Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-14 / 294. szám
Tudományos diákkör Gyöngyösön Azon a napon a különböző tanszékek diákköreinek konferenciáját tartották meg Gyöngyösön a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum előadójában. Tizennyolc jövendő szak- technikus állt ki ünneplőbe öltözötten és ünneplő komolyságára fogott arccal a társai elé a lépcsőzetesen emelkedő előadóban, hogy kutatásainak eredményeit közreadja. A témához illő alapossággal és gyakorta a jártasság magabiztosságával is. * És ebben nincs semmi csodálni való, semmi szenzáció, mert mindez nagyon természetes, nagyon magától értetődő. Adva van egy felsőfokú tanintézet, amely teszi a dolgát, és ennek során, tanítványait felkészíti a miértek megfogalmazására és a rájuk adandó feleletek megkeresésére. Hogy éppen a mezőgazdaság a nagy téma itt? Ezen is csupán azok ámuldozhatnak, akik nem kísérték figyelemmel a szocialista mezőgazdasági üzemekben végbement változásokat. Ma már csak a sznobok vagy a félegzisztenciák húzzák el a szájukat, ha azt hallják, hogy tsz. A jövő* a nagy lehetőség itt kínálja magát ezüsttálcán. Olykor talán aranyon. Gyorsan éhhez annyit: nem minden erőfeszítés nélkül! De hát ez az élet. Visszakanyarodva az eredeti témához: öröm volt hallgatni ezeket az előadásokat a korszerűen felszerelt teremben. Arra kellett gondolni, hogv az intézet jó hatásfokkal működik, ha növendékei ezt és így tudják produkálni. De arra is kellett gondolni, mennyivel több eséllyel indulnak ezek a mostani fiatalolt majd el az életben, mint annyi elődeiknek altár néhány évvel ezelőtt is megadatott. Miért ölik bele nyári pihenőjük nagy részét az aprclé- kosságot, a nagy türelmet igénylő kísérletekbe? Erre vá- i aszóin i sem kell. Így nevelték őket. De azért is, hogy elmondhassák az ismereteiket másoknak. Egymásnak is. A zsűri vizsgáló tekintete előtt a minél jobb szereplés reményében. Hiszen a három legjobbnak: az első helyre kiemelt Szabó Géza—Szarka János párosnak, az őket követő Füleki Antal—Papp István kettősnek és a harmadik helyein végzett Német Istvánnak a következő év tavaszán Keszthelyre visz majd az útja, és ott az agrárszekció országos, most már sorrendben tizedik konferenciáján versenyben indulhatnak a legjobbakkal. Érdekes, hogy a tizennyolc előadás szerzői között csak egyetlen nő akadt: Kaszás Károlyné. Hogy miért maradt magányos amazon ebben a mezőnyben, ő sem tudott rá felelni. Még azt is meg kelj vele kapcsolatban említeni, hogy nagyon fontos témát választott: A hagyományos és gépesített konzervparadi- csom-termesztés összehasonlítása a horti Kossuth Tszben és a Csányi Állami Gazdaságban. Ennek a kutatásnak az időszerűségét nem kell részletezni. A helyét pedig örömmel kell nyugtázni. Kaszás Károlyné maga hatvani, a nyári gyakorlatát Horton töltötte, innen a téma kötődése szűkebb pátriánkhoz. A zsűri pontozott és szóban is értékelt. Elnöki tisztét Ho- dászy Miklós, az intézet igazgatója töltötte be. Tagjai voltak: dr. Dráviczki Imre, dr. Szabó Béla, dr. Kriszten György, Gullner Vilmos, Horváth János, Nyeste István és Lénárt Zoltán, A konferenciát a KISZ VIII. kongresszusának tiszteletére rendezték és ez is sokat mond. A szervezésben részt vett Gönczy Levente, a diákkör titkára és Gólya Elek, a titkárhelyettes, valamint az intézet ifjúsági csúcsszerve- zetének titkára, Vincze Imre. (gmf) Ex libriseit- a ftönptárnab A Kisgrafika Barátok Köre egri csoportjának vasárnapi, szokásos összejövetelén az egyik alapító, Trojan Marian Jozef grafikusművész korábban felajánlott 60 művét átadta Ebergényi Tibornak, a Megyei - Könyvtár igazgatójának. A gyűjteményből — mint ismeretes — az idei ősszel rendeztek kiállítást az egri vármúzeumban. A bemutató után a képekből tizenkettőt megvásárolt a megyei tanárt művelődési osztálya. Ezek mellett a többi 48-at a művész ajándékképpen adta a könyvtárnak, egyben bejelentette, hogy a gyűjteményt további munkáiból rendszeresen gazdagítja is majd. Az egyre fejlődő, erősödő kör munkájába egyébként két másik egri grafikusművész, Greskovits László és Csont István is bekapcsolódott. RompjuM tudományos ts népgazdasági célra dományegyetemen tíz éve képeznek számítástechnikai szakembereket. A jövő évtől a programozó matematikusok mellett megkezdik a hároméves főiskolai szintű programozó oktatást is. Az egyetem két kompjutere az oktatáson kívül népgazdasági szempontból fontos munkákat végez. Jelenleg az Országos Tervhivatalnak, a Magyar Gördülőcsapágy Műveknek és a Hajdúsági Iparműveknek végeznek bonyolult számításokat. (MTI foto — Balogh László Pál) I ft Nem láttam semmit E rovat hasábjain, ezen a helyen mindeddig arról volt szokás beszámolni, mit láttunk a televízióban, s amit láttunk, szerény megítélésünk szerint jó volt-e, vagy sem, igényes-e, avagy igénytelen — egyszóval megfelelően, vagy sem teljesítette „küldetését” a tv. Meglehetősen rendhagyó dolog hát, hogy ne mondjam, kissé szemtelennek is tűnhető, hogy e sorok írója most arról számol be, hogy mit nem látott készüléke képernyőjén. Nos, az elmúlt héten nem volt a háznál televíziós készülék. A még oly ifjú és kitűnő gépek is elromlanák egyszer, s bár jónak igencsak jónak bizonyult az elmúlt években becsületes Horizont készülékem, de az évek nem múltak el nyomtalanul felette: szervizbe vitték. Kivizsgálásra. Maradt az, üres fal az egykori doboz mögött, ami az első pillanatra furcsa volt ugyan, és ahhoz az ember kétségkívül méltatlanul, aki egy kissé mégicsak a televízióból i s él, nem idegesített különösebben készülékem hiánya. Ott a rádió, mondtam magamnak, s ott a sok restancia a felpócolt és felpakolt könyvekből, folyóiratokból — hála az elromlott készüléknek, most lesz időm hozzájuk is. Meg moziba menni is lesz időm. Meg kedves és meghitt családi csevegésre is. Mindenre! Különben sem olyan „hajde elájulni” való a televízió műsora, én csak tudom, hányszor megírtam e hasábokon nem mindig dicsérő véleményemet. Egyszóval szabadnak, függetlennek és mi tagadás, kissé boldognak is éreztem magam a televízió falat foglaló doboza nélkül. Mígnem! Igen: mígnem. Mígnem meg nem kérdezték tőlem reggel, délben és este kollégáim és futó ismerősök, hogy mit szólok ehhez, vagy ahhoz, amit a televízióban láttak. És én egy szót sem tudtam mondani. Legfeljebb csak azt, de nem érdemi megfontolásból, hogy javítják a készülékem. Volt, aki sajnált, de legtöbbje, mintha irigyelt volna, aztán elfordult tőlem és más, televízióval rendelkező társával kezdett beszélgetni. Lassan, szinte áráról órára, de mindenesetre egyik napról a másikra kezdtem kiesni az emberi társadalomból, egyeseket — figyeltem —, már idegesített, hogy olyan tök- kelütöttel kell beszélnie, mint én, aki a tegnap esti Tv-hír- adóban sem látta, hogy... ... és én ott álltam egy csendes, békés kis falusi hajóállomáson és otrombán, de •irigykedve, tanácstalanul, de kissé riadtan is bámultam, hogyan, úszik nélkülem egy zsúfolt hajó, de ahol mindenki mindent tud, egy olyan hajó, amelynek rakterhe az egész világ, s amiről én semmit, de semmit nem tudok már. Nem tudtam azt se mondani, hogy rossz volt-e valami, s ha igen, szerintem miért, nem tudtam őszintén és mély átéléssel szidni a televíziót, mert nem volt mibői átélnem semmit Nem hallgattam a rádiót már, amit pedig nagyon szerettem és szívesen hallgattam, de most megtaláltam, mert hiába meresztgettem a szemem, csak láttam és nem hallottam. Ujjongó örömmel fogadtam a megtért készüléket, amelynek hátán, azahogy képein visszahajózhatok a normális emberek társadalmába. Bekapcsoltam a készüléket és megnéztem a Kilimandzsáró havát, nagy boldogan, hogy nekem Is van és ismét van televízióm, de mondhatom... Hogy amit összegiccseltek szegény Hemingwayvel.., Ilyen filmhez miért nem fűznek magyarázatot... Mégiscsak felháborító, hogy mire nem képes az én Drága Magyar Televízióm... Gyurkó Géza A káli kórustalálkozóról Több, nagyobb zenei esemény színhelye volt az utóbbi években Kál, ahol a szövetkezetek Bartók Béla férfikórusa, fennállásának 13 éve alatt, megfelelő atmoszférát teremtett a álkultúrának. Legutóbb vasárnap adtak tanúbizonyságot arról, hogy otthont teremtettek az énekkari bemutatóknak. A téli szövetkezeti dalostalálkozóra öt jónevű, a megye kórusmozgalmában is elismert énekkart hívtak meg a helybeliek. Elsőként — mintegy a felnőtt karok köszöntésére — a káli általános iskola gyermekkara lépett a színpadra Nagy László vezetésével. Műsorukat a Bécsi munkás- indulóval kezdték, majd Kodály Katalinka szállj el című műve hangzott el. Az utolsónak előadott Karai Kis népdalszvitje az előző műnél már biztosabban, tisztábban csendült fel, s méltán ártott közönségsikert. A Füzesabonyi Járási Művelődési Ház kamarakórusa a tőle megszokott színvonalon szerepelt. Kultúráltan, szépen énekeltek, igazi élményt nyújtva ezzel a közönségnek. Mindhárom daluk — Palestrina Egy márványszoborhoz, Bartók Bolyongás és Beethoven Hősök kara előadásával a tiszta éneklés, az egybeforrott- ság iskolapéldáját nyújtották. Nem kis érdeme van ebben a karvezető Köröské- nyi Lajosnak. A kömlői Május 1. Tsz férfikara Éles Imre vezetésével lépett a színpadra. Az 1926-ban alakult együttes ezúttal mintha kevesebbet adott volna önmagából, mint azt vártuk. Az első részben elhangzott nép- iátcsokar pattogó, dinamikus előadása sikert hozott. Bárdos Huszámótája előadásánál viszont nem volt meg? a tökéletes összhang a szó-| lamok között, s ez egy pa-x rányit levont a nem köny-g nyen előadható mű értéké- ! bői. A jövőre tízéves kom-1 polti női kai- is szerepelt? már az itteninél sokkal biz-^ losabban. Ez főleg Balázs t Bölcsődalánál volt érezhető, f Karasztojanov Csermely cí-1 mű művével viszont a régif formájuk csillant elő, s ezt? méltán jutalmazta is a kö-X zönség. A Tóth András ve-! zette női kar ezután mégT négy kórusművet adott elő,! amelyek közül a Sellő című t svéd népdal tolmácsolását f dicsérhetjük meg. Nagy si-f kerű fellépésen ismerkedhet- ! tek meg a káli dalkedvelők f az év elején alakult porosz- ! lói Röpülj páva kör tagjai-! val, akik Erős Lászlóm ve- ? zetésével főleg a népdal csokor- § erőteljes, ízes, íópi hangzású | bemutatásával vitték el af pálmát. Végezetül a ven-| déglátó énekkar lépett kö-t zöhség elé Galambos László? karnagy vezetésével. A négy-J ven tagú férfikórus a tőle t megszokott és várt bizton- í; Sággal énekelt. A népdal- csokor elven feszülő rit-! musa tolmácsolása mindig r erőssége volt a káli egy üt-1 tesnek. Üj színfoltot jelen-! tett a Bohrai István feldől-! gozásában előadott Néger! spirituálé, és a Sötéten fény-! lik című dal. t Kodály remekműve. a X Huszt, nagy tudást, finom t előadásmódot kívánt. Ez t nem volt teljes a káli kó-J> rusnál, van tehát mit javí-! tani, csiszolni a darabon a| következő évi minősítő ver-! senyig. Az énekkar végeze- % tül Podesd Rád gondolok én V című lengyel katonadalának! átütő sikerű előadásával bú-? esúzott a közönségtől. i Szilvás István oZfiRDA Szaveljev szerdán találta meg a puskát, amellyel Akszjonovát megölték. Reggel felhívta Tyihonovot és álmos hangján közölte: — Helló, Tyihonov? Itt Szaveljev. Találtam egy puskát, azt hiszem ez az. Azonnal gyere ide az őrszobára, beszélned kell a fiúkkal. Tyihonovot megdöbbentette a váratlan közlés: — Miféle fiúkkal? — Gyere, majd meglátod. — Vegyük sorjába a dolgokat — magyarázta Szaveljev az őrszobán. — A tegnapi kísérletünk nagy visszhangot keltett. Mindenki erről beszél. Erről disku- rálnak minden sarkon, vi-1 tatkoznak, mindenkinek megvan a maga elgondolása. Estig legalább húszán jelentkeztek az őrszobán, segítséget ajánlanak. Bemegyek a pékhez, ott is erről folyik a vita. Hallom, amint egy nénike részletesen lei • ja, hogyan történt a gyi kosság, azután levonja aló vetkeztetést: nem is csodálkozik, azt mondja, nyilván a huligánok.,. Azután így folytatja: itt van például a házmester Gafurov fia. Puskával a vállán jött ebédelni, aztán meg a barátjával nekiállt lövöldözni a madarakra. Mondanom sem kell, rögtön megtudakoltam a címet, s már indultam is. Kihívtam csendesen a fiút, Murtazának hívják, mondom neki: mutasd csak azt a fegyvert! Murtaza megijedt, harapdálta az ajkát, egy könnyet is elpottyantott. Azután magától elmesélte, nem kellett kérdezősködnöm: a barátjánál, Szerjozska BaZ óvnál van a puska. Elitem Szerjózsához és különösebb lárma nélkül elhoztam a puskát. 5-ször 6- os. Az, amit keresünk. A fiúk itt vannak, két különböző szobában. Most akarsz velük beszélni? — Persze — mondta szórakozottan Tyihonov, akinek minden figyelmét a puska kötötte le. A závárzaton nem látott semmi feltűnőt, az agyát azonban kézileg barkácsolhatták egy ócska deszkából. — Beszélj Szerjózsával, addig én Murtazával foglalkozom — mondta Tyihonov. — És hivasd ide a tanítójukat. Tizennégy éves formájú köpcös kis legényke lépett a szobába. Némán lépkedett a székhez, leült, behunyta a szemét és teljesen váratlanul mély, mélabús hangón bömbölni kezdett. Sztasz érdeklődéssel várta az attrakció végéj:. Elég sokáig bömbölt, Tyihonov pedig türelmesen várakozott. Végül Murtaza óvatosan kinyitotta a fél szemét és gyors pillantással felmérte a hatást. — Most már elég, nem? — kérdezte Tyihonov. — Hol tanultad ezt a mutatványt? — Sehol — mondta nyugodtan Murtaza és kinyitotta a másik szemét is. — Csak ne tessék ütni. — Micsoda? — kérdezte őskinte döbbenettel Tyihonov. — Mondom, csak ne tessék ütni. — Jól van — nevette el magát Sztasz: — De jól vésd az emlékezetedbe: senkinek sincs joga megütni egy embert. Te pedig ember vagy, nem? Murtaza tüstént kihúzta magát, a hangja is megjött: — Hát persze! Mi más lennék? El is mondok mindent. — Ebben nem is kételkedem — bólintott Tyihonov. — Gondolom, nincs is tit- kolnivalód. — Nincs hát. — Murtaza felnőttesen összeráncolta a homlokát, szemmelláthatóan koncentrált. — Szóval, az úgy volt, reggel megyek az iskolába, a koesiúton meg egy nagy hókotrógép dolgozik. Tudja, amelyik az orra előtt tolja a havat, oldalt meg, mint az ágyú, kilövi. Megálltam persze, néztem. Ahogy a gép elment, megláttam egy fényes csövet a járda szélénél, a hóból állt ki. Közelebb lépek, kiránci- gálom a hóból, ekkor látom: egy puska. Kár, hogy az agya hiányzik. Megörültem neki nagyon, elszaladtam Szerjózsa Baranovhoz, egyszer eldicsekedett a töltényeivel. Szereztünk egy deszkát, legyalultuk, hozzáerősítettük a csőhöz. Egész jól sikerült. Gondoltuk, kipróbáljuk. — Értem — dünnyögte Sztasz. — Fogtuk a töltényeket, megtöltöttük a puskát és hátramentünk az udvarba. — Mikor volt ez? Murtaza gondolkozott egy kicsit, majd gyors pillantást vetett Tyihonovra: — Tegnap. Én is lőttem vele. Egy varjúra. — Eltaláltad? — Sajnos, nem. Azután odaadtam Szarj ózsának. elvégre az ő töltényei. Ö eltalálta. — Kit? — kérdezte hak-, kan Sztasz. — Kit, kit!? A varjút! A juharin ágán ült — És aztán? — Aztán kész. EltemettüíS a varjút és hazamentünk. Tyihonov felállt, s járkál- ni kezdett. A kisfiú felé fordult: — Voltál iskolában aznap, amikor a puskát találtad? Murtaza gyászos arccal intett nemet és sóhajtott egy nagyot: — Szerjózsa Baranov se volt. — Felelj, de az igazat mondd: mikor találtad a puskát? — Hát... A múlt héten. — Pontosabban? — Szóval, az úgy volt, hétfőn voltam iskolában, délben moziba ment az egész osztály. Másnap viszont nem voltam. Úgyhogy kedden találtam. Az iskola helyett Szerjózsához szaladtam.». (Folytatjuk^ Fordította : Kassai Ferenc
