Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

~ — itt büdQsffc vénember? — Jakus a szobában térdelt, a kályha előtt, a konyhából hallotta a felesége hangját. ..Megint az apámmal bajlódik” — gondolta. Olykor rikácsolóvá, kellemetlenné magasodott a hangja, s mindenütt szúrt, mintha szögekben hemper- gették volna az embert. Az öreg dörmögött valamit, nem tudna kivenni, mit válaszolt. Jaikus ujjai ökölbe rándultak. „Nem, ezt már nem lehet sokáig bírni!” A sarkára ült, két tenyerével a combjára támaszkodott, s nézett az ajtó felé. Várta, műsor nyílik meg, s jön be valamelyikük panaszkodásra. Az asszony: a felháborodás lendületétől sodorva; az apja: hajlottan, bicegve, szánalmas gyengédséggel eleresztve minden tagját.

menye. — Tudom hát, sohase tagadtam! — Na, Ica, — szólt közbe Jakus

— apámat nem lopásért csukták le. — Mindegy az

— vont vállat az asszony.

— Sztrájkolt! — mondta keményen Jakus. — Azok mondják így, akiknek büdös a munka! — vágta vissza a felesége.

Jakus megrázta magát, s nekiindult, húzta maga után a kosarat. — Szent- séges karácsony Jakusék- nál! — ordította, mielőtt kilépett volna. Aztán bevágta maga után az ajtót. A szemöldöke fölött levált egy darab vakolat, s a konyha kövére esett. Az asszony abbahagyta a vasalást, seprőt, lapátot fogott, eltakarította a szemetet. — Bolond, akár az apja — dünnyögte közben.

De már ez is olyan volt, mint a megszokott szertartás. Az ajtó fölött egy folton valamikor régen levált a vakolás, s azt a darabot Jakus gipsszel pótolta. Olykor, ha a mérgének adott hangot, s jól bevágta az ajtót, a gipszdarab engedelmesen leesett. Jakus még aznap, de legkésőbb másnap kijavította, sott maradt a legközelebbi ajtócsapásig.

Jakus kinyitotta a fáskamrát, s a kosarat behajította. Céltalanul jártkelt az udvarban. Felemelt egy hasábfát, arrébb dobta. lapátot fogott, szórta

maga előtt a kásás Havat.

— Egyszer megölöm! — mondta benne szüntelenül egy hang, de nem nevezte

meg, hogy kit. Jakus megborzongott a névtelen indulattól. Közben a szél is bele-belemart, fázott, de mégsem kívánt a házba visszamenni.

Egy idő múlva hallotta, hogy nyílik az ajtó. Az apja lépett ki, nagykabátban. Jakus egy pillanatra megdermedt, szólni is akart, aztán csak nézte, hogy az apja kimegy a kapun, elfordul. Pár perc múlva már nem is látta, öles léptekkel átvágott az udvaron, elrohant a kerítésig. — Apa — mondta, de olyan halkan, hogy az öregember akkor is nehezen hallja, ha mellette áll. —- Hát majd visszajön — motyogta maga elé, s bement.

Nem szólt az asszonyhoz, s a felesége sem volt beszédes kedvében. Az asz- szony befejezte a vasalást, s az ünnepi főzéshez látott. Időnkint szólította Jakust, hogy szeletelje a húst, keverje a süteménynek valót, vagy fáért küldte. Ebben a megszokásban már cinkosan egymásra találtak, örültek is, hogy harmadik személy nem zavarja őket, gondolataik a készülő ételek ízének képzeletével telték. Jakus megkérdezte: — Diós is lesz?

— S az asszony készséggel válaszolt: — Két diósat

gondoltamé — 'Jakus szájában összefutott a nyál. Eszébe sem jutott, hogy az asszony szívélyességét öszszefüggésbe hozza az apja távollétével.

így telt a nap, olyan gyorsan, mint a dombról szaladó kerék futása. Hirtelen besötétedett, az asz- szony elhúzta a függönyt, villanyt gyújtott Jakus csak akkor kapta fel a fejét. — Hát apám? — A feleségében már megkövesedett a szeretetlenség, maga is érezte a saját páncélja szorítását, de nem tudott — nem is akart — tenni ellene.

— Hány óra? — kérdezte, hogy valami közömbösét mondjon. — Mindjárt öt — nézett az órára a férfi. — beszélget valahol — mondta nyugtatással az asszon,). — Még a vacsora se kész.

Jakus a kamrából behozta a fenyőfát befaragta a talapzatába, bevitte a szobába, elhelyezte az asztalon, felaggatta rá a díszeket. Ezzel is jócskán eltelt az idő. Amikor legközelebb a konyhába ment, az asszony éppen félrehúzta a lábasokat, a sütőből kiemelte a tepsit. — Minden kész — mondta, s a hangjából kiérződött az elvégzett munka boldogsága, a saját hasznosságának tudata. — Fél hét — nézett az órára Jakus. — Meg kell keresnem apát.

Sokáig várt, aztán feltá- pászkodott, fogta a tüzelőhordó kosarat, de még nem indult kifelé — félt találkozni velük. Mindig így volt ez. Ha egymás szavába vágva panaszkodtak előtte, ő csak hallgatott, belső remegésére figyelt, s egy idő múlva rájuk ordított: — Békességet akarok, nem értik? — Ügy kívánta a csendet, a megnyugvást, ahogy gyermekikorában az álmökat. De ahhoz erőtlen volt, hogy tegyen is érte. Magában dohogott, zsörtölődött, úgy képzelte, hogy a békességnek magától kell megteremtődnie a négy fal között, ahogyan a szándékta- lanul földbe ejtett mag is megfogan.

Végül mégis ki kellett mennie a kosárral. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, s a másik kettő rögtön ránézett, mintha a tekintetükkel sorompót eresztettek volna elébe. A felesége lendülettel húzta-vonta a vasalót, s a ruha gőzének forróságától, vagy talán a felindultságtól nyitott szájjal lélegzett. Az apja ösz- szehúzta a szemét, arcán megnyúltak a ráncok, s a némaságával azt mondta: — Na fiam. Micsoda férfi vagy te?

Egy pillanatra behunyta a szemét, s akkor is magán érezte felesége gúnyos tekintetét. Iszonyú volt ez a meghunyászkodás, a várakozás kínpadjára feszített két ember, s velük együtt ő , harmadiknak. Nem ez volt az a csend, amelyre vágyott, s örült is, hogy az asszony hangja szétkergetbe. — Csukva kell tartanom ajtót, ablakot, nem ereszthetem be a fagyot a lakásba. Urasága meg itten fújja a füstöt, hogy fulladjak meg, mintha nem lenne elég nékem a ruha gőze.

Gyorsan, egy sóhajtásra mondta el mindezt, Jakus szinte fel sem tudta fogni a szavak értelmét, de a hangsúly, a hanghordozás hasított. Az öregember eldörzsölte már a cigaretta parazsát, tenyerében fogta a dohányrudacskát, odatárva a fia elé, mint a rázúduló vád nevetséges bizonyítékát. — Az a büdös dohány, csak a tüdejét rongálja vele — mondta gépiesen Jakus. — A tüdőmet félted? — támadt fel az apja, s rekedten nevetett. — Karácsonykor még a raboknak is megengednek egy szívást! k — Persze, maga csak tud- ^ *1 - mondta rögtön a

éget ért a vadásadény, f-f. H. Muitro: de Mulletéknek megint nem sikerült eladniuk Bogáncsot. Az utóbbi három, mégy évben ugyanis az a remény éltette a családot, hogy a vadászidény alatt valamiképpen megszabadulnak Bogáncstól, de mindhiába. Az állatot először Dübörgőnek hívták, később keresztelték át Bogáncsra, jelezvén, hogy akihez odakerül, az nehezen tudja levakarni magáról A vásári katalógusokban Bogáncs különféleképpen szerepelt: egyszer mint könnyűsúlyú vadászló, másszor igásló. Toby Mullett több évig lovagolt rajta, elvégre bármilyen lovon elboldogul az ember, ha az állat jól ismeri a vidéket. Márpedig Bogáncs igazán ismerte a környéket, hiszen a kerítéseken, sövényeken levő lyukak legnagyobb részét ő maga ütötte. Modora nem volt éppen eszményi, a Mullet család szerint azonban ez csupán abból fakadt, hogy Bogáncs határozott ellenszenvet mutatott néhány tárgy iránt. Motorkerékpárokra, bicikliikre rá se hederitett, de a disznók, szekerek, út menti kőrakások és a túl vakító fehérre festett kapuk úgy felingerelték, hogy egyszeriben ugrálni kezdett az út kellős közepén. Ha pedig egy fácán repült fel a sövény mögül, Bogáncs is felpattant, égnek emelte két mellső lábát, hogy barátkozó kedvéről bizonyságot tegyen.

Épp május volt, amikor Mrs. Mullet, Toby és jó néhány leányzó édesanyja váratlan hírt közölt szomszédjukkal, Clovis Sangraillel.

— Ismeri a falunk új lakóját, Mr. Penricarde-ot? Gazdag ember, egyébként középkorú és igen csendes. Képzelje, Toby eladta neki Bogáncsot.

Clovisnak legalább egy napba telt, amíg megemésztette a hírt, de másnap aztán szívélyes gratulációkkal halmozta el az asszonyságot.

— Milyen remek, hogy végre megszabadultak tőle. Maguk aztán igazán szerencsések! Most legalább vásárolhatnak egy tisztességes lovat. Én mindig mondtam, hogy Toby agyafúrt fickó, hát járjon továbbra is szerencsével.

— Jaj, csak ne kívánjon szerencsét — szólt Mrs. Mullet drámai hangon. — Ez a legborzasztóbb dolog, ami csak történhetett.

Clovis meglepetten nézett rá.

— Mr. Penricarde ugyanis — folytatta Mrs. Mullet rekedtes hangon —, éppen mostanában figyelt fel az én Jessie-mre. Először csak alig észrevehetően, de most már egész bizonyosan. Tegnap, amikor a kertben sétáltak, megkérdezte, mi a kedvenc virága. Jessie mondta, hogy a szegfű, és erre ma egy nagy csokor szegfű érkezik, egy tábla csokoládé kíséretében. Aztán meghívta, hogy menjen el vele a golfpályára. És most, éppen e kritikus pillanatban, Toby eladja neki a lovat. Szörnyűség!

— De hiszen évek óta máson sem törik a fejüket, mint, hogy megszabaduljanak a lótól.

N

ekem hat lányom van — szólt Mrs. Mullet —, és évek óta mást se próbálok, mint... no, nem éppen megszabadulni tőlük, de azért egy-két férjjelölt már felbukkanhatna. Elvégre hatan vannak, s az nem kis dolog.

— Nem tudom — felelte Clovis —, én sosem számoltam meg őket.

— És most — folytatta Mrs. Mullet tragikusan suttogó hangján —, amikor megjelenik egy gazdag férjjelölt a horizonton, Toby se szó, se beszéd, eladja neki azt a nyomorult állatot. Könnyen lehet, hogy belehal a szerencsétlen, ha felül a hátára. De ha nem is történik komoly baja, a lányom iránti érzelmei bizonyára elhalnak a lovaglás után. Mit is tehetnék, nerr. vehetjük vissza a lovat: tudja, azt mondtuk neki, hogy Bogáncs remek állat, pontosan, az, amire neki szüksége van.

— Nem tudnák kikötni az istállójából és elküldeni egy távoli farmra? — kérdezte Clovis. — Aki ismerte a lovat, nem hiszi azt, hogy maguknak hiányzott.

— De, ha bejelentik a rendőrségen az eltűnését, akkor felkutatják az egész környéket.

— Nos, akkor Jessie-nek kell megpróbálnia visszaszerezni Penricarde-tói. Mondhatná például, hogy csak azért adták el, mert le akarták bontani az istállóját, de aztán megállapodott benne a család, hogy egy-két évig még nem nyúlnak hozzá.

— Nem vet valami jó fényt ránk, ha visszakérjük a lovat, mikor még csak most adtuk el —, mélázott Mrs. Mullet. — üe valamit team kell, méghozzá rögtön. Az •

derék ember nem szokott hozzá a lovakhoz, én pedig azt mondtam neki, hogy Bogáncs kezes „bárány)).

Másnap reggel Jessie felvillanyozva jött haza a golfpályáról.

— A lámykérés körül minden rendben — jelentette be vidáman, — A hatodig golflyuknál kérte meg a kezemet. Azt feleltem, hogy adjon egy kis időt, hadd gondoljam meg: így aztán csak a hetedik lyuknál egyeztem bele.

— Édesem — szólt az édesanyja —, azt hiszem, várhattál volna legalább a kilencedik lyukig. Hiszen még alig ismered.

— A hetedik nagyon messze levő lyuk —, bizonygatta Jessie. — Mire odaértünk, szépen megbeszéltünk egy csomó mindent. A nászutat Korzikában töltjük, közben teszünk egy kis kirándulást Nápolyba, majd félmegyünk egy hétre Londoniba. Egyébként ő még ma este átjön a beleegyezésedet kérni. Ami Bogáncsot illeti, az már más kérdés. Elmondtam neki azt a kis legendát az istállóról, meg, hogy nagyon szeretnénk visszavásárolná a lovat. Mire azt felelte, hogy neki is hozzá kell szoknia a lovakhoz, ha már egyszer vidékre költözött. Életében egyszer ült egy póni hátán, amikor ő tizenöt éves volt és a póni huszonnégy —, ez minden tapasztalata a nyeregben. Holnap pedig kilovagol Bogáncson. Istenem, előbb leszek özvegy, mint asszony, pedig úgy szeretném látni Korzikát!

N

em volt mit tenni, Clovisért küldték és elmagyarázták neki a helyzetet.

— Annak az állatnak a hátán senki sincs biztonságban — sopánkodott Mrs. Mullet. — Csak Toby tudja, hogy mi mindentől ijed meg, s hogy olyankor mit lehet egyáltalán csinálni.

— Azt nem mondtam Mr. Penricarde-nak, hogy Bogáncs nem szereti a fehér kapukat.

— Fehér kapuk! — kiáltott fel Mrs. Mullet. — Azt talán elmondtad, milyen hatással van rá a disznó? Lovaglás közben bizonyára elhalad valamilyen farm mellett, s ott mindig kószál egy-két disznó.

— Mostanában inkább a pulykákkal gyűlik meg a baja —, vetette közbe Toby.

— Nos, az az egy biztos, hogy Penricarde-nak nem szabad felülnie Bogáncsra — szögezte le Clovis —, legalábbis addig nem, amíg Jessie hozzá nem ment, sőt, amíg meg nem unta. Mondok valamit: hívják meg őt kora reggelre piknikre. Mr. Penricarde nem olyan ember, aki még reggeli előtt kilovagolna. Aztán majd megkérem az iskolaigazgatót, hogy vigye magával, s mutassa meg neki az új kórházat. Minden napra kitalálunk valami programot. Bogáncs ott áll majd tétlenül az istállóban, s akkor Toby felajánlhatja, hogy kiviszi, megjáratja egy kicsit. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy Bogáncs nekimegy valaminek és lesántul. Ezt a „sántamesét” egészen az esküvőig hajtogatjuk, utána pedig majd csak lesz valahogy.

Mrs. Mullet örömében valósággal nyakába ugrott Clovisnak.

Arról azonban senki sem tehetett, hogy másnap eleredt az eső, s a szabadtéri piknik gondolatát el kellett vetni. Arról $em tehetett senki, hogy délutánra kitisztult az ég, és Mr. Penricarde kilovagolt a Bogáncson. Igaz, a farmig, s a disznókig el sem jutottak. A kapu zöld volt, de néhány évvel ezelőtt fehérre volt festve, és Bogáncs nem felejtette el, hogy ő ott le szokott kanyarodni az útról. Most is berontott a gyümölcsösbe éppen egy pulykaketrec felé — a későbbi járókelők a ketrecet sértetlenül találták, de pulykából nem sok maradt.

Mr. Penricarde a megrázkódtatástól eltekintve csak apróbb sérüléseket szenvedett, s jóindulatúan a saját tapasztalatlanságának számlájára írta a történteket. Egy hét múlva bekövetkező teljes felépüléséig Jessie ápolta, nagy odaadásról téve tanúságot.

a nászajándékok listáját a helyi újság is közölte, s ott nemsokára mindenki olvashatta a következőket: „A Bogáncs nevű barna hátasló: a vőlegény ajándéka a menyasszonynak.”

Fordította: Zilahi Judit

Hector Hughes Munro, (gyakran használta a Saki álnevet) 1870-ben született Burmában. Évekig a Westminster Gazette című lapba írt kisebb humoros írásokat, tárcákat, majd külföldről is tudósította lapját. Irt néhány útikönyvet s regényeket is, többek közt a „Bestiák és szuper- fctitiák’L-X» valamint a „Négyszögletes tojások

BOGÁNCS

— Az asszony kihevültar- cán csodálkozás tükröződött — Elmennék most?

— Most hát, ha kell. — Ez igen! Ez az ő igazi valója. hogy éppen karácsony estére csinálja a cirkuszt a családjának, hogy ne legyen egy nyugodt órájuk se arra a vacsorára, amiért egész évben meggüreól- nek! -- Jakus kimeresztette a szemét, mintha nem is a feleségét, a valóságot kívánta volna látni, hanem az életéből egy napot egy órát, amikor igazán örülhetett. Sohasem tűnődött a karácsonyról, nem érezte csodálatosnak, különösnek. Örökölte, hogy megünnep- 11, de a maga érzéseiből alig tett hozzá valamit. Inkább azért tisztelte ezt a napot, mert annyit dolgoztak érte, lám, gyerekük sincs, a felesége mégis egy hete hajszolja magát. Ha az ember annyi munkát áldoz valamire, annak gyümölcsét is élvezze! Ügy illenék, hogy hárman együtt üljenek az asztalihoz, a szokás is ezt parancsolja.

Jakus megrázkódott, mintha ébredt volna, leakasztotta a kabátját, magára rángatta. — A kocsmában keresd — mondta keményen az asszony, de Jakus érezte, hogy oda most hiába menne. Nem a pohár ital csábította el hazulról az apját.

Kiért az utcára. A lámpák bizonytalan rajzolatú foltokat vetítettek a sötétségbe. Jakus vaktában indult. Olykor kanyarodott egyet, megállt az árok partján, kutatva fürkészte a homályt. Betért a mellékutcákba, lépéseire fel- bolydultak a kutyák. Tehetetlenségében bőgni szeretett volna. Elment a bezárt kocsma előtt is. elutasítóan meredt rá a lehúzott redőny. Üjabb utcába fordult, s váratlanul elébe tűnt az öregember. Melegség öntötte el a testét, megszaporázta a lépteit, hogy utolérje. — Apa — szólította meg, de az öregember tovább ment. — Apa! — mondta ismét, s akkor az öreg megtorpant.

— Mit akarsz? — Jakus egészen közel hajolt hozzá, de leheletéből egy cseppnyi szeszt sem tudott kiszagolni. — Apa — mondta megkönnyebbülten — úgy bíztam magában! — Az öregember értetlenül nézett rá, de Jakus nem akart semmit magyarázni. Indulata elpárolgott. — Régen kész van a vacsora

— mondta szelíden. S boldog volt, hogy ilyen hangon tud szólni az apjához.

Belekarolt az öregbe, húzta magával. Az apja szájában volt a kérdés: — Ica küldött értem? — de nem mondta ki. Érezte a fia karjának szorítását, s arra gondolt: lám, nem hagyja elveszni!

Amikor a hazavezető irányba értek, Jakus felnézett, S a kapujuk előtt meglátta a felesége kabátba burkolt alakját. — Nézze csak, Ica vár bennünket! — kiáltotta az utca csendjébe, mintha a látvány egyedül neki sem adott volna teljes bizonyosságot.

S az örömtől olyan remegés állt a lábába, hogy az apjára kellett támaszkodnia, különben össze- csuklott volna.

1971. július 18., vasáowp

♦