Népújság, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
f • - • hogy egy jó határozat nem biztos, hogy határozottan jó is, s arról is szó van, hogy egy határozottan jo határozat még határozottan rossz határozat is lehet. Mert egy határozatnak, sőt minden határozatnak szabályos élete van ám: megszületik, megerősítve kilép az életbe, s aztán szépen, csendben elhal. Néha megmegpróbálnak egy-egy határozatot holtából újjáéleszteni, néha sikerül, néha nem, mint ahogyan ez a tudományban is oly gyakran előfordul, de végül is a határozat sorsa az eltemettetés az archívumok mélyén. Most azonban ne erről a szomorú (?) aktusról ejtsünk szót, hanem arról, amit elöljáróban úgy fogalmaztunk meg: egy jó határozat, nem biztos, hogy határozottan jó, illetőleg, hogy mindenkinek határozottan jó határozat. Vegyük szépen sorjába a dolgokat. Honnan lehet tudni azt, hogy egy határozat jó? Azt onnan lehet tudni, hogy a határozat születésének és e születés ténye kihirdetésének időpontjában mindenki, vagy legalábbis a túlnyomó többség egyhangúan állapítja meg: „Helyre gyerek ez a kis újszülött határozat!” „Ideje volt, hogy megszülessék végre!” — teszik még hozzá a születés és kinyilváníttatás ünnepélyes pillanatának résztvevői. És ezzel az ünnepélyes pillanattal, ezzel a közfelkiáltással a határozat már nemcsák hogy megszületett, de ereje teljében levőnek is tűnve, munkához lát: hatni kezd. Akar — pontosabban. Mert mint az ember életében annyiszor és oly sok helyen, úgy a határozat életében is bőven ákad buktató, gáncs, intrika, nemtörődömség és őt kijátszani akaró fifika. Hogy miért az: mikor az imént még tapsoltak, most ugyanazok közül sokan úgy próbálnak tenni, mintha az imént nem is tapsoltak volna, de ha ne- talántán mégis, akkor csak úgy általában tapsoltak, és nem egy határozat megszületésének? Egyszerű az ok. A főosztályvezető elvtárs menet közben, a taps után döbbent rá, hogy ha a lelkesen megéljenzett határozatot végrehajtják, akkor — például a felesleges adminisztráció egyszerűsítése miatt —, néhány munkatárstól meg kellene válnia. A könnyes búcsú még csak hagyján, de kevesebb létszám, kisebb főosztály, egyben azazhogy osztály lenne az csak osztályvezetővel és nem „fő”-vel. Ki bolond saját maga alatt egy határozat fűrészével elvágni a nyugodt főosztályvezetői fészket nyújtó gallyat? Határozat a munka- és üzemszervezésről? Nagyszerű a határozat. Végre is kell hajtani a szerkesztési osztályon például. A technológián is lehet, hogyne lehetne, ott kellene csak igazán. Éljen a határozat! De bárki beláthatja, hogy a főraktár az nem üzem, annak a nevében is benne van, hogy az raktár, ott egy újszerű át- és megszervezés megoldhatatlan terme. A számítógépes program? Hurrá! Hogy a jelenlegi húsz ember helyett hat is elég lesz majd, hogy eredményesebb legyen a vállalati prognosztika? Meggondolatlan határozat! Taggyűlés. Határozat. Megszavazzák. Csakhogy a határozatok pimasz, tapintatlan „valamik”, követe- lődznek, munkát adnak, gondolkodásra késztetnek, megforrósítják az ember feneke alatt a széket, szembeállítják az egyik embert a másikkal, marha az egyik előre akar haladni, a másik meg inkább visz- szább. Takarékosságra késztetnek és fegyelemre, ellenőrzésre és tisztánlátásra — ami mind-mind nagyon jó dolog, ha mást késztetnek minderre, s nem engem, vagy minket. Egykori eleink lelkesek voltak a megajánlásban, de korántsem a megadásban. Egykori eleink vivátol- va ajánlották fel életüket és vérüket, de a zabot azt nem. Miután a zab termesztése nem kifejezetten hazai és • általános profil ma már, különben is a hegyezése helyett az értelmetlen semmittevésnek ezernyi új és korszerű változatát találták már ki, a régi vivátozás Kiment a divatból. Nem életünket és vérünket ajánljuk fel, de lelkesen egyetértésünket. Csakhogy végrehajtást nem adunk. Gyakran nem adunk. Keserűen, de lelkem mélyén igazat adva olvastam minap is néhány nyugati lap gyarapodásunkról beszámoló, de amit látnak, azt is kajánkodva megkérdőjelező cikkeinek közös megállapítását, amely ipari termelésünk nem éppen kiemelkedő