Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-08 / 132. szám

Játékosan tanulják az igazit

JÖ NÉHÁNY létesítményátadáson részt vetiem már, de soha ilyen kedvesen, min- az abasári. A „rendeltetésének',’ való átadás is, meg a?, is. amit átadtak, olyan volt, mint az igazi.

Szép, komoly játék. ,

„Ha a gyerekek szívének száz kapuja volna, mint Thé- ba városának, engedjétek be aj örömöt mind a száz kapun ” — idézte a örökzöld demfckritoszi szavakat a megnyitó beszéd. Nehéz lenne eldönteni: nagy, vagy kicsi örült-e jobban ezen a napfényes héttői reggelen ...

Közlekedési parkot adtak át az abasári óvodában. A sikeres „Dróbaüzem” után ünneplőbe öltözött gyermeksereg ülte most végig a színes füzérekkel díszített játékházat körülfütó pöttömnjyi forgalmi pályát. Zuhogott napfény a piros-fehér pet.y- tyes. hímzett, fehér blúrzos lánykákra, sötétkék nadrágos kisfiúkra. Nincs az az igaz: rendőr, aki olyan délcegen állna hivatása magaslatán, mint Tresó Gáborka parányi egyenruhájában. Igaz, hogy a sapka ugyancsak a fülére csúszott, de hát, istenkém, a gyöngyösi rendőrfőnök sapkáját nem egy ötéves fiúcska fejére varrták.

A íelpántlikázott, vadonatúj pedállal hajtható piros és zöld Moszkvicsok, kát- és háromkerekű kisbiciklik, mű- ányagtartályos kerékpárocskák „bevetésre” várva szikráztak a napon.

Az országúton soha nem

jut eszembe egy felezővonalban gyönyörködni, de itt, ebben a kis mikrovilágban, minden olyan bajossá, kedvessé változik. Ennivalóak a kis villanyrendőrök, murisán picik a zebrák, fontoskodnak a záróvonalak, s még a tréfát nem ismerő csöpp stoptáblák is joked vűek. S mindehhez »essék hózzákép- zelni a kilengvén apró „tulaj” komoly arcocskáját!

És kik is az ajándékozók?

Sokan vannak.

MAGA AZ ÖTLET — az

ünnepélyes átadást is megnyitó „szónoktól” — Kolozs- váry Andrásáétól, az óvodai szülői munkaközösség elnökétől származik. Az alaptőke: három év jelmezes farsangi óvodai báljának bevétele. Aztán a kérő szóra szívesen „dobott” a közös kalapba a szülő, a takarékpénztár. meg a tanács is. A termelőszövetkezet egy kis Moszkvicsot adott, a KISZ-es fiúk az útburkolati jeleket festették fel, a közlekedési táblákat a faipari ktsz készítette el.

Sok felnőtt okos és szép ajándéka ez az életből kicsinyített meseország.

És reméljük, hogy az ügy, amelynek az abasáriak is úttörői, mozgalommá erősödik, izmosul.

Magam is gyakorló kisgyermekes anya vagyok, s előre reszketek, hogy lassan itt lesz az idő, anrtikor már nem szoríthatom mindig kezembe a kezüket, amikor egyedül kell kiengednem

őket az utcára. AZ utcára, ahol a2 amúgyis bőséges közlekedési veszélyeket sokszorosára növelik az ámok- futó módjádra száguldozó motoros fenegyerekek, a „fater” új kocsiját futtató söré- nyesek.

Épelméjű ember nem dobja a Duna közepébe a gyermekét, s nem hagyja magára. mondván: majd csak ki úszik valahogy ...

Ugyanígy a forgalomba is csak akkor engedhetjük, ha előzőleg veszélymentes kő rülmények között megtanít juk szabályosan közlekedni!

Ragyogó lehetőség grre az óvodai KRESZ-park. (Különösen itt, Abasáron, ahol Kati óvónéni is, Gitta óvónéni is jogosítvány tulajdonosa és aktív úrvezető!) ’

Mindent persze nem lehet

készen várni. És • ezt lenne jó az abasáriaktól megtanulni. Az óvoda a tanács „asztala”, s ha valami, hát a községi tanácsok anyagi ereje: véges. És ilyenkor.

ilyen hasznos ügyért a zsebébe nyúlhat szülő és társadalmi szervezet egyaránt. Csak valakinek el kell kezdenie.

Mint például Abasáron is.

•Megéri!

HA CSAK egy közlekedési gyermekbalesettel, csak egy „épphogy”, éles fékcsikorgással megállni tudó, csak egy síró anyával, csak egy vijjogó mentőszirénával lesz kevesebb — már akkor is megtérül a pénz és munka.

T. Mányi Judit

Sok kérdés az irodalomról

A nőpolitikái határozat végrehajtásáról

Tanácskozás a Közalkalmazottak Szakszervezeténél

Csütörtök délelőtt kibővített ülést tartod a Közalkalmazottak Szakszervezetének központi vezetősége. A szak- szervezet Puskin utcai székházában megtartott tanácskozáson — dr. Prieszol Olga főtitkár vezetésével — az. MSZMP nőpolitikái,határozata végrehajtásának tapasztalatait tárgyalták meg a jelentős számú nődolgozót .foglalkoztató tanácsapparátus és az igazságügyi szervezet vonatkozásában.

IMRE Üftlió:

KEfCV

i*y<nc

24,

— Nem tudom én azt — mondja kevés szünet után — a főnök alkudott meg, nem én. És maga mit csinál itt?

— A tejházban vagyok. A palackozóban. Ugyan most már nem üvegbe töltjük a tejet tavaly óta, hanem fóliába.

— Lehet avval keresni?

— Hát... Biztos nem any- nyit, mint a festők. És maga melyik városba való?

— Pesti vagyok.

— A szülei is, vagy csak kétlaki?

W5S, június 8-, péntek

Dr. Varga József, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnökhelyettese többek között elmondta, hogy a legutóbbi felmérés szerint az összes tanácsi dolgozóknak ' körülbelül a fele nő. Arányuk az átlagosnál jóval magasabb a községi apparátusban (63,9 százalék), s még jelentősebb részvételük a fővárosi kerületi tanácsok testületéiben (67,1 százalék). Megállapította: a határozatok megjelenése óta a tanácsapparátusban dolgozó

— A szüleim is. Fontos ez magának?

— Nekem? Ugyan már...

Kapelláró hirtelenében

nem tudja, mit mondjon, fohászkodik magában, jaj, el ne akadjon a társalgás valamiképpen. Elkezd beszélni össze-vissza, ami a szájára jön, kihúzza magát, nagyké- püsködik, közben a veríték kiveri a felismeréstől, most megjátssza magát és ezt a kislány észreveszi, észre kell hogy vegye a sódert, a nagy pénzekről, amit keresnek, éjszakai züllésekről, bárokban, cinzano mellett, a cin- zánó s megnyomja a cé első szótagját, neki magának is furcsán cseng, amint kimondja.

— Kár, hogy nem Pesten találkoztunk. Azóta már behívtam volna egy presszóba. Eljött volna?

— Tudom is én. Talán. Ha jobb dolgom lett volna. De magát ilyen festékes ruhában úgyse engednék be — teszi hozzá évödve.

— Majd fölöltöznék. Van énnekem rendes ruhám is.

Közelebb húzódik, minden meliékgondolat nélkül kérdezi :

— Maga mindig egyedül van itt?

— Dehogy! Vagyunk itt öten is, ha a juhászok, a gulyások ide benn vannak, nem legeltetnek, összejövünk sokan. Csak most beteg a takarítónéni: Beosztottuk magunknak az inspekciót. Minié nnap más takarít. Amelyikünkre sor kerül, az tovább marad.

itt.

Elég messze innét a fanők helyzetében kedvező változások történtek, ami pozitív szemléletváltozást

tükröz.

Dr. Szilbereki Jenő igazságügyi miniszterhelyettes arról beszélt, hogy a női bírák aránya 1971. óta a korábbi J6 százalékról 30 százalékra növekedett.

Aláhúzta, hogy a férfi és a nődolgozók erkölcsi-anyagi megbecsülésében a bíróságoknál semmiféle megkülönböztetés nincs.

— Van kerékpár. Jaj, megyek is, mert azt se tudom, hol áll a fejem, annyi a dolgom.

Ebben a pillanatban közéjük vágódik egy rongylabda. Kicsi sebesen lohol utána, s megáll előttük.

*— Szcsókolom. Ezer bocs'.

Kapelláró a pokolba kívánja, zavartan körülnéz. Észreveszi, hogy Kés is elindul feléjük. A gémeskút felől előtűnik lompos járásával Bika. Errefelé közelít az is. Odaérnek mind a ketten, most már négyen fogják körül a kislányt. A szemük vad. Felfalják a tekintetükkel.

— Na, mi van, srácok? Meguntátok? Menjetek csak, mindjárt megyek én is.

Mintha egyik se hallaná, eleresztik a fülük mellett.

A kislány egyikről a másikra néz. Hátrál. Aztán a távoli irodaépület felé tekint, bizony, az jó messzi van ide.

— Gyere te is, főnök — mondja Kicsi.

A kislány hosszan nézi Kicsit.

— Főnök, elúszunk a melóval. Nemsoká itt lesz Pét- terson, letol — mondja Bika.

A kislány hosszan nézi Bikát.

— Jó, jó, menjetek csak, én is mindjárt megyek.

A három fiú nem mozdul semerre.

— Vigyél vizet, amennyi kell — pattog keményebben Kapelláró hangja Kés felé. — Kicsi, keverj maltert. Te meg — néz Bikára — keverj br kenőszappant. Mozgás, srácok.

Látja, hogy mindegyik düválaszol: l/Égh níal

Termélieny, sokoldalú író, úgyszólván nem múlik ei év, hogy ne jelentkezne új kötettel. Irt, ír novellát, regényt, drámát, kedvenc műfaja a szociográfia. Nem ösztönös alkotó, tudatos író, olyan művész, akit nemcsak hőseinek jelleme, sorsa izgat, hanem nyomon kíséri saját egyéniségének változásait is.

Vele beszélgettünk müveiről, az írásról, az irodalomról.

— Hogyan lett író?

— Véletlenül. Jó tizenkét évvel ezelőtt nem is gondoltam erre. Sőt,' igen meglepődtem volna, ha valaki ezt megjósolja. A könyv, az irodalom mindig vonzott, hittem az írott szó erejében, becsületében, de hogy magam is tollforgató legyek, nem gondoltam. Sok keserű, felháborító, igaztalan dolgot láttam életemben, szükébb környezetemben. Ez késztetett arra, hogy elhatároztam: olvasóból író leszek. Az első novellát elküldtem a helyi újsághoz, nem véleményt, nem részletes tanácsot kértem: csak arra választ, hogy érdemes-e írnom. Az írást közölték, biztattak a folytatásra.

— Véleménye szerint ki az igazi író?

— Azt mondják: fró az, aki

könyveket, regényeket, drámákat ír, írt. Igaz is, ha csak szakmának, s nem felelősség- teljes művészetnek, ember-, egyéniségtormáló alkotómunkának tekintjük, valljuk az írást. Az igazi írónak ez a hitvallása: nem alkuszik,

nem kendőzi a valóságot, arra törekszik, hogy véleményét, meglátásait folyvást kontrollálja.

— Ars poétikája?

— Az írói hitvallás nem káté, amit szépen fel lehet mondani illő alkalmakkor, hanem át kell hogy hassa az alkotó minden írását. Ha nincs jelen a művekben, akkor kár egyre bizonygatni,

hős. Lassan elindulnak, egyre csak visszafelé tekintget- ve. Már messze járnak, amikor a kislány megszólal:

— Mi az, maguk szövetséget kötöttek, hogy olyan egyformára nyíratták a hajukat?

Kapelláró keserves ábrá- zattal simít végig tegnapi kopaszságán. Valami fölényes válaszon töpreng, de nincs ideje rá, mert a kislány újra kérdez:

— És miért nevezik magát főnöknek?

— Így alakult. Már régóta dolgozunk együtt. Én lennék a rangidős. Ennyi.

— 'Maga valamit elhallgat előlem. Látom a szemén. Pislog, mint az a bizonyos béka a kocsonyában. Különben nem fontos. Nehogy azt áiogye, hogy fontos. Engem igazán neXh érdekel.

— Hátha majd érdekli egyszer — mondta Kapelláró és mereven nézte a lányt. — Különben tanultam én valamit Tudja mit? Amíg valakinek a nevét se tudom, minek nézzek rá? Még nagyon meg találom jegyezni az arcát. Szólít mám magamban, de hogyan szólítsam? Látja, erről van szó.

— Mária a nevem.

— Az én nevem Feri. Most már tudom, ha egyszer kiabáln• akarok maga után. milyen nevel mondjak.

— Nem biztos, hogy meghallom

— Ha én egyszer kiabálni kezdek .. Azt maga meghallja még álmában is.

— Mélven alszom ám.t

— Mindegy az. Majd fölébredne.

hiszen az író alkotásaiban él, azokkal hat pz emberekre. Inkább azt mondanám el, ami minden • valamireváló, minden tisztességes szerző ólma : olyat alkotni, olyat elmondani, olyat megírni, amit még sose tettek az olvasó asztalára, sose mondtak el, sose írtak meg. Ez a cél. erről nem mond le az ember, amíg ír, illetve amíg él.

— Egy könyvheti kérdés:

miként értékeli az író-olvasó találkozókat?

— Igen sok a rosszul sikerült; elsősorban azért, mert nem formálódik eleven kapcsolat a hallgatóság és az Író, a költő között. Ha ez megvan, csak akkor érdemes, akkor nem fölösleges ceremónia. Én rendkívül szeretek találkozni az olvasókkal, még akkor is, ha sejtem vagy tudom, hogy egyetlen írásomat sem ismerik. Ez természetes, ezen nem kell meglepődni, hiszen nemcsak írói, hanem olvasói szabadság is van, s az ember a szellemi táplálékot is megválogatja. Számomra ezek a találkozók egészséges kontrollt jelentenek, alkalmat adnak vitára, véleménycserére. Arcokat látok meg, vések emlékezetembe, igényekkel, nézetekkel találkozom, egyszóval: feltöltődöm.

— Miért kedveli a drámái?

— Számomra a legnagyobb élmény színpadról, visszahallani müveimet. Egy darabolhat a kecskeméti, Jettől a Déryné Színház együttese mutatott be. Nem táplálok hamis illúziókat, nem hiszem, hogy én leszek századunk Katona Józsefe, mégis szeretem a színpadot, a drámát, mert a gondolatok hitelességének kérlelhetetlen

— Ha akarnék.

— Akarna.

— Nem biztos.

— Akkor mi a biztos?

— Az, hogy nekem most dolgom van.

— Segítsek?

' — Magát várják. A beosztottai. Főnök úr.

— Ha egyszer elmondhatnék mindent magának, a végén sírna.

— Nem sírok én olyan könnyen.

— Majd meglátná.

— Jó lenne az, ha meglátnám? Melyikünknek lenne jó?

— Nekem biztosan. Mert- engem már megtanított az élet.

— Kiváncsi lennék, mire tanította.

— Arra, hogy elmondjak valakinek mindent. Akkor'- is, ha nem tudok egyfolytában beszélni. Ha nem merek a szemébe nézni közben. Mindegy az. Csak erezzem,< hogy hallgat és figyel rám. Es akkor se szégyelljem magam, ha sírok Vagy ha or-- dítok, hogy ennek nem iQV\ kellene lennie.

Kapellaró úgy érezte, bár; nem nézett a kislányra, hogy először pillant rá hosszan Lehet, hogv ez tévedés — villant az eszébe — akkor is szép. Hányszor ment úgy estéken, reggelenen, végig n maga csöndes világán, hogv a szembejövők tekintetét kereste. Nem néztek rá, hiába húzta ki magát Ha pedig valaki ránézett, abban a pillantásban benne volt: hétté mit akarsz? Te is akarsz valamit7 Te 'kis vacak,

(Folytatjuk.) £

ellenőre. A valódi színmű nem tűri a kendözgetést. a hazugságot, a színpad a fals hangokat többszörösen felerősíti.

— Ml a szociográfia feladata?

— Elsődlegesen a valóság- feltárás. Olyan igazságokat mond ki, amelyekről eddig senki nem beszélt, nem tudott. Hiteles, olykor megdöbbentő tényeket tár fel, felhívja a figyelmet a változás szükségszerűségére. Az asztalra tett mű tettekre sarkall, lehetetlen észre nem venni.

— Többen borúlátó írónak tartják. Mennyiben igaz ez?

— Szatmárból jöttem. Ez a föld megtanított valóságlátásra. arra, hogy nyitott szemmel járjak, s észrevegyék minden emberi tragé-- diát, itinatot. keserűséget. Egyik nagy írónk mondotta, hogy csak abból lehet igazat, szépét, nagyot alkotni, ami fáj az embernek, az írónak egyaránt. Mégsem vallom pesszimistának magam, mert nemcsak azt írom, amit látok, érzek, értek, hanem azért forgatom a tollat, hogy megszűnjön, ne legyen többé így. Elmondok egy jellemző történetet. Beadtam egy kötetem a kiadónak. Hívott aá igazgató, ott volt a főszerkesztő, a vezető lektor, s elmondták: jók ezek az írások, de mind szomorú, valami vidámabb is kellene. Arra hivatkoztam. Hogy ilyen az élet. Ok mégis érveltek. Erre megkértem őket: — „Rendben van, akkor mondjatok igaz történeteket arról, amikor boldogok voltatok. Kezdhetitek, hadd okuljak belőle!” Bizony, nem szóltak egy szót sem. Én azért megfogadtam a jó tanácsot, hazamentem, s egy ültömben megírtam négy novellát, azzal a szándékkal, hogy optimizmussal, humorral teltek legyenek. Nem sikerült, ellenállt az élmény- anyag, a valóság.

— Magyar szakos tanár, hosszú évekig dolgozott a pedagóguspályán. így hat kézenfekvő a kérdés: hogyan kellene megszerettetni a diákokkal az irodalmat?

— Sosem irodalomtörténetet, sosem adatokat, írói életrajzok részleteit oktattam!, hanem a könyv szeretetére neveltem tanítványaimat, vállalva olykor a szabályszegést is. Egy alkalommal Illés Bélának egy hamis és rossz novelláját kellett volna feldolgoznom, így írta elő a regula, a tanterv. Nem fogadtam el, választottam más írá6t. Pechem volt, épp akkor jött a szakfelügyelő, aki természetesen felháborodott, füstölgött, jegyzőkönyvet írt. Legalább úgy érezte: megdolgozott a fizetéséért. Én viszont elégedett voltam: diákjaimnak a jót, a színvonalasat, az igazat adtam. Azt vallom, hogy az irodalomtanár nem mondhat le egyéniségéről, mert csak a hittel elmondott szavak fogannak meg a gyermeki lélekben. A fiatalság egészséges ösztöne nemcsak ráérez a hazugságra, a mindenáron lakkozásra, hanem el is utasítja azt. Az ifjúság érzékeny a szépre, a jóra, az igazra, Erről nem lehet, erről nem szabad megfeledkeznie a pedagógusnak

Pécsi István

f