Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-07 / 81. szám

I M de muris .»* IFoto; Tóth) V; Fotograf ia Magyar íilm A' ma érvényes SategértiK szerint ezt az alkotást min­denképpen müvészfilmnek kell minősítenünk. Nincs benne semmi, ami a közön­ségre való hatni akarást ke­resgéli minden áron. Nincse­nek bevett szokásai, amiket már másoktól kölcsönkapott, vagy betanult volna az alko­tó. Egy eredeti, vagy eredeti­nek látszó ötlet alapjan és annak szolgálatában bele­megy az alkotó a nagyvilág­ba, hogy megkeresse az el­dugott fényképek mögött, azok segítségével az arcokat, a sorsokat, az embereket, akik a maguk eset szürkesé­gében is tengernyi élményt, érdekességet, izgalmat és nemegyszer súlyos tragédiá­kat tudnak a néző elé tárni. Nem azzal, hogy játszanak valamit szándék szerint, ha­nem inkább azzal, ahogyan meg akarják vallani önma­gukat, sorsukat; vagy éppen azzal, ahogyan szeretnék megszépíteni azt a jelent, ami bennük van, vagy azt a múltat, ami bennük lehetett volna. Ehhez a szándékhoz nagy magabiztosság és művé­szi erő szükséges. Zol nap Pál, a film rende­zője Székely Orsolya társasá­gában írta a forgatókönyvet, ha itt egyáltalán írni kel­lett ilyesmit. A kisebb bará­ti társaság, a szakma miatt nevezzük stábnak, szilvesz­terkor az utcán felveszi a maga riportképsorát a bo- hóckodókról, hogy ez a kissé pityókás mámor és színész­kedés, könnyeden és játéko­san szolgáltasson alapot az indításhoz. A kérdés mindenütt ez, ki­mondottan, vagy kérdezetle- nül is: mit látnak a képben, a fényképben, a fotóban az egyszerrű emberek, a csalá­dok, akik életük egy adott pillanatában odaülnek a ma­sina elé, hogy megörökítsék önmagukat, önmaguknak. Csak önmaguknak? Látszó­lag igen, mert a fotók a fal­ra és a ládafiába kerülnek, ahogyan az élet kanyargása diktálja. Ha dicsekedni akar­nak az adott pillanatban lé­tező test, az esküvő, az arc, a látvány szépségével, bizonyá­ra kiteszik a falra, díszes; vagy annak vélt keretben, ha megjönnek az aszaló évek, vagy a tragédiák, ak­kor bizony ezek a képek be­csúsznak, csússzannak a lá- dafiáb, a homályba. Ha a rendező csupán eddig jutott volna, hogy kiszedje az em­berekből a régi képekkel kapcsolatos véleményüket és mellefotografálja a káreset­ien és sminkeletlen arcmoz­gásokat, már elismerést ér­demelne, őszinte szándékáért és azért, amit e vadászat közben el tudott ejteni a vad és simulékony emberi indulatokból. De ennek a vadásznak még szerencséje is akadt és nem is akármilyen I A Klárika és Margitka ké­peit mutogató öregasszony, remekbe szabott közvetlen­séggel és minden elfogódott­ság nélkül végigjátszott^ ér­zékeltette ezerráncú arcán a sorsot, amit el kellett szen­vednie. Ez a képsor a maga,; száraz és fonnyadt tragiku- ' mában kivételes élmény. Nem is tudjuk, kellett-e még hitelesség, vagy a művészi fokozás okából elmenni és felkersni Margitka és Klári­ka szülőanyját, hiszen az el­követett tettnél a visszavá- daskodás, a vérfolt utólagos tiszlítgatása, vagy vakargatá- sa már r.rm tud bennünk részvétet kelteni. Igaz, az ember kiváncsivá lesz az arcra és a jellemre, ami meg­mutathatja az adottságokat, amikből a gyilkos tett szület­hetett. A rendező a fotós, a retu­sőr, a gitáros arcát gyakran odateszi mércének és felol­dásnak a sorjázó témák mel­lé. Meg talán azért is, hogy az egyébként lényegtelen filmbeli akció idő- és térbe­lisége is elfogadható legyen. És hogy a rendező Zolnay Pál képben mennyi balladát és drámát rögzít, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy súlyosveretű verseket mondat Nagy Lászlótól, Szé- csi Margittól és Weöres Sán­dortól. Sebő Ferenc zenéje szorosan hozzátartozik és si­mul a rendező felíogásáhóz, stílusához. X téma és a módszer nagy­jából megismételhetetlen anélkül, hogy újramondások- ba, vagy közhelyekbe ne té­vedne az alkotó. Ez korlát is Zólnay előtt. Ije ahogyan rá­talál a témára és a módszer­re, az mindenképpen eredéti és értékes művészi látásra valL Zala Márk, Iglódi István és Sebő Ferenc passzív résztvevői ennek a termé­szetből ellopott kesernyés játéknak; inkább felhevítői azoknak a pillanatoknak, amikben az öregasszonyok összes ráncaikkal oly tiszta, baki nélküli és olyan őszin­tén remekeltek. Farkas András szerűsödik xi üzemi egészségűéi szolgálat A gyógyító-megelőző ellá­tásról múlt évben kiadott miniszteri rendelet részlete­sen foglalkozik a dolgozók üzemi gyógyító-megelőző el­látásával is. Ehhez kapcsoló­dik az üzemegészségügyi szolgálatra vonatkozó, a mos­taninál korszerűbb, nagyobb hatékonyságot biztosító szer­vezeti és működési szabály­zat kidolgozása. Erről az Egészségügyi Minisztérium­ban az MTI munkatársának elmondották: a korábbi jog­szabályokat egységes rend­szerbe kívánják foglalni, fi­gyelemmel a korszerűség kö­vetelményeinek legmegfele­lő legfőbb alapelvekre, ame­lyeket az 1972-es miniszteri rendelet már rögzített. Az üzemegészségügyi szolgálat új szervezeti és. működési szabályzatának alapvető cél­ja a dolgozók magas színvo­nalú, korszerű munkahelyi egészségügyi ellátása. Mind­ezt indokolja a nagyarányú kemizálás, az ipar fejlődése, a mezőgazdasági munkák korszerűsítése, ami fokozot­tan igényli, hogy modem, hatékony egészségügyi háló­zat gondoskodjék a dolgozók munkahelyi ellátásáróL Űj vonás lesz a differen­ciáltság, amely alatt nagy-, közép- és kisüzemi egészség- ügyi szolgálat értendő. Másik újdonság, hogy a vállalat, szövetkezet vagy ál­lami gazdaság maga is hoz­zájárulhat — s erre már ed­dig is szép számmal voltak példák — az egészségügyi berendezések, felszerelések beszerzéséhez, azokhoz az egészségügyi jellegű dologi kiadásokhoz, amelyek a taná­csokat terhelnék, de a dolgo­zók ellátása szempontjából döntő fontosságúak. Az üzemegészségügyi szol­gálat korszerűsített szerveze­ti és működési szabályzata még ebben az évben elké­szül. '9t Baj van a köszönéssel. Nemcsak azért, mert lassan már azt sem tudjuk, hogyan köszönjünk egymásnak, hanem azért is, mert gyakran szokásos rossznak tekintjük egymás üdvözlését. Üj köszönési formák jönnek divatba: szia, szevasz! Más, régi formák eltűnnek, elkallódnak szerencsére; pá, kisztihand. A legtöbb ember mégis szívesen köszön, csak éppen félvállról. Ezekből van azután a baj... — Hol vannak Gabikáék? Hiszen ti sokáig jól voltatok. Legyint. — Hagyd el! Tudod az úgy volt, hogy Gabi kezdett fur­csán viselkedni. Egyre hűvösebb lett. ha tehette, elkerülte még a köszönést is. Igazán jó bai’átnök voltunk, együtt jár­tunk moziba, színházba. Egyik reggel megyek ki az ajtón, kedvesen köszönök neki, mire ő elviharzik és csak úgy odadobja: Puszi! Először azt hittük, valami más baja van, zűr a család­ban, miegymás. Néhány nap múlva azután azt mondja Pali, a férjem. — Te, Magdi! Mi van ezekkel a Gabiékkai? Köszönnek is, meg nem is az embernek. Rohanok a Gabi elé nagy ová­cióval, mint máskor, mire ő enyhén végigmér és azt mond­ja: Üdv Pali. Zsebkendőt vesz elő és az orrát törölgeti. — Erre azután begorombultam és azt mondtam a fér«» jemnek. — Mától kezdve pedig nem köszönsz Gabinak! Megéri tetted? Az én férjem van olyan ember, hogy egy ilyen nő, mint a Gabi, tisztességesen fogadja a köszönését... Szóval, így. — Mennyi ideje, hogy.;: — Egy éve lassan. Egy darabig a férje még köszönt nekem, de azután az is abbamaradt. Most úgy megyünk el egymás mellett, mint az idegenek.., Talán három napja mentem valakivel az utcán. Nagy beszélgetésben voltunk. Észrevettem, hogy egy idősebb fér­fi nézi erősen velem beszélgető ismerősömet. Amikor mel­lénk ért, nagy kalaplevétellel üdvözölte: — Szervusz, Józsikám! A viszontköszönés csak enyhe kalapbiccentés volt, In­kább sértés, mint tiszteletadás. Talán öt percig folyt a diskurzus, majd kezet fogtunk. — Te, Jóska! Ki volt az a férfi, aki az előbb elment mellettünk és aki olyan nagyot köszönt neked? Ügy nézett, mintha azt kérdeztem volna, ért-e a ha- rangöntéshez? — Melyiket gondolod? A fene se tudja számon tar­tam! Annyi ember elmegy naponta melletünk. — De ilyen tisztelettudóan nem túl sok ember köszön’ Szóval, a köszönés. Talán nem is azon kellene elsősor­ban vitatkozni, hogy mit mondjunk köszönéskor, hanem, hogy hogyan köszönjünk. És erre a hogyanra nem is nehéz válaszolni. Mindnyá­jan tudjuk, csak nem csináljuk: Ügy kell köszönni és a kö­szönést fogadni, hogy, azzal illő tiszteletet adjunk aa embereknek.-, , , _ , ... ggjppSRtisspHffi! I Szalay István KEREKES IMREs w •' -V . u 17. mmm A Madách Színház sikere Prágában A budapesti Madách Szín­ház társulata csütörtökön este rendkívüli sikerrel mu­tatta be Prágában Csehov Sirály című drámáját. A magyar művészek a Divad- lo na Vinohradech színpa­dán viszonozzák a prágai együttes budapesti vendég- szereplését. A közönség szűn­ni nem akaró tapssal jutal­Mwmma ttf*A április 7« «aombai mazta az Adárrt Ottó Kos- suth-díjas, érdemes művész rendezésében előadott da­rab főszereplőit. A prágai Sirály-előadá­son részt vett Miloslav Bru- zek cseh művelődésügyi mi­niszter, dr. Josef Svagera miniszterhelyettes, ár. Ján Pudlák, a köztársasági elnök hivatalának vezetője, vala­mint a külügyminisztérium és a CSKP Központi Bizott­sága több munkatársa. Ott volt Vince József, a Ma­gyar Népköztársaság prágai nagykövete & _____...... E nnyiből áll a nap. Mire a gyárat megkerültem, már éjfél felé járt a mutató. To­vább tartott az út, mint más­kor, pedig azt hittem, hogy sie­tek. Idehallatszott a garázs­ba rohanó autóbuszok zaja, a talponállóban húzták a rolót, a szemközti házból pe­dig a házmester hálóingben jött ki, hogy bezárja a kaput. A Slezákné már régen el­vonult. Richeter úr, a csa­pos, nem éjszakázik. A Vaj­da úrról tudtam, hogy sza­badságon van, a Lipták úr pedik elvonókúrán fekszik. A Tölcsváry Adrienne se tűnhetett már fel a daxlival, a háztömb sarkán. Csak Er­délyi úrhoz, a festőhöz volt szerencsém. Jóval éjfél után érkezett, a kapuhoz kulcsa volt, azt kellett volna hasz­nálnia. De amióta a kulcs­lyuk úgy készül, hogy éppen belefér a kulcs, ez a tény némelyeket zavarba hoz. Ezt a szerkezetet pillanatnyilag nem Erdélyi úrnak találták fel. S miután a kapukulccsal sehogyse találta el a lyukat, s minthogy nem elveszett ember ő, csak piás, íróaszta­la kulcsával célozta meg á rést. A manőver most sike­rült, kivéve azt, hogy egy íróasztalkulccsal ki lehessen nyitni egy kapuzárat. Mi­előtt fölcsengette volna a házmestert, kivételesen ki­segítettem. Megemelte a ka­lapját. Így mutatkoztunk be egymásnak. Berakták a falat a hátsó kerítésnél, ahol a csővezeték épült. A falak sebei lassan gyógyulnak. Nyáron köny- nyebben megy ez a munka. Amióta Tölcsváry Adrien­ne daxlija kilépett azon a résen, annak már többéi nem volt miért léteznie. Én pél­dául ügy megszoktam; hogy fám már semmi hatással nem volt A legsötétebb éj­szaka is úgy mentem el mellet­te, mintha onnan már ki se nyúlhatna egy kéz, marká­ban egy vasdoronggal. Most, hogy nincs többé és berak­ták téglával a falat, éppúgy nem számít. A sötétben nem látom a nedves malterfoltot, ha elmegyek mellette, még könyékkel se lököm meg, hogy tényleg áll-e a fal. Ha­mar hozzánő az ember ah­hoz, ami hiányzik. A Nelli a héten az első műszakban dolgozik. Lá­tom bejárni, mert a reggeli órákban még itt vagyok. Csak sandít a portásfülke fe­lé, de oda nem jön. Így szoktuk meg. ö is mindig ahhoz tartotta magát, hogy nem tesszük magunkat köz­szemlére. A portás mindig többet akar tudni, mint ami van. Megkínálom egy szivarral, amit ritkán szoktam. Rá­gyújt, aztán úgy nézi a szi­var végén a parazsat, mint aki mindent tud. Ennyi neki elég. A továbbiakban semmit nem tudok kivenni abból, hogy a Nelli odasandít. Nap­pal van, helyesebben reggel, ami rosszabb a nappalnál. A nappalokon már nehezen tu­dok eligazodni. Ha az em­bernek mindig arra kell fi­gyelnie, hogyan lép ki vala­ki vagy valami a sötétből, annak a nappal válik olyan­ná, mint másnak az éjszaka. Ez érthető. A Nelli odasandit. Az is lehet, hogy akar valamit, de ezt csak én állítom. Min­denesetre figyelem, ahogy bevonul. Ügy jár, mintha ki­menne. A kimenésnél ez ugyanis nekem szólt. Csak le altart maradni. Például, ha jött a villamos, a mucusok- nak azt mondta, hogy fáj a feje és gyalogol egy megál­lót. Esze van. Mindig kitalált valamit. Most befelé menet aprózza. Mintha kijönne. Lehet, hogy ő erről többet nem is tud, de így van. Én se tudhatom, hogy mit akar ez jelenteni, mert mindez reggel történik. Ha este látnám így, ahogy kilép a gyárudvaron a sö­tétből és a köveken csattog­tatja a cipősarkát és felhajt­ja a gallért és hátradobja a haját és lengeti az ernyőt, tudnám, mit jelent. De az éjjeliőrt nappal is fogja az; éjszaka. Mindennap hatkor szivar­ra gyújtok. Ez így megy. Mi­re a szivár leég, már kien­gedtem a nadrágszíjat és felböktem a sipka elejét és kigomboltam a kiskabátot és megnéztem az irányt, amer­re menni kell. Szóval, indu­lás haza. De most este van. A Nelli már régen elhúzta a csíkot, más helyzetben már régen telefonált, ha .úgy hozta, hogy erre jár. Erre most nem jár senki, ömlik az eső, vihar volt, a portásfülke ablakán is csurog a víz. Még sose jártam a tenge­ren. A szekrényből kiveszem a gumiköpeny^ van hozzá kucsma is, háromszögletű, mint a háztetők a hegyek között. Poros. Rég nem esett éjszaka. Teherautók freccsentük az úttesten a vizet. Nappal szürke a vihar, de éjszaka csillogó. Nappal egy villám hasít, az is az égen. Éjszaka annyi a villám, ahány tócsa, ahány az ablakszem, ahány a tükör. Éjszaka olyan a vihar mintha egy várost szerelné­nek fel neoncsövekkel, de csupa olyan helyen, ahol senki se várná. Esőben legnehezebb a sö­tét. Nyári viharban. Pedig nemsoká indulni kell. Az ilyen nehéz sötéttel komáznak a tolvajok. Alag­út jai visszavezetnek abba az éjszakába, ahol már senki nem ismer senkit, és már el­tévedtek a nyomok. Az ilyen sötétben is meg kell mutani az őrnek, hogy nem hagyja magára az éj­szakát. Akik a sötétben dol­goznak, értik ezt. Kilépek. Az eső elnyomja a fényt, elnyomja a hango­kat. Az éjjeliőrnek semmije nem marad, amin végiglép­hetne. Mindene működik, de vak és süket. Bottal csak ilyenkor járok. Ütni nem való, mert ahova ütne, on­nan hamarabb jön a vágás. A földet tapintom vele, meg a tócsát, mint a vak. A gumicsizma szárán is bevág az eső. Ilyenkor az­tán félni végképp nem sza­bad. A sarokig, szemközt, még a rövidebb utca követ, a villanyoszlopok mellett itt- ott még átinteget a homály. Valahol buli van, mert fo­rog a magnó, esővel kever­tek a táncdalok. A sarkon meg kell állni, A zseblámpa messziről lát­szik, de annak,, aki tartja, csak rövid fényt ad. Zuhog és mégis van ebben valami jó. Cáak arra leül g.mdolni, hogy vannak, akik most szá­raz fedél alatt hallgatják az eső kopogását és szerelme­sek, akiket kapu elé zavart a vihar és falusi asszonyok, akik mosáshoz szednek eső­vizet és sofőrök, akiknek le­mossa kocsiját és folyók, akik testvérként fogadják a cseppeket. Nagy család. _ . ^ _ (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents