Népújság, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

fitWWSA/Wtl

PP

Mondottam ember: küzdj* és bízva bízzál!**

Madách Imre születésének százötvenedik évfordulója alkalmából

Húsz nappal Petőfi Sándor születése után, ugyanabban a hónapban, de nem az Alföldön, hanem Nógrád megyének egy kis falujában született a nagy magyar drámaíró: Madách Imre — 1823. január 21-én. Időben mindössze húsz nap, térben kétszáz kilométer választotta el egymástól a két újszülöttet,i akiket most — másfél évszázaddal később —, együtt ünnepelhetünk.

Madách egy évtizeddel Petőfi hősi halála után, 1859 első hónapjaiban kezdte írni Az ember tragédiáját, s 1860. március 26- án fejezte be. Az önmagával szemben rendkívül szigorú Nógrád megyei költő, miután a Tragédia teljésen elkészült, egyévi próbaidőre félretette művét, és csak akkor vette újra elő, amikor egy év múltán is úgy érezte, hogy figyelemre méltót alkotott.

Barátjának, a szintén Nógrád megyei Szontagh Pálnak javaslatára 1861. tavaszán elvitte művénenk kéziratát Arany Jánoshoz, aki abban az időben a Kisfaludy Társaság igazgatója volt. Madách az ő vélemé- v-tői tette függővé, hogy kiadja-e, vagy nr gsemmisítse a kéziratot. Aranynak, amikor először kezdte olvasni a Tragédiát, mindjárt az elején kedvét szegte néhány nehézkes sor, de később végigolvasta a drámai költeményt, és fölfedezte nagy értékeit. 1861. szeptember 12-én levélben közölte véleményét Madáchcsal:

„Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ofct, a verselésben, meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimitással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat az helyet.”

Arany feljánlotta segítségét: „Ha óhajtásom a Kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol — semmi esetre sem lényeges — változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetén magam tennék rajta egy-két tollvonást...”

Madách teljes fölhatalmazást adott Aranynak, hogy javítson a Tragédia szövegén, ahol csak szükségét látja, és így adassa ki a Kisfaludy Társasággal. Arany János — egy későbbi levelében — ezt írja Madáchnak. As..fmber tragédiája fgövegja- vításairól: „ ... élek a szabadsággal, mely- lyel felruházni elég bizalmas vagy. De nem élek vissza. Sok van jegyzeteim közt, hol az én javításom simább, de a Te szöveged

/WVVWW

áőóAAAőAJ

gy nap megint visszajöttek a munkások. Vezetőjük szép, magas, barna ember volt, cvegy Mihalik Pál. Két éve vesztté el vasutas urát az asszony is, <it ilyenformán özvegy Barna Mi- Uynénak neveztek. Egyikőjük sem öltötte még be a hatvanadik ével. Reggel, hét óra előtt pár perccel, alapját megemelve, tisztességgel opogott az asszony ajtaján a ma- :as, barna férfi.

— Itt volnánk — mondta.

Erzsi asszony reggelit készített lunkába induló lányának; tekin- te 1 az ember láttára megrebbent ;y kicsit.

— Már megint erre dolgoznak?

— kérdezte.

— Nemcsak, hogy erre, itt!

— Már a kertből többet elvinni nem lehet — vélte az asszony —, hacsak le nem bontják azt a szegény fáskamrát is.

— A férfi nevetett.

— Ellenkezőleg — mondta. — Vissza kell állítanunk az eredeti helyzetet. Itt a munkalap, kérem, meggyőződhet róla.

— Én teremtőm — sóhajtott az asszony.

Becsomagolta a tízórait a lányának, aki a félnyolcas vonathoz igyekezett; bent dolgozott a városban, amely innen tizenkét kilométernyire feküdt. Éppen csak megpuszilta édesanyját a lány, s mér szaladt is.

— Szép gyermek — mondta, utánanézve Mihalik Pál.

—- Hálistennek, az élet megadta nekem hogy mind a négy gyermekemre azt mondják: derék gyerekek. Szegény uram volt ilyen jó fajtájú, biztosan.

— Arr. Erzsi asszony szülte őket

— mondta Mihalik Pál.

Egy kicsi hallgatlak.

— Tavaszon még két lányt láttam itthon — emlékezett a férfi.

— Azóta volt egy esküvő.

erősebb. Az ilyeneknél kétszer meggondolom a változtatást.”

1862. januárjában jelent meg Madách nagy drámai költeményének első kiadása.

A 4140 verssor terjedelmű drámának több mint 500 sora őrzi Arany János jelentősebb (legalább egy-két szavas) szövegmódosításait, de hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a javítások a mondanivaló lényegét sehol sem érintik.

Nemegyszer hallunk-olvasunk olyan vélekedést, hogy Az ember tragédiájának befejező sora („Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”) is Arany Jánostól szárma- ' zik, de ez nem igaz. A Magyar Tudományos Akadámia könyvtárában alkalmam volt végignézni Madách Tragédiájának kéziratát és benne Arany javításait: láthattam ezt a sort is Madách jellegzetes kézírásában, s meggyőződhettem róla, hogy ebben semmi javítás nincs.

Ez a szállóigévé lett verssor a magyar irodalomnak egyik leghíresebb és legszebb mondata. (Megjegyzendő, hogy benne a küzdj’ szóalak hiányjele a küzdjél-beli személyrag elmaradására utalt, de ezt a jelet ma már nem tesszük ki.)

A felszólító rövidebb kfizdf és a hosz- szabb bízzál kétféle nyelvi megoldása ebben az utolsó sorban Madách nyelvművészetét dicséri: a tettekre buzdító, határozott küzdj’ felszólítás itt jobb és szebb, mint az egy szótaggal bővebb küzdjél volna, a bizakodásra intő, művészi figura etimologica (bízva bízzál) helyén viszont el sem képzelhető egy ilyen rövidebb nyelvi forma; bízva bízz. Ez úgy a leghatásosabb, ahogy Madách szerkesztette: mindkét szavában két- két szótaggal.

Az egész befejező sor: ..Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!” — oly művészi és magával ragadó, hogy azt hiszem, Arany Jánosnak a kézirat utolsó sora alá beírt latin nyelvű elismerő megjegyzése nemcsak a mű egészére, hanem külön erre a halhatatlan verssorra is érvényes. „Ex leone leonem!” (Az oroszlánról az oroszlánt!) — e szavakkal tört ki Aranyból az elragadtatott dicséret az ismerős latin közmondás alapján, mely így szól: Ex ungue leonem (Körméről ismerhetjük meg az oroszlánt).

„Mondottam ember: küzdj’ és bízva hízzál! —* e sorban a nagyszerű tartalom és á nagyon kifejező, szép nyelvi forma csodálatos egysége ma is mélyen hat Madách és Az ember tragédiáin minden olvasójára. DR. PÁSZTOR HWI1,

Madach Imre portréja

Jelenet Madách Imre Mózes című drámájából, amelyet Sinkovits (mre címszereplésével 1967- ócn mutatott be a Nemzeti Színház.

GALAMBOS LA/OS:

Ház a főúi mellett

— így hát már csak kettecskén?

— Üj évben ez a legkisebb is elmegyen.

— És akkor egyedül?

— Ez az özvegyasszony sorsa. Majd a nyugdíjamból nevelek szépen apró jószágot; ha kijönnek a gyerekek, meg az unokák, legyen mihez nyúlni.

avaszon kezdték a munkások a ház előtt futó főút átépítését. Az út szélesítése miatt özvegy Barna Mihályné kertjéből is kisajátítottak másfél méter mélységű területet. A tisztességes árat megkapta érte. Nem is a terület elvesztése fájt neki, hanem a rajta álló három diófa, melyet kíméletlenül kivágtak.

Akkor sírt az asszony.

E nagy, barna férfi, a maga módján szép szavakkal vigasztalta, megmagyarázván, hogy íme, ez az utasítás, ellene mit se lehet tenni. Az út a fontos, a nagy, korszerű országút.

Az asszony talán meg is nyugodott, felérte ő ésszel a változás szükségességét. Csak a diófák. S akkor Mihalik Pál tanácsára mindjárt hármas emlékoszlopot ácsol- tatott az ura sírjára. Jó lett. Mégiscsak tisztességes helyük lett a fáknak.

De már nyáron a gyerekek hová

ültek, ha kijöttek látogatóba? Csakis a szobába, mint télen. Odakint árnyék nem volt, csak a tűző nap a puszta udvaron. Mit tegyen? Milyen fajta fát szerezzen, hogy hamar legyen lombja?

Elment az egyetem kertészetébe,

tanácsot kért: vajon meg lehetne-e oldani, hogy élő, lombos fát plántáljanak azonnal a beljebb telepített kerítés tövébe? A főkertész azt mondta, meg lehet oldani, csak egy kicsit sokba kerül.

Három lombos fácska idetelepítésére ráment az özvegyasszony minden megtakarított pénze. Visz- szatért viszont a nyugalma, ha következő nyáron jönnek a gyerekek, meg az unokák, nem kell behúzódni a tűző nap elől; ha kicsi is még az árnyék, de árnyék és szabad a levegő.

emelték az út másik oldalára öt dömper újabb óra alatt nemes erdei földet terített a tavaszon kisajátított kertészetre. A déli harangszó még nem jött, Mihalik Pál vezetésével a munkások a vaskerítést már visszatették eredeti helyére.

A magas, barna férfi bejött újra a konyhába.

— A három fácskát is visszategyük oda — kérdezte —, ahol a diófák álltak

— Isten őrizzen. Legalább őket ne zavarjuk, Pál.

A magányos ember nagy teher, Erzsi asszony.

— Gondolja?

— Panaszszó el nem hagyhatja a számat a gyermekeimre, de van két szemünk, lgyhát még látni kell.

Megjött a városból a munkások ebédje, s a két' özvegy valóban megcserélte az étket. Csendesen, jóízűen ettek.

— Nem rossz ez a fasírt — mondta az asszony.

— A, — legyintett a nagy, barna ember —, ennek a tört paszúlynak igazi ize van. Gondos asszony íze.

Az asszony friss vizet töltött két pohárba.

M

H

őst meg mit mond ez a szép, magas, barna ember?

— Jól értettem én?

— Jól, Erzsi asszony. Visszatelepítjük a kerítést az eredeti helyére. A leszórt követ elrámoljuk, helyére kerti földet hoznak a dömperek. Mindent úgy állítunk vissza, ahogy volt.

— Es az út?

— Ügy határoztak, a másik oldalon kell szélesíteni, így levághatják az amott levő kanyart.

— Erre csak most jöttek rá?

— Nem én terveztem, Erzsi asz- szony — mondta a férfi.

— Én csak becsülettel végrehajtom a brigádommal, amit mondanak.

— De mennyi felesleges kár, mennyi kidobott pénz.

— Erzsi asszonynak nem kell visszafizetnie semmit — nyugtatta a férfi. — Ha kívánja, a diófák árát is megtéríti a vállalat. Megérdeklődtem.

— Nem szeretem én az ilyet ■— mondta az asszony. — Nagyon nem szeretem én az ilyet. — Nem kell nékem semmiféle pénz. Ügyís mi fizetjük meg az egészet. Lám, ha rontanak, csak rajtunk rontanak. Ki felel érte?

Tán egy én sem telt bele, a markolók • rengeteg kavicsot átH

ogy a nevén szólította az asz- szony, Igen jólesett Mihalik Pálnak. Hirtelenjében meg se

tudta volna mondani, mennyire jólesett.

— Az ebédet még ide kértem az embereknek — mondta —, úgyhogy ebéd utánig még itt maradunk.

— Mi lesz az étek?

— Kétfajtát lehet rendelni — mondta az ember —kocsival hozzák ki mindig a munkahelyre. Nem rossz koszt, én mondom. Ma az egyik zöldborsó-főzelék fasirt- tal, a másik krumpli fasirttal. A leves mindkettőnél azonos, húsleves. Jó koszt.

Az asszony mosolygott:

— Én is megenném akármelyiket

— Erzsi asszonynak mi lesz az ebédje?

— Tört paszúly, karikára vágott hagymás kolbásszal.

— Cserélhetnénk — javasolta a nagy, barna ember.

— Mit szólnának a munkatársai?

— O, mit szólnának? Asszonyt akarnak keríteni azok nekem mindegy re. Merthát van nekem is három családos gyermekem, az özvegy csak özvegy. Igazi melegséget hol kap? Minden családos embernek megvan a saját gondja.

(...yA..^.....A^.>rw^...rlftv|vin||.rn|1M<t|1frl|r|.rl—nasnasr irmiu.iuuLi

aga olyan szavakat mondott már nekem a tavaszon is. Pál

— mondta —, hogy az ember vén- ségére elpirul.

— Miért kellene pirulkodnunk, Erzsi asszony? Láthatja, én tisztességes munkásember vagyok. És ha sejt a szavaimból valamit, jól sejti, bizony.

így üldögéltek. Majd Mihalik Pál megkérdezte:

— Abba a jó .erdei földbe, amit idehordattam, vajon mit ültetnénk?

— Virágot?

— Vagy füvet, ahol az unokák kedvükre hancúrozhalnának.

— Az is jó gondolat, Pál.

Mihalikot már sürgették a munkások, töl kellett állnia a konyhai asztal mellől.

— Erzsi asszony — mondta —, a három gyermekemmel tehetném tiszteletemet a házánál? Szombat délután.

Az asszony a naptárra nézett.

— Addig még van Idő — vélte

— értesíthetem az én négy gyermekemet is. Illetve csak hármat, hiszen a legkisebb még itthon van.

kkor az ember tisztességgel megemlte a kalapját, elkö szönt, s elment. Az asszony az újon nan felállított kertkapuig ki sérte. Aztán felsíetett a padlásrs úgy emlékezett, a/ tavaszon vett , városi piacon valamennyi fűmagol Ha megvan még, ebbe az idehor dott jó erdei földbe ilyenkor, ősz szel kell elvetni azt.

MMAAAMM*