Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-12 / 135. szám

Fertőxő szavak A Hortobágy és szerelmese Őrködjünk anyanyelvűnk tisztaságán. Hiszen csúnyán beszélünk, körülményesen fogalmazunk, nehézkes szószaporítással lapjuk magunk és mások idejét. Az anyanyelv tisztaságáénak féltése, s az emberi kapcsolatok, az illendő társadalmi érintkezés óvása arra késztet, hogy — tá­vol állván a túlzott szemérmességtől! —, intő szándékkal hívjam segítőtársul mind­azokat, akik sokadmagukkal méltatlankod­nak1 a fület és a jó ízlést sertő rossz szokás hallatán. Fájdalmasan hasít dobhártyájukba a durva szó. Egyik-másik, nyomdafestéket sem tűrő, s a félreérthetetlen kifejezés olyany- nyíra megszokottá vált már, hogy hovato­vább „közhelynek” tűnik. Csak azért ijesz­tő és lesz egyre ijesztőbb, mert már nem csúfján a felnőtté cseperedő ifjúság tekin­télyes része tartja természetes társadalmi formának a goromba szavakkal tűzdelt be­szédet, hanem a még alig volt pendelye- sek is. t Azám, csakhogy a kölyök legtöbbször nem is tudja, mi az értelme annak a szó­nak, amit kimond. Valahol, valakitől hallot­ta. A nagyobbaktól. De a nagyobbak is hallották valahol, valamikor. Egy biztos: nem az iskolában, a magyar nyelv óráján. Hallották a magakorúak társaságában, tő­lük tovább terjedt..., míg végül visszaju­tott oda, ahonnan eredetileg elindult: a fel­nőttekhez. S itt álljunk meg egy szóra! Nagyon visszatetsző, amikor fiatal fiúk és lányok durva beszédét halljuk. Darázs­ként röpköd a szó és csíp. Gyakran sértő arra nézve, akinek szól, vagy akinek a va­lakijéről szól. Fel sem veszi. Természetes­nek tartja. Miért ne tartaná, hiszen a vá­lasz se különb. Az ordenáré beszéd — s a vele párosult magatartás —, nyílt teret ka­pott: halljuk az utcán, a mozi előcsarnoká­ban, a villamoson, a téren, a cukrászdában, az iskola előtt (!), a házibulin. Meg.ülepszik a szokás, ami ma még „csak" rossz, holnap­ra jellemkérdéssé növekedhet. Hol a hiba forrása? Hol keresendő a gyökér? Semmiképp sem a gyerekben. A gyereket az apja, az anyja, a felnőttek ta­nítják a beszédre, a szavakra. Az imént azt írtam: visszatetsző a fiatal fiú és leány ,szájából elhangzott durva, illetlen szó, ami egyben hasonló magatartással párosul. Am sokkalta visszatetszőbb a durván beszélő és viselkedő felnőtt! Hányszor, de hány­szor botránkozunk meg olyan ocsmány sza­vak hallatán, amelyek munkahelyeken, s olykor „jobb körökben" hangzanak el. Né­melyek azt hiszik, sikk a durva szó, „jó-j pofának” tűnik, aki amúgy istenigazából „magyarosan” beszél. Magyarul nem tudunk úgy istenigazá­ból. Annál inkább „magyarosan", ha nem tetszik valami, vagy ha tetszik valami; ha megittuk a fejadagot és kulturáltságunkat legyőzi a gátlástalanság. Nem jó ez így. Még akkor sem, ha csak rossz szokás, miként a cigaretta, a kávé, a féldeci. Ezekkel csak önmagunk szerveze­tét romboljuk; a durva szó és magatartás fertőz. Mi értelme? Semmi. Akkor meg miért van, miért tűrjük? Ne tűrjük! Csala László és az akadályokon. Tanulsá­gos történelmi lecke, három estérd méretezve, autentikus oldalról. Mondhatnám azt is: német lelkiismeret-vizs­gálat. (farkas) Kerek 86 esztendővel eze- előtt vésték a hatalmas mestergerendáha a rigmust: „Csontos Menyhért gazda saját költségével Kovács József pedig mesteri kezével Készítette Szalontai Pál segítségével 1887” A gerendát barnára pá­colta márt az idő. A két szo­ba hunyorgó ablakkal néz a világba, a falakat ki tudja hányadszor festették hófe­hérre. A sarokban ott gub­baszt a búbos kemence, de most már senki sem alszik a sutban, fájós hátát a ke­mence melegén gyógyítva. Nyolcvanhát esztendővel ez­előtt, amikor Csontos Meny­hért gazda 'kívánságára épí­teni kezdtek, senki sem gon­dolta, hogy nyolc évtized múltán, afféle kis múzeum- ,má válik a hajlék, emléket állítva a nagy pusztának, a Hortobágynak. S azt sem, hogy ez a ház lesz a bölcső­je, az otthona egy munká­nak, amelynek célja, meg­menteni azt, ami még meg­menthető kincsünkből,. a Hortobágyból. A kis ház fa­lai közt újra lehet álmod­ni a múltat. A pitarban ott áll a mák- és a sótörő, a fa­lakon a régi szerszámok. A szobában kényelmes helyet kínál a bőrökkel letakart dikó. A falnál faragott pad nyújtózkodik, a régi alföldi parasztszobák bútora. Az öreg láda, amiben az egyko­ri menyasszony kelengyéjét hozták, most iratokat őriz. Lázadók Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég Az a szokásom, ha valami­vel nem vagyok elégedett, keresni kezdem az okát. Amikor a Lázadókat, a Sza­bó István novelláiból készült négy kis tévéfilmet megnéz- • lem, ■ fellapoztam az illetékes tévé-újságot, amelyben Jáno­si Antal tollából ezt olvas­tam: „A hősök bensejében ta­lán még nagyobb győzelmek és tragédiák játszódnak le, viint a cselekményben; re­mények és vereségek edzik őket. A műsor készítői és közreműködői a paraszti vi­lágnak ezeket a belső drá­máit igyekeztek középpont­ba állítani.” Az idézet utolsó mondata és abban az „igye­keztek” bizonyos mentege- tődzésfélét takar. Ha ezt a kommentárt vagy előkészítőt olvasom a tévé-újságban, hogy a cselekménynél na­gyobb tragédiák játszódtak le a falusi hősökben, akkor a műsor készítői: a rendező Horváth Tibor, a fent már említett dramaturg Jánosi Antal és az operatőr Varga Vilmos miért csak a cselek­mény tempós eljátszását bíz­ták a színészekre? Miért nem adtak a cselekménye, a falu­si élet látványán túl is vala­mit abból a fojtott atmoszfé­rából, amit Szabó, István no­vellái hoztak az irodalomba. Az író ugyanis nem azért ír­ta meg ezeket a keserű ízű, nagyon is tragikus sorsokat takaró írásökat, mert éppen kedve támadt a faluról írni, hanem személyes sorsélmé­nyei szülték az írást. Kitűnő színészgárda ját­szik itt fakó színekkel, min­dig vigyázva arra, hogy a rendező J által diktált lassú iramból ki ne zökkenjen, A Vacsorában és a Készü­lődésben az író szerint a dön­tések mögött nagy előkészü­letek húzódnak meg, aZ ösz- szecsapások érlelődnek, mint a gyilkosság szándéka az el­vadult agyban. Itt ölnek élőbb lelket, aztán testet, még akkor is, ha jog szerint nem Í6 ezt a szándékot le­het megállapítani. De mennyire más, a Vacso­ra Marijának a szándéka, mint a Készülődésben Lalié. Valahol itt rakták fel rosszul a hangsúlyt, az ékezeteket a műsor készítői. S talán ott, hogy ők ennek a műsornak csak készítői és nem művé­szei akartak lenni. A háromrészes NDK-film egy nem jelentéktelen epizó­dot dolgoz fel abból az idő­ből, amikor a németek még maguk sem tudták pontosan, hogyan és kikkel kell maid a köztársasági Spanyolorszá­got megtámadni, — Afriká­ból. A berlini olimpia előtti időkben játszódnak az ese­mények. Nyugodtan mond­hatjuk, a film német alapos­sággal és a dokumentumok helyes felhasználásával ad körképet a különböző hatal­mi , csoportok működéséről, amelyek majd összes hibáik- 4 kai és hatalmi versengésük­kel a második' világháború­ban nőnek igazán vérengző vadakká. Canaris tengernagy áll az események mögött, de már akkor is, mindenütt ott mozog a mindenható és tör­vényen felüli Gestapo, hogy keresztül hajszolja a nagyha­talmi ábrándok előestéjén is gátlástalan embereit a jogon Megjelent a Nemzetközi Szemle júniusi száma A tartalomból: Berényl Pál: Az „emberek és eszmék