Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-23 / 250. szám

Mire jó a művészet? (4) „Én, aki „mi" akar lenni Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetek­re az emberiség, amióta csak leszállt a fáról cs két lábra állt? „ES MEGFORMÁLTA Jahve Elohim az embert, a port a földből, belefújta orrába az élet leheletét ás az ember élőlény lett” (Gcstesis 2, 7). A bibliai szöveg így mond­ja ej a teremtés aktusát. Egy helyen. Mert más helyen Is­ten a hatodik napon parancs­szavává] teremtette meg az embert akkor, amikor már az egész világmindenség kész volt Saját képére, fér­finak és asszonynak teremtet­te az első emberpárt és azt a feladatot tűzte elé, hogy so­kasodjék és uralkodjék a Földön. Mit ért a mítosz ember és Isten hasonlóságán? Azt hogy az embernek értelem­mel és akarattal felruházott lelke van, amint Isten is lé­lek. íme, egy magyarázat az ember mibenlétéről, a sok közül Igaz, a legtartósabbak egyike. Korábban másként látta magát az ember: a természet és egy közösség részének. Később megint sokféle ma­gyarázat igyekezett tisztázni: miért és mitől más az ember, mint a többi élőlény? Hogy ne menjünk messzire, száza­dunkban él és hat egy olyan filozófiai elképzelés, amely csak az egyedi ember, a vi­lágba taszított ember létét is­meri el. Ebben a magányos világban — ahol lehet, hogy más emberek is léteznek, de lehet, hogy nem —, az egyén­nek szüntelenül választania kell az eléje kerülő lehetősé­gek között, s választásaival valósítja meg önmagát. Ezt a filozófiai irányzatot egzisz­tencializmusnak nevezik. MI KÖZE MINDENNEK a művészetekhez, a művésze­tek céljához, értelméhez? Na­gyon Is sok. Elsősorban azért, mert a művészek mindig az embert, és az emberi viszo­nyokat vizsgálják. Minden műalkotás hordozza hát alkotója elképzeléseit az emberi életről, annak céljá­ról, értelméről. Ezenfelül ezek az elképzelések mindig képet, alakot is öltöttek a művészek munkáiban. Az ember teremtése, az egész bibliái mitológia századokon át központi témája volt a művészeteknek. (Igaz, a val­lásos Michelangelónak sem tetszett már az ember orrá­ba fújt isteni lélek képe, nagyszerű freskójának Iste­ne a kisujjával érinti Ádaim ujját, mintegy áramütéssel ébresztve lelkes lénnyé.) Az egzisztencialista filozófia el­képzeléseit pedig bizonyos írók — elsősorban Sartre és Camus — elbeszélő művésze­te jobban kifejezi, mint el­méleti fejtegetéseik. De hát valóban, ki ez a ki­csi „én”, akit a tudomány és a művészet állandóan fel akar fedezni, s aki folyton attól szenved, hogy nemcsak én, hanem „mi” is szeretne len­ni? Marx György már idé­zett írásában így fogalmazza meg tömören az emberiség múltját: „A sárkánygyíkok nagyságukért eladták fürge­ségüket és rajtavesztettek. A madarak benépesítették az Óceán lakatlan szigeteit is, mozgékonyságukért az érte­QjjBÜg Vn. október 24., vasárnap lemről kellett lemondani­uk ... a cápák és a skorpiók a fejlődés izgalmát eladták a történetietlen továbbélés biz­tonságáért ... A központi idegrendszer, a lenyűgözően hajlékony és félelmesen la­bilis agy, az emlősökben éri el legmagasabb fejlettségét.. Mintegy 700 ezer esztendővel ezelőtti Időkből maradta!: fenn Afrikában és Ázsiában az ezer köbcentiméter térfo­gatot elsőként megközelítő emberi koponyák. A csontok mellett pedig már ott hever­nek a kavicseszközök. Az új faj nyugtalan volt és „rá­menős” ... A homo sapiens pedig tízezer esztendő alatt jutott el a csiszolt kőbaltától a komputerig”. MITŐL E35 A GYORS FEJLŐDÉS? A koponyamé­rettől ? Attól is. Az emberi kéz lehetőségeitől? Attól is. De légióként attól a kavics­tól és kőbaltától, amiből nap­jainkra komputer lett. A ma­jom fel tudja használni a fa­ágat, a pók hálót tud fonni, a madár fészket építeni, de az ember képes előre elgondolni munkaeszközét, és kitűzött terv szerint tudja elkészíte­ni. S ebben nemcsak az a nagyszerű, hogy így jobban le tudja igázni a természe­tet, mint a többi élőlény. Még egy óriási lehetőség szunnyad a mun,keszköz mé­lyén, a munkaeszköz „lelké­ben”. Őrzi az eddig élt em­berek minden közös tapasz­talatát. A legalkalmazkodóbb állat is tehetetlen, ha telje­sen új körülmények közé ke­rül, mert egész szervezetével kell lassan és hosszadalma­son idomulnia a megváltozott viszonyokhoz. Az ember azonban nem a szervezeté­ben, hanem munkaeszközei­ben — majd később nyelvé­ben, tagolt beszédében — őr­zi tapasztalatait. S nemcsak a magáét, hanem minden elődjéét, aki valamit csiszolt, változtatott, tökéletesített a munkaeszközökön. Nem az orrba fújt lélektől, nem a világba-kivetettség választási kényszerétől, hanem közös emberi tapasztalatainktól, kö­zös tudásunktól, öröklött és továbbfejlesztett közös mun­kaeszközeitől lett emberré az ember. Egyén, aki nem búj­hat ki saját bőréből, nem le­het más, mint aki — s mégis csak együtt, az addig éltektől, s vele együtt élőktől lehet teljes emberré. íme, az emberi lét örök konfliktusa. Örök, de nem fel­oldhatatlan. A munkaeszkö­zökkel, a természetből meg­ismert anyagokkal és a mes­terséges anyagokkal, a tagolt beszéddel, olyan tárgyakat, olyan műalkotásokat tudunk létrehozni, amelyek átólhető- vé teszik számunkra a kol­lektív létet, azonosságunkat az emberiséggel. Egy darab kő, amit a szobrász megformált, egy párbeszéd, amit megszó­laltatnak a színészek, egy vá­szon, színes vonalakkal és foltokkal —, s a szemlélő, a néző, a befogadó már nem­csak ő, hanem a művész is, aki a tárgyaknak formát adott. Már egyszerre belülről is és kívülről, más ember szemével is szemléli a vilá­got, saját emberi lehetősége­it, amivé akár ő is válhatott volna, de nem vált, mert csak egyedi és kurta lót áll rendelkezésére. ÁM, A MŰVÉSZET jó­voltából, most mégis kilép­het hétköznapi életéből. Az ember egyszerre „én” és „mi” lehet; Ez a művészet legna­gyobb varázslata. BERNÁTH LÁSZLÓ Varga Rudolf: IV VERS EMLÉKEZET P z ámyékszék háta mö­gött, a kerítéslécek háncsa alól csöpp rü­gyek, ágacskák, gom­bák dudorodtak ki. A kisfiú sokáig néze­gette őket, leguggol­va. Hátranézett, a lába kö­zött. Így olyan érdekes, for­dított a világ. A fák lefelé lógnak, meg a ház is, mint­ha bele akarna esni az ég­be, ami így oly mély és kék. A kisfiú majd’ beleszédült Lehunyta szemét, egyensú­lyozta magát zsibbadt lába­in. Szeretett itt időzni. Az udvarnak ez volt a legizgal­masabb pontja. Más gyerekek együtt ját­szanak a bátyjukkal, csak Zsiga nem játszik velem — gondolta. Durva és kárör­vendő. Amikor gomboz- tunk a Bakosék vidvarán, én is be akartam állni. Levag­dostam a gombokat apuka rossz nadrágjáról, amivel anyuka a követ szokta mos­ni. Csutaknak használták, Zsiga nem vette észre, mi­lyen szép gombok vannak rajta. Engem mindig elűz, kiközösít, mert selypítek. Itt biztonságban vagyok min­denkitől, nem vehetnek ész­re. Kiáltozást hallott a kapu felől. Az én nevemet kiáltoz­za anyuka! — döbbent rá. — Tessék, Anyuka — mondta, és anyja arcát für­készte. Anyuka mérges. Ez volt az első gondolata. — Hol van az a disznó? — kérdezte anyuka. — A boltba kéne menni. Ha száz kezem lenne, se győzném! Franc a büdös kölykébe. Mindjárt este van. Bezár a bolt. Kettévágom azt az ál- latfajzatot, csak jöjjön haza a csavargó. Szólok az apjá­nak, verje össze! Joci örült, hogy Zsiga kap­ni fog, de eszébe jutott, hogy akkor őt is előveszik és 6 sem eszik ma vacsorát. Ár­tatlan arccal, homlokát rán­colva mondta. — De’ hiszen iskolában van. Az anyja ezt már nem is hallotta. Sírva ment fel a tornácra. Joci az udvar kö­zepén ácsorgott A nap nyugodni készült. A kisfiú bámulta az ég al­ján a vörös felhők közt a nagy piros gömböt. Olyan közelinek, kereknek, köny- nyűnek tűnt Joci kezét emelve szaladt a kerítéshez, elkapni, mint egy nagy lab­dát. Álmélkodva nézte, mint gurul nyugatnak. Félt hogy felakad a Mátéék cseresz­nyefáján. De mégse... El kell majd mesélni anyuká­nak, megkérdezni, hogy mi lett volna, ha a nap a fára esik, s kipukkad. — Anyuka, anyuka! Lát­tam, hogy a napocska... — futott befelé, de eszébe ju­tott, hogy anyuka haragszik, és az is, hogy apuka bent alszik a konyhában. Megállt. gondolkozott. Be kéne ' men­ni, és azt mondani: „Anyu­ka, elmegyek én a boltba!” Akkor biztosan látnák, mi­lyen jó gyerek. Arra gon­dolt, hogy a boltban akkor tulajdonképpen vehetne medvecukrot Eddig csak Zsi­gával, vagy anyukával vol­tam a boltban. Most mehet­nék egyedül. Belépett a küszöbön, és hogy magára terelje a fi­gyelmet, ivott egy bádog vi­zet Anyuka sírt és tésztát gyúrt. Apuka aludt a kere- veten. Mellén szélesre tárva az ing, mellkasa szőrös, mint egy kalózkapitányé A kapitány is így alszik, a ké­peskönyvben. Jól emlékszik rá, még ki is festette a ha­lót — Mami...! — suttogta... láttam a napocskát. Ma Má- tééknál alszik. — Anyja nem válaszolt Joci kioldalgott. Nem mer­te megkérdezni, elmehet-e a boltba ő. Hátrament újra a kertbe, a málnabokrok közé. Nézte a földet Töprengett hogyan fogja először azt mondani anyukának, hogy már egyedül is el mer menni a boltba. Addig majd Csen­desnek meséli el... Csendes az istállóban la­kott. Az erdőről avart hur­colt be neki apuka kordén. Azon aludt. Csendesnek ha- rasztot kellene ennie is, ha apuka nem adja el a baba­kocsit, s kukoricát meg za­bot nem vesz az árábóL Apuka üvöltött ha a ló nem kapott eleget enni. Apuka fuvarozott Csendessel. Bi­zony, bátor-erős ember! Té­len is, mikor lövöldözés volt senki sem mert kimozdulni, mindenki bújt Féltek a ka­tonáktól. Bezzeg Apuka nem. Befogta a Csendest és elkocogtak. Késő éjjel jöttek meg, hatalmasan megrakod­va. Anyuka szedte le a hol­mit a szekérről. Ügy tett, mintha örülne, pedig hályo- gos volt a szeme a rémület­től. Joci belesett az Istállóba. Sötét volt bent, mint a kút mélyén. Csendes lustán he- verészett. Tekintetük talál­kozott. A ló szemefehérje ba­rátságosan csillogott — Bejövök, ha nem alszoL Apuka alszik. Csendes nyihogott, hosz- szan, örömmel. A fiúcska le­vette a pici ablakból a ka- parót, és ügyetlenül tiszto­gatni kezdte a hosszú söré­nyű állatot Simogatta me­leg, érzékeny, rángó bőrét, összemarkolta, kisimította. — A napocska majdnem a cseresznyefára esett. Máté­éknál... tudod, akiknek az a nagy kutyájuk van. A ló vissza-visszanézett, mintha bíztatná a kis ápolót. Farkával sem csapkodott — Ha majd egyszer elme­gyek a boltba, medveszart fogok venni. — Jocit meg­lepte bátorsága. Elismételte néhányszor, jó hangosan. Mértéktelen izgalom vett raj­ta erőt. Halk lépések közeledtek, de nem a kapu, hanem a kert felől. Joci odaszaladt, majd hirtelen megtorpant A küszöb előtt egy férfi állt Látszott hogy ő is megle­pődött. Néma csönd volt csak a kutyák ugattak vala­hol a kertek végében. — Itt laknak Rakackiék? — Itt anyuka lakik, meg apuka — felette Joci. De mindjárt hozzátette: — Minket Rakacklnak hívnak. A férfi bámulta a fiúcs­kát. Rosszul öltözött, fá­radt, száraz ember volt Idegen. Ekkor felgyűlt az udvari villany. Anyuka jött ki, va­lamit leöntött a tornácról. Pár lépést tett az istálló fe­lé, majd felkiáltott. — Jézusisten! — Kendőjé­hez kapott és már fordult is meg. Az idegen mosolygott. Mosolya ráfagyott az arcá­ra. Szája kinyílt. A villany­fénynél Joci látta, hogy sok foga hiányzik. Félve meg­kérdezte: — Neked is az egérke vitte el a fogadat? De választ nem kapott. Apuka jött ki a tornácig. — Te élsz?... élsz?... Jancsi... Bakos azt mondta, megöltek Miskolcon. — Élek. A férfi még mindig mo­solygott, végül bement a konyhába. Sokáig nem tud­tak mit szólni. Úgy rémlett, hogy már évek óta ülnek egymással szemben. Néha megszólaltak. A csöndet váj­ták még üregesebbre. — A boltot kifosztották... — mondta az idegen. — Ki... nem baj... fő az, hogy élsz. A cigányok... — Kifaggattam őket. Azt mondták, mire ők odaértek, üres volt. Mást beszélnek! — Csak nem gondolod, hogy én?... Az öcséd... A férfi lehajtotta a fe­jét. Joci beóvakodott az idegen után, és most ott ült a kü­szöbön. Fél lába kint, a má­sik bent. Erre a mondatra apja felé fordult teljesen. Apja ekkor vette csak ész­re. — Büdös kölyke... mit bámulsz itt...! — meg akar­ta ütni Jocit. A kisfiú ki­szaladt az udvari®. Már teljesen sötét volt. A tyúkok felkapaszkodtak a létrán és beültek az ólba. Verték egymást. Nyugtalan­kodtak. Már pillogott fönt néhány csillag. Az eperfáról fehér szemek hullottak, mint a nagy, lombos ég fájának ágain maradékként ülő fé­nyek piszkai. Joci után ki­jött anyuka is. Sírt A tyúk­ólnál már zokogott, kezét tördelve. Joci érezte, nagy baj történt. Jóvátehetetlen. A vendég késő éjjel ment el. Az udvaron is vitatkoz­tak. — Az én pénzemből vet­ted a lovadat, hogy lopni járj vele! — kiáltozta a fér­fi, hadonászott. Joci ott reszketett Zsigá­val a tornác szélén. — Apukát nem szabad bántani! — akart ’odakiálta­ni, de félt, hogy Zsiga meg­veri. Aznap éjjel Csendes addig forgolódott, toporgott, míg jobb mellső lába a jászol rácsai közé szorult Ügy ta­lálták meg reggel, összetör­ve, kimerültén. Szeme meg­tört, mint a beteg emberé.: Apuka a bajuszát rágtá. Mi­kor megtudták a szerencsét­lenséget, egymás után jöt­tek a szomszédok. Ahányan voltak, annyi tanácsot ad­tak. — Le kellene lőni, nem ér ez már egy forintot sei — mondta ki az ítéletet az öreg Zupcsán. Kupec volt Jobban ismer­te a lovakat, mint az állat­orvos Jobb híre is volt, de apuka kituszkalta az istálló­ból. Az állat bepiszkította ma­gát kínjában. FarkasZőre, sö­rénye beleázott a húgylébe. Joci keservesen sírt. Moz­dulni sem mert így is min­denki belebotlott. Az ajtóból szólongatta egyetlen pajtá­sát: — Cendesz! jaj, te Cers­desz...! Apuira hevederrel felkö­tötte Csendest a mennye­zetre. A két hátsó lába föl­det ért, az elsők a levegő­ben hintáztak. — Hintaló lett belőle! —■ röhögött Zupcsán. Az egész falunak elmesél­te: „Hallotta, szomszéd? Ra- kacki felkötötte a lovát! Amelyikkel lopni járt. Ma­gát köthetné fel az ilyen em­ber!” — A bátyád átkozott meg, a bátyád, — nyögte anyuka. Apuka csak a bajszát rág­ta. Lefogyott, elnémult. Ha nagyon felforrt benne a düh, kiment az ólba, felvette a villát és addig verte Csen­dest, amíg a karja bírta. Jo­ci hallotta a ló zokogását. Látta véresre harapdált szá- jaszélét. Egy gumikerekű kocsin vitték el. Már dög­lött volt. Nyár volt. Forró nyár. A kazlak meguktól gyulladtak fel éjjelenként. A kisfiú figyelte a dara­zsakat, amint ittak a kacsák vályújából. Rosszkedvűen őgyelgett az udvaron. Meg kellene szökni. Világgá menni, vándorolni, vándo­rolni ... Az ostort, meg a kifestőkönyvet vinné ma­gával. Mikor az istálló elé ért, zajt hallott bentről. Óvato­san benézett. Apuira a jászol előtt állt, négykézláb. A nyakán kötő­fék. Előtte a földön kukori­ca. Szájával szedi fel, ropog­tatja. Bajusza, homloka fe­kete. Apuka lovat játszik. Közelebb lépett... — ... Apuka ... játszol? Apja-fölemelte a fejét. Szeme véres volt, zavaros. A kisfiú félt, de azért mellé lépett és megsimogatta a ha­ját, homlokát. —■ ... Apuka... Hirtelen hatalmas sárga fogakat látott. A fájdalom karjaba hasított Elsötétült előtte a vili®. jót, meg a halálfejes zász­\ *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents