Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-01 / 77. szám

350 éves újság

Feltételezhető, hogy nemcsak az újságírók fognak értlek löd n a német sajtókutatás tulajdonába került értékes újság, a XVII. század elejéről származó hetilapnak. az „AvlsoM-nak öt pél dányszáma után. As idő vasfoga már kikezdte a világnak ezi a valószínűleg legidősebb és egyben legismertebb {űrlapjának az oldalait. A magántulajdonból a brémai egyetem könyvtárába került újságokat most már mindenki megtekintheti és elolvashatja. A 350 esztendős sorok többek között a harmincéves háború (1618—1648) kezdetéről számolnak be és a zsoldosok verbuválásáról, Megtudhatjuk, hogy már akkor is szerepet játszottak a külföldi tudósítások. Az egyik ilyen cikk a holland tengerparton tomboló hatalmas viharról ad hírt, melynek következtében számos hajó elstily- lyedt és „különböző helyeken halott testeket és egyéb dolgokat lehetett látni a part mentén.**

■■

120 éve született Van Gogh

Brecht megelőzi Shakespeare«!

Gyötrelmesen nyugtalan lélek és művész volt. Számára a festészet egyet jelentett az élettel, abban az értelemben is, hogy a mindennapok örökkévaló pillanatait emelte festészetébe. Mert érzékeny lélek volt, rengeteget szenvedett az emberi gyarlóságok láttán és lesújtotta mások szenvedése. A művészetet megváltó erejűnek látta, úgy érezte, megválthatja vele a maga és embertársai földre nyomott sorsát. Egyik levelében így írt öccsének: „A jövő művészete legyen olyan szép, olyan fiatal, olyan igaz, hogy mi, akik feláldoztuk érte fiatalságunkat, elérjük a boldog nyugalmat.“

A „jövő művészete" és művelői, mint ősükhöz, és mesterükhöz fordultak a 120 éve született, holland származású Vincent Van Gogh-hoz. Minden bizonnyal alkatából is következett, hogy az apai lelkészlakban eltöltött boldog gyermekkor után hányatott ifjúság és keserű csalódásokkal teli férfikor következett. Tizenhat évesen kereskedelmi alkalmazott volt Hágában, Brüsszelben, Londonban és Párizsban. Ezzel hamarosan felhagyott, és egy évi angliai tanítóskodás után hazatért Hollandiába, ahol teológiát tanult, majd prédikátor lett egy kis bányászfaluban. S bár mindenét a nyomorgó, embertelen sorsban élő bányászoknak adta, állásából „túlbuzgósága” miatt felmentik. Ezután fogamzik meg benne végleg a gondolat, hogy festő lesz. Szinte »<előtanulmányok nélkül, saját erejéből, hihetetlen tettekre sarkalló akaratából tanulja meg azt, amit műveiben felmutat- Ken detben realisztikus, sötét tónusú képeket fest. Később az őt egész életében szerető és anyagilag is támogató öccse, Theo segítségével Párizsba kerül, ahol megismerkedik az impresszionistákkal és a poentilistákkal. Hatásúkra színei kivilágosodnak, ecsetkezelése szaggatottabbá válik. Később Dél- Franciaországba utazik, hogy ott fessen és megteremtse a Dél Stúdióját, vagyis egy olyan müvésztelepet, ahol festőbarátai a ragyogó napfény füzében égő, izzó színek bűvöletében festhetik képeiket. Van Gogh természeti motívumok alapján fest, a keresés, a kutatás és a szüntelen munka mámorában él. Rengeteget dolgozik, s néhány évre sűrűsödő alkotói korszakában több száz képet fest. 1888. decemberében idegei felmondják a szolgálatot és kórházba kerül. Később több ideggyógyintézetben is kezelik, de rettenetes testi-lelki kínjai ellenére sem hagyja abba a munkát: a csodálatos remekművek egész sorát alkotja. Képein az épületek, a fák, a bokrok, az egész táj életre kel, szenved és kiteljesedik. 1890-ben halt meg, s bár életében csak egyetlen képet adott el, a kor legjelentősebb stílusirányzatának, a posztimpresszionizmusnak egyre erősebb sugárzású alakja lett Cézanne és Gauguin mellett a modem európai festészet útját, jövőjét befolyásoló, halhatatlan »esten.

t- ’♦*4

A német nyelvé azfnpado- kon 76 féle rendezésben, 1458 előadással Bertolt Brecht lett az 1971—72-es színházi szezonban a legtöbbet játszott drámaíró. Ezzel megelőzte a német színpadi egyesület statisztikája szerint a német, osztrák és svájci színházakban bosszú évek óta első helyen álló William Shakespeare-t, aki ISII előadást ért meg 73 rendezésben.

Rosszul bánik különösen a német nyelvű színház saját klasszikusaival. Schiller müveinek előadásai például, amelyek néhány évvei ezelőtt még nem maradtak el Shakespeare mögött, állandóan csökkennek (424).

Jelenleg elsősorban a szórakoztató színházi estéket kedvelik (Anouilh-tél Eey- deau-lg), a pszichológiailag megalapozott müveket (az újrafelfedezett Ibsentől Al- bee-lg, Saundersig és Pintérig) és társadslompolitfkal- leg értékelhető színdarabot (Nestroy, Horváth. Hsefci. Kohout),

9 magány elltQfeleieit lírikusa

Pilinszky János új kötete

Magányát legenda övezi, hallgatását mítosszá emelte vallásos hite. Világszemlélete súlyos teherként hordozza nemzedékének alapélményét, a második világháború szörnyű emlékét, a létezést abszurddá torzító apokalipszis következményét. A bűnbeesés oly mélységekbe taszította az embert — vallja Pilinszky János —, hogy ma már a legtiindöklőbb jövő is amorális sivatag a jóvátehetetlen konkrétumokkal hátában. A tehetetlenség bénító csöndjével birkózó lélek nem is tehet mást, mint megkísérli felmérni a fel- mérhetetlent, az oldódás kegyelmi állapotát kutatja, reménytelenül elveszítve a lét társadalmi távlatait.

Pilinszky János ritkán megszólaló költő, s ha mondanivalója van, súlyát is adja szavainak. 1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok, amelyről ma Is egyértelműen ítélünk. A három évtizedes költői pályát öszegező kötet zárókőnek tűnt, amely oly annyira végletesein felerősítette az ember elmagányosodásának tudatát és az ebből eredő szorongást, félelmet. Alig hittük, hogy Pilinszky János túllépi majd a csönd és magány kozmikus méretű mitológiáját, amelynek reménytelensége már az istenhitet is kérdésessé tette. Ezért hatott meglepetésként az új kötete, a Szálkák,

Az új Pilinszky-kötet azonban csak megjelenésének időpontjával okozott meglepetést, mert a költői lét koordinátái szinte semmit nem változtak, ö maga vallja hangsúlyozottan kiemelt kötetnyitó versében: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom”. (Ahogyan kezdtem). A tér és idő keresztjére feszített ember ma sem tud szabadulni halálraítéltségének tudatától, az ártatlanság bárányát elveszejtő tragédia félelmétől. A „téli vesztőhely” csak a halált ígéri, és az isteni kegyelem távoli vigaszát sejteti.

E» a múlt által determinált jelenbeli költészet azonban nem tud megbirkózni a jövővel. Felvillannak más versépítő motívumok is — legfőképpen a szeretet lemondást árasztó sóvárgása. (Mégis nehéz, Kezed, kezem) —, de a vezérszólam a keresésé és a semmit nem tisztázó bizonytalanságé. „A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom” — mondja a költő — es abban reménykedik hogy azon az utolsó órán az Atya mint egy szálkát visszaveszi szenvedéseinek keresztjét (Mielőtt). Hasztalan azonban a remény, mert a költemény emberi drámát hordoz. A Vesztőhely télen című vers szomorú kérdései, visszatérő tagadó mondatai, és a „semmit sem tudunk” - megmerevedett bizonyossága még jobban aláhúzza az istenkeresés bizonytalanságát.

Pedig nem látszik másfelé kilépés ebből a magányhoz térülő körforgásból, mint amit már-az, előző kötet is nyújtani tudott: a dosztojevszkiji szeretet- és jóságeszmény, vagy a tolsztoji morális tisztulás ma is példaadó. Ami azonban elegendő volt az antifasiszta humánum kimondásához, az már béklyóba köti a költőig „teremtő képzelet” analízisét. Pilinszky János kötetéből ma is az emberi küzdelem fajdalma sugárzik.

Ez a vallásos motívumokból építkező költészet talán formateremtő jellegével lépett inkább előre. Pilinszky szűkszavúsága, puritán nyelve itt szinte egy külön világot jelent, töredezett versmondatai önállósult funkciót képviselnek. A hagyományos grammatika törvényeit felborító szó- és mondatfűzései, néhány sorból álló versei eltekintenek minden feleslegestől, lehántják a költői beszéd nyelvi sallangjait, és magatartássá szűrik a nyelv hangzását. Elzártan emelkedetté teszik a verset, sa magyar líra nyelvi túlfűtöttségét szokatlan és meghökkentő egyszerűséggel csere- ük. fel.

R Nagy Sándor

, ............................................................................................................................................................................................................................................................................................................................. .....T|-—Jtlfl

A műúton, keményhátú, szenes bogarak, autók másznak végeláthatatlan sorban. A délutáni fényben finom por száll, kék füstfátyol. Zümmögő zaj szűrődik.

Hűvös erdei ösvény kanyarog te

a parti sorra. Odalent a sétány olajos porában zöld-ezüst testű vízisikló. Kemény, merev a teste; az emberek körülállják. Aztán megmozdul, fürgén átsiklik a lábak között, a bokrok közé iramodik. A lányok sikoltva szanaszét szaladnak.

A fák között törpe vízmű, körötte bekerített, frissen füvesített kert, a kaputól keskeny út kavicsos szalagja visz a gépház ajtajáig. A hengeres tartályra vaslépcső vezet föl, körben korlátos kerengő, mint a miniatúrák karcsú várbástyátn. A kicsiny gépház nyitott ajtajában kék overállos, szakállas fiú szőlőt eszik, elnézegeti a sétányon jövő-menő lányokat A kerítés előtt a magas fák hűvösében az ismert színész sportkocsija. A fürdőnadrágos színész éppen behajol a kocsiba, valamit babrál az ülés alatt. Lila bánion fürdőnadrágot visel. A jövő-menők meg-megállnak, hol a színészt nézik a sportkocsival, hol a szakállas fiút a törpe vízmű gépházának ajtajában A fiú visszanéz rájuk, mosolyog, a szinész nem. Elszántan, töprenkedve javít valami alkatrészt; izzad is bele, fényes a teste.

Fiatal lány közelit a sétányon. Fapapucsban lépdel, szép járású teremtés, kissé lomhán elnyújtja a lépést. A bőre barna, kék bikinit visel. Szőke haja minden lépésre hullámot vet. a hátát, vállát verdesi. Az óriási szemüvege is kék, mögötte a szeme is kék. A bámészkodók mosi már őt is nézik, a sétány váratlan harmadik csodáját.

Sobor Anted:

Képeslap naplementével

A fiú a gépház ajtajából » lányra mered, leteszi a szőlőfürtöt a földre. Lassan előrejön a kerítéshez, nézl a lányt, mosolyog rá, bólogat neki, becézi, bűvöli a tekintetével. A lány meg csak egykedvűen lépdel, mintha nem is miatta tette volna le a szakállas gépész a szőlőt, nem is őérte indult volna, nem neki játszana, nem az ő tekintetét akarná olyan nagyon elkapni. A szakállas a kerítésnek döntött bicikli csengőjével csenget is neki.

Amikor a lány egy vonalba ér a kerítésre támaszkodó fiúval, mégiscsak vet rá egy pillantást. El is mosolyodik. Éppen hogy mosolyog. Halvány kis mosoly játszik az arcán, a száján, a kék üveg mögött a szemében. De már fordítja is a fejét, elmegy. Már el is ment. A nádas szegélyezte úton jár, a f;ú "meg csak nézi, nézi, ameddig láthatja.

Aztán sóhajt.

T

etszenek látni, kérem! — szól ki hangosan a drótkerítés mögül; az egyik kezét a mellére szorítja, a másikat kitárva a lány után mutat. — Ez így megy minden áldott nap. ö az én drá- galátos palotám, jó illatú piros rózsám, gyönyörű szép kis violám ... Térdet, fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék ... Mindenki a furcsa fiúra mered. A színész kibújt a sportkocsiból, fölegyenesedik, elismerően bólint. Tapsol a fiúnak.

— Brávó, Béla! Brávó!

A fiú már megint mosolyog, meghajol előbb a színésznek, aztán az ácsorgóiénak és indul viasszá a törpe vízmű kulisszái közé.«

A bisztró körül is sokadalom, itt is esik csoda: az imént egy kislány leejtette a fagylaltját, keservesen megsiratja. A kövér anyukája elverte; majd hangosan összeveszik a sovány apukával, mert csak bámészkodik, kritikus helyzetekben sem képes figyelni, a családjával törődni. Egy esti horgászásra készülő idős férfi aziránt érdeklődik, kaphatna-e halászlé- konzervet; ezen mindenki haho- tázik. De már újabb nevetnivaló akad: egy tanár külsejű, szemüveges férfi a sütemények között válogatva Rigó Jancsi helyett Dankó Pistát kér, s amikor rö- hej támad és a bóbitás kisasszony figyelmezteti tévedésére, bocsánatot kér, hivatkozik rá, hogy a táskarádióban éppen cigányzene szól, ő pedig ebben a műfajban nem eléggé jártas.

Belép a bisztró udvarára egy kopott kis öregasszony, sovány, nagyon öreg. Letelepszik a szőlő- lugas előtti fatönkre, botra fűzött színes kalárist árulgat. Halk hangon kéri az előtte járókat, vegyenek kalárist. Lehajtja a fejét, nem néz föl; akkor sem, ha valaki kér, majd kétforintost poty- tyant a tenyerébe. Van aki anélkül pottyantja a pénzt, hogy elfogadná a kalárist. Az öregasz- szony kétségbeesetten nyújtja utána, de mindig elkésik, ámennek tőle, kifordulnak a kapun. Sóhajt, lehajtja a fejét, ilyenkor nem szól egy ideig Csontos ujjaival rendezgeti a boton a spárgára fűzött műanyag szemcséket. Szomorko- dik. Olyan szomorú, mint a nyárutó, az idény vége. Ahogy ott ül a göcsörtös tüskön, olyan, mintha máris maga az ősz telepedett volna ide Az egyre rövidülő napokat, a korai esték hűvösét Idézi.

Alábbhagy körülötte a zajongás, kissé sietősebb lesz a vendégek serege, nagyobb ívben kerülik őt ki, sűrűbb lesz odakint az ajtók csapkodása, a motorok gyújtása. Különös módon a gyerekek időznének körülötte leginkább, de el- ránclgálják őket a tapintatos felnőttek. A hosszú hajú, farmernadrágot; fiúkat — egy kézilabdacsapat tagjait — azonban senki sem ráncigálja, ők körbeállják. Derékig meztelenek, hatalmas nyakláncokat viselnek, szíjöveik szegekkel, rézdíszekkel kiverve.

Az öregasszony figyeli a mozgást, ráncos arca ijedt, csontos üregeikben riadtan repdesnek a szemei. Mozdulatai tétovák, kap- kodók. De aztán megnyugszik, mosolyog, körbehordozaa tekintetét a nagydarab fiúkon. Azok némán állnak körülötte, fagylaltot esznek. Szinte elveszik a kicsiny öreg az izmos, barna testek gyűrűjében.

Hirtelen szétválik a gyűrű, » fiúk egy lánynak nyitnak utat. Szép fekete, fiatal lány ereszkedik le a fatönkre, szorosan az öregasszony mellé. Apró szok- nyácskát visel, barna térde hozzáért az öregasszony fakó, bokáig érő szoknyájához.

A lány kétoldalt hátralöki hosz- szú haját, két tenyerébe fogja az öregasszony pici arcát, jobbról- balról megcsókolja, aztán magához öleli. Egymás mellett a két arc, egymáshoz szorítva: a fehér, ráncos és a piros-barna, sima. Szépek. Mind a ketten nagyon szépek.

— Édes nénike! — mondja a lány, é6 újra megcsókolja az öregasszonyt.

K

lslánykám ... Ki vagy te? — suttogja az öregasszony, és levesz egy kalárist a botról, gondosan, szépen a lány nyakába akasztja.

— Köszönöm,

Az öregasszony mosolyog. Integet a lány után, aki már a kapuban jár, egyik kezével mellére szorítja a kalárist Visszafordul, ő is int. Odakint beszáll egy autóba. A fiú, aki az autóból nézte végig a jelenetet, cigarettára gyújt, elindítja a kocsit

Az öregasszony és a kézilabdái fiúk néznek utánuk, ahogy megfordulnak a parkoló téren, rákanyarodnak a műútra, és elragadja őket a szüntelen áradó autók sora ...

Körben augusztus pompázó kertje: fénykor, virágkor — a nyár aranykora. Koronás körtefák, almafák bíborban. Kincsesház levél-fala, lomb-tornya. Szanaszét drágakő: rejtőző darázs, dió, elszórva bársonyka, petúnia, mályva szirma.

És amott a Balaton.

A sima tó fölött az alkonyat aranyhídja függ, átível a bakonyi gerincekre.

Elérkezik az aranyhíd omlása, elsüllyednek a pillérei, fényteste a tóba merül. Hegy mögé hajlik a nap, izzó gömbje szemlátomást alább száll.

A naplemente pillanatában mindenki megáll. Már csak egyetlen visszatartott lélegzet, és eltűnik a nap a hegy mögött.

Aztán ki-ki megy tovább,

— Apa, lement a nap! — kiáltja egy kisfiú.

— Igen. Lám, tanúi voltunk, hogy mozog a föld! — figyelmezteti kisfiát a papa, és odamutat, ahol az imént még látható volt a nap.

Ö

k is elindulnak együtt. Az

apa összecsippantett két ujját a magasba emeli, mintha a kisfiának egy pontot tűzne ki a mmdönségben. Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenséget illetően bővebb magyarázatba kezd. Odébb, már a fasorban újra megállnak, az apa egy fadarabbal az út porába rajzol. Karikákat kanyarit: a földet és a napot. A gyerek leguggol, figyelmes arccal a rajz fölé hajol...