Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

Hat kilométer irat Ha az Űj Magyar Közpon­ti Levéltárban őrzött 10—12 centiméter vastag iratköte- geket egymás mellé helyez­nék, hat kilométer hosszú papírfolyamot alkotna. Ez a hatalmas dokumentumgyűj­temény — szocialista korsza­kunk történeti értékű nem­zeti kincse — egyéb kezelés mellett folyamatos tisztítást, restaurálást igényel. A je­lenleg folyó irattartósítás csak évi 30 méter anyag konzerválását oldja meg, kis hatásfoka mellett drága és valutaigényes, ezért csak az egyedi muzeális anyagok ese­tében használják. Az Űj Magyar Központi: Levéltár az Országos Levél-: tárral közösen kísérletet vé-: géz olyan módszer kidolgo­zására, amely lehetővé teszi a tömeges iratvédelmet. Hosszas próbálkozások után — mint dr. Réti László, az; Üj Magyar Központi Levél-: tár főigazgatója elmondotta — idén elkészül a tisztító- berendezés, egy speciálisan: átalakított Patyolat mosógép prototípusa. Ez a kísérletek-, nek azonban csak technikai része, bonyolultabb, össze­tettebb feladat megtalálni azt a folyadékot, amely a tar­tósítás sokrétű követelmé­nyének megfeleL Problémát jelent, hogy egy-egy iratkö- tegen belül különböző papír- minőségek és írásmódok ta­lálhatók. Az eddigiek során már elkészült egy olyan mosóanyag, amely a géppel,'; tintával, tintaceruzával írott j szöveg esetében egyrészt ki­elégítő volt, de a pecsétet: elhalványította. A pecsétet megőrző konzerváló elegy aj szövegre nézve volt káros. A sok probléma ellenére a; kísérletek közeli megoldás­sal kecsegtetnek. Az optimá­lis, minden szempontból egy- aránt megfelelő restauráló; eljárással lehetővé válik a szocialista korszak irattöme­gének védelme, károsodás nélküli megőrzése az utókor; számára. Nemrég ismeretessé vált az a jelentős érmelelet, amelyre az újonnan épített werfeni főiskola udvarában Sankt Johann bei Pongau környékén bukkantak. A kincset, amely 77 arany- és 249 ezüstérméből, valamint körülbelül 0,9 kilogramm arany- és ezüsttörmelékből áll, szakszerűen kiemelték és a bécsi Szövetségi Műemlé­ki Hivatalba szállították. A közeljövőben numizmatikai közlemény jelenik meg er­ről. A lelet első áttekintése so­rán kiderült, hogy német és francia, osztrák és olasz vé­retekről van szó, amelyek a XV. század végétől egészen mintegy 1540-ig terjedő idő­szakból származnak. A pénz­érméket egy körülbelül 21 centiméter magas, henger alakú, szürke vas színárnya­latú, vastag szájszegéllyel el­látott agyagedényben őriz­ték. A középkori pénzesfa­zék két rábélyegzett jellel — kötőjellel és kereszttel van ellátva —, ami a középkori salzburgi kerámiaművesekre jellemző. Lehet egy kerékkel kevesebb. •.] Legalábbis Misnél Tamara 2S éves japán diáiénak, a het-í tőből egy is elég: egykerekű biciklijén járja ugyanis al világot, a napokban érkezett Perzsián, Törökországon «< Balkán-félszigeten, Ausztrián, Nyugat-Németországon és< Franciaországon keresztül — Rómába. Az útja Szicílián < keresztül Afrikába vezet —, mindenütt az egyetlen ke-i réken. Arról nincs hír, hogy Szicíliából Afrikába hogyan\ jut el a vállalkozó szellemű japán diák. AV^AAA/VWyVWWVWy/VWWWVWWWWWyVWVWVWWWW\W(VWV Apró történetek Angliában a SCVTL században minden nói szerepet férfisziné- szek alakítottak. Egy este II. Károly király megjelent a szín­házban, ahol éppen egy törté­nelmi darabot adtak elő. A kö­zönség már nyugtalankodni kezdett, a függöny azonban nem gördült fel. A türelmetlen uralkodó magához hivatta a rendezőt, aki mélyen megha­jolt előtte és Így szólt: — Tisztelettel megkérem, fel­ség, legyen még egy kis tü­relemmel: a királynő éppen most borotválkozik. Pályája kezdetén Domenico Modugno meghívást kapott egy fogadásra. A kővetkező szöve­gű levelet hagyta barátja szál­lásadó nőjénél: .11» van egy szmokingod, el­hoznád nekem holnap estéret” Másnap a következő választ kapta a barátjától: „Kendben van, de küldd el a nadrágodat, hogy legyen mi­ben elvinnem a szmokingot.” Sikerrel mutatja be a te­levízió Mikszáth Kálmán A fekete város című regényé­ből forgatott filmsorozatát. A vetítést követően töb­ben keresték meg személye­sen és telefonon a film ren­dezőjét, Zsurzs Évát a kér­déssel: valóban megölte-e Egri István a szép magyar vizslát? Voltak bizakodób­bak, akik afelől érdeklődtek, hogy kigyógyul-e sebeiből Fityke? Mert Fityke néven vonult be a köztudatba s egycsapásra sztár lett. E gyors karrier nem is meglepetés: Fityke „kamera­közeiben” nőtt fel, apja szép sikereket ért el a művészpá­lyán. Fityke apja legutóbbi szerepét Lengyel József „Igé­ző” című írásából készült te­levíziójátékban alakította, nagy közönségsikerrel. Való­ságos főszerep volt. A vizslacsalád Szige- thy Kálmán idomár tulaj­dona s a filmgyár gödöllői telepén él. Rendkívül fegyel­mezett kutyák, s mint Zsurzs Éva elmondta, egyes-egyedül csak gazdájuknak hajlandók engedelmeskedni. Az 6 pa­rancsszavára azonban min­dig mindent megtesznek, an­nál a bizonyos vadászati je­lenetnél a rendező úgy ter­vezte, hogy a kutyát elal­tatják. Fityke egészséges szervezete azonban semmifé­le altatóra nem reagált, a gazda parancsára azonban elvágódott a hóban. A vágó­asztalon pedig olyan élethű­en sikerült összeállítani a jelenetet, hogy valóban úgy érezte a néző, hogy a lőcsei főbíró halálra sebezte a vizslát. A felvételek során filmbéli gazdájának, a Gör­gey Pált alakító Bessenyei Ferencnek nem engedelmes­kedett Fityke, így kamerán kívül, a nézők számára lát hatatlanul mindig ott járt Bessenyei előtt a vizsla gaz­dája, idomára. Új világirodalmi iránytű Kristó Nagy István kötetéről Irodalmunkban rég nem próbált felada­tot vállalt magára Kristó Nagy István, aki „Regények, drámák, remények” címmel megjelent művében az élő világirodalom át­tekintését tűzi ki célul. Pontosabban: nem ezt tűzi ki, hanem miként maga írja beve­zetőben, csupán regisztrálja olvasmányélmé - nyeit Valóban lehet-e ma olyan szemponto­kat találni, amelyeket alapul vehetnénk va­lamiféle rendszerezéshez? A nyelvek és ha­tárok egyre kevéssé számítanak ilyen élv­nek. Az egyes irodalmak elvesztették önálló­ságukat, áthatják egymást. A stílus, az al­kotói módszer még ennél is gyengébb ka­lauz. Kristó Nagy tehát a világnézetet — tulajdonképpen az írók mondandóját — vá­lasztja iránymutatóul, ami első pillantásra vulgáris egyszerűsítésnek tűnik. Holott ko­rántsem az. A szerző ugyanis nagy érzé­kenységgel igazít el a kifejezési eszközök, a művészi megformálódás módja és szín­vonala dolgában is. Nagyon szimpatikus vonása a könyvnek, hogy a nagyvilág íróit tárgyalva gyakran módját ejti a hazai, ismerősebb példákra va­ló utalásnak, az azonosságok és különbségek megmutatásának. Elsősorban a környező né­pek irodalmánál teszi ezt így. Ami termé­szetes, hiszen a legtöbb rokon vonás itt van. noha ezt lrodalomtörténetírásunk sokáig alig érzékelte. Kristó Nagy István gondot fordít mai írók bemutatására, nem mulaszt­va él például, hogy az irodalmi népiesség­ről szólva elmondja, mennyire más volt en­nek az irányzatnak a szerepe Kelet-Európá- ban, mint Nyugaton. A félfeudális agráror­szágokban a lakosság zömét ugyanis a pa­rasztság tette ki, s a népdesség és a haladás összetartozott, noha e viszony olykor bizo­nyos ellentmondásokat rejtett magában. Az „izmusok” szerepe szintén más volt itt, mint szülőföldjükön, a nyugat-európai országokban. Magyarországon, csakúgy mint szomszédainál, összeforrt a polgárosuló ér­telmiségnek a társadalmi haladásért foly­tatott harcával, a polgári radikalizmussal, sőt a szocialista törekvésekkel. A Regények, drámák, reményeknek sok figyelemre méltó megállapítását lehetne még idézni. Közöttük egész sor olyat, ami kétség­telenül újszerű felfogásban ad számot már ismert alkotókról, vagy éppen izgalmasan, kedvcsinálóan jellemez alig ismerteket A recezens azonban aligha tehet mást, mint elsősorban tanároknak, könyvtárosoknak, a mai világirodalom barátainak ajánlja, azzal: vegyék kézbe maguk a művet. Érdekfeszí­tő olvasmányélményben lesz részük. . . . v Hajdú Géza Karinthy Ferenc; Ö N G Ó Ha tizennyolc éves koromban meg­kérdik tőlem, hogy mi akarok lenni (senki se kérdezte), habozás nélkül azt felelem: kultuszminiszter. Nem mintha a hazai közoktatás reform­jára lett volna valami országmantő tervezetem; akkoriban főleg a vízi­labda érdekelt De volt egy új sze­relmem, az opera. Két pengőbe ke­rült a jegy az oldalsó karzat hátsó soraiba, ahonnan állva is csak a szín­pad egyik felét lehetett látni. Ennek megfelelőéin voltak jobb oldali és bal oldali operák, tudniiEik a tekin­tetben, hogy a szín, mely részén ját­szódott a lényeges cselekmény, a Don Jüanban a kőszobor bejövetele, a Falstaffban a ruháskosár vízbe dobása. Am ezt a nyakmerevítő he­lyet is fölöttébb körülményes volt megszerezni. Pénteken jelent meg a hirdetőoszlopokon a következő heti műsor, s vasárnap reggel tízkor nyi­tott az elővételi pénztár. De ilyenkor már hosszú sor várakozott az ablak előtt, a terelőkorlátok közt kígyóz­va, ki a Dalszínház utcára, néha egészen a szfinxig: az olcsóbb je­gyeket egykettőre elkapkodták. Taná­csos volt jókor odaállni, lehetőleg már hajnalban; a szombat estét úgy­is barátaimmal töltöttem, nemegy­szer le sem feküdtem. Sosem tudtam azonban oly korán érkezni, hogy né­hány ásítozó operabarát már ott ne csellengjen. Ezután végtelen ácsor- gás, toporgás következett a téli éj­szakában, az egyes énekesek regisz­terének aprólékos megvitatása, a Nemzeti Sport többszöri kiolvasása; olykor még szunyókáltam is. az imá­dott épület kőfalának dőlve. E végig­vacogott hajnalokon dolgoztam ki életprogramomat: miként kerülhet­nék olyan pozícióba, hogy mind a tortúrák nélkül juthassak be a szín­házba, jó helyre, ahonnan látni is lehet, s akkor, amikor épp kedvem támad. Ehhez nem élég milliomos­nak lennem, mert hiába vásárolhat­ja meg a miUamos jegyét a harma­dik emelet első sorába vagy még en­nél is előkelőbb helyre, a pénztár­nál azért neki is sorba kell állnia (akkor még nem tartottam ott a tár­sadalmi ismeretek terén, hogy egy milliomos esetleg az inasát, vagy so­főrjét is odaküldheti.) Eíhhez leg­alábbis kultuszminiszterré kell len­nem, akinek tudvalevőleg saját pá­holya van az Operában, akkor j ön­megy, amikor akar, a felvonás köze­pén is, s ha úgy tetszik neki, egy évadban akár tízszer is megnézhe­ti a Fideliót. A vízilabdázást aztán abbahagy­tam, az operából nem tudtam kiöre­gedni. Az élet olykor különös mó­don teljesíti vágyainkat. Kultuszmi­niszter ugyan nem lettem, a jelek szerint már nem is leszek. De az áhított szabadjegyet egy évadra mégis megkaptam. Ez úgy történt, hogy néhány esztendeje a Gellértben találkoztam Stephányival, az Opera­ház jeles rendezőjével, az FTC egy­kori pólózójával, ő mondta, hogy van egy csapatuk, a Fáklya, ő is új­ra vízbe szállt, szálljak be én is. Ki­csit ellubickoluhk, oldboyok; ha rá­megyünk, megnyerhetjük a másod­osztályú bajnokságot. így is lett, több évi szünet után azt a nyarat még egyszer végigszuszogtam a medencé­ből: szomorú fináléja egy hajdan merészen induló pályának, még a siketek csapatával is szembekerül­tünk. De győztünk minden mérkőzé­sen, igaz, Brandy, az egykori válo­gatott aranycsapat hírneves bombá­L zőja is közöttünk fOrdfete utotaft tényleges szezonját, s valóban baj­nokok lettünk, nagy gólarámnyál, a második osztályban. Az Operában, hihetetlenül megnőtt a tekintélyem. Érmekkel, plakettek­kel ajándékoztak meg, két személy­re szóló szabadjeggyel, mellyel bár­mely üres helyet jogom volt elfog­lalni. Ha beléptem a művészbej áron, a portás kibújt üvegkalitkájából, hogylétem, s formám felől tudakozó­dott, az igazgató vállam veregette, és saját páholyát ajánlotta föl, a tit­kár bekísért, a szünetben feketével kínált. Világhírű énekesek szoron­gatták a kezem, tüllszotenyás baleri­nák küldtek felém jelentős pillantá­sokat: egy férfi, ez voltam a sze­mükben, igazi férfi, bajnok, nem olyan festett báb, mint az itteni ko­médiások. Dicsőségem, sajna, nem tartott so­ká, az az átok faliújság tépázta meg. Egyébként a dekoráció remek volt, egy titkos fényforrásokból megvilá­gított tábla, a lépcsőiház legforgal­masabb helyén, zászlócskákkal és sti­lizált babérlevelekkel keretezve. Dí­szesen rajzolt arasznyi betűk tudat­ták a tagsággal, hogy a Fáklya-Opera vízilabdacsapata megnyerte a másod­osztályú bajnokságot, alatta a tabel­la, az egyes mérkőzéseken elért rész­letes eredményekkel, majd a győztes együttesben szerepelt játékosok fel­sorolása és fényképe. Végül a gól­lövő lista. Ehhez tudni keifi, hogy a hátvéd nem szokott gólt lőni, inkább az el­lenfél lövéseibe igyekszik belenyúl­ni. A labda ilyenkor irányt változ­tat, s elsuhan a kapu mellett, vagy erejét vesztve lepottyan a vízre. Elő­fordulhat azonban, tíz eset közül egy­szer, hogy ez a közbelépés nem sike­rül, s a labda a hátvéd kezéről mégis a hálóba pattan, mégpedig többnyi­re védhetetlenül, hisz a kapus más­felé helyezkedett. így jártam én is: sok sikeres hárításom mellett az egyik — különben könnyű, tíz góllal megnyert —, mérkőzésen úgy talál­tain belenyúlni az.eüeafe! asatará­nak lövésébe, hogy az csak kevéssé változtatta meg irányát, s egy kis geliert kapva, mégis a kapunkba csússzam. Az eredményen ez nem sokat változtatott, de ilyenkor a gólt annak nevére jegyzik be, aki utolsó­nak érintette a labdát, jélen esetben az enyémre. Így tehát a góEövő lista következőképp alakult: Brandi 113 Schatz 85 Stephányi 75 stb., stb. Karinthy 1 (öngól) Én jó ideig nem tudtam erről a faliújságról, csak az tűnt fel, hogy a portás nem köszön vissza, csupán morog valamit, a postát rendezget­ve, a kapualjban tereferélő művé­szek hidegen biccentenek, összesúg­nak a hátam mögött A lépcsőház­ban, a tábla előtt aztán megértet­tem e kegj vesztés okát: élhűlve ol­vastam át újra meg lijra a góllövő listát. A jobb érzésnek közül néiiá- nyan odaj étiek, tapintatosan. érdéit­lődtek, hogyan Is történt a sajnálatos eset. Próbáltam megmagyarázni, de ez hosszadalmas, bonyolult história, számos szakkifejezéssel, a közepén otthagytak, hogy jelenésük van. Sokáig közelébe se mentem az Operának, s ha valamely tagjával találkoztam, igyekeztem eltűnni, vagy úgy tenni, mintha nem én volnék az, olykor még sántikáltam is. Ked­venc operáimat hoászú ideig csak a rádión át hallgattam.. A sportolástól végleg visszavonultam. Három-négy év múltán a földalat- tin akadtam össze szegény Oláh Gusztávval Nagyon kedves volt, Q szólított meg, kérdezte, hogy min dol-> gazom. Mesélni kezdtem a fennkölt, álmodó művésznek készülő drámám­ról, a jeUemek kibontakozásáról, az atmoszféra sűrítéséről, önfeledten, belehevülve. Udvariasan hallgatta, de egyszer csak közbeszólt: — Mondd, kérlek, hogy is volt az­zal az öngóllal? A Bzabadjegyet egyébként aam hosszabb! tották bm| .. J ) i J Az új kutyasztár Kincs az apufazéhban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents