Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
...hogy színvonal-e nálunk az élet? Hogy van-e, és ha igen, milyen életszínvonal van? „Á, uram, hát élet ez?” „Életszínvonal? Fogjon le, uram, mert röhögőhisztériát kapok ...” „Hát nem mondom, élet az van, de színvonal?” „Csak a kapitalizmus szekértolói mondhatják azt, hogy nálunknál jobban élhet bárki, ha nem kapitalista ...” Hát, szóval, erről van szó? És két kis alanti történetkéről, amelyből az egyiket személyesen nekem mesélték el, a másikat személyesen jó magam tapasztaltam, s végül: mindkét történetből személyesen és közösen vonhatjuk le az igenis kötelező tanulságot. Még annyit: nem nagy történetek ezek. Nagyságuk titka abban rejlik, hogy mindennaposak. És a tanulságuk titka is! A fodrászüzlet üres. Ilyen is van. Pontosabban: vendég nincs, így hát mi sem természetesebb, hogy ketten-hárman eme üzemegység fiatalabb fehérköpenyesei közül totószelvényt töltenek ki. Miért ne tennék, megteszik ezt még a gépek mellett is, ahol pedig percre és normára megy a meló. És különben is, ha valaki szocialista módon lehet milliomos, miért ne kísérelné meg? Tehát x, 1, 2. És ekkor bélép a vendég. Hosszas tusakodás után lép be, mert látja, hogy nem kell várnia, hogy azonnal sor kerül rá, hogy a fején való dolgozás miatti kiszolgáltatottság érzése csak rövid ideig tart most. Neon köszönnek neki? Valaki odamotyogja néki két iksz között, hogy „lesklülni”, ami magyarra fordítva azt jelentheti, hogy tessék kérem leülni... A vendég leül és vár. A totó- zókra. Vár egy percig, kettőig, sőt már a harmadik perc végén, jár a várakozás ideje, de a totó oly lázas izgalomban tartja az üzemegység harcos és öntudatos dolgozóit, hogy bárki beláthatja, nincs módjuk éppen most egy kopaszodó fej fölé állni. Aki nekem elmondta, esküszik rá, hogy tíz percig várt, amíg végre nekiesett valaki a fejének, illetőleg a hajának. Én nem hiszek neki. „ TTlfogllItt " - • Én csak öt percet hiszek «3. öt percet mindössze: ennyit kellett várnia 1972-ben, egy üres fodrászüzletben — mondhatnék más példát is! —, egy kuncsaftnak. Ugye, hogy nem nagy dolog, nem is valami különös történet ez. Majdhogynem mindennapi történet. Bárkivel megtörténhet, sót bárkivel meg is történt már ilyes, vagy ehhez hasonló. 'Ám most lássuk a másik történetet. A színihely egy svéd kisüzem. Valahol, nem messze Stockholmtól, a modem üzemcsarnokban vagy százötven ember dolgozik összesen, aki úgy jön. ide minden reggel, ebbe az erdőszéli üzembe, ahogyan tud. Meg úgy is megy haza. Autóval persze, ha van. Vagy autóbusszal, gyalogolva kilométereket a megállóig. Igaz viszont, hogy szép fizetésért, annyi szent! Az egyik munkás, akivel szót váltunk, nem nagy örömmel áll kötélnek: darabbérben dolgozik, így minden szó elveszett pénzt jelent neki. Mint mondja, ezért is szokott le a dohányzásról. Nem érti, hogy mi mit nem értünk ezen? Számoljuk csak ki, mennyire jön ki, ha ő minden félórában öt percet tölt él a cigarettával. A tizenhatszor öt perc... Örült összegre megy egy év alatt... Így mondta.:, „őrült összegre”... S egyáltalán nem udvariasan máris hátat fordított nekünk. Az idő pénz! A két történet talán Késit enőltetettnek. összehozottnak hat — úgy tűnik, nincs közös nevezőjük. Mégis, ugye, egy tőkés üzem munkása, s egy magyar fodrász ktsz délelőtti brigádja... Nem tudom, így igaz-e. Egyet tudok, s erre eskjisZSm is, hivatkozva e péí-. dara, vagy más példákra, avagy nem hivatkozva az égvilágon semmire: egyetlen fillér beruházás nélkül, egyetlen új gép, sőt egyetlen pillanatnyi új technika, technológia nélkül az egyébként korántsem szégyéHni- váló hazai életszínvonalat lényegesen meg lehetne emelni. Kormányintézkedés nélkül. Párthatározat nélkül. Szervezési és termelési tanácskozás nélkül. A munkával! A munkaidő alatt végzett — nem hajszolt! —, becsületes, kezdettől végéig, mármint a munkaidő kezdetétől az utolsó percig tartó munkával. A „szőrös szívű” közgazdasági szakemberek esküsznek rá, hogy minden üzemből, vagy legalábbis majd minden üzemből öt-tíz százaléknyi munkaerőt lehetne elirányítani, s akkor az új üzemekben nem jelentene gondot a szakmunka. De nem irányítanak! Csak' mondják. Mert ez az öt-tíz százaléknyi „ember”, éppencsakhogy fedezi gyakran nem is fedezi az elpocsékolt perceket (?),vagy hogy inkább órákat. A szervezetlenség miatt is. És a fegyelem miatt is. A két történet, sót történetke azért el- és meggondolkodtató, mert allalanoe. Mert .mindennapi és mindennapos. A szocializmus nagy erejét igazolja, hogy még ezt is kibírja! Istenem, ha nem kellene kibírnia... Nem is folytatom tovább, ki kell nekem is töltenem a totószelvényemet. Addig igazan varhatnak az olvasók! Ha már úgyis ez a szokás. Régi történet, élő tanulságokkal iAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA-W^íVWVWVWVAAíSAAAAAAAAAí*b»,k#WWVAJ A történet szereplője, ma már felnőtt, asszony, sőt anya. Ha szóba kerülnek a néhány esztendővel ezelőtti események, zavartan simít végig a haján. — Akkor még olyan tata voltam —. mondja, s hangjában benne van, ma már nem vállal közösséget az akkori tizenöt éves esi tv riveL A történet tanulságos: lányoknak, akik most szakadnak el először a szülői háztól. Lakásadóknak, akik fel sem mérve a felelősséget, úgy vállalják az albérlőt, mint anyahelyettesek. Oktatóknak, akik a váratlan sikertelenségek mögött nem keresik az okot. Édesanyáknak, akik ezekben a hetekben féltő gonddal állítják össze a városba költöző lány staíirungját«_ A 'kislány tulajdonképpen nem önszántából ismerkedett Tneg velem. Egy fiú hozta be a szerkesztőségbe: tessék vele valamit csinálni. Két napja nincs hol aludnia. Nálam alhat egy-két éjszaka —tette hozzá kissé rosszízű vi- gyorral —, de tovább nem. Az anyja meg nem törődik vele. Palikat fogad és őt kizárja. Szép kislány volt. Tömött fekete haja régen látott sampont és fésűt. Árkos szeme alatt még mélyebbre húzta az árnyékokat fekete szemceruzával. De még így is szép volt. Tágra nyílt, kékesszürke szeme, mintha vádiban nézett volna: hát miért kell velem ilyesminek történnie? öltözete egy óriási pulóver, ami pótolta a ruhát is, alatta egy parányi, fekete szélű lila nadrágocska. Zavartan húzkodta rá a pulóver szélét, amikor észrevette fur- csálkodő tekintetemet. Faggatni kezdtem. Nehezen szólalt meg, aztán egész megható történet kerekedett ki, a családtól távol élő, és azzal egyáltalán nem törődő apáról, a kikapos mamáról; aki esténként kizárja 9. lányát, mert férfiakat fogad. S mindkettőjük áldozatáról, akinek senki sem fogja pártját. Meg is sajnáltam a kislányt, meg is ütköztem a dolgon. Felírtam az adatait, s aztán megbeszéltem vele, jöjjön vissza délután. Nem jött. Másnap sem. Érdekelt a dolog. Elkezdtem az utánajárást. Elmentem az adott címre. A családnak hírét sem hallották az egész utcában, akárhová csöngettem be. Végül is megállapodtam egy kispolgári eleganciát árasztó villaféle előtt. Idős hölgy méregetett bizalmatlan-kod va. Ó, az a kislány?! És miért érdekli? Hát tulajdonképpen itt lakott nálam. Ide hozta az anyja, tudja, nagyon szorgalmas munkásemberek, régtől ismertük őket, utalt vissza a régi időkre. Diszkréten jelezve, hogy nem baráti ismeretség volt ez, csak olyan más. Azelőttröl._i — Idevettem a kislányt az anyja kérésére. Itt adtam neki helyet az ebédlőben — nyitotta meg végül is előttem a lakást. — Az anyját akartam pótolni, de a kislány nem hallgatott rám. Csavargóit. Fiúk kísérgették. Nem tűrhettem. Egy este is 9 óra után jött haza. Nem engedtem be! Nekem, kérem, egy unokám is itt van. 18 esztendős fiú. Én azért felelős vagyok..; Sürgö- nyöztem az anyjának, jöjjön érte. Azonnal! Hogy hol aludt aznap éjjel? Nem tudom. Az nem az én dolgom ... Engem, kérem, nem érdekel egy ilyen lány. ★ A munkahelyen: igen, itt volt nálunk tanuló. Tulajdonképp formailag még itt van. De már megbeszéltük az édesanyjával, hogy felbontjuk a szerződést. Nagyon sok bajunk volt vele. Festette a haját, olyan lila körmökkel jelent meg. hogy nem u> erejük. Egy’ egyszerű falusi kislány volt.'" Félévkor négy tantárgyból bukott, mi figyelmeztettük! Pedig ügyes lány lett volna _. C sak hangos. A fiúk sem vették komolyan. Azt hitte, ha eljött a faluból, övé a világ. — Hogy KISZ-tag voft-e? Nem. Nem is csodálom, ha nem vették be maguk közé. Rossz lett a híre. Van elég bajunk az ilyen lányok nélkül is. — Igen, hallottunk valamit, hogy a lakásával nincs minden rendben. Hol is lakott? Na, 'nézzük csak... igen... X utca 14. szám. Nálunk még ez van bejegyezve ... ★ Megnéztem a megadott címet. Nem az volt, ahová először albérletbe vitték. Egy közintézmény címe. Rémlett nekem már ott, az üzemben is, hogy valami hiba van a cím körül. Azután meg is bizonyosodhattam. Mindenesetre megkerestem a gondnokot. _ — Kérem, itt nincs lakás: Én is a szomszéd épületben lakom. És albérlőnk sincs. Nem volt gyerekünk, nem is vállalnánk szívesen»., Nagy felelősség az... Megkerestem az illetékes hivatalt, hiszen, a kislány kiskorú. Ismerték az esetet. Sajnos, előfordul ilyen eset — tájékoztatott az „illetékes”, akiben fiatal kora ellenére meglepően sok apás felelősség érződött. Talán azért, mert sok fiatal félre- siklott életét ismerte. A szülők minden felvilágosítás nélkül elengedik a fiatal lányokat. Jó az, hogy bejönnek. De valahogy másképp kellene őket elengedni. És jobban megnézni azokat az albérleteket. A kislányok egyszerre maradnák egyedül és nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt nagy szabadsággal. Megkerestük hivatalból is a szülőket. Vigyek haza a kislányt; hiszen végeredményben olyan fiataL Fel sem méri, mit csinálj A szülők. Ilyenekre mondják azt, hogy rendes, szorgalmas emberek, akik azt akarják, többre vigye a gyerekük, mint ahogy nekik sikerült. Az édesanyja először szitkozódott: — Mert agyon ís verem! Rázárom az ajtót és az udvarra sem engedem ki! Hát erre neveltem. Pedig én csak azt akartam, hogy ne ragadjon itt a kapa mellett. Milyen jó dolga lett volna az üzemben. Fehér köpenyben, kényelmesen — sírta el magát végül. — Mindent megvettem, nem akartam, hogy a városi lányok lenézzék. Pénzt is adtam neki mindig, még az apja háta mögött is. De hát nem értem rá beszaladgálni hozzá örökké. Itthon a tsz-ben a vállalt föld, meg a hízók, az aprólék. Neki lett volna ebből minden__ A z édesapa zord bánattal hallgatta, aztán rászólt csöndesen: most már elég legyen. Megmondtam én, hogy a lánynak az anyja mellett a helye. Itthon marad és kész! Most már én mondom meg, mi legyen. Kisasszonyt akartál belőle. Most megnézheted ... A kislányt hazavitték,' a kedélyek lecsendesedtek, ma már a faluban is alig emlékeznek a dologra. Megismerkedett egy j óravaló fiúval, s asszony lett. Anya. De története, úgy érzem, tanulság: azoknak, akik anyahelyettesnek ajánlkoznak, az anyai melegség és gondosság nélkül... oktatóknak, akik csak tehernek érzik, lia valakivel baj van, s a botlások mögött nem látják meg a magára maradt gyereket... lányoknak, akik a városba bekerülve a szabadsagot a szabadossággal tévesztik össze... anyáknak, akik csak a becsomagolt ruhák számában fejezik ki az anyai gondoskodást. S talán elgondolkodtató történet azoknak, akik tehetnek valamit azért, hogy lányok szamara is épüljenek szakmunkás-kollégiumok ..; Deák Romé
