Népújság, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
«wmwaw^wwwvwww<«m«.«.. ..................nnn-u--------nnr f • • hogy jó-e a memóriáin, vagy sem? Ha jó, akkor nyilvánvaló, egyből ráfélelek Vitray Tamás kérdésére: igen kérem, négy hónappal ezelőtt egy december dere- ki — hiába, nincs jobb szó: dereki! —, tavaszalak tűnő este vacsoráztam együtt a feleségemmel. Mármint vendéglőben vacsoráztam akkor együtt a feleségemmel, s ha jól emlékszem, különös tekintettel a közelgő karácsonyra, ón paprikás krumplit ettem szegedi rostélyos néven, s nem kevésbé tekintettel rátarti férfimivoltomra, nőm, ebben az esetben nejem, pisztrángot evett — roston, természetesen. Eme dőzsölésnek is tűnő kiruccanásra — utóvégre karácsony előtt első osztályú étteremben, ahol pisztráng is van, enni dőzsölés a javából — pillanatnyi hejéhuja kedvem meggondolatlansága mellett azért is vetemedhettem, mert hivatásomnál fogva kétségkívül többet keresek, mint egy dohánygyári munkásnő. ö — mármint egy dohánygyári munkásnő —, minden bizonynyal akár egy évre is visszaemlékezne, ha Vitray Tamás megkérdezné tőle a televízió következő 2x2 vetélkedőjében: mikor is vacsorázott étteremben a férjével? Na már most, ha falun élő fiatal pedagógus lennék, akkor olyan rossz lenne a memóriám, hogy nem is emlékeznék vissza, mikor ettem szívem választottján val, étlapon, kiválasztott éttermi lakomát. Vagy azért, mert ott, ahol élek, nincs is vacsorázóhely, vagy azért, mert oít, ahol élek, megszólnának, hogy de jó megy manapság a fiatal pedagógusoknak: lakást az államtól, de étteremben dőzsölnek, mint az urak. Avagy egyszerűen azért nem emlékeznék vissza e soha nem volt vacsorára, mert hűtőszekrényre spórolunk és bútor- részletet fizetünk, s különben is, hol az a vendéglő, ahol úgy főzne nekem a pincér knunphnúdilit, mint az én aranyos kis feleségem! A legeslegrosszabb természetesen akkor lenne a memóriám — ezt egy televíziós adás „közvélemény- ku tatása” igazolta —■, ha kisiparos lennék. Ha például műszerész, vagy műanyagbészítő kisiparos lennék _ hogy teljesen ötletteienüL jelöljek meg két szakmát —, már azt is elfelejteném, hogy tegnap este vacsoráztam együtt kedves és fiatal feleségemmel ugyanabban az étteremben, ahol tegnapelőtt is vacsoráztunk. Illetőleg, ahol vacsorázni szoktunk, mert kell az embernek egy kis kikapcsolódás a napi tíz—tizenkét órai meló után. Ugyanis csak a naív emberek hiszik, hogy a kisiparija kiváltja az ipart, s már dől is hozzá a pénz. Nemegyszer .aludtam már el — természetesen, mint kisiparos—, nyilvános helyen vacsora közben, mert reggel ötkor keltem, hogy az aznapra rendelt ügyfelek ne panaszkodjanak. A panasz ugyanis nékem a végiemet jelentené. Én nem vagyok állami vállalat ugyanis* Nos, szóval, így lennék a memóriával, ha kisiparos lennék. Aki pedig ebből a néhány sorból, avagy egy televíziós adás kedves, közvetlen, és ötletes vetélkedőjéből, holmi 'társadalmi keresztmetszetet óhajtana készíteni —, az minden bizonnyal hamis úton járna. Személyesen ismerek ilyen szakmabélit, akinek villája is van, s olyat is, akinek lakása sincs csak gyereke, ismerek olyan falusi pedagógus házaspárt, amelynek tagjai, egyforma szorgalommal ültetik él a tudnivaló csíráit a gyermekek fejébe és a kotlósokat a hűtőszekrény tövébe. És ismerek olyan — élhetetlen — kisiparost, áld háromszor is kénytelen megnézni, hogy melyik vendéglőben vacsorázzon, ha egyáltalán dőzsölni jut eszébe — már hogy melyik olcsó vendéglőben. Mégis, ama rögtönzött és véletlenül sikerült szociológiai felmérés, amely még reprezentatív felmérésnek is méltatlanul ötletszerű lenne, mégis ez a házaspár-vetélkedő ott a televízió stúdiójában, elgondolkodtatott egy kicsit. Nem vagyok annyira ostoba fickó, hogy most arról ábrándozzam romantikus gülüsze- mekkel, hogy de viszont az a fiatal pedagógus házaspár ismerte legjobban egymás gondolatait, hogy szegényen, de jól élnek, hogy nem a ruha és nem a hűtő- szekrény teszi az embert, hogy manapság csak az éttermekben van osztálykülönbség, s különben is ki hiszi el, hogy egy vékony réteg nálunk valamiféle osztály lehetne: jól menő osztály? Senki! Szamárság is! Mégis egy pillanatra elöntött a méreg, hallván, hogy valaki azt is elfelejti, vacsorázott-e és hol éppen aznap este — mert feledékeny, míg a másiknak fogalma sincs, hogy hol vacsorázott szerelméből lett kedves feleségével, mert nagyon is jó a memóriája —, hogy még soha és sehol. Ostobaság, persze, hogy az, az effajta és erőltetett párhuzam, s valahogy talán nem is gusztusos azzal a fiatal házaspárral szemben, ahol a lakli férj feledékeny. Játék volt csupán, semmi több! Játékos tanulság tó tanúságé Űrhajós édesanyák „Az én fiam" Ha eljön az ideje, a gyerekek elhagyják a szülői házat. Anna Tyimofejevna Gagarina is elbúcsúzott a fiától. „Lakatos lesz belőlem” — mondta a fiú. „Az a fontos, hogy tisztességes munkával megkeresd a kenyered” — gondolta az anya. Az élet mást hozott, mint amit a fiú tervezett. Repülő lett belőle. Az édesanya aggódott. Ügy gondolta, a legbiztonságosabb gyalog járná a földön, azért így írt fiának: „Alacsonyan szállj, kisfiam. .Honnan tudhatta volna az égi törvényt, hogy csak a nagy magasság és a nagy sebesség ad biztonságot, És a fiú egyre feljebb szállt. És nem írhatta meg édesanyjának, micsoda magasságokba szánja őt küldeni a hazája.. Anna Tyimofejevna elmesélte, hogy amikor meghallotta a rádióban, hogy az ő fia repül az űrben, kiszaladt a házból... Csak szaladt, azt se tudta, hová. Valaki utána kiáltott, megállította, gratulált neki, nyugtatgatta. „Nem láttam ón semmit a világon. Csak rohantam, hogy segíthessek neki... A moszkvai vonaton tértem magamhoz.” „Mondom a kocsiban a szomszédomnak: „Az én fiam van abban a hajóban, az én Jurám!” Hát akkor megtanulhattam, milyen is az emberek. szere tetei Mintha mind a rokonom lett volna.5; A leghosszabb nap Az a nap — mesélte Alek- szandra Mihajlovna Tyitova —, amikor az ő Germánja repült az űrben, élete leghosszabb napja volt. A nappal és az éjszaka tizenhét- szer váltotta egymást. German elaludt. De a föld nem pihent ezen az éjszakán. Villogtak a rádiókészülékek zöld szemei, az emberek várakoztak. És az édesanya? — Apa azt mondta: „Nyugodj meg, hallod, a fedélzeten minden rendben van...” Én meg egyre csavargattam a készülék gombját. Hatha felébredt German, hátha megszólal! A rádió csak hallgatott. Kinyitottam az ablakot. Az ég egészein tiszta volt, tele csillagokkal. Néztem, hátha meglátok valami kis tüzet. De nem. Csak a csillagok ragyogtak...” Bizony sok ősz hajszál került azon az éjszakán az édesanya hajába. „Az @mber csak 1963. június 16-án a rádió hírül adta, hogy Valentyina Tyereskova, a Szovjetun ó állampolgára felrepült az űrbe... — Először nem hittem a fülemnek — meséli az édesanyja, Jélena Fjodorwna. — Minden összezavarodott, a szavak sehogy se fértek a fejembe. De a szívem azt súgta: „Ö az, a te Valjusád, a kislányod.” Mikor Válja a technikumba járt, beleszeretett az ejtőernyős sportba. Egyszer ment haza. Édesanyja elsírta magát. A kislány a nyalkába ugrott, és össze-vissza csókolta: — Mama, ne sírj!... Ez maga a boldogság: kilép az ember a gépből, és bele egyenest az égbe. Az ember csak száll, és énékelni volna kedve... És az édesanya szivével felfogta ezt az érthetetlen boldogságot. Örömkönnyek Szűkszavú a rádió közleménye: „Pályájára juttatták a Szojuz 5. űrhajót, fedélzetén háromfőnyi legénységgel. .. Az űrhajó parancsnoka Borisz Volinov ezredes...” —• Repül az én öam is, Borenyka. Hosszú éjszakákon át nem aludt ki a fény Prokop- jevszk városka egyik magas épületének harmadik emeletén. Jevgenyija Izrailevna újra meg újra végigolvasta fia leveleit, nézegette a régi fényképeket, olvasta az újságok izgatott jelentéseit Reggel óta csörgött a telefon, jöttek a táviratok, a levelek, a vendégek. Sok vendége volt a köztársaság kiváló orvosának: bányászok, iskolások, régi munkatársai Ezt a nagyszerű aszszonyt nemigen látták sírni. 1969. január 18-án Jevgenyija Izrailevna sírt Nem saé-í gyenkezett a barátok, az újságírók előtt De szemében örömkönnyek csillogtak: a fia visszatért a földre. „Fényes patak" szülötte Sarseli falu neve csuvas nyelven „Fényes patak”-oí; jelent. Itt él egy idős asz- szony, a világszerte ismert űrhajós, az űrt kétszer is megjárt Andrian Nyikolajev édesanyja. Számára fia még mindig Andrjusa, ahogy a faluban hívták szeretettel. A család feje korán meghalt, Anna Alekszejevnára maradt a négy gyerek: egy lány meg három fiú. Az egyik közülük Andrian Nyi* kolajev. A fiúnak nehéz gyermekkara volt De a család egyetértésben élt. Az anya, a csaknem írástudatlan asszony, rá tudta nevelni gyermekeit, hogy megértsék! ,Senki a földön nem szüle* tik megbecsült embernek. Mutassátok meg az embereknek, mire vagytok képesek, és akkor tisztelni fognak benneteket...” Sok mindent megadott az élet Andriannak: a hősi tettet a haza nevében, két űrrepülést, űrhajós barátokat* feleséget, gyermeket.. És az anyai szeretet boldogságát Amikor Andrian tői megkérdezték, lednek köszönheti a legtöbbet életében, azt felelte; — Anyámnak. És ha tűzbe kéne tennem a kezem ér. te. akkor is adósa maradnék. ♦ Gagarin voll az első: „Minden ember az édesanyja gyermeke,.. Anya nélkül nincs se költő, se hős.” Makszim Gorkij <■
