Népújság, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Chagall A XX. századi festészet egyik legnagyobb alakja, Marc Chagall műveiből nyílt reprezentatív kiállítás Budapesten, a Műcsarnok termeiben. A világhírű művész szinte teljes életművét bemutató tárlat a látogatók ezreit vonzza, a látogatottság foka ritkán tapasztalt méreteket öltött Ki ez az ember, milyen a művészete, hogy ilyen nagy hatással van kortársaira. a közönségre? Chagall 1889-ben született az oroszországi Vityebszk zsidó negyedében. Gyermekévei nélkülözések között teltek. A századforduló utáni első évtizedben elkerült szülőfalujából, s festőnek tanult Gyermekkorának emlékei már ekkor feltűnnek vásznain, s olyan szimbolikus értelemmel telítődnek, amely egész életművére jellemző lesz. így az ünnepnapokon az egyszerű hegedűjén cincogó nagybácsi „a hegedűs”-sé válik, amely alakkal számtalan képen találkozunk, mint az ünnep, a boldogság szimbólumával. Sőt maga a hegedű is önálló életre két az öröm, a zene, a nyugalom szimbólumaként Szinte alig van kép, amelyen ne szerepelne egy kecske Miért? Mert a szegények tehene, a kecske, az egyetlen biztos anyagi forrás szülőfalujának szegénynegyedében, s így valahányszor gyermekkorára gondol — s szinte minden képen ezt teszi — a biztonság jeleként megjelenik a kecske. Művészeti fejlődése igazán 1910-ben kezdődött: Párizsba került megismerkedett Apollinaire-reL Művészete ekkor erősen befolyása alá került a két legelfogadottabb irányzatnak, aku- bizmusmak és az impresszionizmusnak. Hamarosan megérezte azonban, hogy számára e két út közül egyik sem járható, ö maga így fogalmazta ezt meg: „Arra törekszem, hogy vásznamat szenvedélytől átfűtött, zengő formákkal töltsem meg, és ezáltal egy új dimenziót teremtsek, amelyhez nem elég sem a kubizmus puszta geometriája, sem az impresszionizmus színfoltjai.” Az első világháború éveiben hazatért, majd 1922-től ismét Párizsba költözött. Ekkor végre megtalálta igazán egyéni hangját, amelyet társai szürrealistának mondanak, s amely lehetővé teszi számára hogy gyermekkori élményeit, álmait egyeJ. Robert Kiábrándulás CHAGALL: VÖRÖS NAP dülálló életművébe« feldolgozza. A n. világháború éveit Amerikában vészelte át, majd visszatért Francia- országba, ahol még ma * alkotja műveit. A kiállítás «rra tßretoazik, ogy a lehető legteljesebb mértékben bemutassa nemcsak az alkotásokat, de magát a művészt is. Ezt a célt szolgálják a kiállítás első termében elhelyezett fotók, amelyek a művész életéből ellesett pillanatokat mutatnak, vagy kifejezetten jellemző portréként készültek. A fotókat Chagall munkái követik. Itt sajnos az elrendezés talán kevéssé sikeres — a kubista korszakban, 1911—13-ban alkotott képek mellett 1960-as évekből származó faliszőnyegeket látunk. Mindez azonban nem befolyásolja az első terem összképét: egy megdöbbentően egyéni szín- és szimbólumvilággal alkotott műveket találunk itt. A második teremben a szimbólumok kezdenek ismerősekké válni: a hegedű, a kecske, a kakas, a repülő óra, a repülő szerelmespár, a bátyus zsidó. Álmai, szimbólumai olyan megkapóak, olyan gyermekiek, hogy a művész érzelmeit bármely látogató megismerheti, ha nem eszével, hanem szivével közeledik a képekhez. A harmadik teremben kiállítási plakátokat láthatunk, amelyek elárulják, hogy a világ minden részén volt már kiállítása Chagallnak, s emellett a plakátok legalább reprodukción bemutatják azokat a legfontosabb festményeket, amelyek eredetiben nem szerepelnek a Műcsarnok termeiben. A két utolsó terem grafikai Iáitokat mutat be, valamint a művész önéletrajzi regényét, a világ több nyelvére lefordítva A könyv, melyet 1922- ben irt Chagall, nálunk is megjelent. Életein címmel. A grafikai lapok között a legjelentőseebbek a bibliai illusztrációk. A kiállítás