Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-04 / 156. szám

w Csák Gyula: „Kéretik nem háborúzni!" A Z utcánk végében építkeznek. Arrafe- í Hé haladva táblát lát az em- [ bee a következő figyelmezte- ! iéssel; „Vigyázat! Építkezés, közlekedés a túloldalon!” j Miután a járókelő ezt el- 4plvasta, egyáltalán nem megy át a másik oldalra, hanem az i alkalmi kerítés tövében ta- j Jűcskol végig a pocsolyán, ami a betonfa! locsolása nyo­mán keletkezett, i Ha bekukucskálurík a ke- 1 irftésen, óriási mozgó darut j látunk, amelyre feltűnő he- ! ayen piros festékkel felírták: ! UA daru hatósugarában áll- j el tilos!” Három munkás ép- I pest a daru alatt áll és el- | fnélyülten tárgyal valamit, 1 A megállóban villamosra i 3ípek, ahol újra felirat ván j ^A vezetővel beszélgetni ti- í |osr Szóbaállok vele, és í amíg le nem szállók, kedé- i lyesen diskurálunk. Más al- i halommal benyomulok a ko- I esi belsejébe és leülök arra ; a helyre, amely egy kicsi [ géztábla szerint: „Hadirok­kant ülőhelye”. A „Terhes : anyák részére” fenntartott | Stelyen gombóccá gyúrt fülű í birkózó üL- Immáron magától értető - 515, hogy benzinkútnál, bá­styában, vagy egyéb robba­násveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára nyújt­hatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát, amely szerint: „Dohányozni szigo­rúan tilos!” Úgyszintén bát­ran benyithatunk mindenfé­le ajtón, amennyiben azt lát­juk kiírva, hogy „Idegenek­nek tilos a belépés!”! P róbaképpen bejártam egy fél ezer munkást foglalkoztató üzemet, s a ka­pubejárattól az öltözőkön, munkahelyeken, étkezdéken át a kultúrteremig huszon­négy figyelmeztető táblát ta­láltam, ám — természetesen —, alig leltem valakit, aki ügyet vetett a táblákra. Meg­kérdeztem a budapesti rend­őr-főkapitányságot: hányfé­le figyelmeztető tábla szabá­lyozza a forgalmat? A vá­lasz: hetvenhárom!. Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jel­zés, amelyet még nem sértet­tek volna meg, s a válasz: nincs. A baleseti kórházban dol­gozó orvos barátomnál ér­deklődtem: akad-e olyan sé­rülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár el, ha tehát a kü­lönféle figyelmeztető felira­tok szellemében cselekszik? Azt felelte: szabályszerű vi­selkedés esetén úgyszólván egyetlen baleset sem lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb Ügyészségen Hát nem különös? A „Padlóra köpni tilos !”- tói „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos!”-ig hozzávetőle­gesen, ötezerféle általános ér­dekű figyelmeztető tábla kö­zé préselve élünk. E figyel­meztetések nagy többsége mindenekelőtt erkölcsi célza­tú —, vagyis megsértésük nem jár közvetlen felelősség­re vonással, éppen ezért ál­talában megsértjük. Felve­tődhet mármost: minek ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok szelle­mében élnénk, meglenne a hasznuk, de hát ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betar­tanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtári olva­sóteremben, az bizonyára ki­bírná fütyörészés nélkül ak­kor is, ha nem intené csend­re egy falra szerelt felirat. A hiba tehát nem a tábla­július 4., vasárnap rendszerben, hanem erkölcsi készülékünkben van. Az első táblás ember — mint ismeretes —, Mózes volt Neki támadt az ötlete, hogy bizonyos erkölcsi-ma­gatartásbeli szabályokat táb­lákra írjon, ám azóta micso­da szédületes „fejlődés” ta­núi vagyunk! Az ő két táb­lára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvény- könyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant mennyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betar­taná! Azt, hogy Mózes metódu­sát kik fejlesztették a két da­rab táblától a tízezerig, és kik fejlesztik tovább manap­ság —, nehéz lenne kikutat­ni. Bizonyára ilyen célra ki­jelölt intézmények és szemé­lyek, akiknek rátermettségé­ben nincs okunk kételkedni Távolról sem akarnék hát szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agytornász­ként elbíbelődök a gondolat­tal és belekérdezek a leve­gőbe: vajon megvan-e a kel­lő körültekintés a „táblás” erkölcsi témák megragadásá­nál és kiszögezésénél ? J oggal vélhetnénk ugyanis, hogy a társa­dalmi együttélés szabályait tartalmazó törvénykönyvek­ből azokat iparkodnak illeté­kesek nagybetűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszö­gezni, amelyek a legfonto­sabbak korunkban, amint hogy a maga sajátos tömörí­tőkészségével Mózes is ezt tette annak idején. Ám e vé­lekedésre _ gyakran rácáfol a valóság. Megszámlálhatatlan példányban olvasható példá­ul közintézményekben, hiva­tali helyiségekben, hogy: „Oltsd el a villanyt!”, meg „Ügyelj a tisztaságra!”, —, de sehol nem írják ki, hogy „Mellőzd az intrikát!”, vagy „Légy jó mindhalálig!”, hol­ott ez utóbbi figyelmezteté­sek nyilván sokkal fontosab­bak. Ne csodálkozzunk ilyen­formán, ha valaki a „Virá­got tépni tilos!” felirat szug- gesztív varázsától megijedve nem is tép virágot, ellenben nemi erőszakot követ él a tábla tövében, oly módon fél­renevelődve, mint Csehov egyik hőse, aki elhanyagol­hatónak találta, hogy bojtos napon rablógyilkosságot kö­vetett él, de nehéz szívvel bűnbocsánatot tartott, mert ugyanaz nap szalonnát evett. Korszerű bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondol­kozás nélküli reflex-jelenség, amely ösztöneinkben él — persze: már akinek. Legna­gyobb cél az életben éppen az, hogy minden ember er­kölcsös legyen, vagyis refle­xeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hin­nünk mármost, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztö­neinkben él, csupán arra kell még figyelmeztetni bennün­ket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony va- lószínűtlenül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki: kicsin kell kezdeni, az­tán majd jöhet a inagyobb... Szokjunk hozzá előbb, hogy „Kéretik a lábakat jól letö­rölni!” — aztán majd azt is megtanuljuk, hogy „Kéretik nem háborúzni!” Hát persze: ez még odébb van. így aztán — bármilyen fájdalmas is —, bele keE tö­rődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába, an­nál is inkább, mert még a lábunkat sem szoktuk jól le­törölni. I sípét csak el kellámul- nunk, hogy micsoda könnyűnek tűnik bár, s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi hala­dási^,, PIHENŐ (Mohácsi Regős Ferenc rajza) CSUKA ZOLTÁN: 4 hévízi JÓNÁL Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vízen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi bóreásza. Az imént még nagy csen­desség zengett bennem. Haj­nalban ébredtem, mert ami­kor semmi dolgom nincs, elébe megyek az érkező fé­nyeknek. Az udvaron elké­sett denevér suhogott el a fülem mellett: négyszer egy­más után. Könnyű fűzfa ko­sár akadt a kezem ügyébe, azzal szűrtem körülötte a levegőt. Nem bírtam elkap­ni. Aztán, mert gyarló aZ ember, kikémleltem az ut­cára, nem látta-e valaki a hadakozásomat. Biz1isten nem vélte volna jóra. De senki: se közel, se távol. Csak egy parányi kis béka csodálkozott a különös va­dászaton, a harmatos fűben. Rossz vödröt kerítettem, ab­ba ugrasztottam bele. Jó lesz eleven csodának a fiamnak, ki — városi óvo­dás lévén — még csak ké­peken láthatott ilyet. Aztán, mert dolog nélkül nem tudok meglenni, fűrész­bakra ravataloztam egy tűz­re szánt fatörzset Zengje el fölötte dalát a szerszám: vá... ciut.. í vá... ciut,. Ezt a zsoltárt énekli rozs­dás kántorom, mert egye­bet nem tud. De ezt az egyet nagyon tudja. A strófa végén mér nagyon alázatosan búcsúz- kodik a vén bohóc. Isten fizesse meg a szolgálatát. De mégse! Hiszen nem bírja bevégezni. Asztmás kö­högés szakad fel a torkán, fogai csikordulnak, dereka is belerándul. Mint megmart kígyó, vergődik a fűrész lapja. A fában még gyilkos ólom kacag rá acédburkából. Lövedék. Fejszével ácsolom napvi­lágra. Elhajítom a porba, de visszalopakodik hozzám az igézete. A gyertyán, mely egykor útját szegte, nem tö­rődik vele. Pedig a jel még ott a testén. Kis forradás. Nem érzi. Akkor vajon érezte-e a fegyver tüzes fullánkját?! A folyó partján sok sebet kaptak a fák. Közülük való még ez is. Lassan elfogynak a tűz markában, mint aho­gyan a gépfegy verállásoka! is benőtte már a fű. Eső verte, zápor korbácsolta fa­laikat. hangyák, vakondod. omlasztották beléjük a föl­det. Már csak az üldözött nyúl tudna meghasalni ben­nük. Itt fenn az emlékezet sö­tét vermeiből fel-felvillan még a puskák torkolattüze. S mint amikor üszkös sebet égetnek tüzes vassal, füstö­lögve kibomlik előttem az az éjszaka... Heten vagyunk: rongyos sereg. Mélyíteni kellene a nyolt föld tetején. Mintha puskák csövei lennének. — Ha bevágnak ide egy gránátot... S a malomkerék forgásával elforog előttem az én kis életem. Káprázat. Semmi az. A lapátokról le­szédülő vízcseppekben, úgy érzem, minden benne van: minden ami volt, ami nem lesz többé soha, s ami még lehetett volna. Messze já­róik, de a száguldás nemfá­^AAAAAAAAAA*/V\AAAAAAA/^AA/VA/V\AAAAAAA/VWVW\/WWVSAAA/WV\AAAAA/<^s í Varga Nándor: í I CIVILISZT gödröt, de nem tanácsos. Kavicsos a föld, a csákány éle szikrát vet, küldi a han­got, s ráfelelnék a fegyve­rek. Fölösleges idebolondí- tani az aknákat. Amúgy is veretnek erősen; a csősz­háztól lefelé, egészen a Pásztor-szigetig. Csak nem valami támadásra készül­nék az oroszok? De hol késik a német? Már régen ideérkezhetett volna. Ha elindult. Ha vi­szont rossz órában indult, nem ér ide soha. — Szabálytalan, hogy le­maradt tőlünk. Kísérő nél­kül még soha nem voltunk ezen a helyen. — Ha valami bajunk lesz, ki felel értünk? —- Odanézzeték! Az erdő szélén, ott, ahol a téknőscigányok elhagyott kunyhói térdepelnek, né­hány alak csörtet kifelé a bozótból. Keveregnek, ösz- szeszaladnak, majd szétreb­bennek, végül beugranak a szélesebb törzsű fák mögé. — Oroszok! — Végünk van! — Vigyázz, meg ne lássa­nak! — Már észrevették. Lopa­kodnak fától fáig. — Űristen! A lapátok! — Ne nyúlj hozzá! Most már mindegy. És a lapátok, ásók nyele mozdulatlanul marad a há­raszt. Csodálkozom. Már túl lennék a nagy titkok sötét kerítésén? Mibe kapaszkod­jak? Ludvo szlovák fiú. Aző nyelvén, értenek az oroszok. — Kajdásszál nékik, hogy ne lőjenek, gyerekek va­gyunk- Civilek... — Igaz, igaz. Jó hangula­tosan Ludvókám, re ríjál — mozdítják mások is a re­ménység szitáját. — Nye sztrelajtye, tova- ris! A szél kicsorbítja a fel­remegő hang élét. — Hangosabban, Ludvó- kám. — Kiszáradt a szám. — Nye sztri... kapná föl Ludvo szavait Tóth Béla és küldené át a katonákhoz, de valaki meghökkenti. — Hátha németek. — Lehet. És akkor orosz beszédre... — Nézd, egyikük fölemel­kedik! Most vágj# ide... — Civiliszt, civiliszt — kezdtük kórusban kiabálni. A rémület sugallta ezt a szót, amely eléggé oroszos és németes hangzású egy­szerre. A bunker aljára vá­gódtunk. Onnan hangzott az iszonyatos lárma. — Auf! A bizonytalanság ingová- nyában a szilárd pontot jelenti számunkra ez az egyetlen, nyomorult szó. jreztoly van a német kézé' ben. Mögötte hasalnak hát­védnek hagyott társai. Ő meg csak áll és szívja a füstöt. A felparázsló ciga­retta fényénél látjuk, csupa vér a tenyere. Ruliája is el- rongyolódott. Belezavarták őket a drót­akadályba. Most eltapossa a csikket, ő lehet a parancsnok, mert ránk szól, dolgozzunk. — Dolgozzunk?! — álmél- kodunk, miközben megszáll­ta Ludvót az ihlet. — Nem lehet, kamerád — himbálta meg alázatosan a szavait Még az orra is a hang ívé­hez görbült. — Kő van itt, nézd-e... — markolta elő a bizonyítékot és a tiszt elé lé­pett. — Kavics... Zörög... Csereg mint a vas -—és két követ a füléhez emelve egy­máshoz ütögetett. — Hören... Meghallja ruszki szóidat. Itt vannak a bozótban. — Nix ruszki! — tört ki a német Ludvo bűvöléséből. — Nix ruszki?! — tört ki a fiú is. — Akkor mért pu­coltatok ki a gödreitekből!? — Fogd be a szád, Ludvo! Hátha valamelyik megérti! * De az Intelem már elké­sett. A parancsnok odakiál­totta a társainak: — Feuer! Üristen! Hol vannak a tár- - saim? Valami köd tollászkodik, szárnyait emelgetve. Lángok libegnek benne. Tényük tompa, mint átlátszó vízben a megbillenő halak fehér hasa. Napsugarak rezegnek át így a szitakötők szár­nyán vagy a szélben a ka­limpáló falevelek között. Ott... A falevelek között. Fény csurog az ágakon. A levelek árnyékot szitálnak a porba, a fűrészbakra, a gyil­kos ólom szürke köpenyére, a meszelt ház fehér falára, a kócos kisgyerekre, kinek lá­ba alatt roppan egy száraz ág, megtörve a varázslatot. Most köszönti örvendezve fiam a rozsdás vödör ágas­kodó, kicsi foglyát. Két lá­bon áll. föl fölugrik, kapasz­kodik börtönében Pislogva s béka. Hasonlít Ludvöra, meg rám is egy kicsit: rnmdany- nyiunkra, akik akkor éjsza­ka a pokol fenékén vergőd­Htniw; / k Y

Next

/
Thumbnails
Contents