Népújság, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

KISS DfiNES r '

HÚSVETI PALACSINTA

' — HM a tojásdobálásra emSékszél-e? —

kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utoljára. Ű is Pesten él.

— Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira szamunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamaszarcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába.

— Hogyne emlékeznék a tojásdobálásra, a húsvéthétfői locsolkodásra! — mondom, és a

vállára ütök.

A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a, festett húsvéti tojásokat. Megvillan kéig piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi, vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy Is!

— Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? —, s a szavakat megnyomja.

Hirtolenében nem kapcsolok.

— Melyikre?

— A negyvenötösine.— Szélesen mosolyog és már én is emlékszem.

— Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét,

elüt a többitől.

Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben” őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. )

Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyas- ban” vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilométerre levő faluba az emberek.

Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek, meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lövészárok-ásásra akarták elvinni

— Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál — kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében. —, amikor tik még pedenkásak voltatok! A csendőr meg a katona elvörösödött. ,Jíem úgy van az... !” — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg, valóságos tigris lett — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!,..

Akkor már a Balaton felől napok óta margóit az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat.

— 0, persze hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De

a képek elevenek.

Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és ló6zagúak. Mi gyerekék nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Néki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát” toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak.

— Tönkretesziték a padlómat! — porolt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadoeott hajópadlóra. De a szürkéköpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer ósak elkezdj tek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került élő és tojás. Egy e^ész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is ón mit karaty- tyoitok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott Végre nagyanyám is megérette, mit akar.

— Aáá... Palacsinta kell nektek?! —.kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasohat, keverte a palacsintának valót Akkor

még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágottfa.

— Fát! — mondta. — Vágjatok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok!

Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz

— Hát hányán vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De á nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastagságú - akat sütött. A'katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott'— Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta:

— Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!...

— Hát persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam á barátomnak.

— En is. i .1 — Elgondolkozott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten?

— Nem tudom... — válaszoltam és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a hús- vétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken.

* 4

*+ *•

(Az tmbtr az ár ids

V. Reznyikovj

«furcsaságok a nagyvilágból

Estere Vidalnak hívjak,

uruguayi születésű és 20 éves leány. Az életben egyetlen' szenvedélye van: a labdarúgás. Az elmúlt év őszéin Estesét felvették egy férfi labdarúgócsapatba. A világon egyedülálló eset meglehetősen zavarba ejtette az uruguayi labdarúgó szövetséget A szövetség vezetői bosszú utánjárás és vita után adták csak beleegyezésüket ♦ Miután a nemzetközi szabályok egyetlen alkalommal lem érintik a nemek kérdésért, semmi akadálya annak, hogy Estére a Sud America csapatban játsszék, és elvileg annak sem, hogy olyan híressé váljék, akárcsak Bela

„Először véletlenül történt Barátom esküvőjére voltam hivatalos. A vendéglőben eltévesztettem a termet, és egy igen előkelő esküvőn találtam magam. Senki nem kérdezett tőlem semmit, jót ettem, még a menyasszonnyal is táncoltam. Akkor kezdődött a karrierem”. Doinisio Domini- guez, a volt spanyol kőműves' húsz éven át élt úgy, hogy lehetőleg nagyon előkelő és nagyon fényes esküvőkön és esküvői ebédeken vett részt Majdnem kizárólag lazaccal, kaviárral, pezsgővel és fagylalttal táplálkozott, százszámra ismerte meg a híres embereket, több ezer kezet szorongatott meg baréfian. Egyetlen egy alkalommal

sém bukott le. Most már belefáradt, és karrierjének történetét elmesélte a spanyol újságíróknak. „Soha nem hittem volna — mondotta —, hogy az embereket ilyen könnyen áf lehet ejtem."

★

A brit parlament nemrég úgy határozott, hogy hatályon kívül helyez egy 1667- ben hozott törvényt. Ez a törvény szigorú büntetést, sőt, máglyán való elégetést irányzott elő mindazok számára, akik megpróbálnának időt jósolnL Az angol meteorológusok ezentúl tehát biztonságban érezhetik maguTüzeskedik

Az utóbbi hetekben elszaporodtak a felelőtlenség okozta tüzek. A híradások gyakran szólnak azokról a tüzekről is, amelyek a gyermekek gondatlansága miatt pusztítottak. A lapok hasábjain ezekről a tüzekről is olvashattunk. Egyik ilyen jellegű híradásban ötlött szemünkbe a következő mondat: „Egy feldebrői nyolcéves kisfiú is tüzeskedett, s felgyújtotta a szalmatetŐ6 fészert s a benne levő takarmányt”. .

Egy olvasónknak is feltűnt a tüzeskedik igealak, s arra kér választ, helyesen használta-e a mondat megfogalmazója ebben a be- szédhelyzefcben, szövegösszefüggésben a tüzeskedik igét

Először arról szólunk, miért bizonytalanodott el olvasónk az igealak használatával kapcsolatban. Elsősorban azért, mert a tüzes- kedik igének csak elvontabb jelentéstartalmát, fogalmi értékét ismeri, s így az ige szerinte a következő rokon értelmű sorba illeszthető bele: fellángol, felhevül, elfogja az indulat, dúl-fúl, hirte- lenkedik, kereskedik, indu- latoskodik, türelmetlenkedik, pattog, 'kardoskodik valami mellett, síkraszáll az igazáért stb. Másodszor azért, mert nem ismerte ennék az igealaknak azt a jeletését, amelyet az Értelmező Szótár is „tájnyelvi változat” jelzéssel közöl. Valóban a tüzeskedik ige a nép száján azt is jelenti, hogy „tűzzel, parázzsal játszik, játszadozik’’. Ilyen mondatokban kap szerepet ez a jelentésárnyalat: „Ne tüzeskedjetek, gyerekek, mert megégetitek az ujjatokat.”

Az idézett hírlapi cikk megfogalmazója tehát a tüzeskedik igének nem a megszokottabb köznyelvi jelentésváltozatával élt, hanem tájnyelvi árnyalatával.

Olvasónk megjegyzése elsősorban azért tanulságos számunkra, mert kitűnik belőle, hogy az igealaknak tájnyelvi jelentésámyalata és használati értéke visszaszorulóban van, s ezért az újságírónak gondosabban kellett volna megválasztania azt az igealakot, amellyel közérthetőbb jelentéstarial-, mat közvetített volna.

Természetesen igen árnyalt hangulati tartalmat sűríthet magába ez az igealak, ha olyan beszédhelyzetre alkalmazzuk, amely gyermekkorunk emlékeit idézi fel, s a parázsba dugdosott szalmaszálak, pálcikák forgatásával tüzeskedő játszadozásunkra emlékeztet. Dr. Bakos József

kát.

Nem raboltak el

Engem nem raboI: tak el. Pedig igazán megtehették volna.

Miért kell ezen eso- ■ dalkozni? Csak nyu- | gáti milliomosokat lehet elrabolni a váltságdíj fejében, engem nem? Dehogynem.

De mégsem raboltak eL A dolog úgy történt, hogy egy fekete, lefüggönyözött Mercedesben észrevettem négy álarcos és géppisztolyos férfit. A természetesen '• külföldi rendszámú ; gépkocsi kelet-nyugati irányban szelte volna át hazánk földterét, hogy minden bizonnyal, Bécsben \ megkaparintson egy \ multigazdag embert, j jelentős váltságdíjat követelve érte majdan a családjától, összeszorult szívvel,

; alig titkolt melankóliával és irigységgel figyeltem a kétségkívüli emberrablókat, akik egy pillanatra lefékezve, a helyes útirány iránt érdeklődtek tőlem.

Ok szóltak hozzám, én szóltam hozzájuk, de végeredményben észre sem vettek. Fel sem merült bennük, hogy engem is el lehet rabolni, hogy engem is érdemes lehetne visszacserélni a családomnál, kollé- ; gáimnál bizonyos cse- ! kélyke váltságdíjra.

Nem, nem vagyok i nagy képű, tudom, hogy mit érek. A \ családom megkockáztatna értem egy ezrest, a kollégáim egy

százast, tennék már csak illemből is, hogy meg ne szólják őket miattam. De kis pénz is pénz! A benzinköltség bejönne rajtam. Edzést irthatnának ezerszázért, s az edzőpályát, az edzési költségeket és az edzés alanyát is mind én, illetőleg mi adnánk mindehhez: Micsoda hire lenne a dolognak. Micsoda cikksorozatot írhatnék valami ilyesféle címmel: „Hősként az emberrablók fogságában”. Végtére nem' is olyan rossz üzlet, nekik sem, nekem sem.

De nem, fel se figyeltek rám, csak érezhetően angolos kiejtéssel megköszönvén útbaigazításomat, hogy merre van nyugat — azt nagyon tudom! — indulni akartak tovább, embert rabolni. Nem bírtam tovább, megkockáztattam a felajánlkozást.

— Uraim, önök, ugyebár, emberrablók?.

— Yes... Sire. Ml azok vagyunk, dm

ne féljen tőlünk.II — mondta az egyik álarcos és barátságosan megveregette géppisztolya csövét.

— Szó sincs róla, hogy félnék, uraim. Sőt. Szeretném megkérni, hogy már csak élményszerzés miatt is, de az önök hasznára is, raboljanak el engem...

— Well!... Lehet éppen róla szó — bólintott egy kövérkés férfi, szemmel láthatóan eh álarc mögött is, ö volt a boss. — Micsoda maga, fiú?

— Üjságíró vagyok, kérem.,.

— Üjságíró? — mért végig, mint sovány kappant a piacon a kövérkés háziasszony. — Legalább külpolitikai újságíró?

— Nem, kérem, sajnos, nem. Bel politikai.

Belpolitikai? Tuskóláb, hagyja a fenébe az ürgét — 1 szólalt meg a kocsi< belsejéből egy bor- j ízű hang.

— Szóval, belpolitikai újságíró vagy, í kisapám? — így is- mét a főnök.

— Igen, kérem.! Belpolitikai és vidéki újságirá — mondtam lelkesen, és már j nyitottam is a Mer- < cedes ajtaját, hogy; raboljanak már el j végre.

— BossI Adj egy; húszast az ürgének,; és hagyd a fenébe... — hangzott a tanács, j de a Mercedes oly J gyorsan és ijedten indult el, hogy már < csak üres kézzel bámulhattam az emberrablók után.

Uramisten, már a 1 becsületes emberrab- í lóknak sem kellek...!

(egri)

‘WWWóVWvVVVVVVVVVVVX/VVVNAA/1 VVVVVVVVV^VvVVVVV^^MJJl

k

I

♦

i