mellett egy külön, sötétített teremben kis- filmet vetítenek Chagallról. Ez még inkább elősegíti, hogy a közönség megismerje ezt az álmok között élő, álmait festő embert, aki bár élete jelentős részét Francia- országban töltötte, mégis megőrzött az orosz földön le- éltekből, falujából, gyerekkorából annyit, hogy minden vásznán megjelenik valamelyik távoli, szülőföldjére utaló emléke. Chikan Bálint A farkas «whb tezott, mint a pokol, állát ütemesen csattogtatta A tisztáson észrevett egy gusztusos kövér bárányt, amint nyugodtan legelészett a zöld fűben. A farkas nagyot ugrott örömében és sebes nyűként száguldott a bárányhoz. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant áldozata előtt, megnyalta a szája »élét, de a bárány nemcsak hogy nem dermedt meg a rémülettől hanem tüntetőén hátat fordított neki. A farkas elképedt ekkora arcátlanság láttán. — Mindjárt megeszlek! — szólalt meg fenyegetően és kitátotta a száját, de még nem szánta rá magát, hogy harapjon. — Ha-ha-ha? Próbáld csak meg! — nevetett recsegő hangon a bárány. A farkas kétségbeesve és az éhségtől szédelegve visz- szaszaladt a sötét erdőbe és üvöltött a felháborodástól. Ez volt a harmadik bárány- bőrbe bújt farkas, akivel ezen a napon találkozott! {Ford.: P. MJ SZEGEDI FARKAS LÁSZLÓ: „Sugárzás az angyaloknak* Kamondy Lászlónak. Sirontúlra Nemrégen, este, már kilenc ntán föl-lejártunk a kórház folyosóján, míg bent a kórteremben ágytól ágyig sétált, és mérges pilulákat osztott a neurózis éjszakára. Üjra és újra, egyre visszabotlott szánkon a szó a nagy szóra, a SZÓ-ra, melyet hirdetned parancsoltaiéit, bár tudtad jól: a lélek sugarából ezernyi jut az angyaloknak, míg az Emberhez eljut végül egy. „Kérdőjel vagyok — mondtad, és megálltál —, s borzasztó, hogy a pont is én vagyok!”... Az ápoló jött, ránk szólt szigorúan: „Ménjének már be aludni, Komódi” ... Fejed a szokottnál jobban lehajtott. Aztán már csak a kék éjjeli körte égett didergőn az ajtó fölött, s a horkolások megtörő hullámán hánykolódott velünk a kórterem. A Novopan nem hozta el az áltnol, pimasz pofájú angyalok tapadtak a félhomályban csupaszló falakra, s vigyorogva ágyad szélére ültek. Nem tudhattam, hogy mire bújtogatnak.,. „Miért hallgattál rájuk?!” — kérdezik számonkérően, kik csak a nekrológból tudják, hogy voltál, kiknek csak azóta vagy, amióta nem vagy. Sírnak is!... Bár lennék bátor a képükbe vágni! Hisz ők azok maguk: az angyalok! A makulátlanok, a jók, a szentek, a megfontoltak, a fegyelmezettek, a nem-komplikáltak, a sose-félők, a csalhatatlanok, a bölcsek: ők a nincsek, s mert ők itt vannak még — Kamondy nincs! ... Kamondy Laci, nem jössz már Egerbe, pedig ígérted. — Elmentél oda, ahol biztosan tudtad: nincsenek nincs-lelkek. hol nincsenek angyalok. Cseperész az eső. A város füstje együtt gomolyog az alacsonyra ereszkedett felhőkkel. Minden szürke, minden szomorú, minden csupa ősz... Az úttest közepén egy csöppnyi énekes madár teteme. Csőre szétnyílt, nyakacskája piros, zöldes szárnya dermedten, tárva tapad a kövezetre, piciny karmai gémberedet- ten behajoltak — talán ösztönszerűen kapaszkodni akart valamibe — a lehetetlenbe — akkor, amikor a szárny már képtelen volt a lebegésre. liehet, hogy a délre vonuló csapatból választotta ki a kényszerű pusztulás. Lehet, hogy fáradtan villanydrótnak röpült. Nyilván párjával kettesben indult volna a vagy útra. Mindegy, hogyan történt... A hűséges társ itt kesereg valahol a közelben, fájdalmasan trillázik, hol innen, hol onnan hallatszik a szomorú gyászdal, de sehol sem látni, megbúvik nagy magányában, s dalol, dalol... Egy fiú és egy kislány veszi észre a kimúlt kis jószágot. Közelebb lépnek hozzá. Nézik és nem szólnak. A kislány lehajol, két ujja közé fogva, fölemeli a madárkát, majd tanácstalanul körbenéz. Aztán a fiú átveszi tőle a tetemet, s messze ívben elOlZi dlxjiCL hajítja. A madár ott akad fönn, a kerítés mentén már virágait régen vesztett, de még dús levélzettel zöldellő orgonabokor ágai között. madár. , A legutolsó K ardos doktort mindenki útál- ta a kórházban. A betegekkel úgy beszélt, mint a spanyol gyarmatosítók az indián őslakossággal, az ápolónőkre meg szót se vesztegetett, csak vicsorgott rájuk, mint egy véreb. A kollégák kikerülték, mintha fertőzött volna. Kardos doktor nagyszerűen érezte magát ebben a közútálatban. Élvezte a mellette legtöbbször némán, köszönés nélkül elsurranó kollégákat, az arcokra fagyott mosolyt, az elhalkuló szavakat, ha egy vidáman beszélgető társaság felé közeledett, és gyönyörködött a pillantására elsápadó nővérekben. Egyébként jó sebész volt. Az igazgató főorvos így kompromisz- szumos megoldásra kényszerült Kardossal kapcsolatban: szívből utálta, mint embert, de becsülte, mint orvost — Mit tehetnék?! — tárta szét a kezét gyakorta megismétlődő panaszáradatra. — Én elsősorban, mint orvost tartom nyilván! , És azt, hogy jó orvos, bár fogcsikorgatva. a kollégák is elismerték. így aztán mint sanyarú vég- kielégítést fogadták el és őrizték meg a Kardost teljesen elborító ellenszenvüket. Mást nem is tehettek, hiszen ha valamelyikük arra vállalkozott, hogy legyűrve belső ellenállását, emberileg is közeledni próbáljon Kardoshoz, az rövid úton visszabillentette az útálatba. Egyszerűen nem akarta, hogy más légkör vegye körül, csak amit megszokott, és amit már lassan úgy kívánt a szervezete, mint erős dohányos a nikotint. Tóth-Máthé Miklós: KOLLEGÁK O tthon ritkán tartózkodott, tekintettel arra, hogy saját magát mégsem utálhatta egyfolytában, más teremtett lélek meg nem tartózkodott körülötte. Néha sóvárogva gondolt vissza volt feleségére, Sárira, aki ahelyett, hogy kitartóan utálta volna egy életen keresztül, inkább elvált, és most boldog szerelemben él egy műanyag-kisiparossal. Rokonai messziről útálták makacs elszántsággal, a házban meg senkivel sem volt beszélőviszonyban. így otthonra csak Zsófi néni maradt, a bejárónő, aki hetenként kétszer jött útálni, de az is rendszerint olyankor, amikor nem tartózkodott odahaza. Igazi területe a kórház maradt. Ott aztán felfrissült minden reggel, és ha rosszkedvűen ment be, nyomban helyrebillent a lelki egyensúlya, amint kollégáira nézett. Egyébként kinézetre nem volt visszataszító, sőt, a gyanútlan szemlélődő/ egyenesen kellemes külsejűnek láthatta, magas, szőke férfinak, aki választékos eleganciával öltözködik, divatos szakállt visel, kicsit hosszabb hajat, éveinek száma közel a negyvenhez. De ez mind csak külsőség, amivel mintegy letakartak egy csomó undorító tulajdonságot, amiket Kardos olyan célzatos alapossággal szedett össze, mint szenvedélyes vadász a külöri- fajta trófeákat E gy napon új kolléga érkezett az osztályra. Kardossal lehetett egyidős, de teljesen az ellentéte volt. Vidám, tömzsi fickó volt, olyan apró szemekkel, mint két ötfilléres. Kardos nem szerette az apró szemű embereket, a nagy szeműeket sem, egyáltalán senkit sem szeretett, ettől az embertől meg egyenesen undorodott, mikor bemutatkozáskor annak puha keze belefolyt az övébe. — Bényet Ernő! — harsogta, aztán csak úgy mellékesen megkérdezte. — Nem olvastad a legutóbbi cikemet, a közlönyben?! Kardos nem felelt, csak felhúzott szemöldökkel végignézett rajta. Mások egy ilyen nézéstől odébb- somfordálíak, elsüllyedtek, vagy egyszerűen levegővé váltak, de Bé- nyei csak egy nagyot nevetett — Ja, te vagy az, akit mindenki útál! — mondta gátlástalanul és jól informáltan, majd Kardos vállára csapott. — Nálam ne strapáid magad, öregem, engem nem fogsz elijeszteni! Én szeretni foglak, mintha egy petéből származnánk! És Bényei állta a szavát. Attól kezdve állandóan Kardos sarkában volt hű vazallusként szegődve melléje, és nem volt olyan goromba sértés, amit ne engedett volna el a füle mellett. A háta mögött, mdmUtoljára röpült repülése volt. Am illő-e ez a temetés, ez az érzéketlen szertartás? Méltó-e egy tarka tollú, hasznos madárkához, s a dalhoz, amely oly kétségbeesett, hogy a legfinomabb hegedű húrja se képes a síró hang utánzására... Néhány lépés után visszafordul a fiú és a. lány. A fiú megkeresi az ágak között a madarat, tenyerébe fogja, s elindul vele a legközelebbi járdaszéli fához. Cipője orrával beletúr az ázott földbe, aztán bicskája után kotor, kinyitja a pengét, s gyors szur- kálással gödröt ás. Csak egészen kicsit, csak akkorkát, hogy egy maréknyi halom domborodik a gödör mellett, s szinte egészen elsimul, mire újból visszakaparja. Alatta a madárka, a kis énekes, amelyről nem tudni, hogy honnan jött és hová tartott, csak azt, hogy tegnap még röpült, tegnap még együtt duettezett a társával. Tegnap még sütött a nap. Tegnap még senkit sem indított volna meg egy kimúlt madár. De ma már ősz van... Csata László maguk közé a kollégák. Ezáltal teljesen idegen közegbe került, szokatlan, furcsa, eddig ismeretlen hangulat vette körül, mintha egy új bolygóra lökték volna. Néhányszor még próbálta visszaszerezni az elorzott ellenszenvet, de minden kísérlete kudarcot vallott. Modorát a kollégák különcségnek fogták fel, és kezdték magukban megállapítani, hogy a nyers, durva modorral Kardos csak belső érzékenységét takargatja. denki megrökönyödésére, a legnagyobb szeretettel beszélt róla, állandóan dicsérte, és bár ő is jó sebész volt, nem szégyellt« a többiek tudomására hozni, hogy szakmailag sokat tanul Kardostól. — Kardoshoz képest, Barnard professzor egy tanyasi böllér! — emlegette több ízben a dél-afrikai szívsebészt, hangoztatva, hogyha Kardos számára megteremtenék a feltételeket, már régen szívátültetést végezhettek volna Magyarországon. — Kardos, a zseni! Kardos, a nagy! Kardos, a szent! — ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket eregetett, majd lassan modorában, vi- selkedésébeh is kezdte utánozni „barátját”, mire sikerült a közhangulatot teljesen maga ellen fordítania. E z egy patkány! — jelentette ki Kókai doktor, tömören összegezve Bényeiről alkotott véleményét, és attól kezdve barátságosabban köszönt Kardosnak, akivel végül is mégiscsak régebben voltak kollégák. Kardos meglepődött, aztán egyre idegesebb lett végül teljesen elvesztette a fejét. Bényei fokozatosan feldúlta a légkört körülötte, és az eddig ránehezedő ellenszenvet lassacskán magához szívta, ö maradt egyedül a bűvös útálat légkörében, és Kardost, mint egy hiányzó téglát az épületbe, beillesztették Kardos ekkora szeretet súlya alatt összeroppant. Ügy érezte, elvesztette az egyéniségét, mi több, szakmai tudásában is kételkedni kezdett, örökösen az járt a fejében, hogy az a pálfordulás a személye iránt csak azért történhetett, mert Bényeit jobb sebésznek tartják, mint őt, érdemesebbnek az útá- latra. Némán járt-kelt napokig a kórházban, bánatában egyszer még operába is elment Sziráky doktornővel, Kókainak kölcsönadott egy százast, az igazgató főorvossal sakkozott, szóval teljesen elvesztette a talajt lába alatt. Olyanná vált, mint bármelyik kolléga a sebészeten, közéjük ereszkedve a gyűlölet magaslatából. Nem bírta sokáig ezt az állapotot. Mikor már a szike is remegett a kezében, operáció közben, áthelyezését kérte egy megürült körorvosi állásba. — Nenünk nem sikerült kiútál- ni — jegyezte meg Kókai a többieknek, Kardos elárvult köpenyére tekintve —, erre jött Bényei és „kiszerette” innen! Az emberi leleményesség kifogyhatatlan. De mit csináljunk mi Benyeivel?! S zeressük — mondta Kárász doktor, aki a legjobban útálta Bényeit.
