Népújság, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
Újvidéki történet Öreg ember nem vén ember Alinak a bírónő előtt, az öregember kikeményített ingben, peckesen, az öregasz- szony csöndesen sírdogál. Diktálják az adataikat: B. N. 91 éves nyugdíjas, B. V. 94 éves háztartásbeli. V álópörösök. A válást a bácsika kéri: mert kibírhatatlan féltékenységgel gyötri a felesége, magyarázza a bírónőnek. Az öregasszony erre dacosan fölkapja a fejét: — Szenvedtem a fiaival, fölneveltem őket, kenyeret adtam a kezükbe, ő meg örökké nők után futkosott. A fiúk 4—5 évesek voltak, amikor az apjuk özvegy maradt. Akkor költözött hozzájuk a néni. Húsz évig éltek vadházasságban. A fiúk megnősültek, maguk is megházasodtak. Ennek már idestova harminc éve. Közben néhány évig külön is éltek, a bácsika hetvenéves korában a szeretőjéhez költözött. Később azért visszakönyörögte magat az asszonyhoz, összeházasodtak. Most kilencvenéves korukban újra váló- pörösök. A bírónő békíteni próbálja őket, nem megy. A bácsinak érvei vannak. — Ez a vénasszony annyira féltékeny, hogy piacra menet bezár a konyhába. — Az ám, de ha onnan kiszabadul, azonnal fut a szeretőjéhez — tromfot vissza az öregasszony. A szerető a negyedik szomszédban lakik. Olykor B. V. néni kiáll a kapuba és átszól az utcát söpörgető szeretőhöz. Az meg visszahüppög neki, mire a néni köp egy nagyot. Máskor a szerető köp B. V. felé és ebből mindig csúnya veszekedés lesz. Hajba kap otthon a két öreg válópörös. — Odacsapja ez a vénasszony még a parfümösüvegemet is, csak hogy ne használhassam. Én ezt roppant fájlalom! — Az ám, mert később hiányolják rajtad a nők az orgonaillatot — nyelvel vissza a felesége. A bácsi nem hagyja magát: — Nekem, kérem, adnom kell magamra, mert énutánam még mindig buknak a fiatal nők — magyarázza. — A fiatal nők? — képed el a bírónő. — Azok hát, a 65—70 évesek! Az újvidéki törvényszék kimondta a válást. A 91 éves bácsikát tartásdíjfizetésre ítélték. Most föllebbezett. — Nem leszek tán egy életen át ennek az öregasszonynak a rabja?! — mondta fölháborodotton. — MIT IS AKARTAM? — ENNI! — VÉGRE, JÓLLAKTAM, «**A**AAAAAAA<*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA<*^% I IVO ANORIC: Tutaj a Drinán VPárái a viz, leheletétől ködük a völgy. Kioltva már a tűz a tutajon. A nieredek hegy ködlő tetejéről kiáltás szólít valakit. Az egyenetlen időközökben, a hivő hangra ahogy ügyelek, oldódni kezd belőlem a hideg. Feledvén, kJ vagyok s honnan jövök, megadással nyugvásba révedő, és amikor már-már azt hiszem, végképp elnémult, hirtelen hallszik a hívás. Korholom magam: Aludj, nem neked szól. Te, aki feledted magad, mért bogy te virrassz itt és rémüldözz egy ismeretlen idegen hang miatt. Ám némi csend után — ennyit vár, aki vár, szólal a hang, és újra meg újra szól. De hallom, mind távolodik a rengetegben, S ezt gondolom: nemsokára túljut a sziklaóriáson, és mást ver föl álmából, alvó vadat vagy csüggetcg visszhangot csupán. S én álomba merülhetek. Es alhatom. (Dudás Kálmán fordítása) A Nobel-díjas Ivó Andric nyolcvanéves. Az évforduló alkalmából a jugoszláv kritika ünnepi méltatásaiban behatóan foglalkozik az író fiatalkori lírájával, a mély gondolatiságával. 'NAAAAAAAAAAAAAAAA/VV^/VVVA/S/VVVVVVVA/VVVVVVN/VVVS/VVA/VVVVVVVVVNAAA/V* Megszelídítik a tájfunt? A viharok, ás a tájfunok súlyos károkat okoznak a partmenti államoknak. Ezen a problémán dolgozik most az Egyesült Államok tengerészeti tudományos kutatóintézete. Az egyik terv például figyelembe veszi, hogy orkánok keletkezésénél a vihar központja, az úgynevezett „szem” körül vízgőzből álló felhők tömegei forognak és keringenek. Ha ezt a központot sikerül lehűteni, akkor az orkán fokozatosan megszűnő, heves záporrá válik. Laboratóriumi kísérletek során kiderült, hogy az ezüstjodid kristályai ugyanolyan hatást gyakorolnak a gőzökre, mint a jégkristályok. Ezért ha repülőgépről, az orkán központjához minél közelebb bizonyos mennyiségű ezüst - jodidot dobnak le, akkor a felhővé tömörült gőzök fagypontra hülnek le. Ez pedig az évszaktól függően azt fogja jelenteni, hogy megered az eső vagy a hó. Fürdőkád ajttval Brüsszelben minden év tavaszán megrendezik a feltalálók kiállítását. Az idén elsősorban a következő újdonságok vonták magukra a közönség figyelmét: kis ajtóval nyitható fürdőkád egy készülék, amely- lyel egy helyre lehet összegyűjteni a mezőn legelő teheneket; rovarirtó lámpa; hintaló beépített hőmérővel; és végül egy olyan kávéfőző gép, amely automatikusan bekapcsolódik, amint az ébredező ember hangosan ásítozik ágyában. E gy szalmakalap van a fejemen. A kalapról színes szerpentinek lógnak vállaltira, ölembe. Egy oroszlánbörön ülök. A festő a barátjától kapta, aki orvos az Állatkertben. Az oroszlán, megbetegedett és megdöglött. — Nem fáradt még el? — kérdi a festő. Odajön hozzám és megigazít' egy kunkorodó szerpentin- szálat az arcom előtt. Aztán visz- szamegy az állványa elé és hátat fordít. Csak néha látom az arcát, amikor megfigyel rajtam egy-egy mozdulatot, vagy kifejezést. — Mi lesz ez a kép? — kérdezem és közben az oroszlán kimeredt üvegszemét nézem. Ügy kell most ülnöm, hogy csak ezt láthatom. — Szilveszteri hangulat — mondja a festő. Kicsit félreáll a kép elől, hogy én is láthassam. — Mára már befejeztük Megnézheti. Magamra terítem a kabátom és közel megyek az állványhoz. Egy szép nő van a képen, nagy, kék szemekkel. Magasra tartja a pezsgőspoharat és kicsit bandzsítva néz rám. — Nem haáonlít — mondom a festőnek. — Csak a szerpentinek. Azoknak még a színük is olyan, mint a valóságban Odaáll mellém és most ő is nézi a vásznat: — Miért akar maga állandóan hasonlítani? — Ujjaival megzörgeti rajtam a papírcsíkokat és megveregeti az arcom. — Csúnya lenne a kép, ha engem festene? — kérdem tőle. Öltözködni kezdek. Derékig meztelen vagyok és itt már nincs nagy meleg. — Hiszen ez maga! — mondja a festő. Leül egy székre és mozdulataimat figyeli. — Senki másra nem hasonlít, csak magára... A hangulat, ami az arcán van, a mozdulatai ... Ne legyen már eny- nyire kishitű . . Endre bácsi jön be. Itt lakik a házban. Kulcsa van a műteremhez. Olyan inasféle, aki mindenfélét elintéz. Egyszer egy héten becsomagolt képet visz valami hivatalos helyre, reggelenként befűt a kályhába. papírokat visz ide-oda. — Mondja csak, Endre bácsi, ki ez itt? — szól hozzá a festő és a képre mutat, a szerpentinesre. Endre bácsi arcán ezer ránc, A festő azt mondta, hogy nagyon szép művészfeje volt. Húsz évig festették a diákok a Főiskolán. De már kiöregedett, vagy megunta ... Háborús sérülése van. Sose vállalhatott nehéz munkát. — Ez a kisasszonyka — mondja Endre bácsi. Kérdőn néz a festőre, aki tölt neki egy kis italt és koccintanak. Aztán hóna alá veszi a csomagolt képet és elmegy. — Több szín kellene magára — mondja a festő. — Miért nem festi magát? O damegy egy alacsony__szekrényhez és kivesz belőle egy dobozt: — Na, itt van. Hadd lassúk! Fesse ki magát. A dobozban mindenféle festék. Rúzscsonkok, széndarabok, ecsetek, folyékony púder. Láttam már ilyet az illatszerboltok ablakaiban. Odahajolok a tükörhöz és bekenem a szám, a szemöldököm. — Nem jó — mondja a festő. — Ne ilyen erősen. Magának a halvány színek állnak jól. Kiveszi kezemből a festéket és egy zsíros vattával letörli arcom. — Csukja be a szemét! — szól. Lágy cirógatásokat érzek arcomon. amíg kikészít. Aztán ott állok ismét a tükör előtt. — No, ugye. És jól áll magának, ha mosolyog. Mondja, mit fog csinálni holnap ? Holnap vasárnap ... Randevúra megy? Még sohasem érdeklődött. Amikor idekerültem, megkérdezte a nevem és talán azt is, hogy hány éves vagyok, honnan jöttem ... Ezekre a kérdésekre őszintén válaszoltam. Ha mást Is kérdezett volna, akkor úgysem mondtam volna meg az igazat. Mindenkinek hazu- dok, aki többet kérdez a n"vemnél. r Már egy éve, hogy ezt csrnálom. Modellt ülők, állok, vagy fekszem. Az életemben nincs változatosság, legfeljebb csak a rólam készülő képekben. — Holnap majd ol/vasrü fogok egy jó könyvet — mondom neki. Eszembe jutnak az eddigi vasárnapok. Egy év alatt már legalább húsz helyen laktam, s ezekben az idegen szobákban sohasem tudok mást csinálni, mint naphosszat he- verészni az ágyon, mindig felvágottat enni ebédre ... Olvasgatni. Egyik kezemben cigaretta, a másikkal a könyvet lapozgatom. — És mit szól a nagynénje, hogy maga mindig csak olvas? — Ja, a nagynéném ... Semmit, igazán semmi t... Nem szól bele... — Idehallgasson, kislány — mondja most. — Ne nézzen, már hülyének. Hisz maga nem a nagynéniénél lakik . . . — Ugyan, hol laknék máshol? ’ nkább bánatosan mondom ezt, mint meggyőzően, mert nincs kedvem hazudni neki, de beszélni se, és magyarázkodni se. Egy terpentines ronggyal törül- geti a kezét. Aztán leül velem szemben és összehúzott szemmel vizsgál gat. — Mondja csak, mióta jár maga hozzám? — Mióta is... Talán egy éve. Most karácsonykor lesz egy éve. — Pontosan. Egy éve vagyunk barátságban. Vagy nem? És maga nekem össze-vissza hazudozott... Mondja, kitartják magát? Vagy maga tart ki valakit? Mert inkább ez látszik magán ... — Senki nem taa-t ki — mondom és sírva fakadok. Egy Ideig meghökkenve néz rám. — Engem nem érdekel a magánélete. És kérdezősködni sem szoktam. De egy év után csak megkérdezhetem. hogy hol lakik. És ha kérdezek, akkor mondjon igazat. — Nem tudok beszélni — mon- !om. — Ez nekem nehéz. Mondám már, högy megszöktem az iskolából, és itt felkerestem a nagynénimet. — És aztán?... — Esz nagyon hosszú mese . 1. Félek, hogy belezavarodom ... — Ugyan, kislány. Tud maga beszélni. Akar egy kis szíverösítőt? Meglátja, jobban fog menni. Amíg a poharat törölgeti, eszembe jut az a sok-sok nap, amit itt már eltöltöttem. Minden héten kétszer jövök. Amióta ide járok, nem láttam mást, akit festett volna. Van úgy, hogy hiába jövök. Nem dolgozik, vagy mást csinál, amihez én nem kellek. De mindig kifizeti a szokásos négy órát. A pálinka karcolja a torkom, és gyorsan kiiszom. Még egyszer tölt. Aztán egy ideig csak nézzük egymást. — A nagynéniénél tartottunk. Mondja tovább... — Hát, amikor otthagytam az iskolát, nem mondtam meg neki. Akkor talár, egy napig sem lakhattam volna nála Mutattam egy újságcikket, : ami arról szólt, hogy átszervezik az iskolánkat. De csak a címét olvasta el és elhitte, hogy a diákotthon is és az iskola is ide költözött. Azt mondtam neki, hogy a kollégiumot tatarozzák, és az iskolát is kibővítik. Néhány napig ezért nincs tanítás. Eltelt már két hét is és gyanakodni kezdett. Mondta, hogy telefonáljak, és érdeklődjek, hogy mi a helyzet. Lementem az utcára. Csúnya idő volt. A hó már mind megolvadt, csak sár maradt belőle. Bolyongtam az utcákon. Aztán visszamentem. Azt mondtam, hogy karácsony után megkezdődik a tanítás. Hisz már csak pár nap van hátra az ünnepekig. „És a diákotthon? Oda csak beköltözhetsz?” — kérdezte. „Mert mi elutazunk.” „Igen” — mondtam hirtelen és fogalmam sem volt, hogy hová mehetek, ha tőle el kell jönnöm. V olt még néhány napom. Egyszer lementem sétálni. Tiszta volt a levegő. Megint fehér lett minden, mert éjszaka esett a hó. A Duna-partra kerültem. Lementem a lépcsőkön az alsó rakpartra. Senki sem járt ott. Csak magát láttam, amint festi a Dumát ... Ekkor eszembe jutott egy ismerősöm, aki itt lakik valahol, és plakátokat fest... és odamentem magához. — Mondja, szerette magát az a plakátfestő? — Azt mondta, hogy szerethetne... — Verje ki a fejéből. Aki még a nevét sem mondja meg, az nem lehet rendes ember... Hisz egy név semmire sem kötelez, ö csak szavakat mondott magának... És azok még szépek is lehettek ... A pálinka a fejembe szállt és most nem éreztem azt a fájdalmat, amit szoktam, ha rágondolok. Jártam már a közeli erdőkben. De sehol semmi hasonlóság. Se a házak, se az erdő. Nem tudom hol jártam azzal az idegennel, akivel tavaly megismei’kedtem. — tgy van ez, kislány, mondja a festő. — De ne szomorkodjék. Még beszélgethetünk... És hol lakik most? — IBUSZ-szobákban. Majdnem mindennap máshol. A festő szörnyülködik: — És ezt miből fizeti? Hogy bírja a napi öt- ven-hatvan forintot? — Hát,, elég sok helyre járok ... Mindennap keresek annyit... Albérletbe nem mehetek. Ott előre kell fizetni... £s ruhám sincs, se csomagom... — Hát nem lennének bizalommal magához... Az biztos ... Mondja, eszik maga mindennap? — Legtöbbször szoktam. Már majdnem besötétedett. A festő járkál a szobában, nem gyújtja fel a villanyt. Aztán megáll előttem és sokáig néz. — Ma éjszaka itt aludhat — mondja, és kezembe ad egy kulcsot. — Holnap vasárnap. Amit itt ma keresett, azon ebédeljen meg. Hétfőig senki sem fogja magát háborgatni ... — De én... — akarom mondani. — Elmehet, ha akar. Nem kötelező itt maradnia. De akkor majd zárja be az ajtót. m m Ü lök a sötét műteremben, amikor elmegy. Ügy érzem, dühös volt rám, amiért segít rajtam. Nem tudta megtenni, hogy ne segítsen, de nem erül annak, hogy megtette. l Márton Klára: BOLYONGÁS
