Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-12 / 215. szám

* Bajor Nagy Ernő: Bertha Bulcsú: Roboté a művelődés? EJ árom különböző lap- * • ban megjelent három cikkből idézek: l.\„... márpedig nem sza­bad sajnálni a fáradságot az Olvasástól, mert az ol­vasás az ismeretterjesztés legfontosabb módja, még a televízió korában is..." , 2. „... ez a színmű jó al­kotás, meggyőző erővel mu­tat rá, hogy az ember a vadonból is paradicsomot teremthet, s a közönséget bevonja a teremtés folya­matába .. ’" 3. „... ennek a festőnek legfőbb témája a küzdés maga, így válik művészete is a szabaduló ember küz­delmének eszközévé, s lesz e küzdelemben szövetséges a néző is..." Három példa egyazon agl­tációs téveszme megnyilat­kozásából! Aki ugyanis ko­molyan veszi az idézett sza­vakat, elfogadja a tételt, hogy az olvasás lényegében holmi jó szándékú többlet- rfiunka a napi termelő te­vékenység után. Ez a felfo­gás leegyszerűsíti a színház társadalmi hatását is, és olyan gondolatokat szeretne az olvasóba plántálni, hogy a színművészet a termelés egyik álcázott válfaja. És így tovább... Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvashi jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségeivel, küzdelmek nagyszerűségével ismertet meg. Kosztolányi ezt írta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott M ennyi akarat, vágy, szenvedély, barát­ság, ellenségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szo­rongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj- Háború és békéje?! Az ember fölindul­tán követi útjukon e könyv hőseit, azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak ... Csak az nem jut eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Napjainkban gyak­ran tapasztaljuk, hogy a leg­nagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az önművelés fáradságos voltát, egyoldalúan csak a műveltség gyakorlati hasz­náról beszélnek és alig ejte­nek szót arról, hogy például színházba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szem­lélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valakivel, nem csupán prak­tikus előny, hanem föleme­lő érzés is, mert tágabbá válik tőle a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elvá­laszthatatlanok azoktól a kereken egy évszázada tar­tó roppant pedagógiai erő­feszítésektől, amelyek vi­lágszerte százmilliókat von­tak be az egyetemes okta­tásba, tettek az általános emberi alapműveltség ré­szesévé. Ezeknek a százmil­lióknak soraiból kerültek ki a föltalálok, tudósok, akik messze az iskolák előtt jár­tak a világ megismerésében. Eladdig rejtett összefüggé- .seket ismertek és tártak föl. Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a minden- séget, de lassan be is járja azt, a v.égtelenség falán dö­römböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végső soron anyagi erővé válik. De kinek jutott eszébe olyasmi, hogy mesét áhító gyermekének ezt mondja: feíűlgasd, kicsikém, a Hóíe- fatfke történetét, mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramod ás a regény, ami már abban is segít, hogy bo nyolult társadalmi problé­máikban Igazodj él a techni kai és tudományos forrada lom korában.., Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép. C ráncé azt Irta Epiku 1 ros kertje című mun kájában: „A művész sze resse az életet és mutass: meg nekünk, hogy szép. Nél küle kételkednénk benne” Azon lehetne vitatkozni hogy az élet „csak úgy egy szerűen” szép-e, vagy sem De elvitathatatlan, hogy ; művészet, általában a művelt ség sok minden, olyat ád t nyers élethez, ami alkalma: arra, hogy vonzóvá tegye azt Vagy tízszer láttam már A néma leventét és hamarjá­ban nem tudnám elmonda­ni, mi szerepe volt Beppó- nak, Agárdy Péter és Zilü szerelmi históriájában. De a darab kulcsmondatára mint valamennyi néző, én i: emlékezem: „Az élet szép Teneked magyarázzam?...” És ez azt Is jelenti: ! művészet szép. És egy ki­csit tovább menve azt, hogj a megismerés is szép. Ki ne ismerné azt a boldog pilla­natot, amikor világossá váll számára egy matematika törvény? Amikor tapintha- tóvá lett, szinte körüljárha tó lett egy korábban titok­zatos, rejtett szabály? Olyan világban élűnk 'amelyikben nem mindij könnyű eligazodni. Diákko­romban például kizárólag azok futballoztak, akike boldogított a labdarúgás Emlékszem — jóllehet ak­kor az NB I-ben nyílt pro­fizmus dívott — a magyai labdarúgás akkori legnép­szerűbb csillaga amatőr ala­pon játszott, kedvtelésből fo­cizott Vajon van-e ma NE II-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja s bort? Nemrégiben arról ol­vastam lehangoló interjút egy válogatott csatárral hogy az élvonalbeli játéko­sok bizonyos hányada csak a megélhetésért sportol, örömöt már nem talál ben­ne. E felé tartanék az önmű­veléssel is ?... Egy-két apró jel már ilyesmire utal. Né­hol már találkozunk a műveltség professzionistái­val. A különböző szellemi vetélkedők részvevőit már pénzben kifejezhető értékek­kel kecsegtetik arra az eset­re, ha eredményesen szere­pelnek. Miként a beat-együt- tesek hivatásos együttesek­ké váltak az Siső Ki mit" tud?-ok után, úgy ismeri meg lassan az ország azokat is, akik három percen helül kibarkochbázzált Kleopát­ra tűjét, vagy a hedonlzmus fogalmát. És hem érmet, di­csőséget, vagy könyvjutal­mat kapnak érte, hanem meglehetős összegű kész­pénzt. Lehet, hogy eljön az idő, amikor valamilyen rej­tett alapból — amilyenekből a sportolóknak öröklakást és hasonlókat vásárolnak — leszurkolnak némi kész­pénzt irodalombarátoknak azért, mert megtanulták a Nemzeti dalt?... C letemben már annyi ™ minden fordult elő. ami korábban lehetetlennek rémlett, hogy félek: még ilyesmi is megeshet. De a jó vers, a szép regény, az igazi műalkotás enélkül is utat talál majd a szívekhez és az értelemhez. És az1 em­ber nem tekinti robotnak önnön műveltségének pallé­rozását Mert a több tudás, a többé válás- öröme lega­lább annyira hozzátartozik ember voltunk lényegéhez, mint a társadalmat föleme­lő munka és küzdés. Víkendházak között * Gyirmót Iván ég fiatal hit­vese, Eszter, a Balaton-part nádassal és apró házacskák­kal szegélyezett országútién vándoroltak egy ismeretlen cél felé, pontosan úgy, mint a modern irodalom és film­művészet hősei. Ezt a hason­latosságot Eszter kiáltásai, máskor érthetetlen okból el­halkuló mondatai csak fo­kozták. — Az élet csoda? — kiál­tott bele a tavaszi fénybe, s ezzel Gyirmót Iván figyelmét ismét magára vonta. Gyirmót sokat szenvedett felesége ol­vasottságától. Amikor józan, terveiktől zsúfolt mérnök­agyához eljutott egy-egy ilyen mondat, mindig meg­emelkedett a gyomra. Ilyen­kor sietve a feleségére né­zett, mert az asszony ará­nyos teste, telt keble, egész­ségesen piruló arca, a mo­dem művészet artisztikus magaslatait is képes volt el­lensúlyozni, mi több, feled­tetni. Előző este még egy kényel­mes budapesti lakásban bús­lakodtak és eszegettek. Raj­tuk kívül a főmérnöknél egyetlen vacsoravendég volt, a házigazda feleségének öccse. így nyugodtan lehetett panaszkodni, mélán elbúsla­kodni. A főmérnök eredetileg Úgy tervezte, hogy a kelle­metlen ügyekre majd vacso­ra után kerítenek szót, ami­kor néhány pohár whisky már elfogyott, és az arcok megenyhülték. De látta Gyirmót Iván merev kedvet­lenségét, így a második fo­gásnál megszólalt: — Mit mondtak, Iván? — Nincs, nem adnak ... Elolvasták az ajánlásodat, aztán közölték velem, hogy kivételt még ebben az eset­ben sem tehetnek. A szövet­kezeti lakások elosztása tel­jesen demokratikusan törté­nik, kifüggesztik a folyosó­ra, mindenki megnézheti, vé­tót emelhet, ha igazságtalan­nak 'tartja... — Államit kellett volna kémünk, azt nem függesz­tik ki —, szólalt meg Esz­ter, s a villája közben ki­csúszott a kezéből és a sző­nyegre zuhant. Kis zavar támadt az asz­talnál, a főmérnök felesé­ge kiment a konyhába má­sik evőeszközért, a férfiak pedig nagyon vigyáztak, hogy még véletlenül se pil­lantsanak Eszterre. — Valami mást kell meg­próbálnunk ... Szegény Iván, látom, elkeseredtél... Az albérlet, tudód, megy néhány évig, de aztán belefárad az ember. Ügy élünk, mint az iskolás gyer­mekek. Házirend, még abba is beleszólnak, hogy meddig égetjük a villanyt. És ugye, a bére... Lakásra kere­sünk... — Kitaláltam valamit Adok neked egy hét sza­badságot... Holnap már be sem kell jönnöd. Pihend ki magad... — Ha ez ilyen egyszerű lenne.. — Várj csak..; Hogyan is csináljuk? Van nekünk egy kis víkendházunk Füre­den. Odaadom a kulcsot, le­mentek egy hétre. De nem, nem is így lesz. Most vacso­ra után beülünk a kocsiba és leviszlek benneteket. Reggel már ott ébredtek. Na, mit szólsz hozzá? — Főmérnök elvtárs, hát ez... ez... — Együnk most jó ét­vággyal... — mondta a fő­mérnök. Vacsora után végigautóz­tak az aludni térő városon, aztán suhogva nekilódultak az M—7-esnak. Éjfélkor már a víkendház betörésbiztos zárszerkezetét tanulmányoz­ták, majd búcsút mondtak a főmérnöknek és felesegeneK. Amik»» magukra maradtak, Eszter nagyot kiáltott: — Az élet csoda... Ezek a kiáltások folyta­tódtak a délelőtti fényben ragyogó országúton is. Ahogy távolodtak az üdülő­teleptől, egyre változatosabb kép tárult eléjük. Learatott nádasok, nyári bejárók cö- löprend,szerei, jobbról gyü­mölcsösök, üvegházas kerté­szetek, majd egy kidöntött nyárfasor. A keskeny víz­parti út ősi nyárfasor között kanyargott a végtelenbe. A fákról sok helyen ember­magasságban hiányzott a kéreg. Ezeket a sebeket a fáknak rohanó autók ejtet­ték. A kettészakadó karo&z- szérialemez sok helyen az évgyűrűket is elvágta, meg­roncsolta. Az óriás fák egy része az út mellett hevert, gyökerestől kitépve, felszab­dalva. — Ezt a cBsznóságot! — kiáltott fel Eszter és mind­ketten megálltak. — Nem tehettek mást — mondta Gyirmót Iván. — Nyaranta itt ripityára törtek a kocsik, sok ember meghalt ebben a fasorban. Eszter hallgatagon bandu­kolt tovább férje oldalán, majd halk, fájdalmas han­gon kinyilatkoztatott egy mondatot: — Most meghaltak a fák, és élve maradtak az embe­rek ... Nem, így nem jó,.. Meghaltak a fák, hogy élve maradjanak az emberek... — Kis szívem, nem hagy­nád abba a ködrágást... — Te undok materialista, szakbarbár. Elválok tőled. Igenis, hogy meghaltak a fák... Hát nem szép ez: Meghaltak a fák... — Eszter lassú áhítattal le­helte maga elé a szavakat. — Gyönyörű, de így el- szalasztasz minden valódi szépséget Odanézz, ott egy üdülő épül a nádasban, itt meg kis családi nyaralók, kertek. Léakapuk és mögöt­tük .,. — Nicsak! Egy tábla... A kopott léckapun tinta- ceruzás felírat függött: „CSÓNAK ELADÓ”. A lándzsás kerítés mögött al­mafák álltak, az almafákon túl egy apró házacska, üveg­verandával. — Csobog valami, hallod? — szólalt meg Eszter. — Igen, egy séd... Át­szeli a kertet Ott csillog az olajfűzek alatt, látod? — Oóóó... Alacsony öregember kö­zeledett a fák között. Sap­kát nem viselt, rövid ezüst sörtók csillogtak lekopasz- tott fején. — Jó napot! A csónak vé­gett jöttek? — Igen, ha lehetne meg­néznénk — mondta Gyirmót Iván. Az öregember kinyitotta a kertkaput. A kátránypapírnal letakart csónak a házikó mögött hevert két alacsony bakon. — Látják, rendesen táro­lom — mondta az ezüstko­pasz házigazda és felemelte a vízhatlan takarókat. A bakon sötétzöld, Klin­ker palánk ovású csáp aktest feküdt A tükrén fehér betűk jelezték a nevét: „Ruca”. — Szép — mondta Eszter — má az ára? — Az ára, kérem?... Menjünk beljebb... A verandán megismerked­tek az öregember feleségé­vel is, a,ztán diót ettek és felhajtottak egy pohár bort, mert mindehhez a néni na­gyon ragaszkodott — És miért tetszik eladni a csónakot? — kérdezte Gyirmót nyugtalanul, és az ezüstkopasz, szomorú öreg­ember arcát figyelte. — Mert itt nekem mér nem lesz helyem ... Lát­hatta, építik a szállodákat, vágják a fasort, a nádast fel töltötték... Ezek a . kis kertek mind megszűnnek... — Kisajátítják? — Ördögöt, megveszik. Nekem kétszáz forintot ajánlottak fel négyszögöljé- ért. Be is pörültem az álla­mot! — Az államot? És gondol­ja, hogy az állam elveszti a pert? — Persze, hogy elveszti, nekem van igazam. Kijött ide két elvtárs az OTP-től vagy honnan és magyaráz­ták, hogy legyek megértő, mert hiszen én munkásem­ber vagyok, ha nyugdíjas is... Bányalakatos voltam... Másnap aztán hallom, hogy két szomszéddal feljebb a pesti manikűrösnek négy­szögölenként kifizették az ötszáz forintot. — Sok pénze lesz magá­nak... — Dehogy lesz • • • Ná» jöj­jenek, mutatok valamit. Újra végigballagtak a ker­ten. Az öregember megállt a séd partján és belebámult a rohanó kristálytiszta víz­be. — Ennek inni lehet a vi­zét, olyan tiszta.». Átkeltek az országúton, és egy szűk nádi bejárón a vízig mentek. — Ez ősnádas volt.. I Nyolc éve télen még farkast is láttam itt A nádból jött elő. Megvárt négy-öt méter­re és megnézett Porhó fed­te az utat a nyomait na­pokig látni lehetett — mondta az öregember, majd a víz felé fordulva egy el­süllyedt alumínium hajóra mutatott — Ehhez mit szól­nának? Az alumínium hajónak hi­ányzott az árbóca, s a víz­ből csak a fedélzeti részek ágaskodtak elő. Halak úsz­káltak körülötte, és a belse­jében is. — Ezt olcsón megkaphat­nák, és mégis vitorlás ... Hat-hét éve tűnt el ez a ha­jó. A gazdája disszidált Most, hogy strandot építe­nek ehhez a szállodához, a kotrósok megtalálták. Azt beszélik, a gazdája süllyesz­tette el. Hat-hét ezerért meg­kaphatnák ... — És a maga csónakját? — Azzal még várná kelle­ne. Lehet, hogy el sem adom ... Spekulálok... Na, mit szólnak ehhez a szállo­dához? Ellenemre van, de azért szívesen elnézegetem. A románok már teleépítet­ték az egész tengerpartjukat ■ ilyenekkel... Az asszony előtt nem akartam monda­ni. de az a per már abba is maradt... Kiegyeztünk... — Nahát — csóválta a fe­jét Eszter. — A séd mentén elmen­tem föl, egészen a forrásig. Állami tartalékfiöldek van­nak ott. Azt mondtam ne­kik, ha a hegyolalban adnak egy dupla ekkora földet, amelyiken ugyanez a séd át­folyik, ingyen lemondok er­ről ... — És a csónak? — A gondnok úgy véli, itt tarthatnám az öbölben... Esetleg elvállalhatnám a töb­bi csónakot is, javításra. Ilyen ötszáz forintos állás lenne ez... — Hát akkor maga nem is akarja eladni a csónakját. — Ha tudnám, hogy ez az állás biztos, akkor eladnám. Szeretnék venni egy nagyob­bat ... Mondjuk, ha két nap múlva visszajönnének, már tudnék valamit... Gyirmót Iván és Eszter vegyes érzemekkel mende- géltek hazafelé, az út szélén heverő hatalmas nyárfacson- kok között. A nap melegen sütött, a kertekből enyhe fimiszillat áradt a víz felé. Overállos városi emberek hajladoztak a víkendházak előtt, és csónakjukat javít­gatták. Gyirmót Iván meg- megállt, aztán megszólalt: — Azt hiszem, megvesszük az öregember csónakját. — Ivánkám, megőrültél? Hol tartjuk, és mit kezdünk vele? — Hogy hol tartjuk, azt még nem tudom, de szom­batonként majd lejövünk és nagyokat evezünk a nádasok mentén. Bele kell vágni az életbe, mi mást tehetnénk?... — Űristen — mondta Esz­ter, és sietve megcsókolta Gyirmót Ivánt, az út kellős kőzetéa.

Next

/
Thumbnails
Contents