Népújság, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
Aj !..hogy milyen érték: érték? Hogy mennyi és milyen jellegű emberi produkció kelletik ahhoz, hogy ismertté, sőt elismertté tegye a produkciót? Nem akármilyen kérdések ezek, emberi értékekre, az ember értékére, az emberi munka, alkotás kvalitására kérdez rá, úgy tűnik, mind visszhangtalanabbul. Voltak évek, amikor sztárt csináltunk egy mólosból, mert dolgozott, és nem csinált sok selejtet. Volt idő, amikor az újságok, a rádió telve voltak százalékokkal, nevekkel, brigádok és egyének versenyeredményeivel és bizony gyakran a semmit kétszerezték meg azok, akikről versenyjelentéseket adtak ki. Igaz, voltak akkor is, már akkor is voltak és nem is kevesen voltak, akik túl minden csinnadrattán, sőt mindazok ellenére is, valóban emberibbé, szebbé, alkotóbbá humanizálták a munkát. A maguk hasznára, a köz javára. Ismerték őket akkor és ismerik őket ma is — hosszú évek után is. Nem azért ismerik, mert annak idején „feldobta” őket a tömegkommunikáció, hanem azért, amit tettek, s ahogyan tették azt Ma ki ismeri, akár egy-egy nagyobb üzemen belül is a munka kiválóit? Ki ismeri az építészeket, a tervezőket, ki a legjobb kőműveseket, esztergályosokat, villanyszerelőket vagy traktor-istákat? Hozzátartozik az általános műveltséghez, hogy illik tudni; Hyld János építette az egri székesegyházat Ügy vélem, nem követek el szentségtörést, még ha értékrendben nem is azonost állítok — nem szembe! — emellé; ülik-e tudni, ki építette, tervezte, kivitelezte a megkapóan modem, mégsem nyomasztó gyöngyösi új társasházat? IUik-e tudni, hogy kinek a tervei valósultak meg az egri Klapka utca két szép irodaházában, kinek a tervei alapján rendezték olyanná a Hadnagy utcai lakótelepen, mint amilyen? Ülik-e? Lelkes és tiszteletre méltó „múltkutatók” tárják fel az egykor is csak másod-, sőt harmadvanalban tervező, építő, dolgozó mesterek neveit és munkáit Az évszázadok patinája nemessé veretezte az egykor középszert is. Mégsem eldobandó, mégsem elvetendő e kutatások egyetlen eredménye sem, egy népnek, amely büszke a jelenére, számít a jövőjére, el kell tudnia számolni a múltjával is. Olyan részletességgel és olyan alapossággal, amennyire csak képes. . i A jelemével nem? Nézem az új épületeket, a típusházakat és az egyedi tervezést: sehol egy tábla. Ha százéves a ház, rátesszük, kié volt, ki építette, és mikor. Ha új, ha a miénk, ha úgy modem, hogy bízvást pironkodva mutathatjuk fel egy későbbi kor számára is, nincs tábla, nincs név a falon, csak egy akta van valahol, s az aktában szerepel a tervező, meg a kivitelező neve. Tudja isten, ha én kőműves lennék, legalábbis a különösen szépre sikerült házamra — ígyí birtokos esetben bizony! —, rátetetném a nevem. Becsülete is lenne a munkának! 1 A gyári futballcsapat félanalfabéta játékosának neve úgy szálldos az üzem felett, mint fehér galambok® falu felett; fénylőn, magasívűen. »Nem tudod, ki a balszélső? A jobbhátvéd? A... ?” S, aki nem tudja, annak legalábbis gyanús a kapcsolata az üzem kollektívájához, de mindenképpen lefitymálandó egy fickó, akinek szellemi képességét ezek után lehetetlen lenne nem kétségbe vonni. De hogyan hívják a gyárnak azt az ezermester szakmunkását, azt a többszörös és kiváló újítóját, azt a mérnökét, technikusát, szocialista brigádját, amelyiknek munkája nyomán életet kap a holt anyag, akiknek alkotó tevékenysége nyomán az emberi robot újból és megint emberi alkotássá nemesedik —, ki tudja? Senki! Legalábbis kevesen. Legalábbis nem illik ezzel különösképpen hencegni: A meló az meló, ide érte a stexet és kész. Vallják sokan, hogy így vallják a többiek. Ügy tűnik, ha együtt és egyszerre mondják: így is hallite a fülnek. Ám, ha külön-külön kérdezem meg őket, csodák csodája, igen kevés az olyan, aki ne azt mondaná: a becsület és a megbecsülés gyakran többet ér, mint bármilyen pénz. Hozzátartozik-e az általános műveltséghez manapság és nálunk, hogy ismerjük a legjobb alkotókat? A munka kiválóit? Hozzá! A munkásállam lényegéből fakadóan! A mindenségit, ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy végtére is ki tervezte azt a gyöngyösi pompás lakóházat, hát nem tudnám megmondani, Utánanézek! OLAJKUTAK A KÄSPI-TENGEREN ~ T SIMON LAJOS: TITAN Almomban megnőtt az erőm: s ölbe kaptam Magyarországot. Előbb dajkáltam, mint a gyermeket, aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszobor. Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem a lábujjam alá, Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre, kit ég felé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér, S ha sarjad rajta gazdag vetemény, el ne takarják óriás fák, hát lábujjon és hegycsúcs-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. ''/VVNAA/VSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAj* DzssmbOl Dzsabajev (1846—1945) kazah népi költő volt. Improvizált költeményeit dombráján kísérte. Dzsambult méltán nevezik az „alánok atyjának”. Dalait nagy gonddal gyűjtötték és többször is megjelentették oroszul és a Szovjetunió más népeinek nyelvén. Dzsambul Dzsabajev neve eljutott a világ minden tájára. 1937 decemberében távirat érkezett Alma-Atába a Szovjetunió Írószövetségétől, melyben a kazah írók delegációját meghívták az író- szövetség plénumára és egy ünnepségsorozatra, melyre Tbilisziben került sor. Mind a plénum, mind az ünnepségsorozat Sota Rusztaveli „Tigrisbőrös lovag” című poémája 700 esztendős jubileuma tiszteletére került megrendezésre. A táviratból kiderült, hogy az írószövetség kívánsága: vezesse a kazah delegációt Dzsambul. Hosszú út állt a küldöttek előtt. Vajon el tudja-e viselni a kilencven esztendős öregember? Dzsambulért gépkocsit küldtek az aulba. Az öreg még aznap este megérkezett Alma-Atába. A delegáció Moszkván keresztül utazott Tbiliszibe. Az út első napján Dzsambul gyengélkedett, fájt a feje. Aggódni kezdtünk. A Dzsambul nevét viselő állomáson kolhozparasztok küldöttsége várt bennünket. Voltak köztük olyan öregemberek, akik jól ismerték az akint, az énekest. Mézzel illatosított kumisszal és bárányfejjel vendégelték meg hírneves földijüket. Az akint nagyon megörvendeztette ez a fogadtatás. Moszkvában a Nációnál szállodában szálltunk meg. A következő napon tovább utaztunk Tbiliszibe. A vonaDicsőség a hazait dal- nohnah ton Kaukázusról, Grúziáról, Sota Rusztavelliről beszélgettünk. Meg Puskinról és Ler- montovról, akiket valamikor a Kaukázusba száműztek, Tarasz Sevcsenkóról, aki má. sodik hazát talált Kazahsztánban. Nem véletlenül irányítottuk így a beszélgetést: szerettük volna új témára irányítani az akin figyelmét. Tbiliszibe késéssel érkeztünk. Esett az eső. a peronon rengetegen várakoztak Dzsambul érkezésére. Űttörők ácsorogtak virágcsokorral ke. zükben, fotóriporterek, újságírók, filmesek futkostak. Ott áll egy sereg író is a Szovjetunió több köztársasagából. . Amikor Dzsambul fellépett a plénum elnökségébe, az egész terem felállt, és viharosan tapsolni kezdett. Az ülés elnöke átadta a szót Dzsambulnak. Remegő kézzel nyújtottam az akinnak a dombrát, féltem, hátha nem sikerül az öreg fellépése. Amikor az akin kezébe vette a dombrát, a terem elnémult ... Dzsambul köhin- tett egyet, aztán mint a sas felszárnyalás előtt, felvonta vállát. És egyszerre, mint mindig: váratlanul megindult a szavak hömpölygő áradata. Az akin arca kipirosodott, a homlokán izzad- ságcseppek jelentek meg. Egész teste mozgásba lendült, keze minden mozdulatától harsányabb lett a dal árja. Először láttam az alánok akszakálját, nagy öregét ilyen költői extázisbán. Nem győztünk ámulni a ragyogó jelzőkön, a kifejező hasonlatokon, a pontos metaforákon, melyek csak úgy áradtak ajkáról az ihlet perceiben. Láttam az első sorokban ülők szemében a könnyet. Lelki szemeink előtt megelevenedett a grúz Sota Rusztavelli, az ukrán Tarasz Sevcsenko, a nagy orosz költő, Puskin, akik a népek bölcsességének, olthatatlan szabadságvágyának megtestesítői. Az improvizáció végeztével percekig néma csend ülte meg a termet. Mindenkit lenyűgözött az ének dallama, ritmikája, a népi költészet fennkölt pátosza. A grúziai utazás termékenyítő hatással volt Dzsambul költészetére. 1938-ban Moszkvában megjelent verseskötetének címe: „Utazás a Kaukázusba”. ' 1938 májusában Alma-Atá. ban megünnepelték Dzsambul költői munkásságának 75 esztendős jubileumát. Ilyen jubileumra az irodalom történetében először kerülhetett sor. Az ünnepségre rengeteg vendég érkezett a szövetséges köztársaságokból. Százával érkeztek a táviratok. „Hatalmas tehetségétől le- nyügözötten. tiszta szívből köszönöm önnek az örömöt, melyet dalai nyújtottak. Fiúi szeretettel üdvözlöm, egészséget, frisseséget és erőt kívánok önnek” — írta táviratában Mihail Solohov. „Szívből köszöntik és forrón üdvözlik önt a német írók” — táviratozta Johannes Becher Berlinből. Párizsból Romain Rolland táviratozott: „A Nyugati Alpok szivéből küldöm a Kazah sztyeppék szívébe testvéri üdvözletemet Dzsambulnak, a kazah nép és az új emberiség dalnoké* nak”. A költő, akit az egész 'szovjet nép szívébe zárt, a béke éveiben szocialista hazájáról, a népek barátságáról énekelt. Amikor pedig fellángolt a Nagy Honvédő Háború tüze, az akin dala harcba szólította a szovjet embereket a fasiszta hódítók ellen. Dzsambul szeretett fia, Algadaj hősi halált halt a fronton. De az akin, aki mélyen átérezte a nagy harc értelmét, fiát sirató énekeiben is harcra szólított az ellenség végső legyőzetéséig. Amikor megalapították az irodalmi és művészeti állami díjat. Dzsambult tüntették ki elsőnek vele. A kormányhatározatban az állt, hogy a dijat „a mindenki számára jól ismert költeményeiért” adományozzák az öreg akinnak. A háború súlyos esztendeiben az akin mindig azt mondta: nem hal meg addig, amíg saját szemével nem látja meg a győzelmet. És csakugyan, sikerült kivárnia a győzelmet. Dzsambul 1945. június 22-én hunyt el. Dzsambul alakját megörökítették festmények vásznán, faragásokon, bronz- és márványszobrokon. Dzsambulról könyvek légiója jelent meg. Film is készült róla. Szinte minden kazah családban elhangzott már a jókívánság a gyerekeknek: légy olyan mint Dzsambul, élj annyit, mint Dzsambul. Muhamedzsan Karatajt»