színvonalával foglalkozik. Valóban, ahogyan élni akarunk és tudunk, az megközelíti, sőt néha már el is éri a fejlett országok színvonalát. Mert van ám határozat a dolgozó nép életszínvonala szakadatlan növeléséről. S ezt mindenki be akarja tartani, ha törik, ha szakad. De, ahogyan dolgozunk, az bizony messze elmarad még termelékenységben az említett fejlett országokétól. Objektíve is, de szubjektíve még inkább. Pedig a munkára is van határozat. Meg is tapsoltuk. De lehet, kérem, kemény és nyolc óra munka után igazán élvezni a szocializmust? Ugye, hogy nem? Ezt a határozatot hajtsa végre a másik gyár, vagy a másik üzem, vagy a másik melós. A határozat jó, de határozottan nem jó nekem. Ezért én nem hajtom végre, hajtsa végre az, akinek jó. Pedig mindez határozottan nem jó! És rá is jövünk majd erre, vagy magunktól, vagy azok segítségével, akiknek kötelességük megvalósítani és megvalósíttatni a határozatokat! A BÉKE HÉTKÖZNAPJAI (Foto: VIETNAMBAN. L’Humanité Dimanchc) Azt kérdi \ nemrég egyik barátom: — Jártál már olyan másfél szobás lakosban, ahol kilencedmagával él egy munkásember, s úgy neveli gyerekeit, hogy azok semmit el nem vesznek az ajándékozó kedvű szomszédtól, ám bármi nehéz munkánk akad, bútorcipelés, szénbehordás például, akkor ott szorgos- kodnak köröttünk, s azt keresik, hogyan segíthetnének? Es rend, tisztaság, fegyelem náluk! Este tíz után nyikka- nás sem. Boltba meneszti Tibor fiát a mama, három kisebb ugrik, hogy majd ö megy. italt, extra szórakozást nem tűrnek. Konyhájukban viszont hűtőgép, mosógép, centrifuga. S zenére, időtöltésre: rádió, televízió... • • • Délután 5 óra lehet,' amikor beszerénykedek a Mező Imre utca 12. szám alatti bérház egyik első emeleti lakásába, (Matányiékhoz. Az előtérben két apró, szöszke lány csimpaszkodik a nadrágomba, majd készséggel vonszolnak a szobába, ahol édesanyjuk heverészik. — Magas vérnyomás, meg a lábaim — könyököl fel gyolcsfehér párnáján Matá- nyiné, az emelet Marika nénije. — Hét évig dolgoztam építkezésen segédmunkásként, azt nyögöm. A malte- ros-, cementésvödröket és -zsákokat, meg a téglahalmokat, amiket trógerolnom kellett. Most már könnyebb! Tizenegy esztendeje konyha- lányoskodom a vendéglátóknál. Előbb a Parkban dolgoztam, most meg az Arany- íácánban vagyok. Ebben csak az rossz, amikor éjszakás az ember. Persze, meg lehet szokni. Különben is kell a pénz. És mi az urammal mindent a két kezünkkel kapartunk össze. A betevőt, a ruhára valót, s amit itt lát. Ezt a szobabútort' például tavaly vettük, nyolcezerért. A televíziót azelőtt ... • • • Ha nem figyelmeztetnek, percekig észre sem veszem, hogy közben hazatért a Csemegéből a család feje, Ma- tányi Tibor. Csendes, vékony, barna férfi. Lehet olyan hatvan kiló. Sokáig az ajtóból hallgatja beszélgetésünket. Később - belemelegszik. — Persze, hogy arra neveltük a gyerekeket, ott segítsenek, ahol tudnak. Meg aztán senkitől, semmiért egy szem cukrot se! Nehezen kezdtük. Sok kínlódással értük el. amink van, de soha sem alázkodtunk meg, soha nem mentünk köleso- nért, alamizsnáért. Azért a két kezünk, hogy megéljünk belőle! Erre neveljük a gyerekeket ... Tudja, miből csináltunk már pénzt, amikor a keresetből nem futotta valamire? Tavasszal, harmatos hajnalokon csigát szedtünk, éticsigát, s vittük kilóját 6 forintért a földművesszövetkezetnek. Télen, ősszel, munkám végeztével rendre szénlapátolást, vagonrakást, fahordást vállalok. Elképzeli, hogy kettőnk keresetéből, ami összesen alig háromezer forint, különben felnevelhettük volna a hét gyereket ....? • • • Erika, az egyik kis szöszi, ölembe telepíti Pettyes cicáját, s míg azza] bajlódom, hogy a jószág körmeit kiszabadítsam a nadrágszövetből, befut Jancsi gyerek, a lovak szerelmese. Barnára sült, nyurga fiú. Pár hónapja havi 900 forintért a Lenin Termelőszövetkezet lovasiskolájában dolgozik. Takarít, fényesre keféli Tomit, Derest. Olykor nyergükbe is pattan. S minden álma: zsokénak lenni! — Nemrég zajlott le itt Hatvanban a területi lovasbajnokság, annak végeztével a „székfoglaló” játékban már benne voltam. Most Mezőkeresztesre, nemzetközi bemutatóra készülünk Szabó Feri bácsi kezei alatt. De az volna az igazi, ha már ugrathatnék! Vagy elindulhatnék síkversenyen színes trikóban, fehér sapkával a fejemen. ■— Nem estél még le? — Egyszer. Azt mondják Feri bácsiék, nem is lovas, amelyik egy kétszer jól fel nem hemperedik. • • • Marikára nem számíthatok, pár nőnapja ment férjhez. Szülei lagzit csaptak neki, s a zsebébe nyomtak egy négyezer forintos takarékkönyvet. A legöregebb gyerek, a 19 esztendős Tibor azonban megjön a cukorgyárból, s törökülésben anyja ágya elé telepszik. — Milyen nap volt a mai? — Kicsit könnyebb, mint a korábbiak. Raklapot szegettünk. Különben azt csinálom, amit édesapáin. Csak én nem a Csemegében vagyok rakodó, hanem a gyárban. —■ Nincs kedve szakmát tanulni? — Gondolkozom rajta. S ha nem véglegesítenek, elmegyek a gázosokhoz. Vagy hegesztést, vagy csőszerelést tanulok. Akkor már tíz forint fölé megy az órabérem, míg most nyolc körül van. Csak az iskola, az ne volna! Pedig ha szakmába fogok, nem lehet kikerülni. Majd meglátjuk... • • • Nem kell félóra, alig férünk a lakásban. A játszótérről feljön Pista és Gábor is. Mindketten általánosba járnak még. Nem a legrosszabb á bizonyítványuk. Talán Pista a gyengébb. Nem csoda. Apró korától a fülével bajlódik, sokat betegeskedett, sokat hiányzott. Ahogy így együtt a család, önkéntelenül szalad a számra: — Marika, magának volt annyi testvere, mint a kis Évinek? — Pont annyi. Heten növekedtünk szüleim kilenc hold főijén, a Nógrád megyei Pajtapusztán. Onnan hozott el az ember. Különben ő se magában pusztította a kenyeret, talán négyen voltak. Ugye, Tibor? A férj bólint, aztán valahonnan egy teméntelen dobozt halász elő, teli szerszámokkal, alkatrészekkel. — Még reparálásért se megyünk mesterhez. Innen minden kitelik. A háztartási gépeket is magam javítom! Háztartás. Ezzel elérkeztünk megint valami olyasféle példához, amit nem hagyhatok szó nélkül. Akis Matányi-lakás, pontosan olyan, mintha táborban lenne az ember. A rend és a beosztás teszi ezt, ahogyan az élethez alkalmazkodnak. — Feleségemé a mosás, enyém a vasalás — mosolyog rám a ház vékonydón- gájú feje. — A takarítást, mosogatást, torölgelest & gyerekek végzik, heti beosztás szeriül. A főzés persze megint az asszonyé. De mondom magának, akár délelőttös, akár éjszakás, nincs olyan nap, hogy ne várna bennünket frissen főtt étel, amikor munkából megjövünk. Így volt ez, míg éticsigát szedtünk, vagont hánytunk fő foglalatosságunk mellett, s így van most, amikor valamicskét lazíthattunk a derékszíjon, mivel a hét közül két gyerek már keresget. Nem tudom hogy csinálta. Csak azt, ő hárorp műszakot .letudott egyetlen nap . .. • • • — A lakos? Mennyi lakbért fizetnek? — Mióta rendezték, 249 forintot.-— Nem sokkal több a kétszobás tanácsi lakás bére. Mégiscsak jobban megférnének, kényelmesebb lenne az élet! Az asszony válaszol. —; Ügy van. az, tetszik tudni, mehettünk volna másba. De az a negyediken volt, s nem az elsőn. Az én rokkant lábaim pedig nagyon nehezen tűrik a lépcsőmászást ... Jó ez nekünk. Később, ha egy-két gyerek kiröppen, pláne megférünk az emberrel, s a maradékkal. — Jutalom, ajándék? Egymásra néznek, mintha nem értenék a kérdést. Majd ismét Matányiné töri át szavaival a gyermekzsivalyt. — Egyszer kaptam egy jelvényt a Parkban. Hogy öt éve ott dolgozom. A férfi hallgatagon fejét ingatja. —. Az én jutalmam a bizalom! Csak rakodó vagyok, de tessék megkérdezni Nagy Istvánt, a főnököt. Megmondja, rám lehet bízni az egész raktárt, kulcsostól... • • • Leszállt az este. Kicsit megrendültén baktatok hazafelé. Aztán az „Arsene Lupin” jelenetsorai váltják egymást a televízió képernyőjén, de nékem egyre visszatér a népes Matányi család. A gyerekek kicsattanó egészsége. A csinos bútorok, szőnyegek, játékok rajza. S látom az apa kissé értetlen, szinte visszakérdő pillantását: Kitüntetés? Amiért elvégezzük munkánkat? Amiért rendre, tisztaságra és tisztességre neveljük fiainkat, lányainkat? De hát ez csak természetes! Vagy nem.,.? Moldvay Győző Hét gyerekkel, másfél szobában
