lemossák magukról a fáradságot. Nemsokára he­lyükön ülnek az erdő tisz­tásán megterített hosszú asz­talnál. Fehér porcelánta- nyérjukon gusztusosán gőzö­lög a gulyásleves. De sehogy se akar hűlni, pedig fújják rendületlenül. Nem is hűl a bors, meg a paprika. Aztán mégis elfogy, utána a má­kosmetélt is, és elnyúlnak a jó puha fűben. Némelyik alig forgolódik, máris horkol. A fiatalok letépnek egy-egy fűszálat, s hanyatt fekve áb­rándoznak: elmerengve né­zik a fák koronáját, a mesz- szeségben ballagdáló fehér felhőket. Egyiknek szakállas emberfejet, másiknak trak­tort, vagy kerekre sült cipót mutat a páragomoly. Ahogy kergetik egymást a felhők, úgy formálódnak. S ahány szem. annyiféle alak. Min­den felhő egy-egy üzenet. A bánya „árnyékában * Visonián (Tudósítónktól.) Ha az ember iparvidéken lakik, sok mindenbe bele kell törődnie. Nevezetesen a vi- sontai embereknek tetszik- nem tetszik meg kell szok­niuk, hogy az erőmű időn­ként fülsiketítőén gőzt fúj, hogy a kiterített ruhára vas­tagon leül a korom, és az ideérkezett vendég csak alta­tóval tud aludni. De a „bennszülöttek” idővel meg­szokják, hogy a Thorez kül­fejtés gépóriásai éjjel-nappal sikongva zakatolnak. Mint a bányaművelést megelőző víztelenítéssel járó szüksé­ges rosszba, bele lehet tö­rődni, hogy a régi házak erőteljesebben repedeznek, mint például az alföldi fal­vakban. Igen, aki itt, az or­szág legnagyobb hőerőművét kiszolgáló külfejtéses bánya tövében lakik, annak meg kell alkudnia ezekkel az „adottságokkal”. Nos, az itt élők megszok­ták, vagy legalábbis naponta próbálják megszokni mind­ezt. A detonációt, s a heves földlökést, ami a robbantást követi, a szénfejtéstől távoli utcákon is naponként meg­újuló ijedelemmel, de külö­nösebb félelem nélkül. A Sport utcabeliek férfiasán vi­selték ezen túlmenőleg azt is, hogy hozzájuk kísértetiesen közeli bányarobbantások miatt homokkődarabok hull­tak a kertekbe, udvarokra. Hanem a közvetlen életve­szélyt már túlságosan nehéz, és nem is köteles az ember megszokni! Történt ugyanis az elmúlt hét végén, hogy Kovács Lászlóné Visonta, Sport ut­cai lakos gyanútlanul etet- gette csirkéit a hátsó gazda­sági udvaron. Ekkor, — mint máskor is —, jött a kertek alól, a külfejtés felől a „pi­ros zászlós ember” és fi­gyelmeztette: maradjon az udvaron, ne menjen a kert­be, mert hamarosan robban­tani fognak. Dehogy ment a kertbe, még az udvaron se maradt, gyorsan behúzódott a házba, melytől teljes vé­delmet remélt. Néhány perc múlva kicsapódtak a lakás ajtajai, himbálózni kezdett a csillár és irtózatos csöröm­pölés közepette jókora ho­mokkövek hulltak a háztető­re és az udvarra. A rázkó­dástól és a hangzavartól minden ízében remegő asz- szonynak szerencsére a nagy ijedtségen kívül nem esett baja. Az esetről pillanatok alatt értesült munkások azonnal odasiettek, s hozzáláttak a tető megjavításához, rend­csináláshoz. Másnap korán reggel a helyszínre sietett Szabó Imre, a Mátraaiji Szénbányák létesítményi fő­mérnöke, valamint dr. Sági Ferenc, a vállalat jogtaná­csosa is. Az előző napi esetet nagyon is figyelmeztetőnek ítélő Szabó Imre a következőket mondta: — 1972-ben a Bányászati Kutató Intézet kísérleti rob­bantásokat végzett, és az egyszerre elrobbantható töl­tetmennyiséget 260—450 kilo­gramm trotilban, illetőleg paxitban határozta meg. A kérdéssel kapcsolatban szeiz­mikus méréseket végeztek a környékbeli létesítményekre, házakra vonatkozólag, és az ilyen robbantásokat még nem találták rájuk károsnak. A robbantásokat a széntelep fölött elhelyezkedő rétegek­ben fellelhető homokkőpa­dok teszik szükségessé, hi­szen még a nagyteljesítmé­nyű 1200-as marótárcsás kot­rógépek sem képesek miat­tuk a „jövesztésre" (szénki­termelésre). A szóban forgó sajnálatos esetben is a megengedett mennyiségű robbantóanyagot robbantották fel. Az utólagos vizsgálat szerint valószínűleg valamelyik fúrólyuk elégte­len fojtása okozta a bajt, amikor is a kisebb ellenállás útját megtalálva és követve « „kifúvás” jó száz méterre törmelékdarabokat vitt ma­gával. Szabó Imre létesítményi főmérnök ezután elmondotta, hogy a történtekről megbe­szélést folytatott Mészáros Istvánnal, a Thorez Külfej­téses Bányaüzem főmérnöké­vel. Mészáros István a falu lakóinak érdekeit, veszélyes helyzetét mélyen átérezve, azonnal leállította a faluhoz közel eső robbantásokat. Döntés született arra vo­natkozólag is, ha netán még­is elkerülhetetlenül szüksé­gessé válna itt a robbantás, ilyen esetben csak a felelős vezetők fokozott, személyes ellenőrzése mellett végezhe­tik ezt a munkát. Köszönjük és nem felejtjük el ezt az ígéretet. T. Mányi Judit Sárközi András bácsi egy idő múlva kinyitja a szemét a fű között. Ránéz a napra, összehúzza bozontos szemöl­dökét. Meglátja mindjárt, hogy pontosan egy órát ha­ladt a nap az égen. Elkiáltja magát: — Vége a szanatóri­umnak! Gyerünk! S nemso­kára helyén áll mind, ki az aratógépen, ki kaszával a ke­zében És újra zakatolnak a gépek, suhognak a kaszák. Ügy látszik, a kastélyban is vége az ebédidőnek, ott is kezdődik a „munka”, mert gyermekének száll az égnek: — Lánc, lánc, eszterlánc ... — A kastély drótkerítéssel körülvett udvarára odalátni. Ös platánfák hajladoznak ott a piroskavicsos kis utak kö­zött. De lám, egyszer csak elhallgat a csengő ének, he­lyette kiabálás, visítgatás. Az aratóknak megdobban a szí­vük, megáll kezükben a ka­sza, abbamarad a kévék gu- zsolása. Felütik a fejüket. Nincs tán valami baj? De csak íogócskáznak a gyere­kek, s olyankor nagy a visít­gatás, amikor a fogó közei ér a menekülőhöz. Az óvóné­nikének előtűnik fehér kö­penye. Nincs hát semmi baj. És újra felhangzik az ének: — Lánc, lánc, eszterlánc ... — Alig akarják abbahagyni. Aztán következik a — Bújj, bújj, zöld ág ... meg az a guggolójáték, hogy — Dom­bon törik a diót. mogyorót. — Az aratók szíve most is nagyot dobban, de már nem az ijedelemtől. S mintha len­dületesebben suhognának a kaszák, erőteljesebben búg­nának a gépek. Még az idő­sebbje is fiatalosabban mo­zog. Egy megmagyarázhatat­lan, belülről feltörő erőtől megnyílik a szív, kitágul a tüdő és beáramlik az izmok­ba az életet adó valami, ami­kor a gyerekek énekét hall­ják. A gyerekek, az unokák, ott a tiszta napköziben ... jó helyen vannak. És suhognak a kaszák, búgnak a gépek, lüktetnek az erek, a lihegés- be beleszóródik az ég felé szárnyaló pacsirta csivitálá- 6a, 6 a gyermeksereg éneke: — Lánc, lánc, eszterlánc ... Egy fiatalasszony kiegye­nesíti derekát, karjával meg- törli izzadt homlokát. Rek- kenó a hőség. Mégis mosoly ül az arcán, amikor belekezd az ősi énekbe: — Aratnak a szalajkai ha­tárban ... Az elsőkaszás vastag fér­fihangon ráfelel: — Ides rózsám, nem dó-1 goztál hiába.., Itt is, ott is belekapcsolód­nak. Előbb vékonyka lány- meg asszonyhangok, utána öblÖ6 férfihangok. Zúg, mo­rajlik az ősi ének át a sárga búzakereszteken, a Tólapo­son. A kastélyból is szárnyal csilingelve a gyermekének: — Lánc, lánc, eszterlánc,. S a Tólapos kastély felőli partos oldalon a két ének összeölelkezik. Az ősi kastély udvarában a gyermekek egyszer csak egymást törve-zúzva rohan­nak az udvar végében. Ott csillogó szemmel kapaszkod­nak a kerítés drótjába és éles kis hangjukkal átkia­bálnak a Tólaposra: — Idesanyám! Idesapám! — Nagyanyám! Nagyapám! És fél kézzel a kerítés drótjába kapaszkodva, mo­solygó arccal integetnek a szaporodó búzakeresztek, a Tölapos faié­Danes «rmm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents