Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

Hw.

Száz éve született Heltai Jenő

r

Pest bölcs-derűs költője, Heltai Jenő száz évvel ezelőtt — 1871. augusztus lián — született, hat évvel volt idősebb Adynál, s különös: mégsem ötlik fel

előttünk egy aggastyán képe; tizennégy esztendeje, mielőtt meghalt, sokszor láttam, de sohasem láttam öregnek.

Most is így van: alakját felidézendő, azt az ifjú költőt látom, aki a század végén felfedezte Pestet, sőt a pesti utcát, a költészetnek, az irodalomnak: egy kamasz nagyváros kamasz költőjét, Isi finom gúnnyal, könnyed rímekkel, derűs-bölcs rajongással énekelte meg a polgárosodó, furcsa, szerelme- tes Pest sihederkorát, később sokat (és méltatlanul) szidott aszfaltját, jellegzetesen pesti figuráit, színe*, kavargó életét.

Ha a nevét hallom, máris kirajzolódik egy különös kor, melynek mesteri krónikása volt — szinte látom, amint afféle modem, könnyed verset visz A Hót című laphoz, ahol Kiss József szerkesztő úr vezényli a parádét. Ez a heltais hang szinte berobbant a barokkos költői világba, a millenniumi cá- komyák közé. A híres Ka- tó-versek nem félelmetes szenvedélyekről, vad indulatokról vallottak, hanem elegáns öniróniáról, köznapi dolgokról, szellemesen humorosan. „Hogy elfeledtél Kis Kató, Ez egyszerűen megható” — döntötte él könnyedén Heltai- nak ez a sora az elmúlt szerelem roppant kérdéseit

Ma már alkalmasint köztudott, hogy a városban is van folklór, az aszfalton Is születik népköltészet; nos, Heltai pesti versei _ is ilyen népköltési forrásból fakadtak. Ezt ugyan tagadták, kivált a harmincas években, de még később is olykor. Heltai elmondott egyszer erről egy történetet

Riportot készítendő jártam nála, a Pozsonyi úti lakásban; ott ült mélyöblű foteljében, híres pipatóriuma közelében. A János vitéz (a daljáték) akkortájt volt ötven esztendős, s így Heltai versed is.

— Támadták ezeket a János vitéz-verseket, nem is egyszer — mondta János bácsi (így becézték) —, a félnyilas világban megírta róluk egy újság, hogy ilyeneket csak a pesti aszfalt álköltői tudnak kitalálni. Ezeknek — így a nagyhangú vezérjelölt — semmi közük a magyar nép életéhez, az igazi Kukorica Jancsihoz meg Iluská- hoz. Példaként a szerinte legkirívóbbat idézte: „Udvaromon három vályú, abból iszik három nyáj juh” — ez bizony, hangoskodott az írás, idegen a nép hangjától. Szegény, nem tudta, hogy ez a két sor véletlenül Kriza János nép- költészet-gy ű j tésébőd való.

Szelíden emlékezett, még erre is a költő, elnéző derűvel, ahogyan a világot szemlélte. Ez a könnyed derű, ez a heltais mosoly mégse valamiféle felületes, könnyűcske dolog, E mögött egy sokszínű, gaz2

1871. augusztus 15., v2“ám»Ti

dag életmű van, versek, tárcák, novellák, regények, drámák, fordítások. S még valami: egy olyan élet,

melynek útjain ez a szelíd, bölcs költő olyan következetességgel ment végig, hogy soha egyetlen szót se kellett visszavonnia, megváltoztatnia. Soha nemval- lota magát másnak, mint ami volt; humanista magyar költőnek, városáért rajongónak, a szabadság meg nem alkuvó dalnokának.

Aktuális írásai, mélyek egy-egy jelenséget örökítettek meg, fényt kaptak az időben, korrajz-értéküls túllépett a mindennapi aktualitáson. Pompás regényed, mint Az utolsó bohém, vagy a Jaguár, tündért humorukon, a remek jellemrajzokon és nagyszerű fordulatokon túl egy világ mesteri rajzai, s — mint minden igazán értékes szépírás — kortörténeti dokumentumok is. A tündérlaki lányok — prózában és színpadon —, az Álmokháza, a Kiskirályok mind megannyi remek darabja egy gazdag életműnek.

Részben műfajteremtő írások ezek; Mák István, alanyi költő, Csontos Szigfrid, Mindenissza Zden- ko immár épp olyan halhatatlan figurái a magyar irodalomnak, mint Zilia és Agárdi Péter (A néma levente szerelmespárja) a színpadnak.

De a finom derű nemegyszer váltakozott keserűséggel is — a közeledő fasizmus, az írástudók gyakori árulása idején írta Heltai Egy fillér című költői játékát (Somlay Artúr játszotta a Költőt a darabban). E megragadóan szép színműben a be nem váltott álmokat, a meg nem valósult gondolatokat kéri számon Heltai költő- hősótőL

Kitűnő író volt; csupa ízlés és igényesség, mondatainak látszati könnyedsége, csengése-zengése mögött igazi, tudatos műgond feszült, s az írástudók felelőssége jellemzi minden sorát.

Így hát a pajkos, a dévaj, a bájos sanzonok

>'•’*01' vallójában kemény

FARHAS ANDRAS:

Négysorosok

AHia a sorsod.,;

Amíg a torsai monihatoi, Legyen mindig szép mondatod, Legyen hozzá akaratod Es termését learatod.

ALOM

Torony áll a falábakon,

Arról esem alá vakon,

Utánam dől sok emelet,

Mindnek kalapot emelek.

A BÄNAT

SORS

Felőlem régen mondatott el:

Neked a csúcson nem jutott hely, Maradj csak odalent magadnál, Mintha magad után szaladnáll

KIN

Ügy sistereg a völgy, akár a katlan, Beléje hullok újra, akaratlan,

Vagy áldozatul durván belelöknek A bűneimet visszafelelöknek.

A bánat néha forma, könnyed: A lányka sir pár barna könnyet. S ahogy túrit nagy szőkesége, Tükörben nézi, szeme ég-e?

MECEI ANDRÁS:

■■«Mar

ORSOVAI EMIL:

és következetes író — minél messzebb megyünk előre az időben, annál maradandóbb fényt kap a Héltai-életmű, mely ugyan fénylett, sőt: melegített az író életében is.

Amikor az ötvenes évek elején új kísérlet indult, hogy megkérdőjelezze Heltai helyét a magyar irodalomban, a költő ült a Pozsonyi úti lakásában, pipafüst ködében, könyvei és emléked között, mintha tudta volna: ez a hallgatás se tart soká. Így is történt. Végre kezdték újra közölni írásait, bemutatták A néma leventét. 1957- ben Kossuth-dyjal tüntették ki.

Háborúk nemzedéke TAI láZOD, haragon

A háborúban robbant gránát most szúrt a szívedbe szilánkot. Túhqgyes, gyilkos idegesség, mint a lassított robbanások,

tűhegyes, gyilkos Idegesség... Dől a háborúk nemzedéke, összecsap roncsolt szerveinkben, minden napért megküzd a béke.

összecsap roncsolt szerveinkben, és nem akarunk megpihenni. Valami finom elkopás ez, orvos sem tudja észrevenni.

Valami finom elkopás ez, a háborúban szerzett járvány... Szívéhez kap és dől az ember. — Kitől maradunk holnap árván?!

Rába partján ölel a szél karja álom szeme remény

győri zajok úgy hallgatom akárcsak egy magnetofon

távolodó fényt a fákat zöld piros kék nyár utánad

vágyva túl lázon haragon egyszer majd még bekapcsolom

lelassuló kép-tekercsed felidézem ezt a percet

aki fájtam belebeszél Rába-part és ölel a szél

Demeter Imre ,AAAAAA*N*AAi^VWVW\AAA/WVWWWNAA^AAAA/SA^AAAAAAAA*AAAAA/V\A/W\AAAAAAAAAAAAAAAAA/VSAAAAAAAAA,

Heltai Jen5:

Viff • r r m 9 mm f ■■

Ifjúsági közlöny

A

hogy öreg íróhoz illik, lelkesen érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar irodalom iránt. Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal írótársam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzák nekem verseiket, kis novelláikat és drámáikat, megkérnek arra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és dóntsem el azt a számukra és talán az irodalom számára is rettenetesen fontos kérdést: érdemes-e írniok, vagy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot, lparkodok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogy úgy, hogy se a dicséret, se a korholás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez, annál nehezebb, mert ezek a fiatal barátaim csakugyan fiatalok, nem ál-fiatalok, hanem igaziak, tizenkét- tizennyolc évesek. Es érzékenyek. Számukra az irodalom egyelőre álom csak, nem megélhetés, különben ebben akárhány idősebb magyar iró is hozzájuk fiatalodott már.

Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is értékes számomra, mert senki és semmi sem kötelezi őket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti váltamat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szerencsétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós professzor jóságosán leintette:

— Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszélhetünk róla.

Az a kislány férjhez ment azóta, a tudós professzor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyok, jó nekem az a kis- szakaszos halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb esetben a halál nemcsak az életet üti agyon, hanem a halhatatlanságot is. Egy csapással két legyet.

F

iatal barátaimnak nem vagyok öreg iró. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves Írót szidják öregnek. Az irodalomban mindenki enmagávál kezdődik és fejeződik be, az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem volt senki, sem utánunk jön senki. Abban a ^Hanoiban,

amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az írás nem öröm többé, hanem szenvedés.

Miféle irodalmi problémák izgatják ezeket a gyerekeket?

Valami nagy bizonytalanság van bennük. Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az öregeket is. Nem értik meg ezt a világot, amely nem érti meg őket. Szeretnék föltárni magukat, az igazukat. Szeretnék elmondani a mondanivalójukat. Nyilvánosság kell nekik, szószék, megafon, rádió, Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti Péter.

Péter ötödik gimnazista, jóbarátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét. Megbeszélték az iskolában, hogy újságot adnak ki. Sokszorosító vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam neki, hogy az én gyerekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zselatinlapról húztuk le az újságot. Szép nevük volt ezeknek a magán-újságoknak. Hajnal. Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban jelent meg első regényem. Utazás az északi sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak, hogy a sarkutazó fölvette a télikabátját, öt perccel a vonat indulása előtt örökre megszűnt az újság.

M

egkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl őket arra, hogy lapot alapítsanak.

Elgondolkozott egy kicsit. Péter őszinte fiú. Nem szépítette az okokat:

Elsősorban az, hogy a lányok is alapítottak lapot. Három szám meg is jelent már...

— Mi a lap címe?

— Tempó.

Keserűen fölkacagtam:

— Tempó! Persze! Mi lehet ma, a sport, a robogás, locsogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a címe? Tempói Tempó akkor is, ha lányok szerkesztik és írják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karriernek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gondolkozó komoly fiúk is lapot csináltok, olyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól értettem azt, amit újságodról elmondtál.,.

— Erről van szó.

— Remek. Es mi az újság elme?

Péter lehajtotta fejét, és halkan mondta.

— nekOOá.