Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
A könyvek szeretete Richard de Bur/ könyvéről SZÉP AJÁNDÉKA a magyar—román közös könyvkiadásnak Richard de Bury Philobiblon című munkájának megjelentetése. A dur- hami könyvgyűjtő, lordkancellár 1345-ben írta művét, ami hosszú ideig társtalan alkotása a középkori latin nyelvű irodalomnak. A bukaresti kiadó a nemzetközi könyvév emlékére adta ki. A Philobiblon — a könyvek szeretete — vallomás a könyvről, könyvtárakról, a könyvek megbecsüléséről és szerepéről nemzetek, uralkodók, politikusok, diákok életében. A címlapon Kálti Márk képmása, a kiadó ezzel is jelezni kívánván, hogy a Bécsi Képes Krónika és a Philobiblon azonos időben született, de míg nálunk a krónikaíró a királyi család élettörténetét jegyezte fel, Angliában egy udvari ember könyvgyűjteményt rendezett és megírta az első könyvtörténeti és könyvtártechnikai szakkönyvet Ez idő tájt alakulnak ki a kancelláriák és egyetemek könyvtárai, amikor az „fényűző, buja és élvhajhászó papság” már elvesztette hatalmát a középkori tudományosság fölött és megvethették az alapjait Európa-szerte a világi könyvtárügynek. MIT MONDHAT ez a hatszáz évvel ezelőtt írt munka a ma emberének, akit tömegkommunikációs rendszerek ' egész hálózata övez és min- [ dennapjait a világesemények ' hallható, látható, olvasható ! szövedéke kíséri Az elekfc- I ronikus faluvá vált világ f szinte percről percre klnál- | ja megismerésre önmagát és ( percről percre hívja fel az emberek figyelmét arra, hogy háborúk, járványok, fertőzött levegő és egyre jobban elszennyeződő vízrendszerek között él. Ér-e még mindezzel szemben a könyvek okossága valamit? Egyetemeken, kiadói egyesülésekben, írószövetségekben arról folyik a vita, alkalmas-e még a könyv, Gu- tenbergnek ez a csodálatos találmánya gondolatok és szépségek közlésére, amikor az emberiség nagy része írástudatlan? A szerző húsz fejezetben mondja el nézeteit a könyvek hasznáról, az olvasás értelméről, a háborúk káráról, a könyvtárak gondozásáról, a könyvek másolásáról, védelméről, kártevőiről. De Bury nemcsak tudatos könyvgyűjtő és könyvtárszervező, de jó író is. Mondanivalóját át- és átszövi személyes élményeivel, így válik a könyv vallomá- sos jellegűvé és mert előnyben részesíti a tudományos munkákat, fényt vet a középkori Anglia szellemi éle- .tére. A könyve* erejét és értelmét a bennük rejlő bölcsességben látja, ami nem halványul el az idők múlásával, derűt hoz a fáradt ember életébe, ami „felvidító harmónia”. A könyvek őrzik a holtak emlékét, de belőlük látja meg az ember a holnapot és könyvekben rejlenek a béke lehetőségei. Minden könyvnek van valami megőrző jellege, „visszafizeti a szerző fáradságát, mert mindaddig, amíg létezik, a szerző halhatatlan marad”. A KUNT V EK pálca és vessző nélkül tanítanak, mindig készek a válaszra, nem titkolóznak, nem indulnak fel az emberi butaság láttán, nem nevetik ki a tudatlanokat. „Arany kehely- nek, mézzel folyó kősziklának, magtárnak, az élet fájának, a tudás négy ágú folyójának” (számtan, mértan, csillagászat, zene) nevezi a könyveket. A könyvek legnagyobb ellenségei a háborúk, mert megfosztják az embereket az ész ellenőrzésétől, s elpusztítják mindazt, amit az emberi értelem korábban alkotott. A háború elnémítja a múzsákat, a sötétség uralmát terjeszti. Elsiratja az alexandriai könyvtárt, melyet háború tűzvésze pusztított el s lángok martaléka lett az egész egyiptomi irodalom, Athén alkotmánya, a kaldeusok jóslásai, a babiloniak építészete, Noé tanácsai a földművelőknek, Kad- mos grammatikája A régiek szerénységét dicséri, az ifjú tudorok gátlástalanságát ostorozza, akik, amikor elválasztják őket a bölcsőtől, máris Priscianus és Donatus nyelvtani munkáit, Aristoteles műveit idézgetik. Haladásukban, előrejutásukban pápai províziók, barátok és szülők kapzsisága, vérrokonság érvényesül anélkül, hogy megértek volna a tudományos munkára Tanításuk suta, logikátlan, „az utódok alig képesek megérteni elődeik felfedezéseit és nem tudják felhasználni mindazt, amit a régiek fáradságos találékonysággal kieszeltek. Mire jutott volna Sallustius, Tullius, Boethius és általában a latin írók egész serege, ha nem ismerték volna Athén tudományosságát vagy a görögök könyveit? — panaszolja kérdéseivel. Ä GAZDAGSÁG ÉS KÖNYVEK szeretete kizárja egymást, egyazon ember nem szeretheti a csengő aranyakat és a könyveket. „A könyv a sötétszín — fegy- t'errozsdás kézbe nem illő, ám a harácsoló szíveket is elkerüli, könyvekben maradnak fenn a művészetek és a tudományok, amelyeknek hasznát az elme nem képes felsorolni... bennük látjuk a tér és idő határait és a nem létező dolgokat” — írja. Beszél a könyvek ron- gálóiról. Van, aki szalmaszálat használ lapjelzőként, hogy ezek a kis pálcikák juttassák eszébe, amit egyébként elfelejt. Vannak, akika nyitott könyv fölött gyümölcsöt, sajtot esznek. Vannak, akik kankalint, ibolyát, rózsát, négylevelű lóherét tesznek lapjai közé, nyomtatóként használva azt. Van, aki levélpapírnak használja a lapszéleket és az utolsó leveleket kimetszi. A könyvek kölcsönzését szigorú feltételekhez köti: „Csak három könyvtáros adhat kölcsön könyvet vagy könyveket, de azokat is csak tanulás végett. Másolásra egyetlen könyv nem vehető ki a könyvtárból és Oxford városából.” EZER KÖTETES könyvtára elpusztult ugyan, de ez a vallomása őrzi tisztult és nemes gondolatait a könyvekről. Néhány mondatát enyhe derűvel szemléli az olvasó, hiszen a középkor világát idézi, de számtalan tanítása ma is helytálló, évszázadok pora sem f aki tóttá meg színeit, gondolatgazdagságát Sok száz évnek kellett eltelnie addig, amíg a humanizmus elterjedése, a könyvnyomtatás feltalálása, az európai felvilágosodás természetesnek veszi a könyvet * országok állapotát műveltségét könyvek számával, olvasási kultúrájával, a könyvtárak létével kezdi mérni. A magyar nyelvű fordítás Bódé András gondos munkája. A könyvet Jakó Zsig- mond kitűnő könyvtörténeti tanulmánya vezeti be és bőséges jegyzetanyag zárja. (Kritérion Könyvkiadó, Bukarest) Ebergényi Tibor Nyolcvan éves Pauszíovszki _ _ _ bt Nyolcvan éve született r. Konsztantyin Pausztuvszki, a szovjet-orosz prózaírás nagy klasszikusa. Pausztovszkij olyan író, akinek művészete határtalan derűvel, melegséggel ajándékozza meg az embereket, akiknek minden kisregényéből, elbeszéléséből és karcolatéból életöröm árad az olvasó felé. Pedig útja tele volt küzdelmekkel Dolgozott mint von kísérő, szolgált mint szanitéc — az első világháborúban aztán vöröskatana lett, majd munkás egy vasműben, ké halász és újságíró. Es, természetesen^ részt vett a Na Honvédő Háborúban. Pausztovszkij annak az író nemzed éknek a tagja, az új szovjet irodalom alapjait megteremtette. „Kara-Bu-J gaz” és „Kolhida” című elbeszélései, melyekben a föli átalakító emberek dicséretét zengte, mindörökre bevonultakl az új társadalom építőit megéneklő legjobb alkotások közé.1 Makszim Gorkij, Romain Rolland és Nagyezsda KrupszkajaJ egyaránt nagyra tartotta a „Kara-Bugaz”-t, ezt a szocialistái alkotás pátoszától áthatott remek elbeszélést „Országom, népem, s az alkotó cselekvés, amellyel ez nép a szocialista társadalmat létrehozza — mondta egyi jóval később az író, visszatekintve a megtett útra —, ez magasztos oél az, amelyet minden leírt szavammal szol-1 gálni igyekeztem.” Az elmúlt ötven év során számos ragyogó mű kér ki Pausztovszkij tolla alól. Az „Életem regénye”, „Az araiul rózsa”, a „Fekete tenger” c. alkotások nevét széles körbarl ismertté tették az ország határain belül és kívül is. Sol I millió ember szívéhez áll közel a természet és az ember at szocialista átalakításáért folytatott harc romantikája, a finom lélektani ábrázolás, az orosz táj elbűvölő megjelenítése, a képekben gazdag és áttetszőén tiszta nyelv, amely ^ annyira jellemző művészetére. ____ __________ Ez még akkor történt amikor 6 ádáz küzdelem folyt köztem és a fiam között Péter már kiskorában mindent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta észrevenni hogy az édesanyja „irodalommal foglalkozik”. Pedig mindent elkövettem, hogy imponáljak néki. Ha gyengeségeimet kellett lepleznem, olyan óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem rá, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjtöíwél szedegettem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőívet, mintha dinajmitöt rejtegetnék a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtelme sem volt róla, mily kínos olvasmány egy gyűjtőív. Később, amikor megtanult olvasni, hanyagul az asztalán felejtettem a folyóiratot, amelyben, épp aznap jelent meg valami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott felejtettem, s egészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. Alig vártam már, hogy szerénykedhessek: nem olyan nagy dolog... De sohasem került rá a sár, hogy szerénykedjék. Egyszer történt meg, hogy olvasás közben jóízűen felnevetett — Egy sajtóhiba! — villant fel a szeme, s kuncogva felolvasta a sajtóhibát. Hadd mulassak én is... Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt Javítani, húzni, változtatni kellett, a lektor szerint csupa lényegtelen dolgot, nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon múlik, amit történetesen ki kell hagyni. RagaszPalotai Boris: ANYAI TEKINTÉLY u kodtam hoeá, megnőtt a szememben, mint minden,, ami elmúlásra van ítélve. Nem tudom megcsinálni, gondoltam feldúlva, inkább fát vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágásnál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mégis elkészültem vele. Délelőtt hívtam fel a kiadót, amikor Péter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő is, „hogyan tárgyalok a kiadómmal”. Az ilyesmi mégiscsak... hm... gy intéztem a telefonbeszélgetést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, elfoglalt, népszerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, hogy rohanok aláírni a szerződést, erre várok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt szakítani, s majd felnézek, ha arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nem bocsátkoztam részletekbe; hadd lássa a gyerek, milyen nagyvonalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat képzelik. Nem tudom, figyelt-e rám Péter, mindenesetre ott sürgölődött a készülék körül, s igyekezett a drótot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kiadóval tárgyal Amikor Péter kamassikoifbe lőerőit, váratlan izgalmak zúdultak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen .adjam be neki”, hogy olaszra fordítják a könyvemet, csak úgy mellesleg, miközben töltöm a teát... De ő élémbe vágott. — Anyu, most olvasom Mikes leveleit Ugye, szépek? — Hogyne... nagyon — mondtam lankadtam — Neked melyik rész tetszik legjobban? Be kell vallanom, nem emlékszem Mikes leveleire, ezért türelmetlenül rászóltam: — Ne piszmogj azzal a vajaske- nyérel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban hajba sorolhatnák Mikes levelei.) Te, majd elfelejtettem... — mondtam könnyedén, és a kiadóról azt állítottam, hogy a „le- geslegjobb”, és általában elszórtam néhány leg-szócskát, hadd lássa a fiú: jó helyre született... — És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. I tt sajnos, nem használhattam 1 semmiféle fokozást, ezért elfogott a türelmetlenség. — Szedd ssöze a holmidat, mindent szana- széjjel hagysz. Büntetésből megkérdezte: — Mondd, anyu, te olvastad Moliere Képzelt beteg-ét? — Természetesen. — Hogy végződik igazából? Mert egyszer láttam a színházban, és biztos nem úgy végződik, ahogy ott előadták. „E szavaknál meghalt Moliere” — mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem írhatta meg. Igaz? — Igaz. — No ugye? Hát hogyan írta? Kivert az izzadtság. Azt mégsem mondhattam, hogy évek óta nem volt a kezemben Moliere. Tehát: — Nézz utána, fiam. Az ember maga néz utána olvasmányainak. Sokkal nagyobb öröm, ha egyedül jön rá az igazságra. (Ha nem tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok). Mikor azt a történelmi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könyvtárakat (Egy csapásra két legyet ütök. Ügyesen becsempésztem a színdarab ügyet, és jó példával járok elöl, ami a lankadatlan szorgalmat illeti.) Az volt az érzésem, hogy tekintélyem helyreállt. Szeme érdeklődve bolyongott rajtam. — Hol fogják előadni a színdarabot? — Még nem tudom. Láss te is munkáihoz. Kipreparáltad a latint? így ment ez Mihelyt valami kényeset kérdezett, rögtön leckét sóztam a nyakába. Csak így tudtam elterelni magamról a figyelmét, ha eszébe juttattam, milyen kicsi még, és én hozzá képest milyen nagy vagyok. Néhány nap múlva azzal lepett meg, hogy* a leves és a hús között ar tat lan arccal mesélte: — Képzeld, Fagulyát leültette a tanár, mert nem tudta a theermo- píilei feliratot. — Hallatlan! — mondtam felháborodva. — Ezt még a leghülyébb is tudja az osztályban. Jó isten, csak ne feszegesse a thermopülei feliratot. — Láttad a könyvemet a kirakatban? —• Ezzel próbáltam ellensúlyozni, ha mégis kiderülne, hogy felháborodásomnak nincs semmi alapja. A thermopülei feliratot minden baj nélkül megúsztam, ám ami a „művemet” illeti, egy mákszemnyl csodálatot sem sikerült kicsiholni belőle. Elejtett megjegyzéseim hatástalanul peregtek le róla, s nem kis bosszúsággal állapítottam meg, hogy ebben a kölyükben nincs semmi lelkesedés. Egy napon elhatároztam, hogy sá.. lat kötök neki. Péter a másik szobából rohant be, valamit kiáltozott is, de amint meglátott kötéssel a kezemben, megakadt a hang a tarkán. P ár pillanatig megbűvölten ■ nézett rám. — Te tudsz kötni? — kérdezte a legmélyebb tisztelet hangján. — S milyen gyorsan csinálod! — Mögém állt, s nem bírt betelni a látványnyal. — Hol tanultál kötni? — Csak úgy magamtól — mondtam, s az őstehetségek tömör erejével szedtem le a szemeket a tűről. — Milyen tehetséges vagy! — kiáltotta, s szemében kigyúlt a lelkesedés, az a büszke láng, melyet évek óta hasztalaai kerestem,.. WíWlWlW WWWWMW .VVVWVW /AWvVVvX- Vv\AAWVSA> *
