Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-28 / 281. szám

é Mire jó a művészei (9.) OIDIPUSZ SZMOKINGBAN Miéri áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? IDŐSZÁMÍTÁSUNK előtt 525-ben vagy 524-ben, Athén közelében, egy földbirtokos­nak fia született. Később felnőtt fiatalemberként na­gyon szeretett költeményeket írni, de ezekkel nem volt igazi sikere a poéták verse­nyein. Furcsa újítást veze­tett hát be. Divatban volt akkoriban, hogy a jókedvű, vidámságot, bort hozó Dio- nüszosz isten ünnepén olyan táncos játékot mutassanak be, amelyben a táncokon kí­vül egy verset mondó kórus is szerepel, meg egy színész, akik így, együtt, különböző történeteket, emberek és is­tenek szenvedéseit, sorsát mesélték el. A fiatalember elhatároztat ne egy színész beszélgessen a kórussal, hanem kettő, akik egymással is dialogizál- hatnak, az adott történetben szereplő különböző szemé­lyek álláspontját képviselhe­tik. Ez az újító fiatalember írt hát egy darabot, arról a korabeli mondából jól is­mert Oidipusz királyról, aki nem tudta, hogy egy vere­kedésben az apját gyilkolta meg, s hogy később saját édesanyját vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. Mikor mindez kiderül, Oidi­pusz megvákítja magát és el­búj dosik, de előbb megátkoz­za rajta gúnyolódó fiait, akik aztán egymás kardjától es­nek el. Oidipusz leánya, An­tigoné is elpusztul, amikor azért küzd, hogy mindkét testvérének egyformán adják meg a végtisztességet. A történetet a nézők már a bemutató idején — 464- ben — mindannyian jól is­merték, csak így, párbeszé­dekben, dráma formájában nem találkoztak vele soha, merthogy az újítással az akkor már nem is olyan fia­tal költő — akit Aiszkhü- losznak hívtak — a modern drámát teremtette meg. Oidi­pusz, Antigoné és a nagy görög drámaköltő többi hőse azóta, immár 2300 esztende­je, újra meg újra szerepel a világ színpadain. HA EZEK TJTÄN VALAKI felteszi a kérdés: mitőlklasz- szikus egy drama, vagy bár­mely más műalkotás, akkor elég egyszerű válasz kínál­kozik. Klasszikusnak nevez­hetünk egy művet, ha meg­születése után, jóval alkotó­ja halála után is, játsszák a színpadon, illetve olvassák — tehát nem feledkeztek meg róla. Nos, jó volna, ha. ilyen egyszerű lenne a válasz, bár az igazság’ bizonyos elemei ebben az egyszerű válaszban is benne foglaltatnak. Köze­lítsük meg most fordítva a problémát: nem nevezhetünk klasszikusnak olyan műve­ket, amelyek már megszüle­tésük évtizedében feledésbe mentek. Csakhogy, már arra is akadt példa, hogy a mű megszületése idején, utána még sokáig, nem figyeltek fel az alkotás jelentőségére, ha­nem jóval később fedezték csak fel értékeit. S itt nem csupán arról az egyszerű esetről van szó, amikor je­Mffl* november 38„ vasárnap íentős művészekről mit sem tudnak a kortársak: például Franz Kafkáról vagy Csont- váryról. A késői felfedezé­seknek nemcsak romantikus okai vannak. Előfordul, hogy egy, már életében jelentős­nek elismert művésznek bi­zonyos művei mellett érzé­ketlenül mennek el a kor­társak, — esetleg az utódok is —, és csak késői nemzedé­kek éreznek rá, milyen érté­keket rejt! Ha már a szín­házi példáknál tartunk, ér­dekes Madách Mózesének az esete. Arany János felfe­dezte Madáchot és Az ember tragédiáját. A Mózes létezé­séről is tudtak a szakembe­rek, sőt — 1925-ben — be­mutatásával is megpróbál­koztak. Sikertelenül. Még a jóindulatú és szakértő kri­tika is inkább elmarasztalta. Csak a közelmúltban, terelő­dött a figyelem erre a Ma- dách-drámára, de akkor az­tán osztatlan sikert aratott előbb Veszprémben, majd Budapesten. A sikerben Ke- resztury Dezső jelentős — de nem alapvető — átdolgozása mellett más okok is, közre­játszottak. Mindenekelőtt az, hogy a mai nézők minden kor nézőinél jobban átérez- ték a Mózes-dráma alap- problémájának feszítő ere­jét; hiszen ez a mű arról szól, hogy a népből jött ve­zetőnek mennyire szabad, vagy mennyire kell figye­lembe vennie a nép változó akaratát, szokásait, közvet­len vagy távolabbi érdekeit. MIÉRT? Hát mi köze a i.klasszikusságnak” az ilyen ráérzésekhez ? Hiszen egyszer erre érezhet rá a kor néző­je, egyszer amarra. Ha ezzel függne össze a klasszikusság kritériuma, akkor az értékek ugyancsak megbízhatatlanok­ká válnának. Persze, nem egészen ez a helyzet. Tudni­illik, jobbára csak olyan mű­alkotásra lehet „ráérezni”, amely erre lehetőséget ad; olyan erővel tudja felidézni a maga korát, hogy azok más korszakok hasonló vonásait is felidézhetik, magyarázhat­ják, árnyalhatják. Meg is állapodhatunk ab­ban, hogy — klasszikusnak csak az a műalkotás tekint­hető, amely olyan hiteles erővel sugallja a maga ko­rát, hogy éppen ez ad lehe­tőséget. más korok rokonvo­násainak beleérzésére is. Ez azonban még mindig nem látszik elegendőnek ahhoz, hogy egy művet fenntartson az emberek emlékezetében. Minden korban emberek él­nek, halnak, szeretnek, acsar- kodnak, epekednek. A mű­vésznek nemcsak a saját ko­ráról kell igazat és elhihető erejűt mondania, hogy műve fennmaradjon, hanem fel kell fedeznie valamit az ember­ről, tulajdonságaiból, szoká­saiból, természetéből, visel­kedésének rugóiból, múltjá­nak és jelenének összefüggé­seiből, és így tovább. Klasszikus mű tehát az, ami örök érvényű dolgokal tud mondani az emberről? Sokan az esztétika történeté­ben ezen az állásponton vol­tak — s vannak is —, mert ez is igaznak látszik. Pedig nem egészen az. Örök érvé­nyűt, „általánosan igazat” mondani az emberről ugyan­is nem lehet egyértelműen korhoz kötött, meghatáro­zott társadalmi viszonyok­hoz kötött kapcsolatainak áb­rázolása nélkül. Azok a bizo­nyos általános emberi tulaj­donságok csak a töriéa^em meghatározott pillanataiban mutathatók be, mert olyan ember nincs, aki a történel­men kívül élne! A kor hite­les megidézése és az emberi természet ismeretlen voná­sainak felidézése olyan egy­másból következő dolgok, mint a fizikában a tér és az anyag. Anyag csak térben létezhet; s nincs tér anyag nélkül. KLASSZIKUS MŰALKO­TÁS tehát csak az lehet, amely képes megidézni egy kort olyan erővel, hogy más korok is felismerhessék egy- egy vonásában a magukét, s ebben a megidézett korban újat, fontosat, általános ér­vényűt is tud mondani az emberről. De hát akkor miért öltöz­tetik néha Aiszkhülosz Oidi- puszát szmokingba, s egyál­talán: hogyan lehet akkor klasszikusokat modernizálni, mai környezetben megidézni? Aki ilyen kérdéseket tesz fel, nyilván úgy gondolja, hogy a klasszikusok sajátos korát el­sősorban a díszletekkel, a ■kosztümökkel, s talán a be­széd módjával, vagy a moz­gással kell felidézni. Pedig ezek csak külsőségeik, ame­lyeket bátran el lehet hagy­ni, különösen, ha a nézővel éppen azt akarják érzékel­tetni, hogy ez a megidézett kor itt, vagy ott, rímel a mienkkel. A lényeget az em­beri kapcsolatok viszonya, rendje árulja el a korról. Antigoné, Oidipusz leányá­nak gondja például, aki két testvére egyenlő elbírálását kéri, követeli egy olyan kor­ban, amely távol állt a gon­dolat elfogadásától; ez ép­pen a megidézett kor üzene­te a mienk számára. Ám An­tigoné szilárdsága, megtörhe­tetlen állásfoglalása, meg nem alkuvó kitartása egy maga választotta elv mellett: olyan emberi magatartás példája, amely éppúgy volt, van és lesz, mint ahogyan gyakran összeütközésekhez vezetett és vezethet ma is. Ez Antigoné már nemcsak korhoz kötött, hanem „örök emberi” üzenete. Mindehhez képest igazán lényegtelen, hogy görög ruhában — ami ma éppúgy nem lehet azonos Antigoné, vagy akár Aisz­khülosz korának női visele­tével — vagy mai estélyi ru­hában szereplő színész szá­jából halljuk a tragédia ve­retes sorait. Az estélyi ruha esetleg — nem bizonyosan, de talán — hozzásegítheti a nézőt, hogy a leginkább má­hoz szóló üzenetre figyeljen! HOGY EZ CSÁK EGY­FÉLE magyarázata Antigo­nénak? Lehetséges. Éppen ez ad módot a rendezőknek arra, hogy mindegyik a maga mű­vészi hite és gondolatai sze­rint elemezze nekünk a drá­mát, fedezzen fel új értel­mezési lehetőségeket szá­munkra. Enélkül nincs is ér­telme a klasszikusok felújí­tásának. Akkor elég lenne egyetlen mintaelöadás és 2300 éve ugyanazt * darabot ugyanúgy játszanék. De ak­kor kit érdekelne ugyanaz, akár másodszor is? Az élő művészet soha sem múzeumi tárgyakat mutogat. Nem ki­állítás, hanem alkotó, ben­nünket, nézőket is alakító folyamat. Akkor köszönthet­jük csak érdeklődéssel a 2300 éves apagyilkos, anyagyalá- zó, szerencsétlen Oidipuszt — görög köntösben vagy szmo­kingban —, ha nekünk, ma és itt felidéz valamit rólunk: emberekről. BERNATH LÁSZLÓ MOLDVÁT GYŐZŐ: PERBEN Ki ad többet, ki ad mindent, te, aki a lápvilágot, szalmatetős ifjúságod gyújtottad rám lázadozva, vagy én, aki félszememmel, maradék, tört életemmel fizetek a szép napokra? Ki ad mindent, ki hát, ki hat, az, akiben nincs véletlen, s úgy számol, úgy áll mellettem, mint aranytör, tokba zárva, vagy az, kinek csöndje-mersze: törött nádsíp. csömpe fejsze, magát sebző Pán halála? Ki ad többet, s ki dönti el, pör ez, ami mindigvaló, szunnyadó, majd ágaskodó, olykor igaz háborúság, egyőnk házát, kazlát félti, másik házalóktól védi marék népe jogos jussát! Imre László: vv AZ ELNÖK ESTE3E Ballagó Péter kerek IS évig kerékpárral járta a ..Haj­nalcsillag” harminc kilométer átmérőjű határát. Őrá sen­ki ne mondhassa, hogy játssza az urat. „Megteszik azt helyettem elegen'!” — vélekedett. A szolgálati V olgat min. dig csak akkor használta, ha a négy major közül egyik­ben Kivételesen sürgős intéznivaló akadt. Tulajdonképpen az orvos mondta ki a döntő szót: ha élni akar, azonnal nyugdíjba! Már tegnap is késő lett volna. El is búcsúztatták azon az emlékezetes estén, a tiszte­letére rendezett biiikavacsorán. Az 5 érdemeit méltatta mindenki, valamennyi koccintás őt éltette. Ő meg ült a főhelyen, alacsony, keskeny kis ember, kemény szárú csiz­mában, duplagombos fehér ingben, nehéz fekete posztóban, és nem ízlett neki sem étel, sem ital... Most hát itt a hosszú szabadság és nem tudja, mit kezdjen vele. Lassan múlnak, hiába, ezek a történés nél­küli napok. Ül a tornácon, a kis hajdanvolt fejőszéken, kifogyott épp a gondolkodásból, nyugtalan, nem leli .he­lyét. Eleinte ezt a nyugtalanságot nem tudta mire vélni. Rájött azután: hiányzik neki a hívás. Kinek nem hiány­zik? „Jaj, Péter bácsi, jöjjön gyorsan, ez és ez történt, sürgősen várják az irodán.” Hívást várt mindig. Amúgy nehezen szánta rá magát, hogy az irodára felmenjen. Még azt hinnék, akar valamit. Így hát nem megy, s eszé­be sem jut, hogy Pistáók meg azért nem szólnak, nehogy zaklatásnak vegye. Az utódja a Pista. Birkózik szegény a hatezer holddal. Hát csak birkózzon, van ideje a nyug­díjig. ... Nyílik a kapu. Ballagó Péter fölnéz. Tériké, igen Tériké jön az irodáról, a piros biciklijén. Nemrég az any­ja is ilyen kislány volt még. Siet, mert a járművet kinn hagyta a kapu előtt. — Péter bácsi, azt üzeni az elnök elvtárs, tessék jönni az irodára. Itt vannak a televíziótól, magát keresik. Föláll ugyan a kisszékről, de szólni nem szól sem­mit. Nem szeretné, ha meglátná rajta a kislány, meny­nyire váratlanul érte a hívás. Azt sem, ha észrevenné, milyen jólesik neki az üzenet. Egy pillanatig még valami kifogást is keresgél önkéntelenül, hiszen több évtizedig ilyenkor néki mindig azt kellett mondania, várjanak egy cseppet. Hamar rájön azonban, hogy most egyáltalán nincs mire hivatkozni. Így hát csak ennyit mond: — Annyira sürgős? — Sürgős, mert szereplés Tesz. *— Szereplés? — kérdezi Ballagó. —• Akkor az csak­ugyan sürgős. Végigsimít az állán, bi­zony elkél a borotválkozás. Beszól a konyhába a felese­gének. — Erzsi?! Hol vagy már? — S hogy bentről senki sem válaszol, már zsörtölődik magában. — Akkor nincs sehol, mikor a legjobban kellene! — Menj kislányom, mindjárt magam is megyék, addig tartsátok szóval őket. Kikiséri a kislányt, majd a konyha felé veszi az útját, meleg víz ügyében, a borotválkozáshoz. Tempósan hozza- készülődik, de aztán hirtelen olyan sietősre váltja a moz­dulatait, hogy kétszer is megvágja magát. A káromkodás­ra előkerül Erzsi asszony. — Persze, mert alig várja, hogy mehessen, kicsi neki az otthon, nem eleget csavargat!, amíg muszáj volt! — zsörtölődik. De azért hozza a fehér inget, az ünneplőruhát, a kamrából a csizmát. Ügy öltözteti az urát. mint valami gyereket. Utoljára a tiszta zsebkendőt adja oda neki. Aztán indul, beteszi a kiskaput maga után. Erzsi asz- szony a kerítésnél, a nagy orgoitaibokor mögül lesi. amíg csak látja, de még azon túl is, mint negyvenegynéhány éve mindig, életük minden órájában. ... A tsz-iroda valóságos csatatér. Kábelek, huzalok, lámpák körös-körül, és temérdek idegen arc. Szemben az íróasztallal a kamera, egyenest a nagy karosszékre irá­nyítva. Mögötte szakállas fiatalember magyaráz, integet, a többiek meg pattognak szerte-széjjel, mint a bolhák. Aha, itt ezek között a szakállas lehet az „elnök”!... Sorra bemutatkoznak neki, nem győz kezelni. A for­gatókönyv írója... A szerkesztő ... A felvétel vezető ... A fővilágosító... A szakállas a rendező. Mellette ugri- bugri fiatal gyerek: a segéd operatőr. Lámpákkal a kezük­ben, Süvülvény legenyek sorban.. Az egyiknek a ■ kezében valami tábla. És amint Ballagó Péter belép, az egész tár­saság ránéz, őt figyeli. Torkában, ver a szíve, érzi, hogy a háta közepe izzad. Haja töve ég, mintha ezer gombostű szurkálná. Elfárad a karja, mire mindegyikkel kezet fog. Végre rámosolyog egy ismerős arc. A Pistáé. Na, csak­hogy te is itt vagy, — gondolja felfénylő örömmel, — lesz akivel egymásnak vessük a hátunkat. — Péter bátyám — fordul hozzá a szakállas, aki most végre újból előjön a kamera mögül —, magáról szerte az egész megyében az a hír, hogy mindig tudta, minek örül­nek, mi fáj az embereknek. És a keze alatt is azért virág­zott fel ez a szövetkezet, mert tudta, mi a becsület, az emberség. Jól beszél a fiű — gondolja Ballagó Péter, s azon cso­dálkozik, miért olyan messziről hallja a hangját, amikor itt áll előtte. — Épp ezért, 'arra kérjük, mondjon él néhány érdefcnp amj a tizennyolc óv alatt történt ,^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents