Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
Az események tanúja E egy svájci szociológus, Werner Rings „Az ötödik fal” című könyvében játszott a gondolattal, hogy egy marslakó a földre érkezett és mikor benézett a házakba, azt tapasztalta, hogy a négy falon kívül egy ötödik fala is var, a szobának. E falon képek jelentek meg, amelyek a falon kívüli eseményeket hozzák be a szobába. Ez az ötödik fal tehát tulajdonképpen ablak, amely a világra nyílik. Hazánkban még csak rövid múltra tekinthet vissza a televíziózás, amelynek legrégibb műsorszáma a híradó. 1957. július 2-án este 19.30-kor jelentkezett először a Magyar Televízió Híradója, amely azóta tájékoztatja a nézőket az ország, a világ eseményeiről. Eleinte hetenként egy alkalommal tűzték műsorra a híradókat, de a televíziós film- és hangosító technika fejlődésével párhuzamosan egyre gyarapodott a híradók közvetítésének száma. Az 1957-ben készült „Keddtől keddig” elnevezésű 12— 15 perces híradótól hosszú utat tett meg a mai 30 perces híradó. A kezdeti időkben 3—4 munkatárs állította össze a műsorát, amelynek egyik forrása a Magyar Filmhíradótól átvett részletek voltak, de 1958-tól már úgyszólván teljesen a saját „stábra” támaszkodik, önállóan készít riportokat. A Híradó létszáma ma már 100 munkatárs: szerkesztők, operatőrök, vágók, laboratóriumi dolgozók, hang- és képtechnikusok, filmgépészek, szerkesztőségi adminisztrátorok, világosítók, gépkocsivezetők jól szervezett kollektívájának munkája biztosítja, hogy a Híradó vasárnap kivételével minden adásnapon a műsorban jelzett időpontban a képernyőn jelentkezzék. Magyar és külföldi filmriportokat, rövidfilmhíreket, részletes kommentárokat, hírmagyarázatokat, rövid glosszákat, az információk tömegét nyújtja a Híradó, amelynek viszonylag nagyszámú kollektívája legfőbb feladatának tekinti, hogy a televízió nézőit, a bel- és külföldön történő események szem- és fültanúivá tegye. A cél az, hogy a híreket ne csak hallják, hanem láthassák is az emberek, mert így rögződik meg az ismeret legtovább és így értik meg legkönnyebben a nézők az események lényegét. A Tv-híradó lő éves születésnapján számszerűleg Is lemérhető az elmúlt évek során tapasztalt fejlődés. 1957-ben 25 híradót közvetített a televízió 248 eseménnyel. 1972-ben előreláthatólag 262 híradót láthatnak a nézők, mintegy 6000 eseménnyel. Ma már a Televízióhíradó révén csaknem 4 millió ember közvetlen szem- és fültanúja a világon történő eseményeknek. Scnyi Imre A Történeti M úzeum restaurátor- műhelyeiben A Budapesti Történeti Múzeum középkori osztályának restauráló-műtermei a Budai Várpalotában kaptak helyet. A fém, üveg és kerámia műhelyekben javítják ki azokat a történelmi tárgyú emlékeket, amelyek Budapest területén kerülnek elő a föld mélyéből. Képünkön: Csépány Ákos restaurátor a Császárfürdő forrásából előkerült sárgaréz-domborítással készített török pisztolyt restaurál. (MTI foto — Bara István) Surányi Endre: Az autó... és Közismert „öreg motoros” a szerző, aki fél évszázadot — hol kedvtelésből, hol kényszerűen — a robbanómotorokkal való barátságban, civódásban, szövetségben és küzdelemben töltött. Szaktekintély tehát, ám mostani munkájával illetlen dolgot művelt: mesélni kezdett. Miként fér össze differenciálművek, lökettérfogatok, fronthajtások és farmotorok világa az anekdotával, a humorral? A könyvet éltévé megállapíthatjuk, hogy remekül. A szerző ugyanis birtokolja a megkedveltetés legfontosabb eszközét, az öniróniát Ahogy könyve címe is ezt sugallja. S még valami, ami élvezetes olvasmánnyá teszi a munkát: a bölcs derű. Mert Surányi annak látja, láttatja a technikát, ami. Nem bálvány, nem minden áron megszerzendő, rangot adó valami, hanem praktikus dolog. Használatával megnő mozgási lehetőségünk, s ezzel élményszerzési alkalmunk is. A szerző — annak ellenére, hogy néhány mondatos, látszatra odavetett tanácsai megszívlelésre érdemesek — nem kézen fogva vezeti a én „butácska” olvasót, hanem társként fogadva kalauzolja motorkerékpárok, gépkocsik világában, a New Hudson kétkerekűtől, a T-Fordon át a Wankel motorig. A technika részletezése — csodál- tatása — helyett a jóval fontosabbra, ember és technika egészséges együttélésére teszi a hangsúlyt, arra, miként kerekedik felül a józan értelem a fémtestekbe zárt lóerők keltettek mámoron. Frappáns történeteket tálal — -akár a civil életből, akár a mundérba bújás időszakából —, de soha nem öncélúan. Nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztat, hanem mondandója is van. Napjainkban, amikor any- nyi minden olvasható a technika káros melléktermékeiről, felüdülésként hat Surányi Endre könyve. Félreérthetetlenül megmutatja ugyanis, hogy a hiba — legalábbis az ilyesfajta hibák, bajok — oka nem a technikában, hanem az azt fölhasználó emberben rejlik. A hasznos, élvezetes kötetet Mészáros András illusztrálta — szellemesen — s a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg. Délelőtt a vendégek a strandon szigorúan elkülönülő csoportokat alkottak. Itt is, akár a teraszon, gömbölyű asztalokat, bennük középen óriási, sokszínű napernyőket állítottak fel, de voltak külön egyszemélyes, fonott műanyag napozókosarak is. A társaságok egy-egy gombatelepet alkotva táboroztak a napernyők alatt és mellett, s közöttük csak a labdát kergető gyerekek szaladgáltak. Dédi a napernyő alatt ült, elmaradhatatlan sötét szemüvegével. Éva egyik kevésbé feltűnő színű köpenyében, ami azonban szikár alakjára túl bő volt. Éva a homokban feküdt, karjait feje alá téve élvezte a rebegő napfényt, a meleget, a tenger felől időnként feltámadó, simogató szélfutamokat. — Dédi —, Éva hangja türelmetlen volt. — Az esküvődről mesélj. Nagyon pompás lehetett. Hatlovas hintó, egyebek... — Egyáltalán nem lehetnek róla jó emlékeim. A Bayerek soha nem tudtak jól férjhez menni. Pedig mennyi tehetséges, csinos nő, kitűnő politikai érzékkel... Beszélt, beszélt, régen elfelejtett alakokat, helyzeteket idézett fel. Igaz, kicsit szebbre, élénkebbre, bűbájosabbra festett mindent, mint amilyen valójában volt. Mesélt andalító hangsúllyal, de közben teljesen másra, azaz többre gondolt. Először Schrőderrel pár hónappal korábban lefolytatott bizalmas eszmecseréjére, amikor a Bauxit Tröszt elnöke közölte vele, hogy újabb, az eddigieknél is hatalmasabb üzlet kecsegtet, mert Balátai Jenő talán a gántinál is nagyobb területen talált bauxitot. Schröder ismertette vele az addig történteket, s azt mondta, ebben az ügyben most mint a hazájuktól elOíMMmM 1972. július 2„ vasárnap szakadt, de fontos küldetéssel bíró német embereknek össze kell ■ fogniuk: Balátai Jenőt be kell vonniuk a körbe, magukhoz kell láncolniuk. Schröder vállalta a bemutatást. Egyik estélyére meghívta Balátait. Ö is kíváncsi volt arra az emberre, akihez a lánya, Alice férjhez fog menni. Mayer dr. felesége vezette őhozzá, ezekkel a szavakkal: engedje meg bárónő, hogy bemutassam Balátai Jenőt, felfedező és az ipari dualizmus apostola — Mayerné derűsen folytatta —, tulajdonképpen neki köszönhetünk mindent. — Méltóságod előtt — tette hozzá a közben hozzájuk lépő Borkai, a titkár — egy olyan ember áll, aki milliárdos kincset fedezett fel hazájának. Az ő szemét nem lehetett megtéveszteni. Végigmérte a férfit, tetőtől talpig: bulldog ... Ez a típus, ha valamibe belekezd, nem hagyja abba. Inkább beledöglik. Az emlékezésnek ezen a pontján a bárónő arcát görcsös rándulást lehetett volna észrevenni, de Évának eszébe sem jutott nagyanyjára nézni. Felvette újból a könyvet és olvasni kezdett. — Alice, Alice —, s az idős hölgy annyi év után, szinte hallotta a saját hangját, ahogyan lányát akkor magához hívta. Alice otthagyta a fiatal lányok csoportját, és anyjához sietett. — Anyám?! — állt meg előtte a lánya, aki divatos nyári ruhájában rendkívül karcsú, csinos és nőies volt, akár Lanvin szalonjából lépett volna elő. — Akiről már beszéltem neked, ez az úr Balátai Jenő, tudós, felfedező, geológus és leendő milliomos. A férfi arca egy pillanat- • ra elsötétült, de amikor Alice belekarolt, és a terem közepén álló, dúsan terített asztalhoz vezette, már vidám és felhőtlen lett. — Igyunk együtt a bauxit- nak, a maga csodálatos ezüstjének sikerére — eny- nyit hallott még Alice szájából. Este pedig Schröder dolgozószobájában kicsit fátyolos hangon közölte az asz- szony az elnökkel: — Hozzáadom a lányomat. Én fogom adni az észt, a politikumot, ő a tehetségét, szorgalmát. Értem önt. Most már megértem. Emlékszik? Fritz Opelnél meséltem a Führerrel való találkozásomról. Nem mondtam el akkor valamit __Azokat a sötét, a lpári alakokat nézve engem is elfogott a kétség: vége Németországnak, az arisztokráciának, amely nélkül nincs német fegyelem. De most már kezd kibontakozni előttem a Führer csodálatos koncepciója. A friss vér, új erő... Mi már elfáradtunk, gyengék vagyunk... Balátai és a lányom házasságakor ugyanez az érzés kerít hatalmába ... — Nagyon helyes — szakította akkor félbe Schröder hűvüs hangon álmodozását —, de ne higgye, hogy Balátai könnyű falat lesz. Igaz, nem ért az üzlethez, de. fantasztikus álmokat kerget, iparosítani akarja a Bakony és a Vértes bauxitlelőhelyeit. Üjabb zártkutatmányait csak úgy tudja majd fizetni, ha ön anyagilag támogatja. Akinek pedig pénzt adunk, azt könnyű befolyásolni. Ezzel Schröder egészen elrontotta a hangulatát, hosszú ideig magyarázott neki, és ő kénytelen volt félbeszakítani : — Ugyan, kedves Schröder, még el sem vette a lányomat, igazán ráérünk majd akkor mindent lefixálni. Éva közben észre sem vette, hogy Dédi elnémult. Belemerült az olvasásba. További érdekes és mulattató részeket fedezett fel a könyvben, és hangosan felkacagott. — Ha nevetsz, mindig Alice jut eszembe — szólalt meg Dédi, és középső ujjá- val napszemüvege alá nyúlt, mint egy jelezve meghatottságának fokát. — De anyád soha nem bírta a napot. Nem volt ilyen atávisztikus, mint te, szívem. — Ügy érted, gyenge alkatú volt? Talán azért nem bírta ki az epeműtétet sem. — Egyáltalán nem az alkata miatt — kapta fel rosz- szallóan a fejét. — Több évig kétségbeejtő állapotban volt 'az apád miatt. — De ők már nem éltek együtt. Tudtommal, apám halála előtt már két évvel elköltözött anyám. Nem? — Drágám, már annyiszor elmagyaráztam neked, igen, de én azért üzletileg még apádhoz kötődtem, hiszen számos elszámolni valónk volt... Én a vagyonomat beleöltem vállalkozásába. Sajnos ... Hagyjuk ezt. Nem akarom a te érzékenységedet sérteni. Vannak dolgok, amiről nem jó tudnod, és elégedj meg annyival, hogy Alice-t, a te édesanyádat annyira leromlott állapotban érte az epeműtét, hogy egy évre apád halála után ő is ... Ó, drágám, élhettünk volna ragyogóan, ha apád fejébe nem veszi azt az ostobaságot. — Ügy tudom, a németek ajánlatát nem fogadta el. — Az amerikaiakét sem ... Senkiét!... Magával rántott bennünket, téged is... Igen ... A pusztulásba. — Én azt hiszem, Dédi — támaszkodott könyökére Éva —, még mindig keveset tudok a régi ügyekről, és Dániel ... — elharapta a szót, mert nem akarta nagyanyját megbántani és csak saját magában folytatta: ... érdekes, eddig a családról, apjáról, korábbi életéről úgy vélekedett, hogy valamennyien a balsors áldozatai voltak. Sorsuk végzetszerűen teljesedett be. „Mi lett volna belőlünk, ha __” — Sokszor h allotta rokoni körben. Dédi viszont itt, Jugoszláviában, ingerültebben tesz célzást a régi ügyekre, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan, meg sem történt esemény, vagy képzelet következtében teljesen új megvilágításba kezdenek kerülni. Évát kimondott balsejtelem gyötörte. A sors, a végzet meghatározott alakot öltött, méghozzá apja alakját, á tékozló, könnyelmű fantaszta ember alakját, aki anyát cserbenhagyja. Éva négy éves volt, amikor apja meghalt, nem nagyon emlékezett semmire abból az- időből. Dédi vitte ki a temetésre, de távol álltak a többi embertől, messze, mintha csak féltek volna valamitől, őrajta fehér bundakabát volt, esett az eső, és a felcsapódó sár összemaszatolta a kabát alját. Erre is emlékszik, meg arra, mert ezt a részt többször felidézték Pi- kivel, távoli unokatestvérével, aki idősebb volt nála, hogy a sírnál nagyon sok, rosszul öltözött ember állt. Piki ezt úgy fejezte ki, hogy „sötétkék alakok”, a köznépi ünneplő ruha borzalmas színére célozva. Ezek, most már Éva tudta, bányászok voltak, akik eljöttek utolsó „Jó szerencsét” köszönni a mérnöküknek. Éva szerette az ismeretlenségből időként felbukkanó apját, de most már nem tudta hová tenni. Kíváncsisága nyugtalanul kereste a sosem látott apát. — Dédi, apám szerinted nemcsak tehetségtelen volt a pénzügyben, de felelőtlen is? — kérdezte váratlanul. A kérdésre válaszolni kellett. — Egyetlen mentséget tudok találni a számára, így és itt, a múltat felidézve, hogy a te apád volt. Más semmit! De most — a bárónő kinyújtotta száraz, csontos kezét, és mintha csak hipnotizálni akarná unokáját, erősen megszorította karját —, hajót látok közeledni a hajótöröttek felé. Ez nagyon ködösen és sejtelmesen hangzott, és annyira ellentétben állt mindazzal, ami itt valóság volt, a szúró napfénnyel, napozókosarakkal, a labdázó gyerekekkel, a teraszon a papírjaiba bújt. Dániellel, ugyanakkor. a nyaralásból hátralevő egy-két nappal, hogy Éva akaratlanul is elnevette magát. — Ugyan, Dédi, ez lehetetlenség! S ebben a pillanatban a lapos kövekből épített kis gyalogjárón feltűnt Alfred Flessburger sportos, fehér ruhás alakja, s Évára láthatatlan súly nehezedett. Nem tartotta teljesen hihetőnek Flessburger ajánlatát, és ezért nem is élte bele magát, Dédinek sem mert előhozakodni vele. Éva szemöldöke hegyesebb ívben feszült homlokán, erőlködve próbált kitalálni valamit, amiről csak sejtette, hogy létezik, van, közöttük feszül. Dédi megjegyzései, Dániel titokzatossága, makacs, szinte dühödt félrevonultsá- ga, Flessburger ajánlata — mindez túl sok volt egyszerű lényének. — Csókolom a kezüket! — állt meg mellettük a kölni gyógyszerész. (Folytatjuk) s>wwwwwwwwww SZÜTS DENES:
