Népújság, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-17 / 64. szám

Egyikük sem készül újságírónak, bár — soha áem lehet tudni. Hárman már küldtek be írást a Pajtásnak, de csak Szeicll György látta azt viszont nyomtatásban. Csanádi Péter és Száraz Henriette még izgatottan lesi a lapot: mikor közük a „művüket”. Tudósításokat írtak, iskolai ü nnepségrőí, úttörő-foglalko- zásokról.

Tehát nem amolyan „igazi” riporterek ők, hanem alfélé kíváncsiskodó, kérdezgető, jegyezgető fiatalok De tevékenységüknek társadalmi hasznosságát maguk a tények bizonyítják.

Azzal kezdődött, hogy a Gyöngyösi Városi Tanács végrehajtó bizottságának művelődésügyi osztálya pályázatot hirdetett. Helytörténeti leírások vetélkedhetnek egymással, hogy kiderüljön, a város hét általános iskolájának .úttörői közül kik tudnak a legtöbbet a szülőföldjükről, a lakóhelyükről. A VI-os számú általános iskola három nyolcadik osztályának szakkörös diákjai a déli városrész keletkezését, fejlődését választották témájukként. Elég csak kinézniük az ablakon akár az iskolában, akár otthon, ezt a nagyon fiatal, de nagyon jellegzetes gyöngyösi települést láthatják maguk körül.

Lakóépületek, kulturális intézmények, üzletek, távolabb pedig gyárak, ipartelepek sorakoznak egymás mellett. Érdekes és izgalmas téma: mi miért és hogyan keletkezett, formálódott, kik és mit dolgoznak a kerítés mögött, a csarnokok mélyén?

Megbízólevelet kaptak, ennek birtokában megkeresték az állami építőipari vállalat központját, a kenyérgyárat, a tejüzemet, az autójavító lctsz-t. Mindenütt nagyon komolyan togadták őket. Ekkor

léptek elő a riporterek, akik- - nek a tiszte az volt, hogy okosan kérdezzenek.

— Csak az a baj. hogy fényképet nem kaptunk. sem, pedig megígérték — panaszolta most Jankovits Mária. — Kértünk képet az üzemek életéről, hogy azokat is csatolhassuk a pályázatunkhoz.

A megjegyzés teháít nem maradhat el: kedves igazgató elvtársak, az adott szó kötelez. Ezek a tizenéves lelkes fiatalok nem kezdhetik az életüket csalódással. Hogyan vélekedjenek a felnőttek ígéretéről ezután?

A szakkör tagjai _ április elején három napra Pozsonyba látogatnak el. Már teljesen elkészült a kirándulás útiterve. Szerepel benne a pozsonyi Vár megtekintése, a monumentális felszabadulási emlékmű, találkozás pozson y i pionírokkal, kirándulás Dévénybe és szórakozás is lesz, vidám, kötetlen időtöltés, játék, hancúrozás.

Szállást és kosztot egy kollégiumban kapnak. Busz viszi és hozza majd őket.

Személyenként elég borsos árat kell fizetniük, de leleményességük most sem hagyta el őket. Társadalmi munkát vállaltak. Paprikát tisztítottak a hűtőházban, burgonyát válogattak a tsz-ben, vasat és papírt gyűjtöttek, és így személyenként százötven forintot teremtettek elő a kirándulás költségeihez.

Ez a teljesítmény az, amire a riporterpalánták annyira büszkék. Nem csak tartottak a markukat otthon, hogy a mamájuk beleszámolja a forintokat, hanem maguk is tettek, amit tudtak, hogy . a forintok egy részét munkával hasznos tevékenységgel megkeressék.

Pedagógiailag is nagyon jó az, amit csináltak. * 1 * 1

Játszanak: riportert játszanak, talán sokkal nagyobb komolysággal, mint az „igaziak”; helytörténészt játszanak, talán sokkal elmélyül1 ebben, mint a .felnőttek. És közben forrrfálják önmagukat, ismerkednek életük egy darabkájával, velük egy idős környezetük nyúlfarknyi múltjával és szinte beláthatatlan jövőjével.

Ha nagyon komolyan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk minderre: ezt nevezik hazaíiságra való nevelésnek. Minden hivataloskodó, merev, paragrafusízű deklarációk nélkül folyó, talán éppen ezért nagyon hatékony jellemalakításnak. aminek során hangulatok, érzelmek mélyítik el a tudat által kirajzolt képet.

Játszanak, szórakoznak, kirándulnak kérdezgetnek,

jegyzetelnek ezek a tizenévesek, ezek a riporterpalánták, és észre sem veszik, hogy közben felnőtt önmagukat formázzák.

Irányítójuk Misóczki Lajos tanár.

(G. Molnár F.)

A

* •* W 1 r.

jovo net a tv-ben

Gergely Sándor: Vitézek és hősök

(Kedd, 20.00):

Tv-játék. Gergely Sándor, a kommunista próza első jelentős hazai képviselője és a kommunista munkásmozgalom tevékeny harcosa volt; az illegalitás időszakában is fáradhatatlanul dolgozott, 1931- től — az üldöztetéstől menekülve — a Szovjetunióban élt és dolgozott. A Vitézek és hősök című drámáját hazatérése után, 1948-ban írta, s ez volt a televízió egyik első sikeres tv-játéka is. A mű megalkuvás és helytállás drámája: a kommunista főhős bátran szembenéz a „vitézekkel". Horthy böllérbicskós gyilkosaival.

Shaw:

Az ördög cimborája

(Szombat, 20.00):

Tv-játék. G. B. Shaw ezt a művét 1897-ben írta, s az amerikai függetlenségi háború időszakába viszi el a nézőt. Az író az angol gyarmati uralom ellen foglal állást, s a szemforgató Dudgeon család történetén keresztül mondja el véleményét. A család egyik tagja, Richard, aki az ördög cimborájának vallja magát, és Anderson lelkész az események során ébred rá igazi hivatására. A Mészöly Dezső fordította drámából most tv-játék készült.

Lope de Vega:

A kertész kutyája

(Vasárnap, 20.00):

A színdarab magyarul beszélő francia tv-film változata. A' XVI—XVII. század fordulóján élt spanyol drámaíró minden bizonnyal a világirodalom legtermékenyebb színdarabírója volt, több mint 1500 művet írt élete során, s ehhez á szinte hihetetlen teljesítményhez még az is hozzátartozik. hogy nem ült egész életében íróasztala mellett, igencsak kalandos élete volt. A kertész kutyáját 1613 —1616 körül irta; s benne arról szólt, hogy a szerelem nem törődik az osztály-, a kasztkülönbségekkel.

A. Gy

AAVvVSAW/WSAAAAVWWVV/ W /vV>AAAA/VVAAAAAAAAAAAA/‘AA/V'AVv'Ary ,

A „hónát? műtárgya"

Új kiállítás

a Nemzeti Múzeumban

Március 22-én a „Hónap műtárgya” sorozatban új kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Múzeumban. Bemutatják

III. Béla és felesége arcrekonstrukcióját.

1848. decemberében tár - ták fel III. Béla és felesége, Antiochiai Anna sírját a száJmmm

W&U. március 11.» gíMHnbat

m'3A V

K i

.* , A

Az öregember a sarokba húzódott,' és mélázó tekintettel bámult ki a vonatablakon. nézte a szemfájdító- an sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látóhatár.

— Korán tavasz lesz —

fordította felém arcát egy pillanatra. — Különben az idén nemigen lesz se tél, se tavasz.

— Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még kitáncolhatja magát a tél.

— Akárcsak egy vénember — nevetett

Cigarettával kínáltam úti- társamat. beszélgettünk,

hogy szaporábban fusson az idő.,

— Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kis unokát. És képzelje, elvitt a gyárba is, ahoi dolgozik. Azt mondja: apam, ezt nézze meg. . dolgoznak ma a suszte .. a csizmadiák! Azelőtt ,sose láttam cipőgyárat, hát el; képzelheti, kartársain, hogy

meg-megálltam és ámul- dozástól. Én egyetlen egy pár új csizmát csináltam életemben! Akkor, amikor 1917-ben felszabadultam, A segédvizsgához kellett.

Csodálkozva néztem rá. Szürkés arcának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét.

— Más pályára terelte a scrs?

— Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én is, a legkisebb. A többiek szétszóródtak az országban, én meg ott maradtam apám mellett. Amikor meghalt, a nevemre írattam az iparengedélyt, és megnősültem öt gyerekünk lett. Éltünk, ahogy tudtunk a sarkalásból, talpalásból, foltozásból.

— Űj cipőt, csizmát senki sem rendelt?

—, Senki. A parasztok csak a vásárban vettek -új csizmát. Ketten voltunk csizma- iiák a faluban Hozzán csak javítani hozták a lábbelit, a másik szaktárs néha csinált egy-egy par csizmát, de mindig ráfizetett,

kesfehérvári bazilikában, a magyar királyok ősi temetke- zőheiyén. A királyi csontvázak. ékszerek és koporsók a Nemzeti Múzeumba kerültek, ahonnan a Mátyás-templomba szállították s ott 1898-ban ünnepélyesen eltemették.

Hiteles korabeli portrék sem •

III. Béláról, sem feleségéről ' nem maradtak fenn. arcvoná- nikat a kiállított rekonstruk- iók kísérlik meg életre kelteni. A kiállítás május 1-ig tekinthető meg a múzeumba«.

Évforduló

— Nagy baj van, barátom' Elfeledkeztem a tízéves feA- aassagt évfordulónkról.

— Mit szólja feleséged?

— Három napja sír, és úgy tűnik, megvigasztalhatatla».

A férj borba próbálja fojtani az ügyet, és közben mentegeti magát. Arról beszél, hogy ő tulajdonképpen nem I« érzi magát hibásnak, hiszen formaság ez az egész, es nem csoda, ha az élet forgatagában ezekről a formaságokról megfeledkezik az ember.

— Kispolgái-x csökevény ez. kérlek. Születésnapra gyer- tyás torta, névnapra, évfordulókra virágcsokor, meg egve- bek.

Megérkezik a megbántott feleség. Szomorúan fog kezet a régi ismerőssel, erőlteti magára a mosolyt.

— Régen járt nálunk. Miért kerüli el a házunk táját?

— Csak a sok munka, ennyi az egesz. Most is a Béla barátom hívott, mivelhogy a házassági évfordulójuk...

Az asszony szemé felcsillan.

— Béla a házassági évforduló miatt? Mégsem felejtette volna el, hogy...

Béla idegesen .krákog, bort tölt a poharakba.

i— Szó sincs róla, Mártika, Éppenhcgy meglepetésre készülünk. Csakhogy a meglepetés sajnos, néhány napig késik.

Az asszony arcáról elszökik a szomorúság,

— Béluskám! Szóval, nem felejtettél el semmit. Miért nem mondtad, hogy meglepetésre készültök? Miért? Mert tudja, szentül azt hittem, hogy ez a rossz fiú már annyira nem szeret, hogy a házassági évfordulónkról is megfeledkezett.

Béla se holt, se eleven. A néhány pohár bor segít, hogy leleményesen feltalálja .magát,

— Nem szabad a dolgokat elhamarkodni, anyukám! Ki ken várni mindent. Mindennek eljön. az ideje.. Ti, asszonyok, azt gondoljátok, hogy ha a férj az üdvözléssel egykét napot késik, akkor már vége a világnak. Szóval, óriási meglepetésre készülünk, de egyelőre semmi. Érted? Semmi.

* Az asszony — mint aki egyszerre egy fél világot nyer —, a férje nyakába ugrik.

— Köszönöm, Béluskám, hogy ilyen rendes vagy !

Bélus elkísér. Amikor magunkra maradunk, a két kezét nyújtja.

— Örlási voltál, barátom! Visszahoztad a boldogságunkat! Mégiscsak úgy látszik, neked van igazad és szükség van ezekre a formaságokra, hiszen örömet és boldogságot hoznak.'

Viccesen mellbe ütőm

— Ezekre az általad kispolgári csökevénynek nevezett formaságokra. ..

Már kezet fogtunk, amikor visszafordult:

— És a meglepetés? Mi legyen a meglepetés?

Ügy teszek, mint aki süket.

— Azt tnár találd ki magad! — gondolom és elindulok hazafelé

Szalay István

AWWvW/WWW VVWAMAVW^VVAV w>AMAAAVv,v,V^V^WAW

mex‘t olcsón vállalta. Versenyezni akart a vásári áruval. Nem dicsekvésből mondom, nem is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a javításra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni se tudtam tőle. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nemigen akadt mekik másik pár lábbelijük,

— Amikor a gyerekek cseperedni ' kezdtek, már könnyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszabad ultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a faluban. Reménykedtem, hogy legalább egy gyerek velem marad. Nem maradt. Elmentek Debrecenbe, Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jo soruk van, örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami nyalka legény.

— Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz?

— Melyikhez? Meg o.tt a ház, a műhely.

— Akad munkája?

Annyi, hogy az ár meg

ne rozsdásodjon. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad eldobják, másikat vesznek. Vasárnap, ünnepnap meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek u*. __________

G

yermekkori emlékeim fuvallata hozta, sodorta elém a torokszorongató képeket: tavasztól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a levágott csizmaíej- ből eszkábált szandálban.

— Csak a tisztesség miatt van meg kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogy adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt ígért azért a kopott cégtábláért. Azt mondja, régiséget gyűjt. Van egy kis házi múzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Ca- kompakk! Hogy ez már ritkaság. Elhiszem, hisz azzal dolgozott az apám is. Na, szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a ltunyerálóval. A fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hogy nem kell, akkor lemegyek érte! „Minek az neked?” — kérdezem. „'Minek?, Hát itt a gyárban rendezünk belől« múzeu*“V a klubszobában, vágj- másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakítják ki, úgy ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái odakerülnek, ahol percenként készül egy pár tinóm bőrcipő? Hát kérem, nagyot változott a világ, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik?

A vonatkerekek csattogó lármája elnémított bennünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozó varga beszélt, aki szerszámait „közszemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flekkelni lábbelijükét, így hát már annyit sem keres, hogy kétszer tisztességes*»? rneylomjc belőle a pipáját,