Népújság, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-05 / 262. szám

Kommunista­műszak a kitérőgyárban A gyöngyösi óvodai férő­helyproblémák megoldására a városi tanács koordináci­ós tanácskozásra hívta ösz- sze a város üzemeinek veze­tőit, s tárgyaltak a megol­dás lehetőségéről. Ezt követően a MÁV Ki­tér őgyártó Üzem politikai és gazdasági vezetői, egyetér­tésben az üzem dolgozóival, úgy döntöttek, hogy a hozzá­járulás növelése érdekében kommunistaszombatokat szerveznek. Az első ilyen műszakon összesen 602 dol­gozó vett részt, a megter­melt érték 716 ezer forint volt. A végzett munkáért járó 77 000 forint munkabér egy részét. Vietnam nieg- segítésére, egy részét a vá­rosi tanács által építendő óvoda létesítési költségeire ajánlottuk fel. Üzemünk dolgozói lelke­sen fogadták a kommunista­műszak megszervezését, sezt az is bizonyítja, hogy a munkaintenzitás nagyobb volt, mint általában, a tel­jesítés 115 százalék felett volt. Külön figyelemre mél­tó a műszaki osztály dol­gozóinak lelkes munkája, akik mindannyian fizikai munkát végeztek ezen a na­pon. A kommunistaműszak alkalmával a városi pártbi­zottság és tanács vezetői meglátogatták az üzem dol­gozóit, s a beszélgetések so­rán meggyőződhettek, hogy szívesen vállalták a műn- kätj« Felhívjuk a város üzemed­nek vezetőit, dolgozóit, csat­lakozzanak kezdeményezé­sünkhöz. Koller György igazgató Gyöngyös, Kitérőgyártó Üzen» Vietnami vendégeink voltak f Iskolánk Ságvárí Endre rab­ija meghívta az egri Finom- szerelvénygyárban dolgozo és tanuló vietnami fiatalok hét képviselőjét, hogy köze­lebbről megismerkedhessünk a. vietnami gyerekek életé­vel. A kedves vendégeket ap­ró ajándékokkal köszöntöt­tük, majd nagyon sok kér­dést tettünk fel nekik arról, hogyan élnek a vietnami út­törők. Vendégetek elmondották, hogy népük, történelme so­rán sokáig élt francia meg­szállás alatt. 1954-ben sza­badították fel hazájukat, azonban a béke nem sokáig tartott. Az amerikaiak ha­talmas támaszpontokat épí­tettek Dél-Vietnamban, meg­szegve a szerződéseket. A harc újra kezdődött a sza­badságért. Az amerikai bom­bázások sok vietnami gyer­mek életét oltják ki. A gyer­mekek élete ott egészen más mint nálunk, de azért ők is vidámak, játszanak, tanul­nak. Elmesélték, hogyan építkeznek, hogyan élnek a felnőttek az állandó háborúk alatt. Nagyon sok kérdésünk lett volna, sajnos, az idő hamar elrepült. Megkértük vendé­geinket, tolmácsolják a vi­etnami gyermekeknek jókí­vánságainkat, együttérzésün­ket. Vendégeink megköszön­ték a vendéglátást, s meg­ígérték, mielőtt hazatérnek, ismét felkeresnek bennünket Csattos Imre Eger, L sz. iskola Nem magánügy Nem magánügy az, ho­gyan beszélnek az emberek. A lapban megjelent a kö­zelmúltban Kocsis Éva tol­lából egy cikk, amely szót emelt a trágár beszéd ellen. Teljesen egyetértek a cikkei. Sokat bajo&kodom én is, de már csak a kicsikkel, mert a nagyoktól bizony megkap­tam már hová menjek, ha nem tetszik a beszédük. Én is azt tartom, amit a cikk írója, hogy a kulturált be­széd emberségünk alapja. A művelt ember másképp is ki tudja magát fejezni. De túl­it hdrghurafro* a hörgők nyálkahártyájának gyulladá­sával járó inger okozza, ami köhögés formájában jelent­kezik. Heveny hörghurutnál a köhögés segíti a beteg gyógyulását, idült formájá­ban azonban a köhögés a tüdő tágulásához, a szerve­zet oxigén-ellltásának aka­dozásához, ezáltal az együtt­működés zavaraihoz, majd a gyorsabb öregedéshez vezet. Az orvosok egyöntetű vé­leménye szerint a hörghurut keletkezésében a „főbünós's a cigaretta. Igaz, hogy ha­sonlóképpen ártalmas a nagyvárosok pora, füstje, amely szintén a tüdő nyál­kahártyáit ingerli, ez azon­ban kevésbé okoz idült hörg­hurutot. Más a helyzet a megyek a cikken, sajnos, az asszonyoknál is találkozom trágár szavak használatával. Amikor kérdezem, miért, azt mondják: ez a divat. De mi­féle divat lehet ez? Magam is minden alkalmat megra­gadok ezután is, mert lá­tom, hogy akadt, aki meg is írta nem tetszését és ez en­gem bátorít. Harcoljunk to­vábbra is nyelvünk szépsé­géért és ilyen értelemben vett tisztaságáért is. Chemez László Eger Véradónap Hatvanban A terveknek megfelelően Hatvanban is most tartják a Vöröskereszt-szervezetek taggyűléseit. Az eddig meg­tartott vezetőségválasztó tag­gyűléseken értékelik a négy esztendő alatt végzett mun­kát. Az eredmények között szerepel a hatvani véradó­napról szóló beszámoló, amelynek során a hatvani Cukor- és Konzervgyárból kétszázan — szocialista bri­gádok tagjai, fiatalok —vet­tek részt e nemes mozga­lomban. Az üzemben már hagyományai vannak az ön­kéntes véradásnak, 1961-től rendszeresen jelentkeznek az üzem dolgozói közül térítés- mentes véradásra. Szükség esetén azonnal és többször is rendelkezésére állnak a véradó állomásnak. Szűcs Ferenc Hatvan cigarettával, amelynek füst­je állandóan és védhetetle- nül ingerli a hörgők nyál­kahártyáit. Az orvosok hang­súlyozzák: egyszerűbb és a szervezet számára haszno­sabb a megelőzés, mint a gyógyítás. A dohányzást fel­tétlenül abba kell hagyni, amellett a légutak rendsze­res „tisztogatása” vagyis a friss levegőn tartózkodás is elengedhetetlen. Lényeges to­vábbá, hogy lehetőleg ke­rüljük a füstös, rossz leve­gőjű helyiségeket, s otthon és a munkahelyen egyaránt gondosan, rendszeresen szel­lőztessünk. Még egy megszívlelendő jó tanács: aki gyakrabban, vagy tartósan köhög, forduljon orvoshoz, Orvosi tanácsok a hörghurut megelőzésére 300 éves patika Gyűrött 1654-ben nyílt a. Széchenyi téri gyógyszertár, amelynek berendezését ké­sőbb Széchenyi György püs­pök és Eszterházi Erzsébet adományaival qyarapítctták. A patika több mint 100 évig — 1773-ig működött. Győr város 700 éves jubileuma al­kalmából régi formájában helyreállították. A jelenlegi patikamúzeumban állandó kiállításon mutatják be a már ritkaságoknak számító fel­szereléseket és irodalmi em­lékeket. (MTI foto — Hadas János felvétele — KS) Az álarcos emberek titka Látogatás a kőkorszakban bár már régen, túlnőtte a ma­A szomszédos Ausztriában, Tirolban élő kartársunk, Reinhoid Materna újságíró és felesége veszélyes, de érdek­feszítő felfedező útra vállal­kozott: Üj-Guinea őslakóit látogatták meg, s az alábbi riportban számolnak be az ott ősközösségi színvonalon élő álarcos emberekről. AZ ERDŐBŐL FÉNY csil­lant élő. Caroline és én egy pillanatra meghátráltunk, majd félénken elindultunk az agyagból épült primitív épület felé. Néhány másod­percen belül megtudtuk, mi­ért fel úgy a többi pápua törzs a mackehucku álarcos törzstől. Amikor az építmény köze­lébe érkeztünk, nagy cso­port ember — férfiak, nők, gyerekek, voltak vagy negy­venen —, rohant ki belőle. Körülvettek bennünket, mindannyian egyszerre be­széltek, de egy szót sem ér­tettem. Valaki vállon raga­dott, egy másik kéz pedig a derekamat szorította meg. Igyekeztem körülnézni, hogy meglássam, mi történik a fe­leségemmel. Alaposan megré­mültem. Caroiine-t földre tepertők. Egy csoport csaknem teljesen meztelen asszony állta körül és jobbra-balra rángatták. Végül is előlépett a törzs- főnök. Huibónak hívtak. Tudott néhány szót angolul, s rövid idő múlva szót ér­tettünk vele: megmagyaráz­tuk jövetelünk célját. Fele­ségem és én a falujukban akarunk lakni A jövetelünk célját Illető tanácskozás több órát tartott Caroline és én sohasem rettentünk vissza a kalan­doktól. Ellenkezőleg: jártunk mar a közép-indiai törzsek­nél Ausztrália őslakóinál a kelet-grönlandi eszkimóknál és Kínában a határmenti pa­rasztoknál akikhez vízum nélkül surrantunk át a ha­táron. Nemegyszer hajszálon függött az életünk és szabad­ságunk. Algériában az arabok megdobáltak bennünket. a Szaharában, egy álló napig homokkupacok között rejtőz­ködve vártuk, hogy elvonul­janak a felbőszült beduinok. JELENLEGI UTUNKBA negyven hordár kísért el .bennünket egy ausztráliai járőrtiszt meg hat fegyveres rendőr. Három hetet töltöt­tünk az őserdőben. Egy olyan pápua törzset kerestünk, amelyet még nem fedeztek fed. Az erdei ösvényen egy tö­rött nyilat pillantottunk meg. A figyelmeztetés egyértelmű volt Az ismeretlen törzs tag­jai mindenkit halállal fenye­getnek, aki a törött nyű. vo­nalán túl merészkedik. Ott kezdődött az ő felségterüle­tük, ha szabad úgy fogalmaz­ni: birodalmuk. És a nyű nem üres figyel­meztetés volt. Röviddel az­után, hogy hordárainkat elő­re kényszeritettük, két bom- ladozó holttestre bukkan­tunk. Állandóan úgy éreztük magunkat, mintha láthatat­lan szemek kísérnék léptein­ket — Barátként érkeztünk! — kiáltottuk angolul, amit az ausztráliai tiszt néhány pá­pua nyelvjárásra fordított. Izgatottan figyeltük az ösvé­nyek melletti bokrokat. Sem­mi nesz, semmi mozgás. — Nem akarjuk elrabolni asz- szonyaitokát! — Ismét sem­mi válasz. — Nem akarjuk elrabolni disznóitokat! ismét lac korhatárt, alig volt na­gyobb egy pulikutyánál —, egy fedél alatt lakott velünk. A következő reggelen Ca­roline a faluban élénk cse­rekereskedelmet bonyolított le: sót és cigarettát adott konyhakerti vetemé- nyekért. Az édesburgonya a bennszülöttek fő eledele. Mi­alatt a feleségem kufárko- dott, én Huibóval — és né­hány „munkatársával” — elénk vitába kezdtem a nők­ről. MEGTUDTAM, HOGT a nő ára körülbelül 20 ezer fo­rintnak megfelelő összeg De nem pénzben, hanem áruban kell fizetni: kagyló, a para­dicsommadár tolla és a disz­nó a legmagasabb árfolyamú fizetőeszköz. A disznó a leg­értékesebb valuta. Nemcsak asszonyt lehet rajta vásárol­ni, de jóvátétel fejében is el­fogadják: megölt barátért, vagy rokonért disznóval ki le­het engesztelni a legvérme- sebb ellenséget is. íme az ár­jegyzék: a megölt gyermek ára 2 disznó, a feleség meg­gyilkolásáért 3, a jó harcos apáért és férjért 15—20 disz­nót is elkérnek a családtagok. De feleséget már egy nyisz- lett disznóért is lehet kap­ni! — Te, hány feleséged van ? kérdeztem házigazdámat, az öreget, gyorsan ^elsajátított pápua-nyelvtudásommal. Huibo vállalta a tolmács sze­repét: Még kettó él, hat meg­halt, egyet pedig megölt, mert mindig mérgesítette. — Értetlenül néztem az öreg­re, de a törzsfönök magya­rázkodásba kezdett: Így van ez Üj-Guineában, a házsár- tos feleség semmit sem ér; meg kell ölni. %VV^A^AA/\^AAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.^iKiNAA/>^>A^\AAAAA^>AAAA»*»Aé»»<KA««S*AA^VA^*Vt\AAAAAJWVAAAAAAAAAAAAAAAAAéVV«S/ Barkácsolás Korunk egyik jellemző és hasznos időtöltése a barká­csolás. Többen hajó modelle­ket, régi varakat építenek gyufaszálakból, mások rá­diókat, televíziókat állítanak össze önerőből. Hasznosan telik az otthoni szabad idő. Mesélték kollégáim, milyen ■ felemelő dolog melegítőben fűrészelgetni, kalapálgatni a hosszú téli estéken. A kala- pálgatás eredménye az eltelt idő mellett sok értékes hasz­nálati tárgyat is eredményez. Egyik barátom szétszedte tel­jesen egyedül a kályháját. Igaz, hogy öszerakni nem tudta, és a szakértelem nél­küli szétszedés folytán a cserepek fele összetört, a la­kás elsötétült a koromtól, de mégis büszkélkedik: ő ezer­mester. Nos, jómagam is beáll tam a barkácsművészek soraiba. Az üzletben, ahol több barkács- társamrnal válogattam a hul­ladék lemezt és fadarabká­kat, rájöttem, hogy a barká­csoláshoz nem elég a szán­dék és a tudás, tömött er­szény is szükséges hozzá. Hó­nom alatt néhány darabka fával indultam hazafelé, amikor egy könyvüzletben megpillantottam néhány asz­talos szakirodalmat. Kell a tudás. Vásároltam néhány könyvet. Ezekből majd meg­tudom, hogyan fogjak hozzá a virágállvány készítéséhez. Mert az első remekmű — ha­tároztam el —, egy nem akár­milyen virágállvány lesz! Menet közben egy kirakat­ban láttam is egy elképzelé­semnek hasonló virágáll­ványt. Meglepően olcsón. Az anyag és a szakirodalom épp annyiba került, mint az új virágállvány, de akkor hol marad a fúrás-faragás örö­me? Azonnal hozzákezdtem a barkácsoláshoz. Kerek há­rom hétig tartott, de volt eredménye. Akadtak nehéz pillanatok is. Amikor az eny­vesdobozt felrúgtam. Értem, hogy a fürdőszoba és a hall korcsolyapályává változott a meleg enyv száradása után. De azt sohsem fogom meg­tudni, hogy mitől lett csiri- zes a csillár is? Hogy az uj­jaimat lilára szegettem, a fű­rész kitépte a nadrágomat? Ki törődött ily bagatell ügyekkel, hisz ott állt készen a remekmű: az új virágáll­vány. Nejem, akinek semmi szépérzéke a modern aszta­los-művészethez, hörögve kérdezte: kutyaólat tennél a lakásba? És miért festetted lilára ezt a borzalmat? — faggatott. Eldicsekedtem újí­tásommal. Mivel festékre már nem volt pénzem, a virágáll­vány borítására körömlakkot használtam. Nem bírta ide­gekkel, elrohant. Én egyedül szereltem fel az új állványt: sorra rakosgattam a polcok­ra kaktuszainkat, philodent- ronjainkat. Ezek a virágok — sajnos —, túltápláltak, álla­pítottam meg, midőn kide­rült, hogy az állvány enyve- zése felmondta a szolgálatot. Ebben nem az alkotó és re­mekműve a hibás, hanem az átkozott nehéz cserepekben elhelyezett növények. Néhány cserép a földre is esett, a cserepek összetörtek, sebaj. Jövő héten újrakezdem. Bár egyik barátom lebeszélt az otthoni barkácsolásról, ök másképp csinálják. Hot és ho­gyan? Hát a gyárban, mun­kaidő alatt. Mutatta is, mi­lyen szép hangulatlámpát, dísztárgyat barkácsolt oda­benn. Sokan csináljuk így, közötte. Megspóroljuk az anyagot és az időt, kacsintott kedélyesen. Sajnos, gyárainkban talál­hatók a „csináld magadnak, a gyáradban” mozgalom hí-i vei szép számmal. Tudom, < értem. De azt nem értem,! mit szólnak ehhez a gyárig rendészek? Én a magam részéről to­vábbra is az otthoni ezer­mesterkedés híve maradok. $ Már hozzá is kezdtem új re­mekművem előkészületeihez :i egy zenélő órát varázsolok> öreg vekkerünkből. A szak-t irodalmat tegnap már sike-i rült a lakásba csempésznem.5 Hogy fog csodálkozni a csa-? ládám, ha óránk hajnalomat elzenétt az „Adj, Uram,\ esőt Abal Páli semmi. Két óra hosszat álltunk így, megfeszített idegekkel. Minden másodpercben, bár­melyik irányiból, halálos nyíl érhetett bennünket. Ekkor hirtelen előttünk termett két bennszülött: a fáról ugrottak le. Nyilaikkal célba vettek bennünket. Felénk nyújtott kezükbe sót tettünk és apró ajándékokat nyújtottunk át nekik. A tolmács segítségé­vel is csak nehezen lehetett szót érteni velük. Ekkor azonban hirtelen megtört a jég: néhány fegyveres kísé­rőt állítottak mellénk és a bizalom jeléül elmosolyodtak. Ma már egyedül járunk-ke- lilnk... TÜRELMETLENÜL néz­tünk a kunyhóból kijött em­berekre. Amennyire csak le­hetett, észrevétlenül, elkészí­tettem róluk az első fény- képfelvételt: postaibélyeg nagyságú, alig észrevehető mini-kamerámmal. Huibo, a törzsfőnök, közölte velünk, hogy vendégül iát bennünket, s érezzük magunkat úgy, mintha minden a miénk len­ne. Egy idős férfi kunyhójá­hoz vezetett, az öregembert kilakoltatták arra az időre, amíg ott-tartózkodtunk. Mi­vel alaposan elfáradtunk á több napos gyaloglástól, csakhamar elaludtunk a bam­buszból összeeszkábált ágyon. Éjfél tájban felriadtam. Caroline lökött meg: Hallod? — suttogta. — Hallottam: va­laki a kunyhó bejáratához lopakodott. A zseblámpa után nyúltam. A fónycsóváhan kő­vé meredten állt meg a be­tolakodó. Egy kis, halálra ré­mült disznó volt, az öregem­ber tulajdona. A disznó — Válás pápua módra! Később a mackenhucku törzs tagjai hajlandóak vol­tak álarcáik titkát is elárul­ni. A bizalom különös jele ez, mert ezek a maszkok a törzs harcosai részére még az asszonynál is többet érnek. Az álarc a titkos fegyverük. Álarcaikat kipusztult ba­nánfák vastag gyökereiből faragják. Egy álarc elkészí­tése hosszú időt vesz igény­be. Végül különböző színű anyaggal festik ki az álar­cokat. Elekor különös dolog tör­tént: a férfiak feltették ál­arcaikat, megragadták íjai­kat és nyilaikat, lándzsáikat és botjaikat, és félelmetes léptekkel felénk közelednek. Noha tudtuk, hogy ez csak tánc, mégis szinte a rossz szellemeket láttuk bennük, akiket el akarnak űzni a kör­nyékről. MEGÉRTETTÜK, hogy miért menekül minden más pápua az álarcos emberektől, ha indulnak. Semmilyen har­ci kiáltást nem hallatnak, ünnepélyes, kimért léptekkel, mint valami szellemek, úgy mozognak. Közvetlenül előttünk meg­álltak, levették maszkjaikat és hangos nevetésbe kezdtek. Mégis, Caroline és én, lega­lább két percig nem tértünk magunkhoz az ijedtségtő]. A kőkorszak kellős köze­pén jártunk. (Quick) 1972. november 5,, vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents