Népújság, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-29 / 281. szám
A korszerűbb felsőfokú képzésről Irta: dr. Szűcs László, az egri tanárképző főiskola főigazgatója ISMER E T E S. hogr az MSZMP Központi Bizottságának ez év június 14—15-i ülése határozatot hozott az állami oktatás helyzetéről és f ej lesztásének f e lad aí ai r ó í. Igaz, e fontos dokumentum elsősorban az alsó és középfokú oktatással foglalkozik, de erőteljesen érinti a felső- oktatás tanító-nevelő tevékenységét is. E határozat megállapításaiból kiindulva a felsőoktatás korszerűsítésének problematikájáról kívánok néhány gondolatot leírni. Ha ma bármilyen relációban tárgyalunk, vitatkozunk «. felsőfokú képzésről, azonnal megfogalmazódik az igény: korszerűbb felsőoktatást! Ez az igény nem lehet szállóige és divat, hanem etberülhetetien szükségessége felsőfokú képzésünknek, melyről az utóbbi években — érezve a téma kényszerítő fontosságát — újságok és folyóiratok hasábjain sokat cikkeztünk, gazdagítva a téma irodalmát, vitaanyagát. A felsőoktatás korszerűsítése természetesen nem hazai jelenség csupán, hiszen 196# óta világviszonylatban felgyorsult a felsőoktatás átfogó reformja. A korszerűség fogalma aa oktatásban nem jelentheti az oktatásügy (felsőoktatás) osonnak és teljes szerkezeti megváltoztatását, minden eddigivel való gyors szakítást és szembefordulást, hanem annál inkább keö, hogy jelentsen egy permanens, a* idő előrehaladtával párhuzamosan folyó szükségszerű folyamatot, okosan és higgadtan megtervezett lépésekkel. E hosszú lejáratú korszerűsítési tervekben feltétlenül szerepelnie keB a következőknek: a nagy tömegű együttoktatás feloldása, a feleslegese» átfedő túlterhelés és a „minden megtanítás” már tarthatatlan elveinek feladása, a kötelező foglalkozások limitálása, a tananyag gondos kiválogatása, új számonkérési (vizsga) módszerek mielőbbi kidolgozása, a világnézeti oktatás erősebb szakmai kötődése, a hallgatói elszemélytelenedés ellen a nevelőtevékenység rangosabbá tétele stb. Ügy érzem, ezek a korszerűség kiragadott fontosabb fogantyúi, melyekkel sokan nemcsak egyetértenek, hanem úttörővállalkozásaikban próbálkoznak is, sajnos, még mindig nem eléggé széleskörűen. A KORSZERŰSÉG kérdése nem jelenthet egyszerű átültetést Ugyanis nincs ma a világon egy olyan idealizált felsőoktatási modell, mely formájában és tartalmában a tökéletes korszerűséget jelenthetné, kínálva önmagát a másolásra, az átvételre. A korszerűbb felső- oktatáshoz vezető utat szinte minden felsőoktatási intézménytípusnak — így a pedagógusképzésnek is — végig kell járnia óvatosan adagolt kísérletezéssel, többfajta módszertani útkereséssel, valószínű, nem kevés sikertelenséggel és sok-sok fáradsággal. Főiskolánk tanszékei is elindultak ezen_ az úton néhány évvel ezelőtt, közel sem azonos intenzitással, s még csupán csak meg-meg- villanó eredményekkel. A korszerűbb felsőfokú (főiskolai) képzéshez vezető uftat fokozatosan kell járnunk. S miközben új elgondolásokkal, modernebb oktatási formákkal próbálkozunk, nem felejthetjük, hogy a képzés folyamatában éppen oktatjuk és neveljük a jövő új értelmiségének egy részét, akiknek szakképzése OJÉiM november 29., szerda nem állhat bizonytalan ki- menetelő kísérletsorozatokból. A jövő érdekében alkalmazott még oly jóindulatú próbálkozások sem de- zorganizálhatják a ma oktatását. Nem vethetik vissza a képzés mai alanyait egy ku~ száltabb felépítettségű, örök kísérletektől (ennek divatjától) terhes oktatási labirintusba. Ha a fokozatosság elvét és a korszerűség érdekében szükséges, de mértéktartóan megtervezett oktatási kísérletek rendszerét nem tartjuk be, többet árthatunk, mint használunk oktatásügyünknek. A korszerűsítési folyamat egyik leggyakrabban felvetődő kérdése — főleg az ifjúság oldaláról — az úgynevezett oktatási szabadság, aminek tartalma főleg az előírt foglalkozások, kötelező óralátogatások felszabadítása igényében nyilvánul meg, és speciális gondja lehet például egy pedagógusképző intézménynek is. Azt hiszem, így kiragadni ezt a kérdést a korszerűsítés örve alatt — mint ahogy ezt sokan teszik — nem szerencsés, sőt félrevezető. Ugyanis a felsőfokú oktatás hatásfokát nem az órára való kötelező járás, vagy nem járás kérdése dönti el, vagy szabja meg. Hiába csökkentjük az óraszámokat, vagy szabadítjuk, fel az oktatási kötöttség (például óralátogatás) egy részét, ha ez az oktatók és hallgatók részéről nem párosul a korszerű oktatás megannyi szükséges kellékével/ (módszerével). így csupán formális és tartalmatlan lépéseket tennénk, amik nem szolgálják korszerűsítő törekvéseiig* két. AZ OKTATÁSI szabadság egyik komponensét a felső- oktatás területén inkább abban látom, hogy a hallgatóság kötött idejének egy részét. azért oldjuk fél, hogy szabadon kiválaszthassa szőkébb területű szakmai érdeklődésének, sőt elmélyedésének megfelelő speciális foglalkozásokat (speciális kollégiumokat), melyek ügyesen, irányíthatják a hallgatót a fő- ! iskolai évek után amúgy is! elengedhetetlenül szükséges < önképzés felé. A korszerű oktatási for-; mák vitájában az egyik leg- ; rangosabb helyet a felsőoktatási előadások szükséges- J ségének és helyének kérdése; foglalja el. Tekintélyét, lét-! jogosultságát, jelenlegi for-; máját sokan kérdésessé te-1 szik. A probléma az, hogy; az egykori század eleji egye- J temeken az előadás az „elit- J hez” szólt, és egy-egy tudó-! mányos téma önálló feldől-! gozását jelentette. Ezzel! szemben a felsőoktatás je-! leplegi tömegessé válásának! idején főleg ismereteket közöl, felkészít a vizsgákra,! részleteket magyaráz stb. Mivel pedig a tankönyvek és a! jegyzetek a hallgatóság ren-! delkezésére állnak, erősen! problematikussá teszik az! előadott és a nyomtatott! anyag egymáshoz való viszo-! nyát. A korszerűsítési törekvések, úgy érzem, nem nélkülözhetik a jól szervezett, technikai eszközökkel inten- j zivebbé tett, sőt szemináriu- mi foglalkozásokkal és érté-' kés szakmai eszmecserékkel kombinált új típusú előadási • formát, meLv a tanulási folyamat kitűnő „vezérlése” lehet. Az biztos, hogy a tankönyv vagy jegyzet sorait ismételgető, prelegáló előadások ideje végérvényesen le-; járt felsőoktatási intézmé-; nyeinkben. A KORSZERŰSÍTŐ törekvések kapcsán hasonló gya- . korisággal kerül a viták középpontjába az a kérdés is, hogy a felsőoktatásban menynyire kell követni a tudományok rohamos fejlődését, már-már átfoghatatlan gazdagságát. Ez a kérdés azért is s legfontosabbak egyike, mert a hallgatói túlterhelés egyik gyökere itt található. Tagadhatatlan, hogy a tudományok eredményeit a felsőfokú oktatásnak követnie kell. De a követést ésszerűen kell megvalósítani. Ismerje a hallgató szaktudományának belső vívódásait és friss eredményeit, de a tudományos nézetek és teóriák hullámzó, meg-megvál- tozó téziseinek özönét ne zúdítsuk a hallgatóságra, mert az ellenkező hatást érjük el vele. Nélkülözhetetlen az oktatás korszerűsítésébe széleskörűen bevonni a hallgatókat. Sokan vélekednek jelenleg is úgy, hogy az oktatás problémáihoz a hallgatók igazán nem érthetnek. Azonban kétségtelen, hogy elsősorban éppen a hallgatók tudják az oktatás egészét áttekinteni, ők érzékelik tapasztalataik alapján legközvetlenebbül az egyes formák és módszerek hatásfokát, az oktatási folyamat összehan goltságának hiányosságait és hibáit. Tapasztalhattuk, hogy ahol már nagyobb teret adtak a hallgatók beleszólásának, ott nagy felelősségérzettel éltek jogaikkal és konstruktív javaslatokkal, cselekvő feladatvállalásokkal segítették az oktató-nevelő munka tökéletesítését. MINDENT egybevetve, a korszerűbb felsőfokú oktatásról leírt gondolatsort azzal zárnám: nem szabad és nem célravezető azt kutatni, hogy mi mindent kellene még hallgatóinkkal megtanítani a korszerűség címén ahhoz, hogy konkrét szakmai ismeretek teljes birtokában hagyja el a felsőoktatást egy fiatal friss diplomás. Hanem megfordítva, azt kell kutatnunk, mi az a viszonylag legkevesebb ténybeli ismeret, mely korszerű tudást ad és a diploma megszerzése után hosszú időre elindíthatja a kezdő szakembert a ma már egyáltalán nem nélkülözhető önképzés felé. Hazámról éncheieh A szovjet vendégművészek egri műsoráról A Szovjetunió jubiláns esztendejének megünneplésére hazánkban vendégeskedő művészegyüttes hétfőn este a Gárdonyi Színházban adott hangulatos,. mindvégig nagy tetszéssel és a barátok őszinte melegségével fogadott műsort. Az ünnepi est megnyitójában Póti Jenő, a Hazafias Népfront Heves megyei titkára emlékeztetett a történelmi fordulók igazságaira, amelyek utat nyitottak, új korszakot jelölnek a történelemben. Mivel lehetne igazabban és szebben ünnepelni ezeket az évfordulókat, a történelmi napokat, mint azokkal az érzésekkel, amelyek a nagy hazához. a soknépű, világrésznyi országhoz kötnék. S mi más lehet a hazáról éneklés szívderítőbb formája, minta nép dalait megszólaltatni, akár a nagy orosz síkságról, akár a kirgiz pusztákról származtak azok. Mert Aszok Dzsumabajev kirgiz népművész három dala — egyet közülük ő írt —, mesterien érzékelteti a múltat, a pattogó, gyors és számunkra kissé idegen ritmusok, hanglejtés és hatásfokozás azt a temperamentumot és lelkivilágot hoz. zák közelebb, amely a magyar nép korábbi történelmének folyamán nem is lehetett tőlünk annyira távol. Nagy élmény volt ezt a jó kedélyű művészt hallani! Olga Voronyec, az OSZSZK érdemes művésze baján-kísé- rettel orosz népdalokat adott elő, az operaénekes teljes technikai biztonságával és mégis úgy, hogy a dallam naiv bája mindenütt érvényesüljön. Nem lehel, említés nélkül hagyni a gazdag esztrádmű- sorból Jevgenyij Petroszjant, aki magyarul konferált, humorral és közvetlenséggel fűszerezve az ünnepi perceket. Pantomimjében is a balkezes felcsert figurázta ki, akinek sikerült mindent kiszednie pácienséből, de elfelejtett mindent visszarakni belé. A mozdulatok az arcjáték együttese megérttette a szót- lan, de nem sótlan játékot.' Trane Szergunajte és Cseszlovasz Zsebrawszkasz páros tánca bepillantást engedett a litván népi táncok világába. A műsor második felében az azerbajd^sániak művész- csoportja szórakoztatta a közönséget. Szólóénekesük him- nikus hangon énekelt Azerbajdzsánról, egy táncokkal ékesített lakodalmast adott elő, grúz éneket, magyar diait és sok ráadást. A túlfűtött keleti dallamok mögött a háttérben, színes diákon kivetítve feltűntek az évezredes keleti kultúrák épületei, szőmyegcsodái; nagy szirmú virágok, amelyek az élet gazdagságát hirdetik. Frane Szergunajte és Cseszlovasz Z sebrauszkasz, az OSZSZK és a Litván SZSZK érdemes művészei. A magyar műsorközlő lisztét dr. Váradi György látta el. A nagy sikerű előadás végén Búzás Lajos, a városi pártbizottság osztályvezetője köszönte meg a művészdelegáció fellépését. ff alkart A nagy sikerű Pacsirta-dal előadója Ászéit Vzsumabajetx, a Kirgiz SZSZK népművésze. (Foto: Tóth Gizella) TL . s mit csinál ? Megint hülye vagyok! Mert 'Miska, ha egyszer nem bántotta az öreget, csak egyet tehet: el* megy. Én nyilván vele, s akkor itt marad a lány egyedül. Kitéve az öreg bakafán- toskodásának, hónapokra. Nem jól van ez sehogy se. Imént még nagy elszánás volt bennem, hogy lemegyek, jól megmondogatom nekik. Most kelletlenül szedelőzkö- döm, soká pallóm tenyérrel a térdemről a port, a kléhát. Kényelmetlen lesz ez az este! ... De nem az. mert sehol egy lélek. A konyha üres, őz asztalon ott van az étel, de csak egy terítékkel, számomra. Mit csináljak? Átmenni — nem akarózik. Sötétet látok, lehet, hogy a lány egyedül van, lehet, hogv Miskával. Egyiknek se lehet kacará- szós a ked-'e Az istálló ablakában gyenge fény világot. Ott alighanem az öreg bütyköl — de az is lehet, hogy Miska, s akkor az öreg van a szobában. Nem jó ez sehogy. Figyelembe kell vennem azt is. családi ügyről van szó. Mért tartozik ez rám? Én csak olyan vagyok itt, mint a hamu a cukor sarkán. Emlékezem, száz gyulát elgyúitcsattuak tisüsaúran. — Nem — ismeri éL Megérzem, hogy most közel kerültem hozzá- Bajlódok a cigarettával, hogy kitaláljam a következő szavakat, de ő folytatja: — Ezt kapom én mindig, ha történik valami. De olyan meg nincs, bogy ne történjék. Ilyen élet van nekem kimérve. — Nem — mondom hevesen. — Magának egészen más élet van kimérve. Olyan, amilyenről tálán álmodni sem mer. Rám néz. Valóban könnyes a szeme. Valami elkap, mondom a színes, szép szavakat, s gyönyörködöm benne, hogyan világítja meg az arcát valami fény: — Az egész világ föl fog tárulni maga előtt. Külföldi országokba fog elutazni, nagy hegyeket fog látni, meg tengereket. Zenét fog hallgatni, a legszebbet, amit a hegedűkön meg a többi hangszereken el lehet játszani. Festményekben és szobrokban fog gyönyörködni, meg fogja ismerni a nagy városokat, érdekes emberekkel fog találkozni. .. Fölemeli a kezét — „Fog”, „fog”, csupa „fog”, az nem jó, aminek annyi „foga” van, mint valami farkasnak — s a köny- nyei közt elmosolyodik. Nem hagyom magam. — Csak a bárányok félnek a farkastól. Lehet, hogy egyik napról a másikra történik valami a maga életében, amitől minden megváltozik. Lehet, hogy már holnap elkezdődik valami. Bizakodni kell. Én mindig bizakodom Azt mondják, gumilabda természetem van... — Az milyen’ — kércfi mosolyogva. . ,• -«Kau. pbiiíídüihU sehogy se kapott lángra a kockacukor; mihelyt azonban egy kis hamu került rá, máris olvadt, égett. Régi bajok feszegettek itt, nem én ástam a szakadékot, földrengést se én csináltam. Rágyújtok, nézek a füst után, fejem az öklömre rakom. Csináljak valamit ? ezek helyett? Pont én, aki átszállóban van itt? s tán már holnap úgy megy el, hogy soha erre nem vezet az útja? Az viszont derék dolog volna, szétütni a tehetetlenségük közepette. Hadd lássák, ki is az a Fülemüle. Gondolom. a lánynál se maradna hatás nélkül, ha erélyesen fellépnék.. ... de hová ? Emelvényre, s prédikáljak? Vagy a ring- be, s agyaljam meg az öreget? Hinta-palinta ez, Fülemüle, kisfiam! Tapodtat nem haladsz előre. Bejön Margit. Rekedt a hangom, ahogy köszöntőm: — Jó estét kívánok, Margitka. — Elkésett, mert már van belőle rossz — feleli. Ez megint afféle figurás beszéd, tehát nincs minden elrontva. Rögtön megvidámulok, azt mondom gálánsán: — •— Nekem n&m tasss, messt látom, hogy nem haragszik rám. Vállat von, rakja el az asztalról az edényt, nem válaszol. Mit is szólhatna, igaza van. Komótosan dohányzom, elnézek, s közben lázasan keresem, mivel törhetném meg a csöndet. — Maguk felé níindig így karózzák a tököt? Nem hiszek a fülemnek. Ez mi? Nézek rá, s lassan megértem, hogy a föltámasztott fejemnek szólt az ige. — Nem mindig — mondom végül. — Csak amikor érik a magja. — S ez most van? Télen? — Most — felelem én —, hamarosan ültetem is .. „ ha hagyják. Tetszik neki a játék, kíváncsi, mire akarok kilyukadni. — Tökmagból csak tök nő — mondja. — Az is jobb, mint a semmi! No, most!.... Megakad a keze, rám néz. S első eset, hogy a válaszát nem kíséri valamilyen fitymáló gesztus: — A semminél.., hát annál minden jobb. Mintha könnycsepp gyűlne össze a szeme sarkában. Kényes ponthoz érkeztünk, értem én. — Nem jál w ez így — .mondom, ______