szabad áramlásáról”: A nem­zetközi enyhülés és a Közel- Kelet (Szerkesztőség); Seré­nyi Péter: A szovjet—japán csúcstalálkozó előtt; Jean Gacon: De Gaulle tábornok múzeumban? (France Nou- velle); Ónody György: Tö­rökország új kormánya; K. V. Kukuskin: A pekingi he- gemonizmus apológiája (Problemi Dalnyevö Voszto- ka); I. Bednyak: A Kínai Népköztársaság. Japán-politi­kája napjainkban; Energia­hiány (Nixon elnök részletes terve az ország szükségletei­tMRE lA'qió: KIT (EV IWOtC Juniális Párádon Népi együttesek a kamera előtt A népdal, a néptánc ked­velői már nemegyszer tapsol­hatták az egri járás együtte­seinek produkcióit, hiszen felléptek az egri Gárdonyi Géza Színházban, szerepeltek nagyobb rendezvények kere­tében. Június 16-án és 17-én a tévékamerák elé állnak Pá­rádon. A híres kocsimúzeum A MímLtm ÜSS, jüiniua lg* kedd udvarán készítenek 50 per­ces műsort — először a cseh­szlovák tévé-nézők részére vetítik majd — a televízió munkatársai. Képernyőre ke­rül az egerbaktai, a íelsőtár- kányi lakodalmas, bemutat­kozik az égerbocsi, a mátra- derecskei, a novaji asszony­kórus, a bodonyi, a mikóíal- vi, az ostorosi és a gyöngyös­patai vegyeskórus, valamint a mikófalvi KlSZ-tánccso- iifjrt. A Ijevgyelffy Miklós rendezésében készülő pro-: Jukciót budapesti, országos Hírű népdalénekesek is szí­nesítik. 27. — Mire való ez srácok? Teljesen bécsavarodtatok? Golyózzatok inkább — zse­béből egész maréknyi acél­golyót vett elő. A következő pillanatban akkora pofont kapott Bikától, hogy hányát esett, a golyók szanaszét gu­rultak. — Mit avatkozol a nagyok dolgába, fiú? Mi közöd ne­ked ahhoz? Kicsi gyorsan fölugrott, hogy támadásba lendüljön, de fürgesége félúton ellan­kadt, fájt az ütés, annyira fájt, hogy sírhatnékja tá­madt. A könnyeit nyelve kia­bálta: i — Kapelláró! Kés! Hagy­játok ezt? — Menj hátrébb. Kicsi- Nem a te dolgod ez — mond­ta Kapelláró, hangjában saj­nálkozással., mint aki ngm nek kielégítésére. — Doku­mentum) (U. S. News and World Report); A Watergate mögötti világ (Részlet) (The New York Reviem of Books); R. Andreaszjan: Energiavál­ság és a közel-keleti olaj (No- voje Vremja); Dr, Aggod Jó­zsef: A fogalmak tisztázá­sáért: Gerhard Basler: A „multi polaritás”-elmélet mint az imperialista külpolitika egyik koncepciója (IPW Be­richte) ; 1973 — Európa Eve (Henry Kissinger beszéde az Egyesült Államok új atlanti politikájáról — Dokumen­tum); Patkó Imre: Új hely­zet, régi és új feladatok; Nemzetközi Eseménynaptár. tehet most már semmit ez ellen. Kés búzgón helyeselt: — Várjuk ki a végét, Ki­csi. Közel az iroda. Szólha­tunk mi ott is. — Azt adja meg az isten, hogy szóljatok — mondta Bi­ka. — Láttátok, hogy beléin- kötött. Láttátok vagy nem?' — ordított. Kicsi és Kés egymás mel­lett álltak. Tudták, hogy ez az a perc, amikor még meg lehet akadályozni a vereke­dést, csak azt nem tudták, hogyan tegyék azt? De Ka­pelláró nem hagyott gondol­kodási időt. Rászólt Bikára: — Na, mi lesz? — Mi lesz? Az lesz, hogy megtéplek. összeakaszkodtak. A két kisebb ismerte már a benti törvényt. Ilyenkor valóban nem kell szólni. Nem szabad. Rájuk kell hagyni, intézzék el az ügyüket. Kapelláró látván, hogy ütéssel nem tudja leteríteni ellenfelét, olyan fogással próbálkozott, amellyel a földre viheti. Átkarolta Bika derekát, lábával közben gán­csot igyekezett vetni neki. Fogása acélpánt volt, gáncsa jó gáncs: Bika hányát dőlt, de rántotta is magával azon­mód, s mire melsőteste földet ért volna, kígyósiklással bújt ki a fogásból, ily módon Ka­pelláró mellé kerülve. Most már fogást keresett és ta­lált ő is, a birkózás ősi tör­vényeihez igazodva, Kapel­láró nyakát kapva el, jobb karja könyökhajlatába szó-, rítva azt. Kapelláró telje.; erejéből megfeszítette nyakiz­mait, lábaival hidáliást eről­tetve. testhelyzetének meg­változtatására kényszerítve Bikát, ami sikerűit is* * a Az egyik fiókos szekrény ben tízezer dia-pozitiv. Eb­ből négyezer a Horiobágyrói. Színes kis kockák. Nagy pi­ros korong a nap, a lefelé ballagó. A felhők, amelyek mögé éppen elbújni szándé­kozik, lila. Olyan lila, hogy azt egy1 festményen már gicesnek érezné az ember. A gulyának már csak barnás foltja látszik. Naplemente a Hortobágyon. Vizes zsombékok között surranó madarak. A fészken lilapettyes tojás. Egy ellesett pillanat a/ elieshetetlenrő!. A világra készülődő új élet már ott lüktet a pettyes to­jáshéj mögött. Röppen visz- áza az anyamadár. Ég a fű. Piros és sárga lángnyelvek lobbannak' fel, fekete füst kíséri. Ég a Hor­tobágy. A száraz fűcsomók szinte szikráznak, amikor el­nyeli a láng- és füsttenger. Gémeskút ácsorog ki tud­ja mióta. Ki tudná meg­számlálni, hányszor bukott alá már a vödör, hogy fel­hozza a szomjas jószágnak a kút hideg vizét. A vályú északi oldalát zöldes moha lepi. A távolban csikós bontja ki karikását, fordítja a ménest a kút felé. A puszta élete képekben és csodálatos színekben. ★ S az ember, aki mindezt megörökítette. Aki. évtizedek múltán megteremtette a régi parasztház hangulatát, vissza tudta lopni a puszták csend­jét ebbe a kavargó, lázas iramú életbe. Az ember, a Hortobágy szerelmese. Pedig nem itt ringott bölcsője, ha­nem ott, ahol a hegyek és a síkság találkoznak, Máklá- ' ron. Amikor kisfiú volt, a Üéklő hegyek közé vágyott. Mikor felnőtt, az Álföldre. Jó néhány éve már, hogy egy, este váratlan vendég kopogtatott a nagyiváni is­kolaigazgató ajtaján. Éjsza­kai szállást kért, mert reg­gel korán indult a pusztára. Beljebb hívták. S attól kezd­ve visszatérő vendége lett Szabó László, a nagyiváni iskolaigazgató vendégszerető házának. Innen járta be a pusztát. Persze, nem tért vissza minden este. Sok éj­szakán át, ágya a puszta fü­ves földje lett, s a tető feje felett, a csillagos ég. S míg ' erről mesél, szemünk előtt elevenedik meg, hogyan tér álomra a pásztor, elővéve hűséges subáját. Hogyan lesz egy szál subából párna, de­rékalj és takaró. A pusztát csak az szeret­heti, aki megismeri. A pusz­tát csak az ismerheti meg, pillanatnyi előnyt kihasznál­va jobb kezével felnyomta Bika állát, ballal pedig le­sújtott rá kétszer is. Homá­lyosan felködlött benne, ha most a szorítóban, birkózó- szőnyegen lenn éne!;, a bíró talán le is léptetné sportszer rűtlenség címén, s ő elhagy­ná a porondot, magában iga­zat adva az ítélkezőnek, igen, ez így nem volt fair, de itt és most, nem mérkőzés folyt, hanem küzdelem, ha úgy tet­szik, életre ha álra, amiben érvényét veszti minden sza­bály. Miért,'az mennyire volt szabályos, amikor rátették a kék keresztet, amikor hár­man fogták le, váratlanul, a meglepődöttség ijedelmét ki­használva, sötétben, hogy azt se tudja, honnét törnek rá, hányán és kicsodák. Bika följajdul az ütések alatt, Mint utóbb kiderült, ez nem a vesztes gyöngék jaj- szava volt, dehogy. Mert va­lami elképzelhetetlen erejű összpontosítással, talán a fájdalom dühe ad ekkora erőt az embernek, .gyorsan talpra ugrott, s fújtatva, li­hegve, a káromkodás íélsza- vaival a száján markolta át Kapelláró jobb csuklóját, hogy maga elé vagja a nyurga testet és ráugorjon, ne legyen ideje íölállni. Kapelláró a lábait fonta rá Bika lábszá­raira, a másiknak most a fülét fogva erősen, érezve ugyan­akkor, ez így kevés lesz a fö­lényhez, mire azonban ez a tu­datáig eljutott, már a melléfo­gás hatását is kénytelen volt tapasztalni mert ebből a ro- gásból Bika könnyűszerrel ■ kiszabadult. És most ő ütött. Ütések, kínok' kínja. Üté­sek, amik a vereség nyomo­rúságára emlékeztetnek. Ütér akire ott virrad rá a hajnal, aki a nappal együtt kél, hogy gyönyörködjék ezer­hangú' csendjében. Szenve­dély és munka kell hozzá. Szenvedély a kutatáshoz, hogy mi terem a sziken, mi­iyen madarak védője, táplá­lója, lakásadója a puszta. 'Munka, szívós, kitartó mun­ka kora hajnalban és este, míg le nem megy a nap a látóhatárról. Ezt végezte Szabó László biológiatanár, aki már régen több tanárnál, akiről úgy lehet beszélni: felfedezte számunkra a Hor- tobágyot. Sőt Nemcsak fel­fedezte. A Nemzeti Park gondolata tulajdonképpen ott született meg néhai Csontos Menyhért nagyiváni gazda házában, Szabó László tanár gondolatában •A" A Hortobágyi Nemmzeti Park ma már valóság. Igaz, még csak papíron. Mert ah­hoz még sok minden- kell, hogy valósággá váljék. Hogy a természet e csodálatos al­kotását megismerhessék az emberek, hogy az örökké siető városi lakost meglep­hesse az a végtelen nyuga­lom, ami árad itt a földből. És ahhoz is sok kell még, hogy belőle az a négy-ötezer hektáros darab, ahol a ma­dárvilág ritkaságai még meg­találhatók, megbízható vé­delmet adjon a kihalóban lévő fajtáknak. Egyik-másik fajta már kihalóban van, mert az ember megváltoztat, ja a természetet, mert az ember mindenre kíváncsi. A kutatási gond teremtő gonddá változott. Őrizni kell a pusztát és tovább búvár­kodni titokzatos életében. Ez Szabó László életeleme. Megtartani mindent eredeti szépségében, s ha építeni kell, csak úgy és olyat, hogy az összhangban legyen a végtelen nyugodt rónával. Most készülnek a tervek. Most szerveződik a nagy gé­pezet, amelynek ez lesz a fel_ adata. Most teremtődik meg a legnagyobb magyar termé­szetvédelmi terület, a Hor­tobágy Nemzeti Park. A kis ház óvón borul a pusztai élet kincseire, ame­lyek ma már múzeumi tár­gyak. A diapozítíveken mozdulatlanná dermedve a pusztai élet egy-egy pillana­ta. A suba készen lóg a sze­gen, hogy a Hortobágy sze­relmesét megóvja az éjsza­kában, amikor munkába in­dul. S a Hortobágyon a vég­telen nyugalom él tovább ... Deák Rózsi sek, hova lett a dühöm, a bosszúállás vágya az öklöm­ből. Ütések, hogyan van az, hogy halálos fáradság jár át? Ütések, a tagjaim ólom­nehezek. De most majd! összeszedni magam. Csak egyetlen visszaütésre, rúgás­ra, harapásra. Bika, sajnálni fogod, hogy a világra szü­lettél. Az anyádat fogod ke­resni, sírva. Kapelláró szédült. Nem ta­lálhatott célba, mint szeret­te volna. Valahogy félre­csúszott ez a lendülete is. Maguk körül felbolygat­ták a döngölt földet is. A pusztai csönd puha ágyában rugdalóztak, messziről já­téknak tűnt az egész. Suga­rak, nyáreleji fények, burája domborult keserűségük fö­lé. Közelükbe érve elhalkul­tak a messziről érkező köz­napi zajok. Már azt mondták volna legszívesebben: békül- jünk ki. De az élet nem en­gedi meg az ilyen kibékülé­seket. És akkor Bika azt gondol­ta; birkózni kezdtünk, de ő ütött is. Ha pedig ő ütött, én miért ne rúghatnék? Sajnálta, hogy rúgása el­találta Kapellárót. Nem tud­ta volna megmondani, hogy mit sajnál rajta. El is hesse- gette magától az érzést, mert úgy gondolta, nem 5 táma­dott. Sajnálja magát az, aki úgy üt először, hogy előtte nem méri fel az erejét. Saj­nálja magát, mert elhamar­kodottan indult harcba, s azt hitte, elég annyi a győ­zelemhez, hogy neki van igaza. Mivelhogy hinni min­dig könnyebb, mint tudrtí valamit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents